Hittel




hitem zúzott, sáros tükrében
ne bámuld magad, oh Uram
ha megtisztulok is bárány vérében
kereszted újra és újra szívemre zuhan

nyomodban lám, hiába járok
terhemet cipelni nem tudom
lépteid lepje bár hó vagy homok,
bűneim alatt földre roskadok

Kalács nagypénteken





Egy magyar termékeket forgalmazó élelmiszer áruház vadonatúj üzletében a pékség környékén az orruknál fogva vezetik a vásárlókat. Valóban, a sülő kalács semmivel össze nem téveszthető illata sokakat oda csal a sorba, ahol mindenre elszánt csoport várja, hogy kisüljön a foszlós bélű, arany pirosan mosolygó húsvéti kalács. Nagypénteki várakozás.
Van a sorban nyálát nyelő kismama, gyermeke által nyúzott méla harmincas, harcias nyugdíjas, és unatkozó, pattanásos arcú kamasz. Húsz perc kedélyes álldogálás után diszkrét csengő szó jelzi, megsült a modern kemencék édes rakománya. Nyakkendős ember kémlel ki az ajtó, talán a pékség felelőse, de látva a tömeget, elborul az arca. A nyitott ajtóhoz tűzforró kalácsokkal megrakott állványt tol a pékkisasszony, majd megkezdődik a roham. Az egri várvédők büszkék lennének késői utódaikra, mert az ostrom leleményes. Eleinte négyesével majd hármasával kapkodja a nép a kalácsot, mire a nyakkendős észbe kap és könyörgőre veszi, emberek, mindenki csak egyet vigyen, jusson másnak is, aki sorba állt. Ingerült morgás a válasz, már bomlik a sor, lihegve birkózik kamasz és nyugdíjas.
Ma nagypéntek van, és kalácsot eszünk, ha beledöglünk is!

Körhinta





Akkoriban történt ez, mikor a félszemű körhintás, Sipka Sebestyén felállította rozoga körhintáját a város melletti Kis pusztán.
Sipka Sebestyén egyik szemét a háborúban lőtték el, aztán mikor hazajött a fogságból, sikerült kijárnia a párttitkárnál, hogy potom pénzért megvehesse azt a régi körhintát, amit az ócskavas telepre adtak le, valamikor régen, még a háború előtt. Megkapta az engedélyt, Lesi sógor meg a fiával szépen kipofozta, lefestették a hintákat, egyik zöld lett, a másik meg piros, közbe-közbe egy sárga, ahogy futotta a festék. Lecserélték a láncokat, fő a biztonság, elvtársak, intette őket az ellenőr, mikor kiadta a pecsétes engedélyt, aztán Sipka Sebestyén nyakába vette az országot, és segédjével, a dadogós Pista gyerekkel járták végtelenül az országutakat. Eleinte egy céllövöldés is csatlakozott hozzájuk, aztán egyszer vita kerekedett az elszámolásnál, és este a tábortűznél egymásnak estek. Talán több fogyott a pálinkából a kelleténél, és a légpuskás sértettségében fenékbe lőtte a Pista gyereket. Kicsit kilyukadt a nadrágja az ülepén, de nagyobb baj szerencsére nem esett, csak ezek után még nehezebb beszédű lett a szerencsétlen.
Elég az hozzá, hogy elváltak útjaik a céllövöldéssel, és innentől ketten végeztek minden munkát a körhinta körül. Az évek során szépen kialakult a rend, Sipka Sebestyén volt a kikiáltó, a dadogós Pista gyerek szedte a pénzt, a gép karbantartását meg megosztva végezték. Kétsebességes volt az öreg szerkezet, ami a körhintát hajtotta, az első fokozatban szelíden lengtek a kis láncos hinták a bennük ülőkkel, majd mikor második fokozatra váltott Sipka Sebestyén, na, akkor kezdtek el visongani a népek, azazhogy a fehérszemélyek.
Egészen komoly szenzációnak számított, mikor a Sipka – féle körhinta megjelent valahol. Általában a város vagy a falu melletti kis mezőn állította fel Sebestyén elvtárs a masináját, és legalább egy hétig élvezhették a népek az attrakciót. Volt egy öreg kurblis lemezjátszója, aminek a hangját egy kézi beszélő erősítette fel, azon bömböltek aztán a szebbnél szebb melódiák, a forgók teljes megelégedésére.
 Puszi úr, az Aranysárkányról elkeresztelt kocsma tulajdonosa, mindig őszinte örömmel fogadta Sipka Sebestyén feltűntét, barátságuk még abból az időből eredt, mikor Rezső úr, Puszi úr megboldogult édesapja nagyban csapta a szelet Sebestyén édesanyjának. A frigyből nem lett semmi, ám a barátság megmaradt a szülők halála után, s ha Sebestyén erre keveredett, bizton számíthatott egy pofa hideg sörre az Aranysárkány ragyogóra fényesített rézpultjánál. Most is így történt, ám beszélgetésüket Borsos elvtárs személyi sofőrjének megjelenése zavarta meg, aki lélekszakadva újságolta, egészen magas funkciójú főelvtársak megjelenése várható a holnapi nap folyamán, a pártitkár elvtárs irodájában áll a bál, a takarítónő soron kívüli ablakmosásba kezdett, Mancika, a titkárnő berakatta a haját, Borsos elvtárs meg ordibál, és az asztalt veri, mert kiújult a gyomorfekélye a hír hallatán.
Sipka Sebestyén szomorúan vette tudomásul, hogy szokott helyétől jó távol, az úttól egészen messze eső és a nyárfasor takarásában álló Kis pusztán állíthatja csak fel körhintáját. Borsos elvtárs ebben nem tűrt ellentmondást, reggel tíz óra tájban érkezik a szolgálati autó a székesfővárosból a delegációval, nem zavarhatja a főelvtársak látogatását holmi muzsikás daj-daj közvetlenül az út mellett. Talán lenne olyan jó, Borsos elvtárs, és látogatna ki délután a Kis pusztára és tekintené meg az ő szerény ám szórakoztató körhintáját, javasolta alázatosan Sipka Sebestyén. Saját főzésű szilvórium is akad, tette hozzá cinkos mosollyal. Utóbb kiderült, Borsos elvtárs truccból ment ki a körhintáshoz, mert ebéd közben csúnyán összeveszett a feleségével, aki a szemébe vágta, soha nem viszi feljebb a hivatali ranglétrán egy kisvárosi pártitkárságnál. Bezzeg a pesti elvtársak, ott van élet, előrejutás meg emelkedés. Csak egy ilyen tutyimutyi… és így tovább, és így tovább. Borsos elvtárs dühében kétszer szedett a pörköltből, és uborkát is evett hozzá, pedig egyébként nem szokott, mert savat csinált neki, aztán mérgében jól bevágva az ajtót, elviharzott otthonról.
Késő délután a jól felpaprikázott Borsos elvtárs, Puszi úr meg a sofőr kicsiny porfelhő közepette kikanyarodtak Kis pusztára, ahol Sipka Sebestyén és a segédje vigyázzállásban köszöntötték a vendégeket. Egy teremtett lélek nem volt rajtuk kívül, a körhintás gondoskodott róla, hogy illusztris vendége jól érezze magát. A pálinka jó volt, Puszi úr is elővette a magáét, aztán az ötödik kör után Borsos elvtárs bátorságra kapott. Még hogy tutyimutyi! Ő!
 Lóra!-üvöltötte érces hangon, és nem volt apelláta. Puszi úr, Cseri Béla, a sofőr meg Sipka Sebestyén a részegség különböző fokozatain leledzve azon kapták magukat, hogy forognak. Forognak megállíthatatlanul, szédítő magasságban, szinte súrolva az egykedvűen álldogáló nyárfák zöld koronáját. Lábuk kalimpál, hajukat friss szél borzolja, s ha akarnák, talán ki is repülhetnének a világból.  A Pista gyerek meg, gazdája pálinkásüvegét meg-meghúzva, őszinte örömmel integetett nekik. Szállt a recsegő muzsikaszó, munkásindulók a javából, és Borsos elvtárs már érezte, hogy több az elég. Liluló fejjel próbált integetni a Pistának, elég, elég! Tetszik neki, bólintott mosolyogva Pista, és mámoros hangulatában úgy érezte, magához tudná ölelni a világot. Csak hadd szórakozzanak, gondolta szemérmes örömmel, és odalépett a karhoz, a második fokozatra állította, majd önnön jóságától elérzékenyülve leült egy fa tövébe és békésen elaludt. Eleinte úgy tűnt, a visongós fokozat élénkebb kedvet kelt a körhintázók körében, Puszi úr önfeledten énekelte a megboldogult papa kedvenc nótáit, a láncon verve hozzá az ütemet, Cseri Béla behunyt szemmel merítette izzadt arcát a szélbe, és magában megfogadta, adományt ad az Andocsai Szűznek, csak egyszer leszállhasson. Borsos elvtárs meg meddő kísérletet tett arra, hogy visszanyelje a kikívánkozó pörköltet. Végül a pörkölt győzött és Borsos elvtárs mámorosan körbehányta a hinta alatti placcot, utoljára hagyva az uborkát. Valahol tudata mélyén Sipka Sebestyén érezte, neki feladata lenne itt még és élénken küzdött a rátörő álmossággal, aztán a Vörös Csepel vérpezsdítő dallamára békésen a láncnak döntötte a fejét és elaludt. Aztán csak forogtak, forogtak.
Már fényes nappal volt, és szemtelen rigók incselkedtek a fán, mikor a kis földúton nagy porfelhőt kavarva megjelent egy szolgálati autó, majd kiszállt belőle a kisírt szemű Mancika és három főelvtárs. A legfőbb elvtárs, aki egyenruhát viselt és szép derék ember volt, nagy szakértelemmel nézte a kísértetiesen forgó körhintát, rajta az alvókkal.
Ne, elvtársnő, ne, fogta le a síró Mancika kezét, és szelíden megsimogatta az arcát. Hagyjuk a dolgozókat szórakozni, szólt és tapintatosan eltávoztak.

"...zöld ablakban piros-fehér virág..."





Minden év március 15-én zászlódíszbe öltözött székely falvak és városok köszöntik ünneplő lélekkel a magyar szabadságharc ünnepét. Virág sehol, csak a jégvirág köszönthetett volna ránk, mikor a Szegedi 3. Honvédzászlóalj immár 15 esztendős Hagyományőrző Egyesületével elindultunk az Erdélyi Hadjáratra.
Szászsebes temetőjében tisztelegtünk utunk során először a hősök előtt, utána Gyulafehérvár történelmi központjában sétáltunk, majd a helyi hagyományőrző huszár egyesület-, valamint a református tiszteletes figyelmes vendégszeretetét élvezhettük.
A késő esti szívélyes gelencei fogadtatás után elfoglaltuk szállásunkat, majd másnap Kézdivásárhelyen, a „Háromszék –Párizsában”folytattuk megemlékező utunkat. A környező települések hagyományőrző egyesületei lovon, szekéren, hangos énekszóval vonultak a város főterén, a helyiek lelkes tapsa közepette és nemcsak a hideg csalt könnyeket sokunk szemébe. Az ünnepi beszédek valamint a koszorúzás után jórészt kiürült a tér, és mi többedmagunkkal a helyiek vendégszeretetét tapasztalhattuk meg. Jól esett a meleg tea, az étel, majd indultunk tovább Gelencére, ahol Kelemen Dénes nyugalmazott tanár úr szakszerű idegenvezetése mellett bejárhattuk a Szent Imre herceg tiszteletére felszentelt római katolikus templomot, amit a Kulturális Világörökség részeként tartanak nyilván.
A szomszéd települések hagyományőrző egyesületeihez csatlakozva vonultunk ezután végig a falun, katonanótákkal szórakoztatva a falubelieket. A főtéren a metsző szélben példásan helytálló fiatalok és helyiek ünnepi műsora és a koszorúzás után igazi székely vendégszeretetben részesülve elfogyasztottuk a vacsorát, majd fergeteges mulatság vette kezdetét. A helyi dalárda, a muzsikusok valamint székelyruhás fiatalok gondoskodtak a hangulatról, s kis időn belül közösen roptuk a táncot és nótáztunk majd éjfélig.
Másnap a Gidófalvi Általános Iskolában a Szegedi Hármasokról tartott rövid ám érdekfeszítő előadást parancsnokunk, majd kivonultunk az Olt bal parti teraszán álló, Boldogasszony tiszteletére épült erődtemplomhoz. Megtekintve a helyiek színvonalas megemlékező műsorát, felavattuk Czetz János 48-as honvédtábornok emlékszobáját, aki a szabadságharc bukása után Argentínába emigrált, majd új hazája első nemzeti katonai akadémiáját vezette 25 esztendőn keresztül. A tiszteletes úr és felesége által szervezett kis vendéglátás után tovább indultunk.
Sepsiárkos hagyományőrző huszárai megbeszélésre hívták össze csapatunkat, a frissítők elfogyasztása után a helyiek gyakorlati kérdéseket tettek fel az egyesület vezetésével kapcsolatban, majd bejártuk az Árkos patak völgyének magaslatán épült vártemplomot, és megtekintettünk egy helytörténeti kiállítást.
Sepsiszentgyörgy, Háromszék székvárosa szélén emlékmű őrzi a csata helyszínét, ahol Kiss Kornél hadnagy úr tartott érdekfeszítő előadást, majd az Epres- tetőn tisztelegtünk a 600, fiatalon lemészárolt székely katona emlékhelyén.
Utolsó Gelencén töltött esténk után másnap elbúcsúztunk vendéglátóinktól, és elindultunk hazafelé. Útközben Maksán tartottunk pihenőt, Gábor Áron székely ágyúöntő sírjánál, majd a kökösi híd melletti emlékműnél hajtottunk fejet, megemlékezve a sorsdöntő eseményről, mely a székelység önvédelmi harcának szimbólumává vált, valamint arról is, hogy itt érte Gábor Áront ágyúgolyótól származó sebesülés, mely később halálosnak bizonyult.
Élményekben, tudásban gazdagodva tértünk haza, köszönve házigazdáink vendégszeretetét!
Tisztelet a hősöknek!
Erőt, tisztességet!



Nőknek...tavaszon





...fordul a fény, s nyújtózik
meg bukfencel a füvön,
ma nőnap, s a hentes virág híján
egy szál kolbásszal köszönt
s katicák meg bodobácsok
a fény verte deszka
résein napozva...
valaki jön,jön néha
megáll, habozva
kíséri az Idő,csont-ujja pisztolyán
és meg nem remeg a ravasz,
fénypalástba öltöznek a fák,
kopaszságuk rejtegeti a tavasz.

A piros vájdling





A piros vájdling
Napok óta nem történt semmi. Tétlenül vártunk. Néha a belövésektől szabályosan táncoltak a falak. Tavasszal táncoltam utoljára, K.-val, Ilikéék eljegyzésén. Akkor még egésznek tűnt a világ. Egésznek és érintetlennek. Szabályosnak, mint anyuska háromszárnyas velencei tükre a falon. Ha belenézhettem volna, mert csodával határos módon nem tört volna ezer szilánkra a szalon többi berendezésével már az első ágyútűznél, nem ismertem volna magamra. Akkor már legalább három hete nem mosakodtunk, a hajam a házmesterné undok sárga-rózsás kendőjével szorosan hátra volt kötve és a szemembe húzva, vastag, büdös patentharisnyás lábamon bakancs és púpom is volt, erre jó a három réteg ruha. Blúz, pulóver és ki tudja hány szvetter, jó vastagok és rondák, még dédi –kötötte darabok.  És ha ez nem lett volna elég, anyus gondosan bekormozott minket Ilivel, azután mi meg őt. Csak módszeresen, mint egy szépségszalonban. Ili csuklott, úgy nevetett, mikor ránk nézett. Naponta más jár ki vízért a pincénkből, előző nap anyuson, a köhögős Sitkovics bácsin meg a házmesternén volt a sor.  Sokára jöttek, aggódtam. Hat vederrel elhoztak, anyusnak meghúzta a karját, a kövér házmesternének meg sem kottyant, az elhúzta volna a Gellért hegyet is. Sitkovics tata ismerőse mondta a kútnál, míg sorban álltak, hogy az oroszok napokon belül itt lesznek. Örültünk mi ennek vagy nem? Mióta a front közelgett, egyebet sem hallottunk, csak azt, milyen rémtetteket követtek el a lakosságon. A régi életemet vágytam visszakapni, az otthonunk biztonságát, apám rendelőjének fertőtlenítőszagát, anyus mosolyát a vasárnapi ebéd felett, Ili kacsintását, amint felmutatja Palkó gyűrűjét. K. borostás volt, mikor búcsúzni jött, reszelős volt a csókja, hideg az ajka és szomorú, nagyon szomorú az a mindig nevetős szeme. „… muszka földön lassan jár a posta…”.
Anyus sokat imádkozott, mi csak úgy tessék-lássék Ilivel, a legbuzgóbbnak a házmesterék szoptatós kismenye bizonyult, aki a bombázások elöl jött fel valahonnan vidékről. Kis nevetős, gömbölyű asszony volt, egészségtől majd kicsattanó kisfiával. Olyan, mint egy légós madonna, naphosszat kucorgott a szénhegyre terített vastag pokrócon, ölében a kibontott kisded, s ő egy vászonlepedő darabkáit köpködte és takarította vele jó alaposan a gyermek maszatos ülepét. Aztán megszoptatta, s a kicsi, mintha csak érezné, nem illendő sírással zavarni egy légópince tébolyodott közönségét, udvariasan álomba merült. S a kis asszony fecsegett-csivitelt naphosszat, és jó étvággyal ette a fagyos krumpliból gyorsfőzőn kotyvasztott levest és annyi teje volt, hogy kisfia fuldokolva szopott. Mi málékenyéren éltünk, krumplin, babon, két napja Sitkovics bácsi hozott egy darab fagyos húst, azt mondta, marha, de Ili látta, hogy egy ló dög fekszik két sarokkal feljebb és tudtuk, abból van. Nem baj, jól megsóztuk és a cipész felesége finom levest főzött belőle.

Aznap mi voltunk soron, Ili, én meg a cipész bácsi a harmadikról. Kicsit esett a hó, mikor elindultunk a vödrökkel, de legalább nem fújt a szél. Szünetelt az ágyúzás, csak valami nyugtalan morajlás hallatszott a távolból, és messze dél felől gomolygott sűrű, büdös füst. Ég a cipőgyár bőrraktára, mondta a cipész, miután beleszimatolt a füstbe, és szomorúan húzta szája elé a foltos sálat. Nagy gránáttölcsérek és romok között botladoztunk a kút felé, ahol kihasználva a viszonylagos csendet, már kisebb tömeg ácsorgott. Még két nap és itt vannak a ruszkik, mondta egy sovány, nagy orrú ember egy piros vájdlinggal a hóna alatt. Körben csak hümmögés hallatszott, volt, aki kiköpött és elfordult.  Aztán zúgást hallottunk, közvetlenül azelőtt, hogy sorra kerültünk volna a kútnál, majd felüvöltött a légvédelmi sziréna. Eszeveszett pánik tört ki. Az üres vedreket magunkhoz szorítva egymásba kapaszkodtunk Ilivel, majd a piros vájdlingos ember magával húzott minket egy közeli kapu alá. Csak a cipőink csattogása hallatszott a köveken, majd behuppantunk egy szenes pincébe. Sötét volt. Ili lihegését hallottam a fülemben. Aztán elkezdődött. Egyenletes, vibráló zúgás hallatszott, ezek angol gépek, mondta valaki, aztán a legiszonyatosabb hangorkán kélt, amit valaha csak átéltem. Mintha egy óriás, haragvó isten taposott volna rajtunk. Bepisiltem. Valaki hangosan sírt. Valaki hangosan átkozódott. Valaki hangosan imádkozott. Aztán a beálló kis csendben meghallottam, amint egy női hang héberül imádkozik. Nem tudnám megmondani, meddig tartott. Az örökkévalóságig. Már azt hittük vége, elmentek. És akkor ránk szakadt a ház.
Álomból ébredtem így, gyerekként, hogy nem tudtam, milyen nap van, és hol vagyok. Kinyitottam a szemem, sötét volt és por köhögtetett. A hátam nyomta valami és a közelben bömbölt egy csecsemő. Aztán Ili hangját hallottam, Ili kezét éreztem, és megpróbáltam felállni. Közben valaki kinyitotta a pince ajtaját, és a kavargó porban megláttam, hogy a pince hátsó fala leomlott. Lábak, egy hát, a feje a törmelék alatt, odébb a piros vájdling tele törmelékkel. Testek, mindenfelé. Nem tudom, mennyi idő telt el. Aztán kitámolyogtunk, Ili karján egy ismeretlen, ordító csecsemő. Ezt honnan vetted, tátogom, de csak krákogás tör fel a torkomon és a szavam köhögésbe fullad. Ili áll, haja megőszült a portól, de a szeme szikrázik, mint a gyémánt. Mellettem halt meg az anyja, suttogja és ütemesen rázza a babát.
Anyusban azt szerettem mindig, hogy sosem lepődött meg, bármivel is állítottunk haza. Gyerekkorunkban Ili vitt haza lába tört kiscsirkét, amit apánk gyógyított, én félig vízbe fojtott kutyakölyköt, ami később szétrágta a dédi foteljének lábát. Anyánk meg nem rebbenő szemmel nézett rajtunk végig, amint portól piszkosan, víz nélkül bevonulunk a pincébe, egy piros vájdlingban alvó csecsemővel.
Kislány volt, s takarójába varrt papírjai szerint Sonnenfeld Dávid és Herczeg Éva gyermeke, Fanni. Olyan féléveske lehet, bontogatta a házmesterné kismenye, majd rögtön megszoptatta. Két napig éltünk így, hogy a fiatalasszony két csecsemőt szoptatott, majd a cipész hozta a hírt, hogy a szomszéd utcában megjelentek az oroszok. Sitkovics bácsi, aki beszélt valamicskét a nyelvükön, nagydarab kartonra szénnel ráírta oroszul, hogy MUP, majd egy koszos lepedőt botra tűzve kiálltak fogadóbizottságnak a kapuba.
Imádkoztunk. Ili karjában a gyermek, egyik oldalán anyám, mellette én, mögötte a házmesterné kismenye a babával, elől a házmesterné. Mint egy élőkép. Aztán berúgták az ajtót és egy báránybőr bundás katonanő lépett be, szája sarkában cigaretta, kezében kibiztosított fegyver. Nyemecki jeszty?- ordította felénk fordított puskával, mire mind a két csecsemő hangos sírásra fakadt. Közben társai érkeztek, rossz és kemény arcú fáradt férfiak, nevettek és mondtak valamit, és hallottam, hogy a házmesterné elsírja magát. Elvitték.  Aztán a katonanő mondott valamit, Ilihez lépett és a kislányra mutatott.  Egészen közel hajolt a gyermekhez, pálinka szaga volt és igen, éreztem rajta a mosdatlanság bűzét. Elmentek. Sokáig sírtunk.
Aztán váratlanul újra megjelent a katonanő, és zsákban fehér port hozott. Tejpor, nyalta le Ili az ujjait és rámosolygott. Az mondott valamit, egy szót ismételgetett majd kivágta a pince ajtaját és felfelé mutatott. Tiszta, kék volt az ég. Sütött a nap. Kintről a házmesterné sírása hallatszott. Béke volt.