Tréfacsinálók




Olyan tízéves forma lehetett, mikor nagyapja rákos hegyi kertjében bandázva kicsiny fém
tárgyat leltek. Sokfelé volt ilyen akkoriban, alig két éve tették le a fegyvert a nagy háború
után. Kicsit piszkálták, kicsit dobálták, a kölyök állatok szertelenségével, az már csak véletlen
volt, hogy az ő kezében robbant. Később azt mondta az orvos, szerencsés, hogy csak az egyik
lábát szakította le bokában és a fél keze fejét. Megtréfálta az élet, mondogatta az anyja, így
lett rokkant 1920 nyarán, alig tizenöt évesen.
Hogy a lelkében micsoda deformációt okozott a visszafordíthatatlan, azt a világ elöl
jól rejtette. Csendesebb lett, figyelőbb, de személyiségének egy része megmaradt olyan
tréfamesternek, mint amilyennek megismerték. Ő volt, aki higanyt csempészett a házmester
felmosó vödrébe, mumifikálódott egeret a közeli plébánia imapadjába, de senki nem bántotta.
Egy nyomorékot?
Férfivá érése idején a két utcával odébb üzemelő nyilvánosház egy szőke primadonnája
segített rajta, igaz, a madám kifejezett kérésére, mert irtózott a sebeitől. Onnantól csak szőkét
szeretett, és később a lányok is szívesen fogadták, mert kedves volt, előzékeny és bőkezű.
Tréfacsináló kedve töretlen, néha a kedvenc szeretője párnája alá kis ajándékot rejtett, csatot,
masnit, olcsó parfümöt vagy épp döglött denevért.
Családtalan maradt és később, mikor 1940-ben behívták a házmestert, beköltözött annak
üresen maradt lakásába, hivatalosan is elfoglalva pozícióját.
Szőke volt, búza szőke az az asszony is, aki az év őszén beköltözött férjével az első emelet
hatba. Kis, fakó bajszos tanárember volt az ura, csendes, udvarias természet, az asszony
meg merő arany lobogás, Tündér Ilona lehetett ilyen a mesékben. Amerre szoknyája
lobbant kamasz fiúk éjszakáit keserítette, pohos vénemberek néztek kigyúlt szemmel utána
és ő az egészből semmit nem értett. Úgy volt szép, hogy nem tehetett róla, csak ment
muzsikás lépteivel és szépsége beleivódott az emberekbe, mint a lassan ölő méreg. Kis kalap
szalonjában, ha néha létrára mászott, a vevők kiküldték férjeiket. Üde volt, roppanós és
kívánatos. De nem kacér. Az urát szerelemmel szerette, világuk zárt volt és kerek, egymás
létezésében tökéletesen feloldódtak. Éjszakánként lázas reményekkel ölelték egymást, ám
csúnyán megtréfálta őket az élet, mert gyermekük nem fogant.
Aztán eljött a nap, mikor a kis tanár a frontra távozott. Onnantól az asszony csak a leveleknek
élt. S milyen öröm volt a sánta házmesternek, ha titkos ideálja bekopogott hozzá a posta
után érdeklődve. Eleinte mindig átadta, a tanár úr szorgalmas levélíró volt, s a front állásától
függően két-háromhetente érkeztek levelei szálkás, határozott betűivel. Később tréfának
indult, tetszett neki, hogy játszadozhat az asszony érzelmeivel, kis sánta angyalnak képzelte
magát, ki megörvendezteti vagy elbúsítja hívét, levéllel vagy a nélkül.
Lassan mindennapos vendég lett az asszony a kis házmesterlakásban, halk kopogtatás
után szótlan, reménytelen mosolya az ajtóban mindig meghatotta. Ilyenkor elöntötte a
féltékenység, a szánalom és a vágy furcsa elegye, s már attól is izgalomba jött, ha közelgő
lépteit meghallotta.
Egyik este nem bírta tovább, ma levele jött, invitálta be kiszáradt torokkal és váratlan
indulattal az ágyra szorította, ép kezével mellén babrált, falábával szorosan combjai közé
furakodva arcát mámorosan merítette nyaka illatába. Az döbbenten és undorodva védekezett,
majd erejét megfeszítve kiszabadította magát és feltépve az ajtót, kirohant.
Az asszony onnantól leveleit a postára kérte kézbesíteni, kis vödrében egyedül cipelte a
szenet és a fát a pincéből, nem kérve és nem fogadva el segítséget senkitől, bezárkózott
szépségének elefántcsonttornyába.
Azon a napon, mikor a front elérte a házat, már harmadnapja kuporgott ötödmagával a
szenespincében, s igazán nem értette mi történik, mikor feltépve az ajtót a sánta házmester
jelent meg. Zsena, mondta az idegen arcvonású, részeg katonáknak, és rá mutatott.
Azzal sem vesződtek, hogy kirángassák, ott, a szénkupac tövében gázolt át rajta akárhány mongol katona.
Másnap még visszajöttek, keresték, belokuraja zsena, mondták, de addigra öntudatlanul
hevert a szomszéd patikus kamrájában. Két hétig lábadozott, s amint lábra állt, első dolga volt
arany haját egy üvegcseréppel tövig metélni. Kicsit megbolondult, szánták a szomszédok, de
aztán majdnem minden jóra fordult, mert nemsoká a kis tanár is hazakeveredett. Ősz lett, mire
valahogy elcsitultak a kedélyek, ám egy reggel hiába kereste az ura.
Már nem élt, mikor rátaláltak. A szenespincében, egy szénkupac tetején kuporgott, lábainál
egy véráztatta rongyban egy mongol csecsemő nyöszörgött.

Annyi arcodat ismerem




Tárt öblű éjeken s napfényben
fáradt évek zuhanását kergetem
annyi arcodat ismerem.

Gondkoppanások mézízű csendek
ölelésében fényszikra szerelem
annyi arcodat ismerem.

Boldog fáradt ölünk vágyaiból
tépett szirmú virágok rőt selyemen
annyi arcodat ismerem.

Végtelen évek lázában egyszer
volt szerelem táncában most elveszem
annyi arcodat ismerem.

Napfényben s tárt öblű éjeken
két szemed csillaga reszket szememen
annyi arcodat ismerem.

Ég a földdel




A nemszeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót találni e szomorú időszakban.
Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első pár nap csillogó, extatikus öröme
után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte
érintetlen szépségébe, olyankor kell bele feledkezni a havas világba. Ilyentájt, ez
az „ilyen” délután három után értendő, ha figyelmes vagyok, megláthatom. Hogy mit?
Például azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig érintik a
havat, kivéve, ha porhó, mert abba aztán hasig süllyednek. Pár tétovázó lépés után elnyújtott,
hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, majd csodálkozó pofával leülnek, és
sürgősen mosakodni kezdenek. Ezután hajlékony gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak
lábaikra és melegednek.
Úgy, mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva melengetik
farkukat és talán a nyár arany fényein merengenek. Cinkék tornáznak aggodalmas
igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos vitába száll az etetőre érkező verébsereg
lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre elcsendesül a táj és egy vércse ragad
el egy vigyázatlan gerlét.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó vakkantás után karikába
feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként vérmes trubadúrja is elgondolkodva
mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak fekete serege szántja a hófelhőktől
terhes eget, és a háztetetők paplanjának fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad
össze a kétféle fehér, és ha figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő
szürkületben, valahol távol durcás kis angyalok muzsikálnak.

Zöld tündér




Tóth Tihamér éppen túl volt egy igen fárasztó próbaidőszakon, s tekintve, hogy a koncert igen jól sikerült, elhatározta, hogy megjutalmazza magát egy pesti kiruccanással. Nem állíthatjuk, hogy sűrűn élt volna e lehetőséggel, bár agglegény léte joggal predesztinálta volna erre. Prímhegedűsként agglegény életének szerény kis rítusai szilárd, ám szürke alapját képezték független létének, s talán ez egyhangúságot oldandó döntött egy egész napi kirándulás mellett a székesfővárosban.

Már az utazás izgalomtól egyáltalán nem mentes óráit is roppant élvezte, ugyanis volt szerencséje egy kupéban utazni egy Szveratovics nevű lókupeccel, egy köpködős parasztemberrel és egy igen bájos hölggyel, ki tízéves forma unokaöccsét volt hivatva gardírozni egész Budapestig. A fiatalember, ki a Rudolf névre hallgatott, szeplős és ehhez mérten igen izgága teremtés volt, aki az őrületbe kergette az utazóközönséget és a kalauzt egyaránt. A meleg miatt kissé lehúzott ablaknál csimpaszkodva először könnyű szalmakalapját eresztette szélnek, majd a nagyobb állomásokon megálló vonat utazóközönséget inzultálta általános derültséget vagy megbotránkoztatást keltő beszólásokkal. A kisasszony színeket játszott, de megregulázni nem tudván a csintalan gyermeket, végül a lókupec lett a helyzet megmentője, ki kalandos történeteket mesélt, mik a lóvásárokon estek meg vele. A szótlan paraszt mélán hallgatott, időközönként nagyot köpve, Tóth Tihamér igyekezett beszédbe elegyedni az ifjú hölggyel, kinek titkon csodálta szépségét, ám a helyzet Pest felé közeledvén elmérgesedett, mert Rudolf úrfi egy állomáson, fejen dobta a baktert egy almacsutkával. A kalauz berontott és válogatott pofonokat ígért a szépreményű fiatalembernek, ám ekkor már közel jártak a fővároshoz, s az indulatokat felváltotta a várakozás remegése, megérkeztek. Szveratovics nyájasan köszönve kászálódott le a leszállók között, a szótlan bácsika nagyot köpött, mintegy búcsúzóul, a kisasszony meg láthatóan megkönnyebbülve integetett az ablakból egy idősebb párnak.

A pályaudvaron leszállván hősünket szinte beszippantotta a fővárosi miliő, rikkancsok kínálták újságjaikat, bőszoknyás parasztasszonyok siettek, kosaraik megtömve répával, almával és krumplival. Élénk szín ruhába öltözött leányok bukétokat és cukorkát árultak, szurtos arcú gyerekek tisztították gyors mozdulatokkal újságjaikat böngésző úriemberek cipőit, és mindenen átlengett a mozdony füst, a ló gané és a vattacukor átható illata.

Tóth Tihamér szinte révületben meredt a napsütésben előtte nyújtózó város nyüzsgésére.

„Magda, a szőrös testű tengeri hableány! Egzotikus alakok a fővárosban! Rendkívüli látványosság!”-csábított a Vasárnapi Újság. És ő elcsábult. Irány a városliget!

Bár Magda, a szőrős testű, inkább nézett ki pelyhes bajszú növendékfiúnak, és a guminő sem hozta a legjobb formáját, ő mégis pompásan szórakozott. Pukkadásig tömte magába a diákabrakot, dobogó szívvel és kigyúlt orcával leste a bukjelszoknyában flangáló demimonde-okat, az úri divat legújabb kiegészítőit, egészében véve az egész boldog és hanyag pesti eleganciát. Kipróbált minden látványosságot, a szellemvasúttól az óriáskerékig s még az sem szegte kedvét, hogy kissé kopott ám tiszta felöltőjét oldalba okádta egy szöszke fürtös kisleány, és utána mosolyogva tűrte, amint gyönyörű szemű édesanyja szabadkozva letisztogatja.

Micsoda szép nap, nézett utánuk kedvtelve. Dél felé elfogyasztott egy adag pirosra sült kolbászt friss zsemlével meg mustárral és az egészet leöblítette egy korsó frissen csapolt sörrel. Teli gyomorral, kissé elpilledve pihent egy padon, mikor az ismeretlen kisasszony megszólította.

Utólag ki bírna emlékezni a szavakra, melyekkel a szív meghódíttatott, a szélre, mely a vihart kavarja vagy a napsütés ízére, mely kicsalogatja a tavaszt. Elég az hozzá, a kisasszonynak vörös haja volt, mit haja, valóságos zuhatag vette körül csinos kis orcáját, szeme zölden tüzelt, mint egy tigrisnek, és tigrishez méltón bátor is volt, mert kis idő multán már meghitten beszélgettek egy divatos kávéház asztalánál az élet hiábavalóságairól. A kisasszony elmesélte, hogy apja viceházmesterként áll alkalmazásban, otthon még öt kistestvér várja mindig morgolódó mostohája mellett, ő maga meg gyors és gépíró iskolára gyűjt nagy szorgalommal, hogy álmait megvalósítandó jó állásba kerüljön, lehetőleg egy bank alkalmazásában. Addig meg idős hölgyeket gondoz, rebegtette pilláit szégyenlős mosollyal. A tetszetős életrajznak némiképp ellentmondott a tény, hogy a kávéházi törzsközönség ismerősnek kijáró örömmel üdvözölte a hölgyet, maga a főpincér jött asztalukhoz és vette fel a rendelést. Tóth Tihamér otthon, Váradon, járt ugyan kávéházban épp eleget, ám e hely előkelősége, egyben varázslatos tündérvilága, lássuk be, megfosztotta józan ítélőképességétől. A virágos réz falikarok ragyogtak, nehéz, mélybordó függönyök zárták el a kilátást, teremtve ezzel éjjel nappal igazi budoár hangulatot, tükör falak és egzotikus, ritka fajú növények takarásában halkan koccant a biliárd, cukrokat kínáló angyalkák, gyors szolgálatot tevő ördögfiókák siklottak az asztalok között, s a bársony függöny fél takarásában diszkréten játszott egy női zenekar. Kávé, színes italok fűszeres aromája és lágy muzsikaszó lengte be a teret, az érzékiség bűbájos világának tündérpalotája volt ez, kicsiny, ám diszkrét szobákkal a vénuszi örömök hódolóinak.

A főúr abszintot javasolt, és hősünk elcsodálkozott az előkészületek láttán. Magas falú, díszes pohárban szédítő illatú, zöld színű italt tett eléjük a pincér, keresztbe fektetett míves kanálon cukor fehérlett, ezt könnyedén merítették az italba, majd kis vártatva meggyújtották s a forró karamell kéjesen csöppent a pohárba, végül vízzel keverték opálosra az italt, melyhez foghatót Tóth Tihamér sohasem kóstolt. Aromája az ánizs és édeskömény illatát idézte, kiegészítve egy kesernyés, ám harmonikusan édes ízzel. Erős volt és bódító, mámorító és csalfa, mint a zöldszemű tündér, kivel Tihamér immár a második pohár varázsitalt fogyasztotta. A főpincér kis tálkában sósmogyorót tett eléjük, és megértően bólintott a harmadik körnél. A mellettük lévő asztalnál erősen borotvált arcú úr olvasta újságját, időnként összenézve a kisasszonnyal, ki bár csínján fogyasztott az italból, meglehetősen hevesen fogadta hősünk udvarlását. A zöldtündér ostromának ellent állni nem tudván, Tóth Tihamér ép eszének maradékával még konstatálta egy kis budoárszerű szoba meghitt melegét, s kicsivel később oly pikáns vénuszi élvezetekben részesült, melyekről e lapokon nem áll módomban beszámolni.

Másnap a konflis a hajnal kijózanító hűvösében a pályaudvarra vitte utasát, fel is segítette kupéjába. S bár a kisasszony alaposan megkopasztotta vendégét, a vissza út árát meghagyta neki, Tóth Tihamér álmos arcán az üdvözültek mosolyával nézte a suhanó tájat és gondolatban talán a következő kiruccanást tervezgette.

Kutyakomédia




Kár arra gondolni, hogy az embert nem érheti baleset. Lám, Figedy comtesse is csak egyszer volt figyelmetlen, mikor a konflisból kiszállt, máris megesett a baj, kifordult a bokája. Nem volt már olyan nagyon fiatal az a boka, inkább madárcsontnak lehetne nevezni, de sok jó táncokban parádézott vele a gazdája. Mondhatni, hogy hiába, mert a nagy szenvedély s minden, ami ezzel együtt jár, mint ahogy tisztes férj, család, szerető gyermekek elkerülték az ő sorsát. Vénkisasszony maradt, gazdag és csúnyácska, igazi szívbéli társa nem lévén más, mint egy öreg, háklis mopszli kutya. Lulu egy régi szerelem szép emlékeként került Figedy Eugénia comtesse tulajdonába, valami nyolc esztendeje történt, hogy egy átutazó szélhámos, ki magát grófnak tituláltatta, látszatra komoly szerelemre lobbant a comtesse hervatag bájai iránt. A románcot fél Várad visszafojtott lélegzettel leste, a másik fele pedig fogadásokat kötött az ügy kimenetelét illetően. A casino tagok arra paríroztak, hogy meglesz a frigy, boldog révbe jut a comtesse életének kicsiny hajója. Liszkay, a papírgyáros, egy ismert habitüé, a szélhámosnak drukkolt, ahogy mondta, minden becsületes férfi nevében, míg a comtesse személyzete csak nevetett a markába. Különösen Terka, a kis bögyös szobalány, akit az álgróf alkalomadtán jól megszorongatott az előszobában. De maradjon ez az ő kis titkuk.
Elég az hozzá, hogy a szélhámos komolyan vette az udvarlást, naponta ibolyacsokrokkal rohamozott, néha cukker pakkokat küldetett egyenesen Mayer Adolf pesti csemege kereskedéséből, ez láthatóan mély hatást tett a váradiakra. Ám a comtesse lehetett bár csúnya és öregecske, hülye nem volt egészen, és mikor nem volt hajlandósága az álgróf kártyaadósságait kiegyenlíteni, a szélhámos belátta, itt komolyan tenni kell valamit. A karácsony szentséges ünnepe jött, két nap múlva a szélhámos ment, a comtesse ékszereinek egy részével, de a talpig díszben álló fenyő alatt ott pihent bársony kosárkájában búcsú ajándéka, a kis Lulu.
Mi a kórság ez, fakadt ki a kocsis először, mikor először vezették fel előtte Lulukát, aki, valljuk be, már akkor sem rendelkezett a szépség és báj erényeivel. Apró testén idomtalan, ráncos fejet viselt, lapos orrú, nyomott pofácskájából két dülledt szem meredt a világba. Járása enyhén imbolygott, amint merev lábain kacsázott, szintúgy, mintha jól seggbe billentették volna, szörnyülködött Róza néni, a szakácsnő. Lulunak egyéb jellembéli defektusai is akadtak, sokat horkolt, lelopta a húst az asztalról a széken ülve ebédnél, és alkalomadtán megfeledkezett magáról, felettébb kínos perceket szerezve ezzel a comtessenek.
Történt egyszer, ugyanis, hogy éppen Kunfi nagytiszteletű urat fogadta a szalonban egy jótékonysági vacsora részleteit megbeszélendő, amikor a fotelben szundikáló Lulu, megfeledkezve erkölcs és illemszabályairól, mik egy comtesse kutyáját is kötik, illetlenül egy kis bélgázt eregetett. Hangtalanul. Ám annál erősebb szubsztanciában. Mondhatni a levegő forrni kezdett, és az addig oly kedélyes, teával és lazacos falatkákkal megbolondított társalgás megtorpant, a nagytiszteletű úr megsápadt orcával lopva a cipője talpát kezdte el nézegetni, és rövid, ám szívélyes búcsú után sietve távozott. De az ilyen és ehhez hasonló malőrök nem változtattak a comtesse érzelmein, aki el sem tudta képzelni a létet Lulu nélkül.
Így érthető volt a kétségbeesés, ami megszállta a szíveket, midőn Lulu úgy döntött, közelebbi ismeretségbe óhajt kerülni a piactér kóbor ebeivel, és ennek érdekében olyan messzire futott a konflistól, amilyen messzire görbe lábaitól csak tellett. Gyászba borult a ház, a comtesse sebesült bokáján ecetes borogatással migrénes rohamok sorozatával küszködött, kis pohár konyakokkal próbálta gyógyítani szétcincált idegeit, míg a ház összes cselédje a várost járta keresve az elveszett Lulut.
Tóth Tihamér délelőtti próbájáról tartott hazafelé a város Szigligeti Edéről elnevezett színházából, és sejtelme sem volt arról, hogy hamarosan megváltozik az élete. Békés délelőtt volt, hegedűje tokja hóna alatt, szemüvegét igazgatta éppen a művészbejáró ajtajánál, mikor meglátta a kutyát. Lulu, a két napos kaland után megéhezve ott ült és pitizett, csak egy falatért, ahogy otthon tanították. Szemei az átlagosnál is dülledtebben könyörögtek és olyan mulatságos volt az ebecske, hogy Tóth Tihamér megkínálta a reggelitől zsebében maradt kifli csücskével, amin még érződött a Kispipában mellé felszolgált szafaládé illata. Elmondhatjuk, hogy Tóth Tihamér megvette Lulu barátságát, mert attól fogva a kutya nem tágított mellőle, sem parancsra, sem kérésre, sem rúgásra, mert uram bocsá’, egy óvatlan pillanatban finoman ugyan és csak rüszttel, de farba billentette, ám Lulu egy vértanú elszántságával követte minden lépését.
Tóth Tihamér világéletében irtózott a bonyodalmaktól, s mivel okozott már hullámverést talált személy élete nyugodt vizein, gondoljunk csak az elveszített és általa megtalált menyasszony rövid ám dicstelen történetére, beleborzongott mi vár rá özv. Schwimmerné házában, ahol bérlőként lakott, ha haza állít egy kutyával.
Ám kár a nőknél, ha még oly bájosak is, logikát keresni, mert háziasszonya csak összecsapta kezeit Lulu láttán és felkiáltott, na, hogy fog a comtesse örülni, két napja keresik a kis dögöt.
Így történt aztán, hogy Tóth Tihamér elfogyasztva bőséges ebédjét, ami állt csülkös-csipetkés paszulylevesből, meg Schwimmerné híres lekváros buktáiból, ezekből persze Lulu is kivette méltóképp a részét, inget váltott, felvette fekete ünneplő zsakettjét, és hóna alatt Lulukával tiszteletteljesen bejelentette magát a ház úrnőjénél. Innentől felgyorsultak az események, kirontott a comtesse, tömény konyak és ibolya illatfelhőben, bal bokáján hosszasan leffegő ecetes borogatással, majd felkapta az elveszett ebet, aki kis nyiszorgó hangokat hallatott és heves csókjaival a comtesse száját illette, Terka meg, a bögyös szobalány, felváltva vihogott és öklendezett. Meglett a Lulu!
Az érzelmek néminemű lecsillapodása után a comtesse kis arany lornyonján alaposan szemügyre vette a becsületes megtalálót és harsány arra, csak arra fiatalember kiáltásokkal terelte az ebédlő felé. Dús asztal állott ott megterítve, és a hálás comtesse ellentmondást nem tűrően nyomta áldozatát a székbe. Hát csak elfogyaszt velem egy szerény ebédet, kulcsolta össze párnás kezeit rengő keblei előtt, szelíd konyak szagot lehelve. Lulu közben bágyadt sóhajjal elfoglalta helyét a kosárban, és a beszélgetést hamarosan diszkrét horkolás hangjai tarkították. Igen, beszélgetést, mert a comtesse mindent tudni óhajtott a becsületes megtaláló személyéről, míg a személyzet hordta, egyre csak hordta az étkeket. Tudni illik, hogy a comtesse Lulunál csak a hasát szerette jobban, ezt a hájas, puha párnácskát, mely oly meghitten pihent a selyemruhák ölelésében. Ennek megfelelően az ebéd egy nála gyengébb gyomrú egyénnek komoly kihívásnak számított.
Konyakkal indítottak, a legfinomabb Champagne Grande-al, ebben a comtesse nem ismert tréfát, egyenesen a Charente vidékéről érkeztek a palackok, szalmával bélelt ládikában, úgy egy évnyi adag. Minek elaprózni, volt a comtesse szavajárása. A fogásokat Mihály, az ezüstös halántékú inas szolgálta fel, akiről rebesgették, hogy hajdanán, mikor még Miska névre hallgatott nagy huncutságokat míveltek volna a fiatal comtessel. Ehhez képest Mihály merev ünnepélyességgel szolgált fel, elsőnek mindjárt apró, vörös rákokat dús tejszínes mártásban, kicsi caprikkal díszítve, a la creol, majd aranyszín ököruszály leves párája remegett az ebédlő asztal felett. A háziasszony kipirult, kis tokája remegett, ahogy szabadkozó vendégének egyre csak tálalt, tukmált. Na, még egy falatot, olyan cingárnak tűnik nekem! És ő hősiesen evett, bőszen gyűrte magába az elomló bárány kotlettet uborkasalátával, vaddisznó sültet rubinos áfonyával és krumplikrokettel, fiatal fürjet mártásban. Tóth Tihamér életében voltak olyan időszakok szertelen és boldog ifjú korában, mikor meglehetősen korlátozott anyagi körülményei folytán sokszor élt rúd kolbászon, kicsi szalonnán hetekig. Erre gondolt most, míg gyöngyöző homlokkal, pattanó erekkel rágta, nyelte a falatokat. És nem volt kegyelem, mert Mihály egyre újabb tálakkal, csészékkel, palackokkal jelentkezett. Nahát, csak nem egy hegedűművész, törölte meg mártásos ajkait a comtesse, majd energikusan megcsapkodta villája fejével egy aprócska fürj koponyáját. Tudja, hajolt közel bizalmasan, megboldogult atyám fogyasztotta mindig az agyvelejét, jót tesz a szemnek, nem tudta? De hogy pont egy művész, dőlt hátra diszkréten megbontva ruháit. Már tudom is mivel hálálom meg a kedvességét, hogy az én kicsikémet elhozta nekem. Nem, nem szót sem érdemel, egészen belesápadt itt nekem, paskolta meg párnás kezével Tóth Tihamér orcáját, és kisántikált, hogy kisvártatva visszatérjen egy hegedűtokkal a hóna alatt. Meg kell mondjam, hogy nem új, tárta szét gödrös kacsóit szabadkozva, még szegény bácsikám muzsikált rajta, de talán tudja majd használni valamire, nyújtotta át. De közben egyen is, teljesen elhűl krokett!
Tóth Tihamér úgy érezte, a világ minden hangyája a ruhájába költözött, a tok halk kattanással kinyílt és igen, semmi kétség, ott feküdt előtte egy valódi . Mesteri darab volt, rajta a készítő jele. Ebben a pillanatban két dolog történt gyors egymásutánban. Lulu kényelmesen megnyújtózott álmában és alfele halk pukkanások sorozatát hallatta, majd felpattant a comtesse, megbocsát egy pillanatra, rebegé és kirontott az ajtón.
Ok okozat összefüggését vizsgálva nem lehet már pontosan rekonstruálni, mitől támadt hősünknek hirtelen leküzdhetetlen okádhatnékja, lehetett az izgalomtól, hogy egy vagyont érő hangszer tulajdonosa lett váratlanul, vagy közrejátszott a Lulu által kibocsájtott ájer sajátságos és mindent beterítő szaga, esetleg az otthon elfogyasztott csülkös paszulyleves csatája volt ez a rákkal és vaddisznóval. Soha nem tudjuk meg, mert mikor Mihály nesztelenül belépett a desszertes tállal, ott találta Tóth Tihamért, amint vitézül beleokádik a hegedű tokjába. Mihály úriemberként azonnal visszalépett, hősünk határozott mozdulattal megtörölte száját, a hóna alá csapva a hangszert bekattintotta a hegedűtokot majd sarkát összeütve kifogástalan meghajlással és kézcsókkal búcsúzott az időközben belépő comtessetől. De ily hírtelen távozik, kulcsolta az össze dundi kezeit, meg sem kóstolta a desszertet, sápítozta. Majd ragyogó szemmel nézett a becsületes megtaláló után. Ah, fiatalság, bolondság, sóhajtotta mosolyogva, majd befalt egy képviselőfánkot.

Volt egyszer egy Napkelet




Kevés olyan személyisége van a magyar irodalomtörténetnek, amely annyira megosztaná az
olvasókat, mint Tormay Cecile.
A rendszerváltásig eltelt évtizedekben gyakorlatilag kiradírozták emlékét és munkásságát
az irodalmi életből. Az utóbbi években megtörni látszik a jég, sorra jelennek meg művei,
megalakult a nevét viselő kör, az olvasók kezdik felfedezni itthon és a határon túl, vagyis
megindult egy folyamat, melynek során életműve elfoglalhatja méltó helyét az irodalomban.
Tormay Cecile 1876-ban született középnemesi származással, iskoláit magánúton végezte.
Fiatal kora ellenére kitűnően beszélte az angol, a francia, az olasz, a német és a latin nyelvet.
Többször beutazta a századfordulós Európát, ezeken az utakon nemzetközi elismertséget
szerzett magának.
A lelkében magyar, műveltségében nyugati fiatal nő kora szokásaival ellentétben igen korán
felismerte a felvilágosult nők megtartó szerepét mind a társadalomban, mind a művészetben.
Novellás és elbeszélés kötetei után első regénye, az Emberek a kövek között (1911)
nemzetközi elismertséget szerzett neki, olasz, német, angol, holland, finn és észt nyelvre
is lefordították. 1914-ben jelent meg A régi ház című családregénye, mellyel a Magyar
Tudományos Akadémia Péczely-díját nyerte el, s méltán hozott újabb nemzetközi sikert,
az Egyesült Államokban is megjelent. A magyar történelem egyik legsötétebb korszakát
ábrázolja naplóregénye, a Bujdosó könyv, mely az 1918. október 31-től 1919. augusztus 8-
ig terjedő időszakról ad hiteles beszámolót a szemtanú tollával. Külföldön is sikert hozott
írójának. Úti élményeit is színesen, olvasmányosan örökíti meg, A szirének hazája (1935),
illetve A virágok városa(1935) című úti rajzaiban.
Ugyancsak ebben az esztendőben Klebelsberg Kuno felkérésére először fordítja latinból
magyar nyelvre középkori vallásos témájú legendáinkat, Magyar Legendárium címmel.
Történelmi regénytrilógiája , Az ősi küldött címen a tatárjárás világát idézi meg, A csallóközi
hattyú(1933), A túlsó parton(1934), A fehér barát(1939) , mely utóbbi írása közben éri a halál.
1923-ban életre hívta és haláláig szerkesztette a Napkelet című folyóiratot, mely olyan írók
kezdő lépéseit vigyázta, mint Pilinszky, Németh László, Hamvas Béla. Az újkonzervatív
hangvételű Napkelet „Bevallott célja az akkor úgynevezett keresztény megújulás irodalmi
szolgálata volt s be nem vallottan a Nyugat ellensúlyozása. (…) ám Tormay Cecile előkelő
szelleme nem engedte, hogy folyóirata fölösleges polémiákkal s az akkor divatos politikai
jelszavak hangoztatásával szálljon ellenünk harcba. Irodalmi súlyával akart hatni. Meg kell
állapítanunk, a tónusa előkelő és írókhoz méltó volt.”, írta Schöpflin Aladár a Nyugatban,
1940-ben. A lap támogatója, ha nem is közvetlenül állami segítséggel, a Magyar Irodalmi
Társaság, cikkei irodalmi területen mozogtak, főként a keresztény, úri középosztály urbánus
szellemű sajtójaként képviseltette magát.
Társadalmi szerepvállalása csúcsán Tormay Cecile életre hívta a Magyar Nők Nemzeti
Szövetsége elnevezésű szervezetet, mely hitvallása alapján a nemzeti érzelmű, keresztény nők
értékrendjét volt hivatva képviselni. Ezért, valamint sokrétű hazai és nemzetközi kulturális
tevékenysége elismeréseként 1930-ban a Corvin-koszorú tulajdonosa lett, majd 1935-ben
Marie Curie halálával annak megüresedett helyére, a Népszövetség Szellemi Együttműködés
Nemzetközi Bizottsága tagjává választották. Irodalmi sikerei folytán 1937-ben irodalmi
Nobel-díjra jelölték.
A Bujdosó könyvben ábrázolt antiszemita látásmód valamint a bolsevizmus igazi arcának
bemutatásáért a Tanácsköztársaság idején barátai bújtatják, később a baloldali sajtó
megpróbálja ellehetetleníteni.
„ A Bujdosó könyvet elárasztja egy a zsidókkal szembeni kellemetlen megvetés hangja,
ám el kell ismernünk, hogy a progresszista értelmiség szinte túlnyomó része az asszimilált
zsidósághoz tartozott.”- írja Bruno Bentivolio kritikai tanulmányában.
1925-ben gróf Zichy Raffael megvádolja, hogy elvált feleségével, Pallavicini Eduardina

grófnővel leszbikus viszonyt folytatott. A baloldali sajtó részletekbe menően tárgyalja az
esetet, de a botrány kirobbantója ellen mindkét megvádolt rágalmazási pert nyer.
Ám Pallavicini Eduardina grófnő nevét nem csak ebben a kontextusban illik megemlíteni,
komoly részt vállalt a MANSz vezetésében, jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki a
Napkelet szerkesztésében, valamint európai hírű irodalmi szalonjában olyan írónagyságok
fordultak meg, mint Thomas Mann.
Tormay Cecile halála után a politikai hatalomváltás nyomtalanul a süllyesztőbe küldte
a haladó munkás paraszt erők ideológiájával ellentétes érdekeket képviselő művészeti
irányzatok képviselőit. A totális csönd évtizedei után az olvasók és az irodalomtörténet újra
felfedezte Tormay Cecile nevét és munkásságát. Ezt megkönnyítendő a Tormay Cecile Kör
elkészített egy oktató filmet, melyen az Ismerős Arcok együttes dalai is hallhatók.
Végezetül álljon itt az írónő hitvallása:
„Ha elfáradtam, ha elcsüggedtem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e az elhívatásra,
mindig újra eszembe jutott, hogy a szeretet, amelyet a végzet hazája és faja iránt egy ember
lelkébe tesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud.”

Forrás: wikipédia
Bővebb info az oktató filmről a www.tormayc.webc.com-on

Tóth Tihamér és a pulyka, avagy csoda karácsonykor




Abban az esztendőben olyan keményre sikeredett a tél, hogy nem sokkal karácsony előtt
a koporsós Grünsteinnek befagyott az üzletajtaja. Na, mivé lesz a világ, már a halál se jó üzlet, sóhajtott az öreg, míg a segédek a vasredőnyt feszegették. Aztán a szembe szomszéd, a Kornerné megjelent egy nagy baltával, és álljanak csak félre az urak kiáltással, egy mozdulattal leverte a lakatot. Ez az asszony ilyen, mindenki ismerte. Egyedül nevelte a lányát, Szerénkét immár tizenhét nehéz esztendeje. Az ura, Korner Bálint, jól menő fatelepetvezetett, de egyszer megbolondult és megugrott a társak pénzével, Amerikába.
Onnan küldözgetett pénzt, persze a legnagyobb titokban, de erről mindenki tudott, mert miből telt volna Kornernének olyan nagy házra, annyi temérdek szobával. Ezeket aztán kiadta jó pénzért kosztba, kvártélyba szerény és jellemes fiatalembereknek. Kornerné konyhájának legalább olyan jó híre volt, mint a lányának, Szerénkének. Nagyon szépre sikeredett ez a fekete teremtés, isten a tudója, honnan szakasztotta az anyja, aki nagy, fehérhúsú szőke asszony volt.
Az apja meg, a Korner, az kis kese ember volt, arra sem üthetett. Vannak rosszmájú egyének, akik azt állították, a kis Szeréna szakasztott olyan, mint Balogh úr, a rendőrkapitány, csak bajusz nélkül.
Elég az hozzá, hogy Szerénke a maga tizenhét évével karcsú, fekete tulipánná nőtt a bérház udvarán, szeme, haja sötét, dús eperszín ajka fölött szívdobogtató fekete árnyék sötétlett.
A szobaurak aléltan imádták Szerénkét, tikkadt tekintetek követték szoknyája libbenését,
karja ívét, amint mindig előrebukó vastag haját igazgatta, huncut szeme villanását, mert Szerénke talpig nő volt, és igenis élvezte, hogy hódíthat. Ám annak is megvolt az oka, hogy komoly udvarló eddig nem szállt ringbe a kisasszony kegyeiért. Történt egyszer, hogy a pajkos unokatestvérek egy csinos kis skatulyát nyomtak az akkor olyan ötéves forma leányka kezébe, amiből egy nagy fekete pók szaladt át a karján. Ijedtében megállt szegényben a szó és onnantól dadogott. Futott Kornerné orvostól orvosig, segíteni senki nem tudott rajta, ami még megjárta volna, míg nagylány nem lett. De mikor Szájerék kalapszalonjában megszólalt, hogy ka-ka-kalapot szeretnék, másnap a fél város kacagta. Azóta nem járt ki Szerénke kisasszony,viszont Szájerék sem sok kalapot adtak el, ám Kornernéhez házhoz járt a szabó, cipész,
kalapos. Megfizette azt Kornerné.
Éppen abban a nagy hidegben történt, karácsony előtt pár nappal, hogy Kornerné csúnyán
leforrázta a kezét, ami önmagában is baj, de így még nagyobb, mert nem volt, aki a
karácsonyi pulykát levágja. Ugyanis, dacára annak, hogy semmi alapja nem volt, az
angolszász rokonságnak, ők követve a hagyományt, pulykát ettek ilyenkor.
Tudni kell, hogy Kornerné karácsonyi pulykasültjének híre volt Váradon, meg volt ennek is a titka. A pulykát két héttel előtte rumba áztatott dióval kell etetni, ami nem olcsó mulatság, de olyan lesz ettől a húsa, mint a frissen sült gesztenye, omlós, parázs, illatos. Ezt még a megboldogult anyósától tanulta, mint ahogy az ízletes sült elkészítését is. Tudva lévő, hogy a pulykát lenyakazás után felbontása előtt legalább egy napig tollastól egy dézsa vízben pihentetik, utána könnyen kopasztható. Aztán megkopasztotta és jó vastagon megkente libazsírral, a hasát megtömte almával, megtűzdelte fokhagymával és szalonnával, majd sűrűn locsolgatva ropogósra sütötte. Mellé mézes dióval töltött sült almát tálalt, és ennél csak a Szerénke kisasszony diós és mákos bejglije lett jobb.
A pulyka legyilkolása tehát veszélybe került, mert bár lett volna segítség Sete bácsi, az udvaros személyében, ám az öreg, aki titokban adventista volt, kijelentette, hogy ő ugyan semmiféle élő állatra nem fog fegyvert, legyen az kés, balta vagy bicska, ám a rumos diót igen szereti. Mit volt mit tenni, Kornerné a szobaurakhoz fordult segítségért, pontosan a kedvencéhez, Tóth Tihamérhoz, aki régóta titkolt hódolattal figyelte Szerénke kisasszonyt s így kapva kapott az alkalmon és felajánlotta szolgálatait. Hősünk, lévén első hegedűs a város Szigligeti Edéről nevezett színházában, nem gyakorolta ez eddig a gyilkolás semmilyen formáját, ezért Kornerné komoly haditervet dolgozott ki a végrehajtáshoz. Sete bácsi majd megfogja és megkötözi, Tóth Tihamér a tönkön lecsapja a fejét és együttes erővel beemelik a
dézsába, ott ázik majd két napig.
Így is lett. A nagy nap reggelén Szerénke kisasszony épp csak bekapta a tojásrántottáját, Sete bácsi meg kihajtotta a madarat és minden készen állt. A pulyka nagy volt és rosszindulatú, képtelen volt felfogni, miért kötözik össze a lábait. Meg kell vallani, hogy Tóth Tihamér számára sem voltak ezek könnyű pillanatok, az éjjel egy szemhunyást sem aludt, megigazította szemüvegét, s amint gyöngyöző homlokkal magasra emelte a baltát hegedülésen edzett izmaival, rádöbbent, hogy a vállalt feladat talán meghaladja a képességeit.
Ám ekkor már késő volt, az éles szerszám lecsapott, a pulyka feje messze repült. Ám mielőtt fellélegeznénk a dolgok ilyetén való szerencsés alakulásán, két dolog történt.
Először a nyitva felejtett kertkapun berontott őrült viháncolással Herce és Hurca, a kisasszony két foxija, másodszor a fejnélküli pulyka kiszabadítva lábait vad futásnak indult a havas kertben. Azt is mondhatni, hogy fejvesztve menekült, nyomában két hisztérikus ebbel.
Kis döbbent csend után még ketten csatlakoztak a futókhoz, Szerénke kisasszony hárászkendőjét lebegtetve és Tóth Tihamér, baltát lóbálva. Aztán a döntő pillanatban Tóth Tihamér halálmegvető bátorsággal, valóságos tigrisugrással vetette magát a meglepő fürgeséggel futó szárnyasra, közvetlenül utána Szerénke kisasszony bukfencezett rájuk, kendőjével beborítva pulykát, kutyát, Tihamért.
A derűs és szerencsés végkifejlet mégis két nap múlva következett be, ugyanis a
pulykakergető futástól vagy mástól, de Szelénke kisasszony megszólalt a csók után. Igen, a csók után, mert a kendő alatti összeborulás után hősünk talpra segítette az immár végképp kiszenvedett pulyka szomorú teteme felett a kisasszonyt, elzavarta a rendetlenkedő ebeket, kicsit vérpettyezte arcából kisímított egy hajtincset és pelyhes szája sarkából lecsókolta a reggeli rántotta kicsiny morzsáját. Ez olyan rendkívüli gyógymódnak bizonyult, hogy a kisasszony dadogás nélkül így szólt, Istenem, nem esett baja, Tóth úr?
Csak a vak nem látja, hogy itt csoda történt, lelkendezett az eljegyzésen két nap múlva Kornerné. Az egész város örült a csodának, egyedül Sete bácsi hümmögte az istállóban, ha én ezt tudom, már sokkal hamarabb meggyógyítottam volna.

Ballada a félkarú óriásról




Az, hogy anyád olyan gyönyörű volt, mikor megszületett, nem lepett meg senkit.

Szerelemgyerek volt, na. Nagyapádat elengedték katonáéktól akkor éjjel, szegény,
lebiciklizett vagy húsz kilométert, hogy utoljára megölelje a nővéremet, mielőtt kiviszik a
frontra. Jó kis ölelés volt, kilenc hónapra megszületett anyád. Szegény Gyula, nem is látta a
lányát csak tíz évesen, mire haza vergődött a fogságból.
Elég az hozzá, hogy ott maradtunk egy rakáson férfi nélkül, Mama, Manci a nagy hasával,
meg én, alig tizennégy évesen, egy gyerekember. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Enni úgy
tudtam, mint egy meglett ember, nem is tudom, hova fért belém, csak a két nagy fülem látszik
az akkori képeken.
Mikor Jóskánkat végképp leszerelték, nem volt hova menjen, az asszonynak szégyenszemre
nem kellett az ellőtt fél karjával. Máig látom magam előtt, anyánk a moslékot főzte a
disznónak, csupa piros lett az arca, de mi tudtuk, hogy nem a gőztől, Jóska meg dobolt az
asztalon a fél kezével, a megmaradt kezével, csupa könny volt a szeme. Gyere te haza, fiam,
legalább férfi lesz a háznál. Az, mordult fel a bátyánk, egy igazi félkarú óriás, bizonyosan.
Hallgattunk. Mindenki tudta, hogy anyánknak Jóska a kedvence, valami eszelős imádattal
szerette az elsőszülöttjét. Mikor meghozták a frontról az amputált karjával, Mama eladta az
aranyláncát, az utolsó ékszerét, amit még Papától kapott, és az árát az orvosnak adta, mert
elmérgesedett a sebe. Helyre is hozta az a csonkot, csak a lelkét, azt nem gyógyította senki,
az mindig fájt neki, hogy közel két méteres óriásként fél ember lett, akit az asszony is elvert a
háztól, mert megölelni se tudja.
Mama meg örült, háború van ugyan, de ott a család újra együtt, a szárnyai alatt, majd csak
lesz valahogy. Lett is, mire megszületett anyád. Te, hogy imádta anyádat! Micsoda slingelt
pólyát varrt, pedig a vászon féle eltűnt már addigra a boltokból. De neki volt még egy vég, a
sifonérba eldugva. Na, abból lett pólya és kisingek, meg kötés a Jóska csonkjára, mert sokáig
levedzett neki a sebe. Fájt is biztosan, de nem mutatta, csak szívta a cigarettákat, míg kötözte
anyánk. Hiába, szégyellte a nyomorékságát, ő, aki a legjobb úri szabóságon dolgozott most
egy tűt se tudott befűzni. Együtt dolgoztak Gyulával a Neumann-féle angolszabászaton, míg
be nem sorozták. Mindig nagyon elegánsan járt a bátyánk, a legfinomabb nyúlszőr kalappal,
az öreg meg úgy szerette, mint a fiát. Megpróbált az mindent, hogy felmentesse, de utána
elkezdték összefogdosni a zsidókat, és Neumannék is mentették a bőrüket. Mikor elkezdődött
a gettózás, csak bevették a ciánt. Addigra Jóska is odavolt már a fronton.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor anyád született, aznap bombázták az angolok az
állomást. Mi fenn laktunk a város fölötti szőlőhegyen, alattunk az állomás. Hát gondolhatod.
Mikor elkezdődött mind lementünk a borospincébe. Mama végig imádkozott, csak ránk
ne omoljon, de nem omlott, jól megépítette azt a Papa, szegény. Mire kimásztunk Manci
már nem volt se eleven se holt, csak hamar az ágyba, aztán forraltuk is a sok vizet. Engem
elszalajtott Mama Kővári néniért, ő volt megfogadva bábának, vagy négyutcányira lakott
tőlünk, de hiba mentem, mert légnyomást kapott szegény, orrán-száján dőlt a vér, láttam, mert
ott voltam.
Esteledett, mire meglett a kislány, anyád. Mama levezényelte az egészet egyedül, mi csak a
vizet adtuk be Jóskával. Szép kisbaba lett, nagy csigás angyalhajjal, kiköpött Gyula.
Álltunk később Mamával ketten a teraszon, lent még égett a város imitt-amott. Por volt
és füst. Mire született ez is szegény, tűnődött anyánk, tán apátlan árvaként nő fel. Mert
ekkoriban volt, hogy a sógor fogságba esett és vagy négy hónapig semmit nem hallottunk
felőle. Manci még jósnőhöz is elment, a nagy hasával, az meg zaccból azt jósolta neki, hogy
egy szőke nő forgolódik a Gyulája körül. Erre Mama megmérgesedett és megpofozta a jósnőt,
hogy minek idegesíti ilyen hülyeségekkel ezt a fiatalasszonyt az állapotában. Még hogy szőke
nő, Szibériában van az ő veje fogságban, nem kuplerájban. Az istenit, meg így meg úgy.
Mama mikor mérges volt úgy tudott káromkodni, hogy egy kocsis belepirult volna.

Pedig igaz volt, mármint a szőke nő. Mert Gyula a fogolytábor parancsnokságának varrt és
összemelegedett ott egy szőke titkárnővel. Ezt ő maga mesélte nekem négyszemközt mikor tíz
év után megjött. Mert csak nem hagyta a kis családját, hazajött a kislányához.
Mind imádtuk anyádat, az olyan jó kislány volt, vagy szopott, vagy aludt. Manci meg mindig
attól rettegett, hogy nem lesz elég teje és éhen hal a gyermek. Ez volt a rögeszméje. Ezért
anyánk szerzett egy kecskét, a Bözsit, csak hogy megnyugodjanak a kedélyek. A Bözsinek is
volt egy kis kecskegyereke, a Marci, olyan szelíd volt az a kis gida, úgy járt-kelt Mama után,
mint egy kutya, Jóskának meg az ágya mellett aludt nyáron, kinn a teraszon.
Mire nagyobb lett a kislány, anyánk elhatározta, hogy elmegyünk a városból Kerekibe, ki a
tanyára, mert ott nagyobb biztonságban leszünk. Levágtuk a disznót, lesütöttük zsírba a sok
húst, Jóska kerített egy szekeret és felpakoltuk a vagyont, négy zsírosbödönnyi húst, négy
tábla szalonnát, két zsák krumplit meg egy kis lisztet, és a dunsztosokat mind az ágynemű
közibe. Mama nagyon tudott főzni, azelőtt a papoknál volt szakácsné. Jól megraktuk a
szekeret, a dunyha tetejébe felült Manci anyáddal a pólyában, én hátra a két kecskével,
anyánk meg Jóska a bakon, aztán hajts, isten neviben.
Volt egy jó kis sparhert ott a tanyán, azon főztünk meg melegítettünk, tengeri szárral és
csutkával. Jóska fél kézzel összefogta, aztán ráállt a kezével meg törte. Jó száraz volt, hasadt
rendesen, aztán megtömte anyánk piaci kosarát úgy hordta befelé. Elvoltunk, na.
Aznap korán felzörgetett a szomszéd tanyás, hogy Ártánd felöl katonákat láttak jönni lovon.
Nincs nekünk semmink, a két kecskén kívül, mit árthatnak azok nekünk, vont vállat anyánk.
Esett, mi meg behúzódtunk, Jóska épp rágyújtott a tűzről, mikor megverték az ajtót.
Ketten voltak, két román katona, valahonnan a regátból, mert alig értettük őket. A kisebbik,
fekete patkányképű törte a magyart, a magasabbik semmit. Először csak körbe néztek,
a fekete kinyitogatta a szekrényeket, a magas meg bekotort az ágyak alá a szuronyos
puskájával. Fegyvert kerestek, Jóska csak nevetett, kamerád, hát hogy lőjek vele, mutogatta az
üres inge ujját. A sparherten krumpli főtt, beleettek, de nem ízlett nekik. A nagydarab Mancit
nézte egyre, az meg szegény azt se tudta mit csináljon, aztán a bölcsőből kivette a kicsit és
az ágyra téve bontogatta a pelenkáját. Majd a szaros kis testét felvette és magához ölelte. A
fekete öklendezett, a magas szitkozódott, de addigra Jóska már kínálta őket a cigarettából,
anyánk gyorsan leszelt két karéj kenyeret meg szalonnát hozzá. A kicsi azt mondta, hús
és mutogatott a szájára. Nincs az nekünk magunknak sem, fiam, sóhajtozott Mama, csak
krumpli, kenyér meg szalonna, egyed.
Aztán a nagydarab intett, hogy húzzunk vizet, itatnák a lovakat. Majd én megyek, kelt
fel Jóskánk. Nem kell félni, ezeket is csak anya szülte, húzta be az ajtót. A kis parasztóra
kattogott a falon, csendben voltunk, aztán kis idő multán két lövést hallottunk. Jaj, istenem,
ezek meglőtték a Jóskát, ugrott anyánk, de addigra már jöttek befele, hozták a Böskét meg
a kis gidát, Marcit. Az még nem halt meg teljesen, vergődött, spriccelt a vére a falra és a
rongyszőnyegre, úgy repkedett a farka, mint egy kis pillangó.
Két óra multán már ették a Bözsit meg a Marcit, a nagyját elpakolták az iszákba. Jóska
sürgött-forgott, dohánnyal meg tökmaggal traktálta őket, azok meg rágták szótlanul. Mi
Mamával ültünk az ágyon, Manci a karos padon a kicsivel. Percegett a szú meg az óra
kattogott.
Hájde, intett egyszer csak nagydarab, a kicsi mondott valamit, a társa rákontrázott, nem
értettük, csak azt, hogy valamin vitatkoznak. Aztán a kis fekete odament Mamához,
meghajtotta magát és azt mondta, köszönöm, májka. Ez alatt a nagyobbik a sparherthez lépett
és belepisilt a kecskehúsos lábosba. Az égett húgyszag elöntötte a konyhát. Halottam, ahogy
anyánk gyorsabban veszi a levegőt, aztán a két román kedélyesen hátba veregette a bátyánkat,
gyere kamerád, mutogatták, kísérj ki minket. Jóska fél keze, maradék keze a zsebében, éppen
magot rágott, csak kikísérem őket ide a köves útig, fordult felénk az ajtóból
Talán egy miatyánknyi idő múlva hallottuk meg a lövéseket.

Én találtam meg. Hanyatt feküdt, karja, mint a madár fél szárnya, kitárva, szája sarkán a
tökmag, nyitott szemében ott ültek a felhők.

Bréjking nyúz




Most kaptuk a hírt, hogy néhai özv. Vakara Bella temetése után betelt a városi temető utolsó,még temethető sírhelye.
A rendkívüli helyzetre való tekintettel Fik Tivadar polgármester soron kívül
elrendeli a település minden lakosa számára a meghalás azonnali tilalmát.
Ismétlem, a további intézkedésig a mai naptól fogva tilos minden elhalálozás. Rendkívüli
esetekben a hivatal soron kívül összehívott elhalálozási bizottságának véleménye
alapján döntenek életről vagy halálról.
Ez a rendelet visszavonásig érvényes.

És most hírek a gazdaság világából. Az utóbbi időben örvendetesen megszaporodott a
szél –gyűjtő, és feldolgozó vállalkozások száma. A különböző gazdasági hatékonyságú
vállalkozások egy része a hazai piac részére állít elő igen jó minőségű, korszerű csomagolású,
igény szerint kis vagy nagytételben szelet. A gazdasági társulások nagyobb része felhasználva
a legújabb kutatási eredményeket, az állandó fejlesztésnek köszönhetően nagy hatékonyságú,
modern gyártási technológia alapján dolgoz fel, csomagol és szállít szelet magas minőségben.
E gazdasági ágazat rendkívüli logisztikai sikereket ért el a közelmúltban.
A pozitív külföldi piacgazdasági mutatók figyelembevételével az ágazat intenzív fejlődését
jelzik a közgazdasági szakemberek.

Végül az időjárásról. Alig huszonnégy óra elteltével jelentős változás állt be térségünk
időjárásában.
Remélem, örömteli hírrel szolgálunk, és szinte biztosra vehető az előzetes mérések alapján,
hogy az ünnepekre felesik az első hó!
Gyerekek, készüljetek!

Zabszerda




A szerelem gyötrelmeiről oly sokan írtak már, költők és írók is vegyest, gondolta Tóth
Tihamér, ki maga is művészlélek volt, lévén első hegedűse a Nagyváradi Színház
filharmonikusainak.
De milyen más leírni és érezni e gyötrelmeket. A hidegrázós gyönyörűséget, mikor eszünkbe
jut a kedves. Mit eszünkbe jut, ki sem megy onnan, mert ébredés után az első sóhaj hozzá
száll, az álom méz íze még a szájban, enyhén elkeveredve a Kodelkáné kifőzdéjében
elfogyasztott kis fröccs zamatával meg a fokhagyma ízével, mert kicsit sok került a vacsorára
elfogyasztott fasírozottba, de nem baj, mert az álmok szárnyalását nem zavarják az ízek.
Annál inkább a vekker, mely a legforróbb képzelgések útvesztőjéből rángatta ki hősünket. Ő
éppen virágzó mezőn kergetőzött szerelme csábító tárgyával. Oh, ez a szemérmetlen Sonntag
Babett, pont a míderétől próbált megszabadulni s már kibuggyanni készültek ingerlő idomai a
csipkék halmaiból, midőn megszólalt a józan vekker.
Tóth Tihamér dobogó szívvel riadt fel, mint minden reggel, mióta Szádeckiék házi bálján
megpillantotta ideálját.
Sonntag úr, az ideál nagyra becsült papája, különc hírében állt Váradon. Mániákusan szeretett
whistezni, éjjel-nappal verte a blattot, másfelől ki nem állhatta a plebset. De még a szagukat
sem, ahogy szokta volt társaságban hangoztatni. Mert a legelső társaságban mozogtak már
csak a lányuk, Babett miatt is. A kisasszony fekete szépsége, hej, de sok szívet tört már
össze, mert természetes bája mellett legjobb partinak számított. Ugyanis Sonntag úr a kártya
mellett még egy szenvedélynek hódolt, szeretett gyűjteni. Míg más gyufa címkéket vagy régi
zsoltáros könyveket, addig ő ingatlanokat gyűjtögetett kellő vehemenciával. Volt is neki pár
bérháza szerte a városban, de a legszebben, a pávadíszes kapuval őrizettben ő maga lakott a
családjával.
De sokat álldogált itt a hársak alatt szegény Tóth Tihamér, lesve Babett kisasszony klöpli
függönyös ablakait, mióta a szíve lángra lobbant azon az estén, mikor Szádeckiék házi bálján
egymásba botlottak. És ezt itt most tessék szó szerint értelmezni, mert igenis így történt.
Babett kisasszony fiatalos szeleburdiságában nekiiramodott a kert jázminbokrai mellett a
háziasszony segítségére éppen kerti székeket cipelő Tóth Tihamérnak, kit aztán a kisasszony
a szó szoros értelmében levert a lábáról. Egyenesen bezuhantak a jázmin bokrok közé, így
volt, nincs mit tagadni, majd mire kissé ziláltan ugyan, de elővergődtek, hót szerelmes volt
mindkettő. Dacára annak, hogy Tóth Tihamér nem volt mondén alak, sőt inkább amolyan
színházi habitüé, szerencséje a hölgyekkel sosem volt igazán. Hol egy kokott táncos bokáiba
szerelmesedett belé, máskor egy más által boldogított majd elhagyott menyasszonyba botlott.
Lássuk be, nem volt direkt amorózó típus.
Ám mindez megváltozni látszott, midőn Babett kisasszonyt udvariasan elősegítette a
bokorból, mámorosan megmerítkezve annak finom mályvacukor illatában, és beleveszve
vad fekete szemeibe. De amitől végképp józan eszét érezte elveszíteni, az a duzzadt ajkak
fölötti érzéki fekete pihék, s az azokon felfénylő izzadság apró harmata volt. Tóth Tihamér a
világ összes gyémántját odaadta volna, csak lecsókolhassa a sós csöppeket, és tisztán érezte,
ő most halálosan beleszeretett Sonntag Babett kisasszonyba. Az el nem ígért táncokat mind
eltáncolták, s éjfélre a kisasszony ibolyacsokrának is lába kélt.
Másnap Tóth Tihamér azonnal elkezdte az ostromot, Krémerék üzletéből küldetett
legfinomabb cukkerpakkokat, máskor ibolyából kirakott szívformával csengetett a pávás ház
kapuján a kifutó fiú. És egy újabb mámoros, áttáncolt éjszaka után Tóth Tihamér úgy érezte,
eljött a vallomások legszebbikének ideje, ezért felfogadva Bökri Pistát meg a bandáját, maga
is hegedűt ragadott és szerenádot adott imádottja klöpli függönyös ablaka alatt. Zokogott a
hegedű Tóth Tihamér kezében, tüzeltek a májusi csillagok a váradi éjszakában és szállt a dal.
Nyisd ki rózsám kapudat, hadd kerüljem váradat. A jól ismert végszót már kórusban bőgte a
banda, szita-szita péntek, szerelem csütörtök, zab-szer-da. De lám, nem gyúlt fény sehol, csak

a hideg ablakszemek csillogtak közönyösen.
Hanem a folytatást már az egész város kacagta. Az történt ugyanis, hogy alig virradt, a
Sonntag család sietve felszállt a fiumei gyorsra. Csak a szakácsné maradt otthon vigyázni a
házra, meg a kertész, vigyázni a szakácsnéra.
Tóth Tihamér kialvatlanságtól árnyékos szemekkel lézengett szerte a városban, s lelkét csak
egyetlen szó égette, miért? Később úgy gondolta, a fájdalom lüktetését jólesően csillapítaná
egy snapsz a Kispipában. Míg törzsasztalához tartott, meglepte őt a pincérek mosolygó
nyájassága, csak nem kinevetik? Feri úr, főpincéri minőségében, a jól értesültek nyugalmával,
arcán a szerelmi csalódásokhoz illő részvét mosollyal lépett hozzá. Szó szót követett,
aztán a harmadik snapsz után felhangzott a könnyes kérdés, miért?
Feri úr meglepetten mosolygott, az úr nem tudja? A nóta volt a hibás, a zabszerdás. Sonntag
Babett családja sértésnek vette, hogy felemlegette, ha csak egy nóta erejéig is a tiszteletre
méltó papa régi foglakozását. Mert szerte a városban mindenki tudta, hogy a tekintélyes
bérháztulajdonos lókupecként gazdagodott meg.
De a pávák a kapun tudtak titkot tartani.

Száztíz éves Thália otthona, Ünnepel a Nagyváradi Szigligeti Színház




Kerek száz esztendő választotta el nagyváradon a színjátszás kezdeteit az első magyar kőszínház megépítésétől. Abban a polgárosodó magyar társadalomban, melyben megszületett az igény az anyanyelvi színjátszásra, rögtön következett a természetes vágy egy állandó hajlék megépítésére a múzsák legkisebbikének.
Így követte az álmokat a tett. Dr. Bulyovszky József polgármester regnálása alatt a város megbízást adott a bécsi székhelyű Fellner és Helmer építész cég számára a tervek elkészítésére és az épület felépítésére. Hosszas vita után eldöntetett: a Bémer tér ad otthont a színjátszás templomának. Az építkezési munkálatok 1899. július 10-től 1900. október 15-ig a szó szoros értelmében állandó lázban tartották Nagyvárad művészetkedvelő és pártoló polgárságát.
A színház befogadóképességét ezer személyre tervezték, villamos világítása, légfűtése, szellőztetése a kor legmagasabb technikai vívmányainak felhasználásával készült. Külső stílusát tekintve a színház francia reneszánsz stílusban épült. Belső kialakításánál az előcsarnokban a barokk stílus volt irányadó, a vesztibül és az erkély lépcsőháza világos színekben pompázott, eleganciájukat nagyban emelték a márvány lépcsők. A nézőtér architektúrája fehérrel és arannyal lett díszítve, sötétvörös háttérrel és drapériákkal, a foyerek fehér tagozással és sötétvörös falakkal és hasonló színű drapériákkal.
A színház nevét Rádl Ödön, a Szigligeti Ede Társaság elnökének javaslatára a város tisztelt és szeretett irodalmáráról, az úttörők egyikéről, Szigligeti Edéről kapta.

Bár a város a várva várt megnyitó napján borús őszi napra ébredt, ünnepi trikolór díszbe öltözött és ünnepivé változtatta a sürgés-forgás, mely a Bémer tér és környékén uralkodott.
Este hat órakor megindult a zarándoklat az első előadásra, egymást érték a ragyogó fogatok a pompásan kivilágított feljárón, a hat ión oszlop ünnepélyesen fogadta Várad művészet pártoló közönségét, a foyerben megmozdulni sem lehetett.
Aztán elcsendesedett a nézőtér, mert elkezdődött az ünnepi műsor. Lapozzuk fel a korabeli újságokat. Ünnepi nyitányt adott elő a 37-ik gyalogezred zenekara, utána a Prolog hangzott el Paulayné Adorján Berta művésznő előadásában, ezt követte Az Új oltár című ünnepi előjáték majd Erkel Ferenc: Hunyady László című operája került bemutatásra.
A műsor este 11-ig tartott, utána a meghívottak banketten vettek részt a Zöldfa fogadóban.
Lássuk mi került a tányérokba azon az estén, a kétszáz fős társasfogadáson. Előételként fogas és tok lett felszolgálva tartármártással valamint őz és nyúlderék pástétom. Aztán poulard, kappan, liba és malacsült, saláták, kompótok, parfé és torták. A főasztalon feltűnést keltett egy színházat ábrázoló szép torta. Majd giardinetto és kávé következett. Italként érmelléki borokat illetve ménesi vörös pezsgőt szolgáltak fel.
A remek étkekért és italokért Czeglédy Sándor urat illette dicséret, ki a fényes bankett közönségét minden várakozáson felül szolgálta ki.
Több pohárköszöntő is elhangzott ezen az estén ebben a vidám társaságban, majd Dula Miklós zenekarának nótái mellett még sokáig maradtak együtt.
A másnapi Szabadság című napilap a következő cikket hozta:
„ Nemes, becsületes szép ünnep volt a mai. Nagyvárad megérdemelte ezt az ünnepet. Terhes, nagy áldozatokkal, lelkes kitartó munkával szolgált rá.”
Egy fiatal újságíró szignálta a cikket, Ady Endre.

Tóth Tihamér fogorvosnál




Nincs mit tagadni, balul indult a napja. Özvegy Srimm Gyuláné általában a keddi napokat szokta volt kiválasztani arra, hogy bérlői szobáit a többi szobákkal egyetemben takarítás címen mindent elsöprő hadműveleti területté változtassa. Nem kupleráj ez kérem, szokta ilyenkor az őrületbe kergetni a kis cselédet a szobaurakkal egyetemben. Ekkor mindenki, aki teheti szomorúan bár, de gyáván megfutamodik. Mert mi is lenne kedvesebb testnek és léleknek egy kiadós reggeli nyújtózkodás után, mint visszaszundikálni, mintegy a takaró jótékony homályába bújni a kellemetlenségek elől, mik a nap folyamán biztosan elérik majd az embert. De nem, nem lehetett, mert a lakást kora reggel felverték özvegy Srimm Gyuláné Matildka harci kiáltásai, ne oda tedd a lúgos vödröt te mafla, mert még beleesik valaki, a prakkolót keresd, ne az orrod vájd, hogy az anyád ne legyen szomorú.
Így hát a bérlők lógó orral és pánikszerűen távoztak a szobákból, úgy is, mint Tóth Tihamér, aki a közeli Kis Pipába tartott. Itt szokta ugyanis elfogyasztani szerény reggelijét. A főpincér, ki már vagy félszázada a Ferikém megszólításra hallgat, előzékenyen hozta a frissen főtt páros debrecenit ecetes tormával és édes mustárral, egyenesen Klein úr csemegekereskedéséből érkezett ma reggel frissen az áru, két ropogós császárzsömlével és langyos tejeskávéval, szigorúan föl nélkül. És nehogy kimaradjon az aznapi Friss Újság. De ezt a maga fajta Ferikék nagyon jól tudják, mert a vendég az szentség a Kis Pipában.
Oh, hogy szerette hősünk ezeket a reggeleket! A friss abroszokkal letakart asztalok már nem is emlékeztettek a múlt éjszaka lumpolós kártyacsatáira, karikás szemű tárcaírók sem kornyadoztak, az alkohol és cigaretta bűzét is eltakarították serény ám láthatatlan kezek. Minden friss volt és kedves, várakozás teli. Tóth Tihamér reggeli rosszkedvét feledve elmerült az újság és a roppanós debreceni olvatag világában. Világújdonság, hirdették a Schőn-féle elasztik gumiharisnyát, Bertás pasztillát ajánltak főfájásra hölgyeknek, és igazi szenzációt is talált, Magda, a szőrös testű tengeri hableány mutogatta magát rendkívüli látványosság gyanánt a székesfővárosban. Ezen kicsit elmélázott, Magda egynémely szőrös testtájékán. Majd kényelmesen eperlekvárt kent a császárzsömle utolsó falatjára és elgondolkodva elrágta.
Később Ferikém főpincéri minőségében akár meg is esküdött volna, hogy a hangos csikordulást meglehetősen hangos káromkodás követte, bár ezt Tóth Tihamér természetesen tagadta, a tény az tény maradt, hősünk kavicsra harapott a zsömlében. A baj eleinte nem tűnt nagynak, bár maga Erdélyi úr, a Kis Pipa mindig búsképű tulajdonosa jött elnézést kérni, szokásosnál is savanyúbb ábrázattal szorongatva Tóth Tihamér kezeit, biztosítva őt arról, hogy személyesen fog a pékmesternél elégtételt kérni vendége számára.
A fog, vagyis ami maradt belőle, dél körül kezdett el rendetlenkedni, eleinte tompa nyomással fájt, majd alattomos kis lüktetések szaggatták hősünk idegeit, ki pont akkor próbált a város színházának zenekarában, hol prim hegedűsi minőségben előkelő pozíciót töltött be.
Nos, aznap az esti előadásra készülve nem várt fájdalom terítette le éppen akkor, mikor Eppstein Kornél a darab partitúrájának megfelelően megszólaltatta az üstdobot. Tóth Tihamér becsületére legyen mondva, lüktető foggal ugyan, de végigmuzsikálta az esti előadást is, de már nagyon gyötörte a kín, mikor Rózsika mama, a színház portás nénije behúzta utána a művészbejáró ajtaját. Keresse meg dr. Pirit, szólt még utána, Bémer tér van praxisa.
Este Odollal öblögetett Tóth Tihamér és búsan nézte, amint a szájvíz törött fogának véres darabkáját koccantja a mosdótál porcelánjának. Később aszpirines álmai jótékony ködébe burkolózva elmerengett a nevén. Dr. Piri. Azaz Piroska. Bájos név. Úgy találta, ilyen névhez göndör, dús haj illik, rövidre vágatva, amilyen most a módi, francia kis kalapja bűnösen naiv, kék szemei szinte gyógyítanak. Apró ám izmos fehér kezei gyöngéden motoznak a szájában, rágondolni is gyönyörűség, fehér köpenyének keményítő és levendula illata szinte beteríti a pácienst, és ahogy felé hajlik, telt keble hozzányomul, és azt mondja, tessék mán felkelni reggel van, kipucoltam a cipőit.
Pislogva könyökölt fel az ágyban és szomorúan konstatálta gyulladt ínye lüktetését.
Csak két embert kérdezett meg a Bémer tér közelében, az egyik egy konflis volt, ki a Piri névre rögtön egy közeli, hölgyek által vezetett, de uraktól látogatott intézményt ajánlott, hol van egy Piri, aki nem fogdoktor ugyan, de neki vannak a legnagyobb keblei a lányok között. Első osztályú, csippentett szemével.
A másik egy házmester volt, kis golyó fejű, unott arcú ember. Dr. Piri fogműterme, hátul az udvarban balra. De ne tessék kopogni, mert arra háklis. Közvetlen a kapu alatt mocskos arcú kisgyerek lekváros kenyeret evett, ezt kihúzzák, pislogott gonosz mosollyal, látva hősünk fájdalmas ábrázatát.
Kis, fehérre meszelt váróhelyiségbe lépett, sehol egy tábla, pislogott bosszankodva, mikor bentről ütemes zajt hallott, egy bútor recsegése majd halk ám egyre erősödő női sikkanások aztán egy fojtott férfihang hörögte érzékien, mindjárt, mindjárt, mindjárt meglesz. Kunéros helyzet, tagadhatatlan. Jólneveltsége dacára nagy vehemenciával feltépte az ajtót és a következő látvány fogadta. Szőke ám kissé csapzott kisasszony ül a fogorvosi székben, vízkék szeme tágra nyílik miként a szája is ( hogy is bírják egyes kisasszonyok ilyen nagyra tátani a szájukat), rajta lovagló ülésben nagydarab, fehérköpenyes úriember, ki éppen most mutat fel diadalmasan egy kissé véres fogat. Mondtam, hogy mindjárt meglesz, kissé görbe volt a gyökere, nagyságos asszony. Majd lekászálódva betegéről kérdőn nézett hősünkre.
Dr. Pirit keresem, rebegé Tóth Tihamér, széttekintve a kicsinyke rendelőben, talán biza a függöny mögé bújt a doktor kisasszony.
Dr. Piri Gusztáv, okleveles fogorvos, alázatos tiszteletem, csapta össze sarkait és nyújtotta kissé véres kezét bemutatkozásra a jó doktor. Parancsoljon talán helyet foglalni a kedves beteg. Majd energikus mozdulattal, ám mégis gyengéden becsukta az ajtót.

Így szép az ősz




Igen, most már tudom, mennyire védve voltam akkoriban. Hogy mennyire keményen és mégis áttetszően, óvón borult rám gyermekkorom és ifjúságom kristálykupolája, azt csak most merem átgondolni.
Akkoriban apám az egyetemen tanított, anyám meg irodalmat a város jó nevű középiskolájában. Ha lehet egy nagyszájú, büdös lábú kölköt feltétel nélkül szeretni, ők azt tették. A nővéremet korán elvesztették, csak egy banális tüdőgyulladásnak indult, de a háborúban ez a halálhoz épp elég volt, meg ahhoz is, hogy őrült imádattal csüggjenek a megmaradt egyetlenen. A fiún. Aki akkoriban élte kamaszkora legteljesebb, legszebb nyarát. A cimborákkal.
Gondolkodtak már azon, mi teszi a gyermekből hirtelen majdnem férfivá érés misztériumát olyan titokzatossá és feledhetetlenné, olyan görcsösen és mégis édesen fájóvá? És itt nem csak a külső átalakulásra gondolok. Hirtelen támadt szabadságra nyílt a világ és vele együtt a lelkünk, észrevettünk minden igaztalant meg talmit és minden képzelt férfiasságunk dacára volt, hogy elsírtuk magunkat, ott azon a nyáron, a kis erdő mellett.
Az volt az az idő, mikor faltuk a könyveket, halomra a detektív és indiántörténeteket vagy Dumas kalandregényeit. Apám megengedte, hogy feldúljuk nagyapám könyvtárát. Kispataki majdnem rokon fiú volt, tulajdonképpen Pataki volt, úgy, mint mi, csak a nagyapja nem nőtt valami nagyra, így maradt rajta a név, de már mindenki így ismerte őket a városban. De ő behozta a lemaradást, jó fejjel volt magasabb mindannyiunknál, erős, vállas fiú. Kinézett vagy tizenhatnak.
Dudussal már az óvodában jó cimboraságba keveredtem, rögtön azután, hogy első nap sikerült betörnie a fejemet egy fél téglával. Volt nagy sírás -rívás, kotkodácsolás anyáink részéről, azóta is tartott a barátságunk a kis pulykatojás fejű, szeplős fiúval. Aki ha valamin nagyon belelkesült egyszerre tudta mozgatni a füleit. Mennyit nevettünk, mikor Kolos kilopott egy tortát a nővére esküvőjéről. Felfaltuk ott helyben hárman, a kultúrház macskahúgy szagú hátsófalánál. Teremtőm, hogy fostunk utána két napig. Kolos egyébként úri családból származott, a nagyapja kúriai bíró volt, együtt tanult az én nagyapámmal Kassán. Kolos félárva lett, mikor az apját lelőtték a ruszkik, pont akkor ért haza, mikor két kiskatona szórakozott a feleségével. A fiú végignézte és lehet, hogy ettől lett dadogós, én nem tudom, sosem mesélt erről, de ő volt négyünk közt a legvédtelenebb a szemüveges, vékony arcával.
Egész nyáron a kis erdőn lógtunk, volt egy tisztás az etetőtől feljebb, a szélén egy elhanyagolt vadász les, ott tanyáztunk. Elszívtuk ki-ki lopott cigijét, disznó képeket nézegettünk, és ha volt, szalonnát sütöttünk meg gombát. Néha a magunk fabrikálta nyilakkal lövöldöztünk. Férfias játékok.
Már nem emlékszem pontosan mikor volt, hogy a pisztolyt megtaláltam. Apám szobájában egy székről a könyves polc tetején keresgéltem, mikor az egyik faragott dísz elmozdult. Azt hittem, behugyozok, mikor megláttam az olajos rongyból kivillanó fém tompa fényét. Emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy apám agyonver, a másik, hogy ez itt nagyapám pisztolya, egy 9 mm-es Walter PP. Ezután nem hagyott békén a gondolat, de a fiúknak nem szóltam róla. Egy igazi pisztoly. Tudtam, az egész család börtönbe kerülne, ha kiderülne.
Aztán az iskolakezdés feledtette velem a titkomat, mert akkor történt, hogy Kolos szerelmes lett. Babett a szomszédjukban lakott, Dumitrescu elvtársnak, a pártitkárnak volt három gyereke közül a legkisebb. Hogy mit evett rajta Kolos, már akkor sem értettük, szép lapos képe volt és fekete szeme, igazi oláh szépség. A haja, az még talán, akkora hajfonata volt, mint a karom. Babett bárhova mehetett Puiu, a bátyja kíséretében.
Emlékszem, azon a napon mozi után lógtunk, vártuk a sarkon Kolost, míg el nem köszönt Babettől. Hideg volt, valami eső esett, korán szétváltunk. Otthon kihallatszott apám izgatott hangja, míg lepakoltam a holmim a szobámban. Ahogy a nappaliba léptem, láttam, hogy mindketten igen izgatottak, anyám a fotelben ülve gombóccá gyűrte a zsebkendőjét, majd szépen kisimítva összegyűrte újra. Apám a rádióhoz hajolva keresgélt az állomások között. Láttam, hogy őszül meg rohamosan kopaszodik és hirtelen vad szánalmat éreztem iránta. Piros arccal egyenesedett fel, forradalom van a magyaroknál, mondta rekedten, anyám meg váratlanul felzokogott. Tudtam, hogy a rokonainkra gondol. Éjfélig lestük a híreket, de csak zenét sugároztak.
Másnap minden erőnkre szükség volt a líceumban, hogy érzelmeinket visszafogjuk. Ne pofázzatok, dühöngött Kispataki, még befújnak. Második órán fogalmazást íratott velünk Ferke bá, Így szép az ősz, ez állt a táblán címnek. Most mi az istent írjunk, dühöngtünk. Ferke bá az ablaknál állt, kis kese bajszát rágva, könyökén kopott volt a szvetter ujja. Sajnáltuk, mert tudtuk, odaát él a bátyja. Nem is bántottuk. Csak az a hülye Szalai suttogta, hogy náluk azért szép az ősz, mert ilyenkor megfektetik a lányokat az istállóban. Senki nem röhögött.
Rendkívüli találkozót beszéltünk meg délutánra a kis erdőbe. Fiúk, mondtam, miközben komoran szívtuk cigarettáinkat, odaát magyarok véreznek a barikádokon. Azt mondom, szökjünk át és csatlakozzunk. Aztán mi-mi-mivel harcolsz, te na-nagyon hülye, nézett Kolos a szemüvege mögül. Majd adnak ott vagy szerzünk magunknak, legyintett Dudus. És én éreztem, hogy eljött a pillanat. Holnap gyertek, mert mutatok valamit, engedtem szélnek a társaságot.
Apám az esti tisztálkodását végezte, mikor a szék tetején ágaskodva kiloptam a pisztolyt mind a tizenkét tölténnyel. Súlyosan, félelmetesen feküdt a kezemben. Egyáltalán nem éreztem férfiasnak magam. Pusztán féltem.
Komoran kuporogtunk a magas lesen, Kolos késett, de én úgy döntöttem,nem várunk tovább. Elővettem és széthajtogattam a rongyot. Halottam amint Dudus lélegzete felgyorsul, majd elfullad. Kispataki halkan füttyentett, ejha, barátocskám.
Pár percig csak néztük, én tulajdonosi büszkeséggel, a barátaim olyan borzadállyal, mint én annak idején. Kispataki kézbe vett egy töltényt, milyen nehéz, méricskélte. Ekkor léptek hallatszottak a fák felöl. Megjött Kolos, sóhajtotta Dudus, aztán a les nyikorgó létráján megjelent szemüveges barátunk, majd mögötte még valaki, Puiu.
Na, ne hülyéskedjetek, zökkent elsápadva kispadra Kolos. Ezt meg hol szerezted, nézett rám rémülten. Ja, a jézuska hozta neki karácsonyra, röhögött fel Kispataki. Marhák, sziszegte Puiu, ezért mindnyájunkat bekasztliznak, mindenkit, értitek?
Én azt mondom, ha már itt vagyunk, próbáljuk ki, tápászkodott fel Dudus.
Ott álltunk a nyilazáshoz felállított céltáblánál. Na, ki lőjön először, talán a gazdája, rázta a fejét Puiu és kiköpött.
Az az igazság, hogy betárazni sem mertük. Egyszerűen ránézni sem esett jól. Az még ment, hogy üresen csattogtattunk meg marháskodtunk, de lőni, ahhoz teleszaladt a gatyánk. Mégis, akkor és ott határoztuk el, hogy átszökünk a határon és csatlakozunk a felkelőkhöz. Ez volt a terv. Pofon egyszerűnek tűnt és kivitelezhetőnek. És így történt, hogy ott a magasles tövében Dudus bicskájával keresztet karcoltunk a tenyerünkbe és szerződést kötöttünk életre-halálra, mi négyen és Puiu. Ha már ott volt.
A terv úgy hangzott, hogy másnap reggel lelépünk, mintha iskolába mennénk, de helyette elvonatozunk a határig, ott majd csak átvergődünk valahogy és odaát megkeressük a felkelőket. Én vállaltam a pisztolyt.
Utólag elgondolva csak mosolygok a naivitásunkon. A reggeli indulásnál csak hárman kuksoltunk a kupéban, erről ennyit, köpött ki Kispataki, mikor az utolsó percben befutott Kolos. Puiut nem láttam, Babettől el sem köszöntem, lihegte. Szar az egész.
De még mennyire az volt, mert a következő állomáson várt minket a milícia.
A kihallgatáson főleg a pisztolyt keresték, egy pisztolyt, mellyel az informátor szerint államellenes cselekményre készültünk. Egy pisztolyt kerestek, mely sohasem került elő, mert még akkor este, a vérszerződés estéjén útban hazafelé elástam az erdőben. Gyáva tett volt egy forradalmártól tudom, de talán ennek köszönhető, hogy apám megúszta a börtönt, „csak” átnevelő munkatáborba került a Duna csatornához. Kispataki apját elcsapták az általános iskolai tanári állásból, s pár év múlva már traktorosként építette tovább a szocializmust. Dudusék a szabadulásunk után egyik napról a másikra eltűntek, s ez fájt nekem nagyon, mert ott a javítóban igazán közel kerültünk egymáshoz.
A kis Kolos haláláról fél évvel a büntetésünk letelte után értesültünk. A hivatalos papíron az állt, kihallgatás közben rosszul lett és meghalt. Ma már azt mondanánk, ő volt a legkisebb és nem bírta a verést. Az anyja eltemette aztán szép csendben megőrült. Valami rokonok vették magukhoz.
Azóta nem jártam arra az erdőt. Félek. A fáktól, a lestől, az emlékektől. Pedig ilyenkor a legszebb az ősz.

Babaszoba




Karácsonyra pont olyan babát szeretnék kérni a jézuskától, amilyen Etelka néniéknél ül a nagy ágy közepén. A babaszobában.

Mikor óvónéni azt mondta, hogy rajzoljuk le milyen ajándékot kérünk majd, rögtön eszembe jutott ez a szép baba.
Én még elég kicsi voltam, mikor odaköltöztünk anyával Etelka néniékhez hátra az udvarba, de emlékszem arra, hogy anyukám leültetett az ágyra, és csak nézett valahova maga elé és akkor kicsit féltem, de aztán azt mondta anyukám, hogy ez itt jó lesz és sóhajtott és megpuszilta a fejem. Olyan kis buta voltam, hogy még a Mackó kutyától is féltem, mert mindig ugatott, mikor kimentünk az udvarra. De aztán Tibi bácsi az ölébe vett, megnéztük a galambokat a kis házacskákban, ahol laktak, úgy hívják, hogy dúc, és Mackó is jött velünk mindenhova az udvaron és nem féltem többet. Anya elmondta nekem, hogy elöl, a nagy házban lakik Etelka néni és Tibi bácsi, aki a fia, mi meg ketten a kert végében a kicsiben és mindig szépen köszönni kell, ha az udvaron találkozunk.
Tibi bácsi nevetett és azt mondta, ne mondjam neki, hogy bácsi, mert nem olyan öreg ő, de én láttam, hogy kopasz a feje és szőrök vannak a kezén. Etelka néni is nevetett, megpuszilta a Tibi bácsi fejét és azt mondta, akkor is az én kicsi fiacskám maradsz, ugye. Mindenki nevetett, csak anyukám nem.
Tibi bácsi focizni is eljár, úgy, mint apukám, és az én anyukám az óta nem nagyon nevet, mióta apukám elment valahova.
Én nem tudom hova mehetett, Julcsi is kérdezte, a nagycsoportos barátnőm, de neki sem tudtam elmondani. Pedig szeretem Julcsit, mert olyan szép szőke haja van, aranyhaj, és mindig szokott adni a pogácsából, amit a nagyija süt.
Anyukám is szokott tésztát sütni, nekem a csokis-kókuszos a kedvencem, de nem sokat ér rá szegény. Varrni szokott otthon sokat, eleinte jó, még nem is ideges, de ha jön a hétvége, akkor nagyon kell neki sietni a varrással, mert leadás van. Én nem tudom, mi a leadás, de az nagyon rossz, mert anya olyankor nem ér rá velem foglalkozni és kiabálni is szokott, hogy menjek ki az udvarra játszani.
Egyszer is így kiabált és én ki is mentem, akkor jött Etelka néni és bevitt magukhoz. Adott cukrot, karamellát egy fehér dobozból, amin virágok voltak. Én kicsit sírtam, mert sajnáltam anyát a leadás miatt, akkor Etelka néni az ölébe vett, és gyere, megmutatom a babaszobát neked, mondta. Bementünk egy szobába, volt ott középen egy ágy sok párnával egymásra rakva és ott ült középen a baba. Olyan arany haja volt neki, mint Julcsinak és királylány ruhája. Én azt hiszem, ilyen ruhában járnak a királylányok, mert pont ilyet láttam a Hamupipőkés meséskönyvemben. Kék fodrok voltak rajta és csillogott.
Etelka néni megengedte, hogy játsszak vele ott a szobában, csak kivinni nem szabad, azt mondta, nehogy bepiszkolódjon a szép csillogós ruhája. Azt is elmesélte nekem Etelka néni, hogy még élt neki a férje, addig ők ketten itt aludtak, de már régen meghalt és az óta nem lakik itt senki, csak a baba. Ez a babaszoba.
Aztán egyszer esett az eső, mikor leadás volt és Etelka néni nem volt otthon, de Tibi bácsi bevitt engem a konyhába, ettünk vajas mézes kenyeret és beszélgettünk és megdicsért, milyen okos kislány vagyok. Elmeséltem neki, hogy szoktunk a babával játszani és akkor bementünk a babaszobába, felültetett az ágyra a baba mellé. Kérdezte, hogy milyet szoktam játszani, mondtam, hogy királylányosat, de ő tud egy jobb játékot, azt mondta. Vetkőztessük le a babát, nézzük meg a ruháit. Én rögtön mondtam, hogy azt nem szabad, nem engedi Etelka néni, de Tibi bácsi azt mondta, nem árul el, mert mi barátok vagyunk ugye, és aki barát az nem árulkodó júdás.
Meg is néztük a ruháit, még bugyija is volt. Tibi bácsi kérdezte, nekem milyen bugyim van, megmutattam, hogy eper van rajta. Utána birkózósat játszottunk és sokat nevettünk, mert csikizett.
Mire megjött Etelka néni, mi kimentünk a konyhába és cukrot ettünk a virágos dobozból, aztán Tibi bácsi hátra ment a galambokhoz. Etelka néni az ölébe vett, megpuszilta a hajam és sóhajtott, hogy mikor lesz neki ilyen édes kis unokája.
Amikor Etelka néni nincs otthon és anya nem ér rá, mert leadás van, akkor szoktam játszani Tibi bácsival az új játékot, a nyöszörgőset.
Ez olyan, hogy előtte levetkőztetjük a babát, megnézzük, hogy milyen bugyi van rajtam és lefekszek, a baba mellé, aztán be kell, hogy hunyjam a szememet, mert ilyen a játék, azt mondta Tibi bácsi. Nem szabad lesni, meg árulkodni. Ez a szabály. Ő meg közben nyöszörög és sóhajtozik. Ez a játék.
Mikor először ilyet játszottunk, Tibi bácsi sírt, meg olyat mondott, hogy ő egy szemétláda, de ne mondjam senkinek. Máskor már nem sírt. Én szeretem Tibi bácsit és nem árulom el.
Egyszer féltem tőle, mert nagyon erősen megszorította a lábamat, mikor játszottunk, de nem nyitottam ki a szememet, mert az nem ér, csak mondtam, hogy ez fáj. Mikor vége volt a játéknak, láttam, hogy piros a feje és izzadt, és azt mondta nekem, sosem bántanálak kicsim.
Ő a barátom.
Tegnap is éppen elkezdtük a játszást, a nyöszörgőset, mikor egyszer csak megjött Etelka néni. Én szorítottam össze a szememet, ahogy kell, de hallottam a hangját, ahogy kiabálja, hogy mit csinálsz a gyerekkel, te mocsok. És nagyon féltem, mert kivittek az udvarra a sötétbe, aztán becsapták az ajtót, de én hallottam, hogy kiabálnak meg dübörögnek.
Leültem a padra, a dúcokhoz, anyukámra gondoltam meg a leadásra és sírtam is kicsit, de aztán odajött a Mackó kutya és néztük együtt a csillagokat.

Falatka kisasszony




Korán, mikor az összes kakas megerőszakolja a hajnalt, Falatka kisasszony már talpon volt.

Ez így, ebben a formában azért nem igaz, mert Falatka kisasszony akkor kelhetett volna

kakasszóra, ha vidéken él, kedélyes, virágos portán, hol a gyűrött parasztemberek már korán
reggel komor izzadságfoltokkal az ingükön járkálnak, és a nyelet pálinkától kicsit büdös a
szájuk.

Kakasok és vidéki ájer híján Falatka kisasszonynak születésétől fogva egy komor bérház
földszintje jutott, ott is egy árnyékos, ám utcai szobával, meg egy molyos, vén papagáj,
mondjuk kakas helyett, aki néha fölriadva depressziós magányából csodálkozva nézett szét,

majd megrázta magát és cicizzünk te strici, kiáltotta dohánytól mart fátyolos női hangon.

A perverz jákó egy hajdan jóképűnek mondott hajóskapitány öröksége gyanánt került Falatka
kisasszony tulajdonába. És ez nem most volt. A kapitány sokfelé hajózott és sok mindent
látott, ahhoz pont eleget, hogy ötven évesen egy vonat elé vesse magát. Elég furcsa halál egy

kapitánynak, mondhatjuk jogosan. De neki pont megfelelt. Ám mielőtt bárki fejében illetlen

gondolatok támadnának a kisasszony és a fess kapitányt illetően, sietve le kell szögeznünk,

hogy Falatka kisasszony hátán akkora púp ült, a teremtő jóvoltából, mint egy háromkilós

házikenyér, s ebből kifolyólag semmiféle szerelmi attakban nem részesült hosszú élete
folyamán. Mondhatni beleöregedett a szüzességébe. Vagy inkább belesavanyodott, mint a
másfél napos bolti tej a csészébe.
Valaha szép volt Falatka kisasszony, azt beszélik a városban. Nyugtalan éjszakákat gerjesztett
általa ismeretlen férfiszívekben, kik csak az ablakban villanó szépségét csodálták, ám a
púp kívül rekedt a látókörükön. Hogy boldog volt-e valaha Falatka kisasszony, én nem

tudhatom, bár alapvetően mindnyájan boldogságra születtünk. Ki tudja, fáj-e a púposnak a
lét?
Falatka kisasszonynak hajdan szép kék szemei mostanra olyanná fakultak, akár a szomorú téli

ég alkonyat előtt, mikor minden épeszű ember a kályha közelébe húzódik, ha teheti. Egykor

volt dús szemöldökei vadul összenőttek és sosem haragudott, ha apja, az öreg gyógyszerész
maga alá piszkított élete utolsó heteiben. Eltemette az öreget, majd újabb tizenhét évet

eltöltött az ablakban. Mert sokat, haj de sokat könyökölt Falatka kisasszony. Szemlélődött,

gondolkodott, nézelődött, mennyi nézést elpazarolt. Ez a nézelődés, ez jó imádság helyett is,
bólintott egyszer a sarki plébános.
Ám senki nem akadt kerek e világon, kinek kellett volna Falatka kisasszony a fakó szemével,
a papagájával meg a púpjával.

Egyszer próbálkozott ugyan a villanyóra leolvasó, kicsit nehéz beszédű és fél fülére nagyot
halló fiatalember, akit láthatóan megcincált már az élet, meg egy szódásüveg, ami a kezében
talált felrobbanni. Innen eredt a nehéz beszéd, mert nagyon neki kellett veselkednie,

mikor megszólalni készült, de sokszor nem sikerült, elhagyta őt a szó vagy benne ragadt a

mondanivaló, ami lássuk be, nem előny egy villanyóra leolvasónál. Ilyenkor csak legyintett
egyet, és nagyon szomorú lett a szeme.
Elég az hozzá, hogy nem ismerte még a jákót és megriadt a cicizzünk te strici felszólítástól,
mikor a szobába lépett. A haja az égnek emelkedett és egyenesen kiszaladt a világból, mint

mesélik. Őszintén szólva, tán fél évig mulatott ezen a város. A púpos meg a dadogós balul
sikerült afférján.

Innentől eltört Falatka kisasszonyban valami, kis míves aranyrugó, és haragudott, csak úgy

bele a világba. Vagy a sorsra. Közben teltek sértődött nyarak és haragos lila telek. És ő

boszorkánnyá változott, villogó szemű vén banyává, rekedt papagájával a vállán. Hamut szórt
az iskolások fejére, megleste és megdobálta rohadt almával a plébánost, szigorúan bibliai
alapon, egyszer meg kidobta az éjjelit a polgármester után. Szar ügy.

Egy délelőtt a postás kereste csodálkozva az ablakát. De nem találta. Valaki befalazta.
Takarosan, frissen ragyogtak a homokszemcsék a frissen vakolt falon és valahol egy papagáj
rikácsolása hallatszott.

Megállóban




Mindazonáltal lassan telt az idő, ott a kietlen buszmegállóban és akármilyen jól felöltözött,

valami hideg, rosszindulatú szél bújócskázott vedlett kis panofix bundája alatt.
Váratlan volt vagy mégsem, ki tudja. Szépen ájult el, mint a filmekben szokás, lassan
összecsuklott, elegáns kis kupacba. Egy kopott öregasszony kopott bundájában. Páran
átléptek felette, ki elnézett mellette, ki észre sem vette tán.

Aztán szakállas, égő szemű ember közeledett határozottan felé. Fölé hajolt, kezeit kiterjesztve

figyelmesen nézte, majd erős, határozott hangon imigyen szólt:
- Kelj fel és várj!

Az első




Életösztöne minden maradékával szédülten próbált meg kapaszkodni.

Aztán megérezte a pillanat véglegességét és elfogadva a döntést, elengedte magát.

Apró, fehérruhás teste súlytalanul lebegett, fölötte - mellette kerengtek testvérei, majd alant, a tél harapta park dacos szürkeségében felkiáltott egy piros arcú kisgyerek:

- Nézd anya! Esik a hó!

Magány




Elsüllyedtek a verőfényes meleg, nyári napok. Valami tespedt nyálkában múlt az idő.


- Mi ütött belém?- tűnődött a nyugdíjas villámhárító.

Last minute a paradicsomba




Szálljon alá velünk az aluljárók titokzatos világába. Fedezze fel a minimál komfort előnyeit.


Megfelelő létszám esetén kalandos indulás a mindenre elszánt BKV. ellenőrök sorfalán
keresztül. Kényelmes lábbeli ajánlott.

Megérkezéskor Tibor kínál friss csikkeket és kitűnő zamatú öttablettás borokat.

Szállás és minden igényt kielégítő komforttalanság paradicsomi környezetben Ica zöldséges
standja mellett. Közvetlenül a ládáknál, balra.
Elhelyezés fakultatív módon és helyeken, lomizott paplan és ízlésesen hajtogatott karton
derékaljon.

Remek kilátás szemből az özv. Kőváriné által üzemeltetett illemhelyre. Felár nélkül.

Ízelítő fakultatív programjainkból. Magasan képzett munkatársaink segítségével végig
látogathatják a helyi folklór nevezetes alakjait, úgy, mint Robit, a hajléktalan bankigazgatót

éneklő Samu nevű ebével, vagy Ilonkát, ki húsz éve szépségkirálynőként robbant

be a piacra, jelenleg pedig kedvező áron értékesíti szexuális szolgáltatásait. Páratlan
napokon figyelemmel kísérhetik a L. fivérek szemkápráztató zsebes akcióit majd az

azt követő villámgyors és látványos rendőri elfogás részleteit. Igény szerint a történet

meghallgatható L. nagymama balladisztikus előadás módjában. Mivel a fivérek kétnaponta

szabadulnak az előzetesből, ezen programokra előzetes jelentkezéseket fogadhatunk csak el.

Étkezés szabadszedéses módon a közeli kifőzde, illetve két gyorsétkezde ízlésesen kihelyezett

kukáiból. Igény szerint kínai is kérhető, de a két napos üvegtészta diarés panaszokat okozhat a
rizslisztre érzékenyeknél.

A rossz levegő valamint a tízpercenként érkező metró szerelvények szele igazi mikro

klimatikus viszonyokat biztosít. Asztmára kitűnő.

Napi testedzésként javasolt az üdítő lépcsőzés vagy fakultatív korlátugrás BKV. ellenőrökkel.

Szauna lehetőség az öreg Józsi bácsival a nejlon alatt. Csak korlátozott létszámban.
Ne hagyja ki! Utolsó helyeink még önre várnak.

Nem feledett Trianon




Ezeréves történelme alatt Magyarországot számtalan szerencsétlenség sújtotta. A teljesség igénye nélkül, kezdve a XIII. századi tatárdúlástól, az 1526-os oszmán-török meghódításon át, az 1848-as vérbe fojtott függetlenségi harcon keresztül ez az ország elvesztett két világháborút majd eltiporták 1956-os szabadságharcát.
A gyászos emlékű trianoni szerződés mind közül a legtragikusabb, mert a megszállás, az elnyomás és vereség okozta sebek idővel többé-kevésbé begyógyulnak, ám az ország megcsonkítása visszafordíthatatlan.
Álljon itt egy rövid felsorolás arról, mi az, amit elvettek tőlünk.
A trianoni békeszerződés után 282 000 négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre csonkították Magyarország területét, egyharmadával. Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. A lakosság létszáma több mint felével csökkent, azaz 18,2 millióról 7,9 millióra. Több, mint három millió etnikai magyar került osztrák, csehszlovák, jugoszláv vagy román fennhatóság alá. Magyarország elvesztette minden réz-, só-, arany-, ezüst-, higany- és mangán készletét, valamint olajkútjai nagy részét. Fenyőerdeink 97%-át, tölgyeseink 68%-át, egyéb lombhullató erdeink 87%-át. Ezzel együtt elvesztek a hegyi legelők, a szántók, az utak, a vasutak, az épületek, közintézmények, templomok, múzeumok és még sorolhatnánk. Magyarország 1914 előtti nemzeti vagyonának alig 38%-al rendelkezett.
Mit tehet a ma embere, kérdezhetnénk. Többféle módja van az emlékezésnek. Passzív, elfogadó, esetlen tudatlanságból eredő beletörődő, ami bár fájó, nem mentség.
Remélhetőleg a többség, ki magyar gyökereit büszkén vállalja, megáll egy percre június 4-én, és fejet hajt a három millió magyar emléke előtt. Hétköznapi emberek voltak ők, kik 1920 után kiszakítva hazájuk oltalmából, idegen ország hűségére kellett nevelniük gyermekeiket, idegen nyelv szabályai és törvényei szerint kellett berendezkedniük a hétköznapokban, elszenvedve a másodrendű státuszt és az igen súlyos állampolgári hátrányokat olyan nemzetállamban, melybe akaratuk ellenére kerültek.
De lássuk, mi is történt azon a gyászos napon, kilencven évvel ezelőtt.
1920. június 4-én a nemzeti gyász napja köszöntött Magyarországra, fekete leplekbe öltözött Budapest és a legtöbb vidéki város, az üzletek, iskolák, hivatalok zárva maradtak, leálltak a buszok és villamosok, az újságok gyászkeretben jelentek meg és a zászlókat mindenhol félárbocra engedték. Tömegek gyűltek össze a Hősök terén, zúgtak a harangok végig az országban, gyászistentiszteletet tartottak a templomokban. Harag, megaláztatás és gyász töltötte el a szíveket. „Megalázott minket Európa.(…) A magyar nép adta a kontinensnek az első szabad alkotmányt, ez a nép védte meg évszázadokon át Európát a keleti barbárság ellen, ez ajándékozta meg az emberiséget dicső hadvezérek, önfeláldozó szabadsághősök, világhírű államférfiak, halhatatlan tudósok, költők és művészek hosszú sorozatával.”- írta a Nemzeti Újság aznapi száma.
Ez idő alatt a magyar küldöttség két tagja, név szerint Benárd Ágoston, népjóléti és munkaügyi miniszter, és Drasche-Lázár Alfréd diplomata, kik hajlandók voltak elvállalni az aláírás szomorú aktusát, valamint ezzel járó megaláztatást, délután négy órakor megjelentek a versailles-i palota parkjába lévő Nagy –Trianon pavilonban. A békeszerződés aláírása után, az öt nagyobb szövetséges és a békekonferencia többi résztvevőinek képviselői is szignálták az okiratot, majd a magyar küldöttség visszavonult, hagyva, hogy a csehszlovák, jugoszláv és román küldöttség ünnepeljen, örvendve annak, hogy egymást jelentősen támogatva szétdarabolták Magyarországot.
Kilencven esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy ma újra méltóképpen emlékezhessünk. Tegyük meg.

Mint a mókus




Egy hetem története:

A tanító elvtársnő, Elvira néni, azt a házi feladatot adta, hogy írjuk le egy hétig, mi minden történik velünk. Nap, mint nap. Előtte be is kell mutatkoznunk, mert hiába ismer minket a tanító elvtársnő, Elvira néni, már régen, azt mondja, olyan legyen, mintha egy ismeretlennek mesélnénk el, hogy mi is történik velünk egy héten át.
Engemet Lőrincz Katalinnak hívnak, de mindenki csak Katinkának szólít, és egy szép házban lakunk anyukámmal, apukámmal meg velünk lakik dédi mama is, aki már nagyon öreg, és nem jól hall, de apukám azt mondja, hall az, csak azt, amit ő akar. Van egy testvérem is, ő Lackó, még kicsi, csak két foga van, de azzal nagyon harap, a múltkor is megharapta a doktor nénit, mikor megnézte, hogy hány foga van neki.
Engem még nem harapott meg. Szeret, és mindig vigyorog, meg kiabál, mikor ölbe veszem. Nekem szabad ölbe venni Lackót, mert sokat segítek anyukámnak. Néha szoktunk sorba állni is, mert anyukám nem viszi Lackót sorba állni, mióta egyszer ellöktek egy nénit a kisbabájával, és nagyon sírt szegény kisgyerek. Meg az anyukája is. Akkor ott álltunk mi is sorban az aprozárnál, kaptunk is húsz tojást, anyukám nagyon örült.
Én eltörtem a kezemet, mert egyik este, mikor elvették az áramot, kimentem vécére, és elbotlottam a dédi papucsában, amit otthagyott az ajtóban. Akkor a sötétben nem láttuk, hogy milyen, mert anyukám nem találta a kis gyertyát, amit akkor szoktunk meggyújtani, ha fürösztjük Lackót, de reggelre jól megdagadt, és fájt is.
Elmentünk a poliklinikára, ott egy kedves doktor bácsi lefényképezte a csontomat, és meg is mutatta nekem, hol van eltörve. Azt mondta anyukámnak, ne aggódjon, mert ez olyan zöld –ág- törés, de nem tudom, ez mit jelenthet. Azt is mondta még anyukámnak, hogy gipszbe kell tenni, de nincsen itt gipsz az orvosoknak, mert elfogyott és szerezni kellene. Aztán én leültem ott a folyosón, anyukám meg nagyon ideges lett, és elrohant Lackóval. Én nem féltem, mert anyukám hamar jött, és hozott gipszet is meg fáslit, mert van neki egy régi barátnője, aki a Vali néni, és ő adott neki, mert a gyógyszertárban dolgozik. De ezt nem szabad senkinek elmondani, azt mondta anyuka.
Egy kicsit fájt a kezem, mikor rákenték azt a gipszet, olyan volt, mint egy krém, és nagyon hideg, utána felkötötték a nyakamba, így olyan, mintha egy kis pici pólyás babám lenne.
Anyukám megdicsért, hogy bátor voltam, ettünk egy tésztát a cukrászdában. Nem járt a villamos, a buszra meg nem fértünk fel, így gyalog sétáltunk haza, és kicsit elfáradtam. Azt mondta anyukám, legalább Lackó is levegőzött.
Itthon apukám mindenféle vicces dolgot rajzolt a gipszemre, de azért fáj egy kicsit.
Néztük kicsit Izaurát, utána elvették az áramot.
Másik nap reggel fél hatkor már kiálltunk anyukámmal a bolt elé tejért, és nagyon érdekes volt, mert sok öreg néni és bácsi is ott volt már, ők kis székeken üldögéltek, és várták, hogy kinyisson a bolt. Apu azt mondja, biztosan nem tudnak otthon aludni, de anyukám szerint csak tejet akarnak inni szegények. Mi eléggé a sor elején álltunk, és beszélgettünk Pannika nénivel, akinek kinn van rokona magyarban, és szokott hozni mindenfélét. Az én barátnőm, Csilla, Pannika néni unokája, már nagylány, és szokott adni nekem kerek, illatos rágót, magyarból kapja.
Mikor megjött a boltos néni, tánti Iepure, minden ember elkezdett tolongani, és engem kicsit oda szorítottak az ajtóhoz, féltem is. Anyukám kiabált, és ezután már be is engedtek minket, és vettünk két liter tejet, meg kenyeret, ami kemény volt.
Otthon ettünk pirítóst, én nagyon szeretem.
Délután átmentünk Csilláékhoz, mert megjött a rokon magyarból, és hozott mindenfélét. Anyukám kiválogatta, amit meg akart venni, de a rokon csak úgy adta oda, ha vesz hozzá nyolc flakon kézbalzsamot. Azt is mondta ez a rokon, hogy neki az anyukája mindig ezt használja. De az én anyum mérges volt és azt mondta, ezt nem kenheti a gyerekek kenyerére. Aztán mégis megvettük, amit akartunk, én örültem a sok jó szagú szappannak meg samponnak, az almaszagú a kedvencem. Anyukám vett még citromlevet, vajat meg finom sajtot. Én nem bántam a kézbalzsamot, de anyuka sokáig mérgelődött.
Otthon Lackóval játszottam estig, mikor megérkezett apukám és örömmel mutatta, hogy hozott egy nagyon szép narancsot. Hű, hogy örültünk neki! Az történt, hogy apukám segített szerelni egy bácsinak és ő adta. Lackó, a kis buta, azt hitte labda és gurigázta, de anyukám elvette tőle és szépen megpucolta, utána megettük Lackóval. Finom volt, és Lackó sírt is, mert ízlett neki, de nem volt több. És utána apukám kiment a teraszra káromkodni, mert oda szokott járni, mikor káromkodni kell neki.
Aztán elment az áram és két kis gyertyával fürödtünk.
Másik napon Lackóval voltunk a circa-nál, egy kedves doktor néni megmérte és adott neki injekciót, én egy kicsit féltem, hogy nekem is bead egyet, de anyukám azt mondta, ilyet csak a kisbabák kapnak, mert ez oltás. A kedves doktor néni azt is mondta, hogy Lackónak sok tejet és sajtot kellene ennie, kell a csontjának, és akkor anyukám kicsit sírt.
Lackó is sírt, mert fájt neki, én nem sírtam, csak majdnem, mert sajnáltam nagyon őket. Otthon anyukám főzni akart, de kifogyott a gáz, mert reggel kávéfőzés után dédi nem zárta el és sokat-sokat égett.
Én vigyáztam Lackóra, míg anyukám a butéliával kiment a sarokra, mert hátha jön a gázos. Kicsit sokára jött meg szegény, addig mi megettük Lackóval meg dédivel a tegnapi maradékot. Rossz volt hidegen, de nem volt gáz és mi éhesek voltunk.
Aztán megjött anyukám, hozott gázt és sütött rántott parizert.
Délután átjött Csilla és hozott egy tábla csokit, csak úgy, nem kellett kifizetni. Anyuka azt mondta, majd beosztjuk, Lackó meg én is mindennap kapunk egy kis kockát. Lackó majdnem megharapott, mikor a szájába tömtem a csokit. Nagyon finom volt.
Vasárnap anyukám kitalálta, hogy menjünk el az állatkertbe és én nagyon örültem neki. Nagyon szeretem az állatokat csak büdös volt és majdnem hánytam. A legszebb a páva volt. Le is rajzoltam itthon.
Ma reggel anyukámmal és Lackóval a piacon voltunk. Én nagyon szeretek a piacra járni, mert mindig szoktam kóstolót kapni az öreg néniktől. Barackot is adnak vagy szőlőt, Lackó is kap belőle. Paradicsomot meg vinettét vettünk az aprozárban, csak sokat kellett sorba állni érte. Lackó el is aludt a babakocsiban, én meg megijedtem, mert egy öreg nénire kiabált a boltos néni, hogy tanuljon meg románul, mert nem tudta mondani románul, hogy paradicsom, csak magyarul. De végül anyukám mondta helyette és vett neki. Nagyon öreg néni volt, olyan szőrök nőttek az állán és én sajnáltam, hogy nem tud románul. Otthon anyukám csinált vinettét. Én nagyon szeretem a vinettés kenyeret. Vajon nekem is ilyen szőrök lesznek az államon, ha öreg néni leszek?
Nekem az osztálytársaim el szokták hozni a leckét, mert most nem járok iskolába, míg el van törve a bal kezem. Ma délután is jöttek és hozták a házi feladatot. Nagyon megörültem, mert azt üzente a tanító elvtársnő, Elvíra néni, hogy jó tanuló vagyok és ezért pionírrá fognak avatni nemsokára. Balla Jutka el is mondta, hogy milyen énekeket kell majd elénekelni, van egy olyan is, hogy mint a mókus.
Meg kell venni a pionír ruhát és lesz piros nyakkendőm is, és utána apukám megint kiment a teraszra.
Anyukámnak most szólt a szomszéd, Ungur néni, hogy állnak a bolt előtt, biztosan jött valami áru. Anyukám gyorsan betett a szatyrába két kézbalzsamot és ketten bementünk hátul a boltba. Ott volt tánti Iepure, és mi odaadtuk neki a balzsamokat. Ő adott egy barna papírzacskót és kifizettük a kasszás néninél, de nem volt szabad megnézni, mi van benne, csak otthon.
Kiderült, hogy parizer volt benne, de a dédi azt mondja, ő nem szereti, mert nem tudja megrágni, olyan, mint a gumi. Én is inkább vinettés kenyeret ettem, apukám meg kinn a teraszon a mint a mókust fütyörészte.
Így telt nekem egy hetem és nagyon várom, hogy pionír legyek.