Templomvédők Nagyváradon






A város 1692-es töröktől való visszafoglalása után a római katolikus püspökség egy szerény, Szent Brigittának szentelt templom épületébe húzódott a felégetett, romos településen.
 Azonban a hívek összefogásának köszönhetően 1720-ban alapkőletétellel elindult egy építkezés, majd viszonylag rövid idő múltán, gróf Csáky Imre esztergomi kanonok, váradi püspök 1723. január 10-én fényes ünnepség közepette beköltözhetett a Sebes Körös partján épült, a város védőszentjének tiszteletére Szent Lászlónak ajánlott székesegyház épületébe, amit gróf Forgách Pál püspök szentelt fel.
A templom működéséhez és folyamatos építéséhez további püspökök nevei kötődnek, Okolicsányi János és Csányi Miklós személyében.
A viszonylag dísztelen, formájában eklektikus épület számos átalakításon, toldáson esett át, tornya 1790-ben készült el, belső berendezése a 18-19. századot idézi, oltárképén, ami Friedrich Silcher munkája, Szent László király látható, falképeit Thury Gyula készítette 1908. körül.   
Túl két háborún, amelyek közül az elsőnek áldozatul esett négy harangja és a haldoklókat búcsúztató kis lélekharang, valamint impériumváltáson, büszkén emelte tornyát az égnek és hirdette, városa polgárai a hit parancsai szerint élnek, nem feledve a szent lovagkirály törvényeit.
1964. pünkösdjének vasárnapján a hívek nagy megdöbbenésére kihirdették, pártutasítás alapján másnap délután, a hat órás mise után végleg bezár a templom, aztán következő reggel elkezdődik a 241-ik évét betöltött épület bontása, ugyanis a gépjármű forgalom akadályoztatása miatt lerombolják. A hitetlenkedő és síró hívek kezdeti elkeseredését csendes ellenállás váltotta fel, égő gyertyákkal, egyházi énekeket énekelve és fohászkodva őrizték templomukat.
Ópalotai János apátplébános mindent elkövetett, hogy a román kommunista városvezetést észérvekkel meggyőzze, ám a város vezetőit zavarta a magyar műemléktemplom harangzúgása, ami a városháza közvetlen szomszédságában feküdt, de a szintén a közelben elhelyezkedő ortodox templom harangjai már nem okoztak gondot.
A sikertelen próbálkozásokat követően az apátplébános híveivel és a város polgárainak segítségével, mintegy ezerötszáz fővel éjjel-nappal élőlánccal vette körül a templom épületét, megakadályozva ezzel a bontás elkezdését. Mivel a városban nem akadt ember a munkálatok elvégzéséhez, a környékbeli településekről igyekeztek munkásokat toborozni, ám sem kérésre, sem fenyegetésre nem akadt kivitelező a templomromboláshoz.
A román titkosszolgálat állandó terrorban tartotta, többször is kihallgatásra vitte Ópalotai Jánost és a templom őrzésében egymást váltó híveket, akikhez többen csatlakoztak más vallásúak, ám ellenállásukat megtörni nem tudván, feladták a templom lerombolásának tervét.
Bukarestben csak az ortodox püspök közbenjárására értesültek a váradi városvezetők túlkapásáról és leállították a templom bontását.
A megtorlás azonban nem maradt el, sokakat, kiknek személyazonossága máig sem derült ki, hosszú börtönévekre ítéltek, Ópalotai János apátplébánost is áthelyezték.
A fennállásának idén 289-ik évfordulóját ünneplő Szent László templom immár felújítva, teljes pompájában dicséri a hit és összetartozás erejét.

forrás: wikipédia
            Duna TV.





Nem feledett Trianon





Ezeréves történelme alatt Magyarországot számtalan szerencsétlenség sújtotta. A teljesség igénye nélkül, kezdve a XIII. századi tatárdúlástól, az 1526-os oszmán-török meghódításon át, az 1848-as vérbe fojtott függetlenségi harcon keresztül ez az ország elvesztett két világháborút majd eltiporták 1956-os szabadságharcát.
A gyászos emlékű trianoni szerződés mind közül a legtragikusabb, mert a megszállás, az elnyomás és vereség okozta sebek idővel többé-kevésbé begyógyulnak, ám az ország megcsonkítása visszafordíthatatlan.
Álljon itt egy rövid felsorolás arról, mi az, amit elvettek tőlünk.
A trianoni békeszerződés után 282 000 négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre csonkították Magyarország területét, egyharmadával.  Csak a Romániának átadott terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. A lakosság létszáma több mint felével csökkent, azaz 18,2 millióról 7,9 millióra. Több mint három millió etnikai magyar került osztrák, csehszlovák, jugoszláv vagy román fennhatóság alá. Magyarország elvesztette minden réz-, só-, arany-, ezüst-, higany- és mangán készletét, valamint olajkútjai nagy részét. Fenyőerdeink 97%-át, tölgyeseink 68%-át, egyéb lombhullató erdeink 87%-át. Ezzel együtt elvesztek a hegyi legelők, a szántók, az utak, a vasutak, az épületek, közintézmények, templomok, múzeumok és még sorolhatnánk. Magyarország 1914 előtti nemzeti vagyonának alig 38%-al rendelkezett.
Mit tehet a ma embere, kérdezhetnénk. Többféle módja van az emlékezésnek. Passzív, elfogadó, esetlen tudatlanságból eredő beletörődő, ami bár fájó, nem mentség.
Remélhetőleg a többség, ki magyar gyökereit büszkén vállalja, megáll egy percre június 4-én, és fejet hajt a három millió magyar emléke előtt. Hétköznapi emberek voltak ők, kik 1920 után kiszakítva hazájuk oltalmából, idegen ország hűségére kellett nevelniük gyermekeiket, idegen nyelv szabályai és törvényei szerint kellett berendezkedniük a hétköznapokban, elszenvedve a másodrendűség státuszát és az igen súlyos állampolgári hátrányokat olyan nemzetállamban, melybe akaratuk ellenére kerültek.
De lássuk, mi is történt azon a gyászos napon, kilencven kettő évvel ezelőtt.
1920. június 4-én a nemzeti gyász napja köszöntött Magyarországra, fekete leplekbe öltözött Budapest és a legtöbb vidéki város, az üzletek, iskolák, hivatalok zárva maradtak, leálltak a buszok és villamosok, az újságok gyászkeretben jelentek meg és a zászlókat mindenhol félárbocra engedték. Tömegek gyűltek össze a Hősök terén, zúgtak a harangok végig az országban, gyászistentiszteletet tartottak a templomokban. Harag, megaláztatás és gyász töltötte el a szíveket. „Megalázott minket Európa.(…) A magyar nép adta a kontinensnek az első szabad alkotmányt, ez a nép védte meg évszázadokon át Európát a keleti barbárság ellen, ez ajándékozta meg az emberiséget dicső hadvezérek, önfeláldozó szabadsághősök, világhírű államférfiak, halhatatlan tudósok, költők és művészek hosszú sorozatával.”- írta a Nemzeti Újság aznapi száma.
Ez idő alatt a magyar küldöttség két tagja, név szerint Benárd Ágoston, népjóléti és munkaügyi miniszter, és Drasche-Lázár Alfréd diplomata, kik hajlandók voltak elvállalni az aláírás szomorú aktusát, valamint ezzel járó megaláztatást, délután négy órakor megjelentek a versailles-i palota parkjába lévő Nagy –Trianon pavilonban. A békeszerződés aláírása után, az öt nagyobb szövetséges és a békekonferencia többi résztvevőinek képviselői is szignálták az okiratot, majd a magyar küldöttség visszavonult, hagyva, hogy a csehszlovák, jugoszláv és román küldöttség ünnepeljen, örvendve annak, hogy egymást jelentősen támogatva szétdarabolták Magyarországot.
Kilencvenkét esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy ma újra méltóképpen emlékezhessünk. Tegyük meg.

Fénytelenül





Fénytelenül

Tamásnak

Teste lazán nyúlik el az ágyon, feje békésen pihen behajlított karján.
Álmodik. Lélegzete lágyan legyező, hullámzó örvény, homloka mögött gondolatai álommá csapódó dübörgése. Előre-hátra, előre-hátra. Ringató, halk morajlás, sistergő elsimulás. Szemhéjai rebegő tánca álom-kerítő.
Sosem volt szél borzolja haját, buja hússzín kagylók porcelánja roppan a talpa alatt, lágy homok simul léptei alá szerelmesen. Tengeri növények smaragd tetemei vonaglanak a sistergő hullámok tenyerén. Előtte kékkel húzott végtelen, vibrál és lüktet, liheg és sóhajt. A sós szél apró, kacagó vízgyöngyöket szór az arcába, és mesebeli madarak sikolyát hordja. A levegő megtelik arany lemezkékkel, pattogó, pengő táncuk kápráztató.
A nap vakít, százszirmú, pompás virágokat fakaszt fénye, lihegő bíboruk, vad sárgájuk acélos pávakékkel tobzódik. Szinte fojtogatja a színek kavalkádja. Érzékeit ostromolja a nap és a szél. Az idő végtelenbe vész, a most parttalanná omlik. Eksztázisban éli meg a színek táncát. Mondhatatlan.
De nyugszik a fény, a tenger lemossa a napot az égről, s a hullámok lassan fakítják virágai hevét. Oldódik a kék, fakul a bíbor, a vad sárga is a tenger kékjébe zuhan.
Meghaltak a színek. Csak morajlás hallatszik, a hullámok sziszegő halála.
Létezése még parttalan, tudatát lágyan ringatja a tenger. Érzékei apró, láthatatlan antennái már ébredeznek.
A friss hajnali szél meglebbenti a függönyt és megborzongatja testét. Madarak virradatot köszöntő vékony cippanásai apró köröket vetnek álmai tótükrén. Ébredezik. Mozdulatlanul hever még egy darabig.
Testét megnyújtóztatja, nagyot sóhajt.
Majd felnyitja szemeit egy újabb világtalan napra.

Mackó Úr repülni akar avagy új novelláskötet a láthatáron

Kedves Barátaim!
Van szerencsém bejelenteni, hogy hamarosan megjelenik új novelláskötetem Mackó Úr repülni akar címmel, melyben válogatott novelláimból olvashattok.
A kötet bemutatója Szegeden lesz, a Bálint Sándor Művelődési Ház szervezésében, 2012. június 14-én, este 19:30-kor.
Minden érdeklődőt szeretettel várok!

Az én hajléktalanom





  A szaga meghökkentett, mikor benyitott az üzletbe. A mosdatlan test áporodott kigőzölgésének kvintesszenciája, szeméttelep szaga vibrált elő rohadó fogak bűzével kerengve, avas zsír, fokhagyma meg olcsó bor bukéjával. Külsőre egy megelevenedett pátriárka nézett rám, dús fekete haja az egybenőtt szakállal csigásan göndörödött, ravasz disznó szemei belenőttek szemöldöke bozontjába. Kis fekete fogainak csonkjai félénken bújtak meg ajkai mögött, nyakában zsíros bőrszíjon ezüst szív fityegett kis pocakja fölött. Vállán jobb napokat látott hátizsák, benne aznapi kincsek. Választékos volt, tanult szakmáit emlegette meg a balsorsot, ami tudjuk, régen tép, az elvesztett jogosítványt meg a börtönt, ahonnan nemrég szabadult.
Eleinte csak pénzt kapott, sietős százasaimat gúnyosan fogadta, látszott, többre vágyna, beszélgetésre, tanácsra, nőre, az életemre. Később ruhát vittem neki, vasalt ingeimet fitymálva forgatta, műszálas, mondta rá. Farmer nincs, kérdezte, ő azt szereti, könnyű, szellős, nem kell vasalni. Kapott egyet, haláláig hordta. Az elején kéthetente jött, aztán naponta, többször is. Gyermeteg viccein ugatva nevetett, egyszer bizalmasan elmesélte, pörköltet evett egy ismerős csárdagazda jóvoltából, s kérte nézném meg, nem maradt-e paprikás a szakálla. Másszor megmutatta kettétört zápfogát, ami csak akkor hasogatott, ha időjárás változás készült. Könnyű, kíváncsisággal teli viszolygást éreztem, ha mellette álltam, és elnézegettem atyámfiát, aki hús-vér emberként egyformának született velem, veled s a többi emberrel, ám a szabad akarat vagy a balsors folytán megfosztatott mindentől, ami engem, téged s a többi embert boldogít. Úgy éreztem magam, mint a kukkoló, aki saját biztonságos kis hasadékán leskelődhet egy másik világ történéseire. Sajnáltam és megvetettem egyszerre, néha elmerengtem nyári tücsök - létének szabadságán, máskor elborzadtam, ha az éjszakai eső megzörgette a redőnyömet, és félálomban elképzeltem nyomorát. Szabad és moráloktól mentes életét néha irigyeltem, nem sújtották adók és áremelések, váratlanul lerobbanó autó vagy csőrepedés. Emberszámba vettem és ő egyre ragaszkodóbb lett. És meg kell mondjam, nehéz volt ragaszkodásának súlya. Nyomasztott a létéért érzett felelősség és a kutyaszerű hűség, amivel követett.
Egyszer hajszárítót hozott, bontatlan csomagolásán árkóddal, kidobott könyvet, csorba vázát. Meg egy fényképalbumot, amiben hatvanas évekbeli ruhákban pózoltak idegen emberek. Ki az, aki kidobja a családját, tűnődtem, aztán szépen kitettem a kuka tetejére az egész hóbelevancot. Másnap már nyitásnál várt, vasvillaszemekkel. Az album az jó, hasítsa ki a képeket belőle, mutatta hidegtől deformátlanodott ujjaival. Nem kértem, sem az albumot, sem a társaságát. Két hétre szakítottunk, aztán újra megjelent. Vég nélküli történeteit a boldog múltból legalább úgy untam, mint a penetráns bűzt, ami belőle áradt. Csak egy kávéra valót, főnök, villogtatta szemét a szőrből, és én tapinthatóan éreztem irigységét minden iránt, ami az enyém. Elismerően legeltette tekintetét feleségem lábain s hódolt neki lopott tulipánnal, és cinkossá vált hangja, ha az aznapi üzleti sikereimről érdeklődött. A bőröm alá férkőzött és úgy éreztem, szerencsés életem adóját törlesztem minden egyes alkalommal, mikor csak feltűnik az ajtóban.
Aztán üzletet váltottam. Nem, nem menekülés volt ez, bár titkon reméltem, nem talál rám az új helyen. Álmodtam vele. Baljósan holdas éjszakán verítékben úszva ébredtem, számban rezes volt a nyál íze, és éreztem, isten bizony éreztem a szagát, mintha ágyam mellett állva, kutatva néznének apró disznó szemek. Sötét órán sietve haza hallani véltem rekedtes hangját, csak egy kávéra valót főnököm, s rettegtem, rögvest megérzem mancsszerű kezének szorítását a karomon.
Eltelt a nyár és egy csepegős őszi reggelen benyitott. Sovány volt, köhögős, a régi ezüst szív lógott a nyakában. Megverték, mutatta kézfején a véraláfutás szabálytalan foltját, egy tanyán dolgozott egész nyáron, de nem fizették ki a lókupec cigányok a bérét, sőt a papírjait is elvették. Egy kávéra valót, főnököm, kacsintott a régi cinkossággal, és én éreztem, elvesztem.
Onnantól jött szívós rendszerességgel, a bűz úgy kísérte, mint láthatatlan köpönyeg. Száraz, ugató köhögése állandósult, s már remegtem, mikor reggelente megláttam mohó tekintetét. Akkorra már ebédet is én hordtam neki és szűkölő lélekkel magyaráztam, nem vagyok az apja sem a gondviselő istene, vigye máshoz a nyomorúságát. Kicsit sós volt a tegnapi leves, nézegette elgondolkodva mocskos körmeit, de legalább meleg volt.
Azt hiszem, ekkor döntöttem el. Nem birok emelni, rázta a fejét, mikor arra kértem, segítene-e egy barátom csónakját felhozni a stégről. De azért kimentünk. Esteledett, rajtunk kívül csak a sirályok és a tó, esti, magányos szépségében. Hol a csónak, kérdezte, és ezek voltak az utolsó szavai. Mikor ernyedt testét a tóba fordítottam, azt gondoltam, íme, megszabadítottam egy lelket a nyomorúságtól.
Azóta jól alszom. Bár ha esős az idő, nyugtalan leszek, mikor a szél veri az ablakot.

Zsablyai Madonna





Ha jól emlékszem, valamikor a délelőtti órákban vonultak be Petar Bencak partizánjai a faluba. 1944. október dereka volt, ilyenkor már hűvösek a reggelek Zsablyán, talán ezért, de bűzlöttek a pálinkától. Az a Petar Bencak vezette őket, aki ott volt 1942 januárjában a Sajkási osztagban, mikor Csurog és Zsablya határában rámentek a magyar katonákra. Sokan meghaltak ott, ahogy anyám mesélte, magyarok is, de a partizánok mind egy szálig, csak a rókaképű Petar menekült el valahogy. Azt mondják, a szeretője bújtatta egy hétig a budiban. Akkor volt ez, mikor a Feketehalmy-Czeydner katonái bosszúból szerbeket meg zsidókat öltek le.
Apánknak asztalos műhelye volt Zsablyán, aztán kikerült a frontra, ő is, meg a sógor is, ott maradtunk mink anyánkkal, Anna néném, én meg az öcsém, Palkó. Ami férfimunka volt a háznál, az mind a tizenkét esztendős Palkóra hárult, aki bár kisfiú volt kora szerint, mégis derekasan kivette részét mindenből. Mondta is anyám sokszor, ez a tizenhat esztendős leányka meg a kislegény kitesz egy kis felnőttet. Élelmünk, kicsi tüzelőnk kitartott volna egy darabig, isten segítségével, de ahogy a partizánok bevonultak, befészkelték magukat az öreg iskolaépületbe és megalakították a katonai tanácsot, az OZNA-t. Petar Bencak és Sipro Bankovic lettek az elöljárók és akkor rászakadt a falunkra a pokol. A bosszújuk elöl nem volt menekvés.
Rendszerint napnyugtakor jöttek, nyolcan-tízen, vitték, akit kaptak. Az öreg Gusztony Tóni bácsit, aki nyolcvanhárom esztendőt megért, a budiból rángatták ki, és míg a kapuig hajtották kiverték puskatussal a félszemét. Gálikék fiát meztelenre vetkőztették, majd baltával csapták le a fejét az árok partján a kút mellett. Elmondhatatlan dolgok történtek nap, mint nap, és rettegésben telt az életünk.
 Néha elgondolkodom, vajon meg lehetett volna akadályozni az ez után történteket, de azt hiszem, a Szűzanya elfordította tőlünk az arcát.
Akkor nap a padláson teregettem, mikor meghallottam a kutyaugatást meg a részeg szerb gajdolást, mert részegek voltak ezek szinte mindig, mintha józanul ők sem viselték volna el azt a tenger fájdalmat, amit okoztak. Szóval nagyon ugatott a szemközti szomszéd, a tanító úrék kutyája, a Bogár. Valahogy kiszökött aztán nekiment az utcán ordítozó szerbeknek, a kutya ilyen, nem állja a részeget. Én a résen kikukucskálva látom ám, hogy Margit, a tanítóék egyetlen lánya csak kiszökik a kapun és úgy hívogatja, Bogár, Bogárkám, gyere ide, ne bomolj már Bogár! Mink Margittal egyidősek voltunk, kicsi korunktól legjobb barátnők, ő szőke, én fekete. Akkora nagy szőke haja volt ennek a leánykának, hogy ha kibontottuk, rá tudott ülni.
Elég az hozzá, hogy volt a partizánok között egy Mitro nevű csurogi ember, az kilépett a társai közül és lelőtte a kutyát. Aztán elkapta a Margitot a hajánál fogva és felrántotta a szekerükre. Istenem, hogy sikoltozott! Üres volt az utca.
Másnap lelték meg a mocsár szélén a leánykát, csak a szőke haja csillogott a sárban. Akkor nap volt az is, hogy a tanító úr, az édesapja baltával ment rá Petár Bankovicékra, azt megfogták, elvágták a torkát és felakasztották a templomkertbe.
És a szörnyű napok csak jöttek-jöttek egymás után. Apánkról semmi hír, a sógortól is ritkán jött levél. Anyánk szép csendben emésztette magát, Anna néném ki sem tette a lábát az utcára, erősen látszott már az állapota, januárra várták az áldást. Így telt a szegényes karácsony, és az újesztendő hajnalán imáink fronton lévő szeretteinkért és sorsunk jobbrafordulásáért szóltak.
Eljött a január farkasordító hideggel, a petrónk már fogytán, csak kis olajmécsessel világítottunk, mikor egyik este megverték az ablakot. Másnap reggel váltás ruhával, élelemmel jelentkezzünk a komanda-n, mert kitelepítenek és munkára visznek minden magyart a faluból. Szűz Mária, most segíts! Anyánk erősnek mutatta magát, gyorsan levágtuk  
két maradék tyúkunkat, azt lesütöttük zsírban, kiskaska hagyma, fokhagyma meg krumplink volt még, azt feltarisznyáztuk. Összeszedegettük a ruhákat, a babakelengyét, öcsém kinőtt kiskabátját, anyánk meleg kendőit, nénémnek apánk nagy télikabátját jutott, az még összeért a hasán. Mindenórás volt.
Aztán reggel lett. Olyan hideg volt, hogy befagyott a zár. Úgy maradt ott a házunk tárva-nyitva. Anyámnak ráfagyott a könny az arcára. Csak a nénémnek jutott hely egy szekéren, de szegény már nagyon oda volt, mire Tiszaistvánfalváig jutottunk, mert a nagy fagyban és hóban mind kimerültünk. Tiszaistvánfalván, amit a szerbek Jareknak neveztek, az OZNA elöljárói mindenfelől összegyűjtötték a magyarokat, voltak itt Palánkáról, Kiskérről, Csurogról, Mozsorról. Hajtották az embereket fagyban-hóban, mint a marhákat. Csupa magyart meg az idősebb németeket, akik nem futottak el, mikor még lehetett.
A mi családunk a 405. számú házba került egy öreg német házaspárral, Meierékkel, a Tisza utca közepén. Kirabolt, üres, jéghideg épület volt, néhai német gazdái elmenekültek. Nem maradt ott bútor, vagy asztal, de még egy szék sem. A konyhába szorultunk mind, ott volt egy kis sparhert, begyújtottunk kevéske kukoricaszárral, szénát szórtunk le vastagon a sarkokba, ott háltunk a ruháinkban. Reggelre befagyott a víz a kantába, olyan hideg volt. Aztán a Jareki Komanda jegyzékbe vett mindenkit, kis fagyos krumplit osztottak, meg fél vekni kenyeret két emberre. Anyánk cserélt a nagykendőjéért egy fazekat, abban főztünk, míg futotta.
Még egy hete sem voltunk Jarekon, mikor a nénémnek eljött az ideje. Meier bácsi Palkóval felaprította az udvari galambdúcot és jó meleget csinált, Meier néni meg felhasogatta két alsószoknyáját lepedőnek. Kaptunk két kis gyertyát, annak a fényénél született meg a kis Julikánk, valamikor, hajnaltájt. Ha lett volna szamarunk meg ökrünk, bizony lehelhették volna az ártatlant, mert olyan árva és nyomorult volt ott a szalmában a gyermek, mint a kis Jézuska lehetett, mikor megszületett. Kis egérrágta szakajtó kosarat lelt Palkó a padláson, Anna néném kibélelte vastagon szalmával és abba fektette szép kék gyapjúkendőjébe pólyált kisbabát. Mein Gott, lenni kicsi Madonna kék kendővel, imádkozott értük Meier néni. Julikánkat mind imádtuk, Palkó kis fa csörgőt farigcsált neki, azt rázogatta neki, ha felsírt. Mert eleinte sokat sírt, pedig a néném mindig szoptatta, csak teje nem nagyon volt szegénynek. Mindent megevett az, csak etethesse a gyermeket, az anyánk főzte hagyma teát, a varjúból főzött levest, amihez Palkó fogott kukoricával egy öreg madarat, és aminek olyan fekete levese lett, mint a tinta. Aztán hasmenéses lett a kisgyerek, és nem bírtuk rendesen füröszteni, mert nem volt tüzelőnk. A néném lehelgette a vizes rongyot, úgy törölgette a kis ráncos fenekét. Két hét után látszott, már nem él meg Julikánk. Anyám elszalasztotta öcsénket a papért, úgy keresztelték meg az ártatlant, estére már nem élt.
Két napba telt, míg elvettük nénémtől, mert csak ringatta, ringatta, meg dúdolt és beszélt neki.  Az Úr 1945-ik esztendejében, február tízedik napján Julikánkat kék kendőbe csavarva ásták el valahol a járeki temető szélen. Kevés szavú volt mindig az én kedves néném, de onnantól hétszámra sem szólt, ezért örvendtünk is kicsit, mikor az idő tavaszodván munkára vitték az embereket. Utat takarítottunk, szerb nagygazdáknál dolgoztunk, de szépíteni nem lehet, rabszolgamunkát végeztünk. A silány élelemtől megrokkant az egészségünk, a só hiánytól csomókban hullt a hajunk, kilazultak majd kihulltak a fogaink. Tisztálkodás híján megtetvesedtünk, volt, aki rüh betegségbe esett. A Komanda kihirdette, D.D.T.-vel megszórják a házakat, mert a magyarok lusták és piszkosak. Másnap az öreg Meierék felakasztották magukat, hátul a csűrben, ott lógott a két öreg egyazon gerenda két végén. Palkó talált rájuk reggel, szegény utána két hétig dadogott.                                                     Öcsém mindig evett volna, megette volna az a széklábat is, ha lett volna. Fogott tőrrel madarat, hozott csigát, de só nélkül ízetlen volt minden falat. Anyánknak nagy szívfájdalom volt látni a gyerekei éhezését, ezért mikor Palkó kitalálta, hogy átszökik a szögesdróton Temerinbe élelemért, vonakodva bár, de beleegyezett. Kétszer sikerült is átjutnia, Rozi ángyi, a temerini rokon ilyenkor jól megetette, meg rakott kenyeret, zsírt és sót a tarisznyájába. Harmadjára már nem jutott át, mert az őr elzavarta, ráadásul csúnyán felszúrta a lábát a szögesdrót. Kimostuk mi vízzel, de estére már félrebeszélt. Jaj, de mit szenvedett. Szaladt anyánk a Komandára, adjanak gyógyszert, valamit, de reggelre kiszenvedett. Két hét múlva lett volna tizenhárom esztendős.                                                                                                      Majd megbolondultunk. Talicskával toltuk ki a temetőhöz, akkor már látszott, hogy feketedett a lába szegénynek. Közös sírba tették nyolc másik magyar kisgyerekkel, mert addigra tífuszjárvány lett. Hogy számolok el apátoknak a fiával, őrjöngött anyánk és tisztára fehér lett a haja egy reggelre. Onnantól annyira elengedte magát, hogy se nem evett, se nem ivott, de még fel sem kelt a szalmáról, hiába mondogattuk, hogy mi még itt vagyunk neki, miránk ki vigyáz majd. Mikor megtaláltuk, kék volt a szája, mint a szilva. Azt mondta a felcser, megállt a szíve. Tömegsírba temették a mi jó anyánkat, aki negyvenhárom esztendőt élt ezen a földön, mindig hűséges felesége volt apánknak, és jóságos, gondviselő édesanyja gyermekeinek.
Csoda-e, ha ebbe a sok fájdalomba és nyomorúságba belebetegedtem magam is? Nagy gennyes kelések támadtak a hónom alatt, két hétig hánykolódtam lázban és ébrenlétben felváltva, míg a felcser felvágta és kinyomkodta a keléseket. Szegény néném a szomszéd öreg német asszonyra bízott, mert nyár eleje lévén már, kihajtották őket munkára. Ez az asszony, Frau Hedvig, ez hozott engem vissza az életbe. Szép csendes imádkozó szavakkal, gyógyteás borogatásokkal vidította testemet-lelkemet. S mire felgyógyultam, nyár derekán kihirdetetett, hogy minden magyar nemzetiségű lakos a tábor területéről elbocsáttatik, de szülőföldjéről, lakóhelyéről örökre száműzve marad.
Ekkor vett sorsunk nővéremmel oly fordulatot, hogy idegen földön megtelepedve kényszerültünk folytatni életünk sorát.
Keserves a sorsa az idegenbe szakadtnak.
Lejegyeztem 1989-ben, Wolpert Johanné, szül. Gálik Irén


Megjöttek 2.





És jó. Mert virágzik az orgona, vadgalamb köszönti a reggelt, rigó incselkedik veled s a világgal. Hasad a reggeli fény,
macskák nászdala veri fel a hajnalt, s harkály kopogtat rovás ritmust a diófa odván. Az orgona kis trombitái diadalmasan kürtölik világgá a létet. Kedvvel indul a szél, megsimogatja az arcod, mert jó és szép ez a tavaszi reggel. Eltűnt a hideg minden fenyegetése, dalba fakadnak a virágszirmok és érzed, élni gyönyörűség. Valami hiányt, valami űrt érez lelked. Figyelj! Igen, jól hallod, s ha figyelsz, látod is, megjöttek! Isten kicsiny napszámos vándorai megérkeztek. Láthatatlan lüktetésben olvad fel csivitelésük, megjöttek a fecskék!
Bodobácsok sürögnek gyöngyvirág harangjai alatt és hiszed, hogy nincs többé halál, szomorúság és sötétség.