Kalács nagypénteken
Egy magyar termékeket forgalmazó élelmiszer áruház vadonatúj
üzletében a pékség környékén az orruknál fogva vezetik a vásárlókat. Valóban, a
sülő kalács semmivel össze nem téveszthető illata sokakat oda csal a sorba,
ahol mindenre elszánt csoport várja, hogy kisüljön a foszlós bélű, arany
pirosan mosolygó húsvéti kalács. Nagypénteki várakozás.
Van a sorban nyálát nyelő kismama, gyermeke által nyúzott
méla harmincas, harcias nyugdíjas, és unatkozó, pattanásos arcú kamasz. Húsz
perc kedélyes álldogálás után diszkrét csengő szó jelzi, megsült a modern
kemencék édes rakománya. Nyakkendős ember kémlel ki az ajtó, talán a pékség
felelőse, de látva a tömeget, elborul az arca. A nyitott ajtóhoz tűzforró
kalácsokkal megrakott állványt tol a pékkisasszony, majd megkezdődik a roham.
Az egri várvédők büszkék lennének késői utódaikra, mert az ostrom leleményes. Eleinte
négyesével majd hármasával kapkodja a nép a kalácsot, mire a nyakkendős észbe
kap és könyörgőre veszi, emberek, mindenki csak egyet vigyen, jusson másnak is,
aki sorba állt. Ingerült morgás a válasz, már bomlik a sor, lihegve birkózik
kamasz és nyugdíjas.
Ma nagypéntek van, és kalácsot eszünk, ha beledöglünk is!
Körhinta
Akkoriban történt ez, mikor a félszemű körhintás,
Sipka Sebestyén felállította rozoga körhintáját a város melletti Kis pusztán.
Sipka Sebestyén egyik szemét a háborúban lőtték el,
aztán mikor hazajött a fogságból, sikerült kijárnia a párttitkárnál, hogy potom
pénzért megvehesse azt a régi körhintát, amit az ócskavas telepre adtak le,
valamikor régen, még a háború előtt. Megkapta az engedélyt, Lesi sógor meg a
fiával szépen kipofozta, lefestették a hintákat, egyik zöld lett, a másik meg
piros, közbe-közbe egy sárga, ahogy futotta a festék. Lecserélték a láncokat,
fő a biztonság, elvtársak, intette őket az ellenőr, mikor kiadta a pecsétes
engedélyt, aztán Sipka Sebestyén nyakába vette az országot, és segédjével, a
dadogós Pista gyerekkel járták végtelenül az országutakat. Eleinte egy
céllövöldés is csatlakozott hozzájuk, aztán egyszer vita kerekedett az
elszámolásnál, és este a tábortűznél egymásnak estek. Talán több fogyott a
pálinkából a kelleténél, és a légpuskás sértettségében fenékbe lőtte a Pista
gyereket. Kicsit kilyukadt a nadrágja az ülepén, de nagyobb baj szerencsére nem
esett, csak ezek után még nehezebb beszédű lett a szerencsétlen.
Elég az hozzá, hogy elváltak útjaik a
céllövöldéssel, és innentől ketten végeztek minden munkát a körhinta körül. Az
évek során szépen kialakult a rend, Sipka Sebestyén volt a kikiáltó, a dadogós
Pista gyerek szedte a pénzt, a gép karbantartását meg megosztva végezték. Kétsebességes
volt az öreg szerkezet, ami a körhintát hajtotta, az első fokozatban szelíden lengtek
a kis láncos hinták a bennük ülőkkel, majd mikor második fokozatra váltott
Sipka Sebestyén, na, akkor kezdtek el visongani a népek, azazhogy a
fehérszemélyek.
Egészen komoly szenzációnak számított, mikor a Sipka
– féle körhinta megjelent valahol. Általában a város vagy a falu melletti kis
mezőn állította fel Sebestyén elvtárs a masináját, és legalább egy hétig
élvezhették a népek az attrakciót. Volt egy öreg kurblis lemezjátszója, aminek
a hangját egy kézi beszélő erősítette fel, azon bömböltek aztán a szebbnél
szebb melódiák, a forgók teljes megelégedésére.
Puszi úr, az
Aranysárkányról elkeresztelt kocsma tulajdonosa, mindig őszinte örömmel fogadta
Sipka Sebestyén feltűntét, barátságuk még abból az időből eredt, mikor Rezső
úr, Puszi úr megboldogult édesapja nagyban csapta a szelet Sebestyén
édesanyjának. A frigyből nem lett semmi, ám a barátság megmaradt a szülők
halála után, s ha Sebestyén erre keveredett, bizton számíthatott egy pofa hideg
sörre az Aranysárkány ragyogóra fényesített rézpultjánál. Most is így történt,
ám beszélgetésüket Borsos elvtárs személyi sofőrjének megjelenése zavarta meg,
aki lélekszakadva újságolta, egészen magas funkciójú főelvtársak megjelenése
várható a holnapi nap folyamán, a pártitkár elvtárs irodájában áll a bál, a takarítónő
soron kívüli ablakmosásba kezdett, Mancika, a titkárnő berakatta a haját,
Borsos elvtárs meg ordibál, és az asztalt veri, mert kiújult a gyomorfekélye a
hír hallatán.
Sipka Sebestyén szomorúan vette tudomásul, hogy szokott
helyétől jó távol, az úttól egészen messze eső és a nyárfasor takarásában álló
Kis pusztán állíthatja csak fel körhintáját. Borsos elvtárs ebben nem tűrt
ellentmondást, reggel tíz óra tájban érkezik a szolgálati autó a
székesfővárosból a delegációval, nem zavarhatja a főelvtársak látogatását holmi
muzsikás daj-daj közvetlenül az út mellett. Talán lenne olyan jó, Borsos
elvtárs, és látogatna ki délután a Kis pusztára és tekintené meg az ő szerény
ám szórakoztató körhintáját, javasolta alázatosan Sipka Sebestyén. Saját főzésű
szilvórium is akad, tette hozzá cinkos mosollyal. Utóbb kiderült, Borsos
elvtárs truccból ment ki a körhintáshoz, mert ebéd közben csúnyán összeveszett
a feleségével, aki a szemébe vágta, soha nem viszi feljebb a hivatali
ranglétrán egy kisvárosi pártitkárságnál. Bezzeg a pesti elvtársak, ott van
élet, előrejutás meg emelkedés. Csak egy ilyen tutyimutyi… és így tovább, és
így tovább. Borsos elvtárs dühében kétszer szedett a pörköltből, és uborkát is
evett hozzá, pedig egyébként nem szokott, mert savat csinált neki, aztán
mérgében jól bevágva az ajtót, elviharzott otthonról.
Késő délután a jól felpaprikázott Borsos elvtárs,
Puszi úr meg a sofőr kicsiny porfelhő közepette kikanyarodtak Kis pusztára,
ahol Sipka Sebestyén és a segédje vigyázzállásban köszöntötték a vendégeket.
Egy teremtett lélek nem volt rajtuk kívül, a körhintás gondoskodott róla, hogy illusztris
vendége jól érezze magát. A pálinka jó volt, Puszi úr is elővette a magáét,
aztán az ötödik kör után Borsos elvtárs bátorságra kapott. Még hogy tutyimutyi!
Ő!
Lóra!-üvöltötte érces hangon, és nem volt
apelláta. Puszi úr, Cseri Béla, a sofőr meg Sipka Sebestyén a részegség
különböző fokozatain leledzve azon kapták magukat, hogy forognak. Forognak
megállíthatatlanul, szédítő magasságban, szinte súrolva az egykedvűen álldogáló
nyárfák zöld koronáját. Lábuk kalimpál, hajukat friss szél borzolja, s ha
akarnák, talán ki is repülhetnének a világból.
A Pista gyerek meg, gazdája pálinkásüvegét meg-meghúzva, őszinte örömmel
integetett nekik. Szállt a recsegő muzsikaszó, munkásindulók a javából, és
Borsos elvtárs már érezte, hogy több az elég. Liluló fejjel próbált integetni a
Pistának, elég, elég! Tetszik neki, bólintott mosolyogva Pista, és mámoros
hangulatában úgy érezte, magához tudná ölelni a világot. Csak hadd
szórakozzanak, gondolta szemérmes örömmel, és odalépett a karhoz, a második
fokozatra állította, majd önnön jóságától elérzékenyülve leült egy fa tövébe és
békésen elaludt. Eleinte úgy tűnt, a visongós fokozat élénkebb kedvet kelt a
körhintázók körében, Puszi úr önfeledten énekelte a megboldogult papa kedvenc
nótáit, a láncon verve hozzá az ütemet, Cseri Béla behunyt szemmel merítette
izzadt arcát a szélbe, és magában megfogadta, adományt ad az Andocsai Szűznek,
csak egyszer leszállhasson. Borsos elvtárs meg meddő kísérletet tett arra, hogy
visszanyelje a kikívánkozó pörköltet. Végül a pörkölt győzött és Borsos elvtárs
mámorosan körbehányta a hinta alatti placcot, utoljára hagyva az uborkát. Valahol
tudata mélyén Sipka Sebestyén érezte, neki feladata lenne itt még és élénken
küzdött a rátörő álmossággal, aztán a Vörös Csepel vérpezsdítő dallamára
békésen a láncnak döntötte a fejét és elaludt. Aztán csak forogtak, forogtak.
Már fényes nappal volt, és szemtelen rigók
incselkedtek a fán, mikor a kis földúton nagy porfelhőt kavarva megjelent egy
szolgálati autó, majd kiszállt belőle a kisírt szemű Mancika és három
főelvtárs. A legfőbb elvtárs, aki egyenruhát viselt és szép derék ember volt,
nagy szakértelemmel nézte a kísértetiesen forgó körhintát, rajta az alvókkal.
Ne, elvtársnő, ne, fogta le a síró Mancika kezét, és
szelíden megsimogatta az arcát. Hagyjuk a dolgozókat szórakozni, szólt és
tapintatosan eltávoztak.
"...zöld ablakban piros-fehér virág..."
Minden év március 15-én zászlódíszbe öltözött
székely falvak és városok köszöntik ünneplő lélekkel a magyar szabadságharc
ünnepét. Virág sehol, csak a jégvirág köszönthetett volna ránk, mikor a Szegedi
3. Honvédzászlóalj immár 15 esztendős Hagyományőrző Egyesületével elindultunk
az Erdélyi Hadjáratra.
Szászsebes temetőjében tisztelegtünk utunk során
először a hősök előtt, utána Gyulafehérvár történelmi központjában sétáltunk,
majd a helyi hagyományőrző huszár egyesület-, valamint a református tiszteletes
figyelmes vendégszeretetét élvezhettük.
A késő esti szívélyes gelencei fogadtatás után
elfoglaltuk szállásunkat, majd másnap Kézdivásárhelyen, a „Háromszék
–Párizsában”folytattuk megemlékező utunkat. A környező települések
hagyományőrző egyesületei lovon, szekéren, hangos énekszóval vonultak a város
főterén, a helyiek lelkes tapsa közepette és nemcsak a hideg csalt könnyeket
sokunk szemébe. Az ünnepi beszédek valamint a koszorúzás után jórészt kiürült a
tér, és mi többedmagunkkal a helyiek vendégszeretetét tapasztalhattuk meg. Jól
esett a meleg tea, az étel, majd indultunk tovább Gelencére, ahol Kelemen Dénes
nyugalmazott tanár úr szakszerű idegenvezetése mellett bejárhattuk a Szent Imre
herceg tiszteletére felszentelt római katolikus templomot, amit a Kulturális
Világörökség részeként tartanak nyilván.
A szomszéd települések hagyományőrző egyesületeihez
csatlakozva vonultunk ezután végig a falun, katonanótákkal szórakoztatva a
falubelieket. A főtéren a metsző szélben példásan helytálló fiatalok és helyiek
ünnepi műsora és a koszorúzás után igazi székely vendégszeretetben részesülve
elfogyasztottuk a vacsorát, majd fergeteges mulatság vette kezdetét. A helyi
dalárda, a muzsikusok valamint székelyruhás fiatalok gondoskodtak a
hangulatról, s kis időn belül közösen roptuk a táncot és nótáztunk majd
éjfélig.
Másnap a Gidófalvi Általános Iskolában a Szegedi
Hármasokról tartott rövid ám érdekfeszítő előadást parancsnokunk, majd
kivonultunk az Olt bal parti teraszán álló, Boldogasszony tiszteletére épült
erődtemplomhoz. Megtekintve a helyiek színvonalas megemlékező műsorát,
felavattuk Czetz János 48-as honvédtábornok emlékszobáját, aki a szabadságharc
bukása után Argentínába emigrált, majd új hazája első nemzeti katonai
akadémiáját vezette 25 esztendőn keresztül. A tiszteletes úr és felesége által
szervezett kis vendéglátás után tovább indultunk.
Sepsiárkos hagyományőrző huszárai megbeszélésre
hívták össze csapatunkat, a frissítők elfogyasztása után a helyiek gyakorlati kérdéseket
tettek fel az egyesület vezetésével kapcsolatban, majd bejártuk az Árkos patak
völgyének magaslatán épült vártemplomot, és megtekintettünk egy helytörténeti
kiállítást.
Sepsiszentgyörgy, Háromszék székvárosa szélén
emlékmű őrzi a csata helyszínét, ahol Kiss Kornél hadnagy úr tartott
érdekfeszítő előadást, majd az Epres- tetőn tisztelegtünk a 600, fiatalon
lemészárolt székely katona emlékhelyén.
Utolsó Gelencén töltött esténk után másnap elbúcsúztunk
vendéglátóinktól, és elindultunk hazafelé. Útközben Maksán tartottunk pihenőt,
Gábor Áron székely ágyúöntő sírjánál, majd a kökösi híd melletti emlékműnél
hajtottunk fejet, megemlékezve a sorsdöntő eseményről, mely a székelység
önvédelmi harcának szimbólumává vált, valamint arról is, hogy itt érte Gábor
Áront ágyúgolyótól származó sebesülés, mely később halálosnak bizonyult.
Élményekben, tudásban gazdagodva tértünk haza,
köszönve házigazdáink vendégszeretetét!
Tisztelet a hősöknek!
Erőt, tisztességet!
Nőknek...tavaszon
...fordul a
fény, s nyújtózik
meg bukfencel a füvön,
ma nőnap, s a hentes virág híján
egy szál kolbásszal köszönt
s katicák meg bodobácsok
a fény verte deszka
résein napozva...
valaki jön,jön néha
megáll, habozva
kíséri az Idő,csont-ujja pisztolyán
és meg nem remeg a ravasz,
fénypalástba öltöznek a fák,
kopaszságuk rejtegeti a tavasz.
A piros vájdling
Napok óta
nem történt semmi. Tétlenül vártunk. Néha a belövésektől szabályosan táncoltak
a falak. Tavasszal táncoltam utoljára, K.-val, Ilikéék eljegyzésén. Akkor még
egésznek tűnt a világ. Egésznek és érintetlennek. Szabályosnak, mint anyuska
háromszárnyas velencei tükre a falon. Ha belenézhettem volna, mert csodával
határos módon nem tört volna ezer szilánkra a szalon többi berendezésével már
az első ágyútűznél, nem ismertem volna magamra. Akkor már legalább három hete
nem mosakodtunk, a hajam a házmesterné undok sárga-rózsás kendőjével szorosan
hátra volt kötve és a szemembe húzva, vastag, büdös patentharisnyás lábamon
bakancs és púpom is volt, erre jó a három réteg ruha. Blúz, pulóver és ki tudja
hány szvetter, jó vastagok és rondák, még dédi kötötte darabok. És ha ez nem lett volna elég, anyus gondosan
bekormozott minket Ilivel, azután mi meg őt. Csak módszeresen, mint egy
szépségszalonban. Ili csuklott, úgy nevetett, mikor ránk nézett. Naponta más
jár ki vízért a pincénkből, előző nap anyuson, a köhögős Sitkovics bácsin meg a
házmesternén volt a sor. Sokára jöttek,
aggódtam. Hat vederrel elhoztak, anyusnak meghúzta a karját, a kövér
házmesternének meg sem kottyant, az elhúzta volna a Gellért hegyet is.
Sitkovics tata ismerőse mondta a kútnál, míg sorban álltak, hogy az oroszok
napokon belül itt lesznek. Örültünk mi ennek vagy nem? Mióta a front közelgett,
egyebet sem hallottunk, csak azt, milyen rémtetteket követtek el a lakosságon. A
régi életemet vágytam visszakapni, az otthonunk biztonságát, apám rendelőjének
fertőtlenítőszagát, anyus mosolyát a vasárnapi ebéd felett, Ili kacsintását,
amint felmutatja Palkó gyűrűjét. K. borostás volt, mikor búcsúzni jött,
reszelős volt a csókja, hideg az ajka és szomorú, nagyon szomorú az a mindig
nevetős szeme. „… muszka földön lassan jár a posta…”.
Anyus sokat
imádkozott, mi csak úgy tessék-lássék Ilivel, a legbuzgóbbnak a házmesterék
szoptatós kismenye bizonyult, aki a bombázások elöl jött fel valahonnan
vidékről. Kis nevetős, gömbölyű asszony volt, egészségtől majd kicsattanó kisfiával.
Olyan, mint egy légós madonna, naphosszat kucorgott a szénhegyre terített
vastag pokrócon, ölében a kibontott kisded, s ő egy vászonlepedő darabkáit
köpködte és takarította vele jó alaposan a gyermek maszatos ülepét. Aztán
megszoptatta, s a kicsi, mintha csak érezné, nem illendő sírással zavarni egy
légópince tébolyodott közönségét, udvariasan álomba merült. S a kis asszony
fecsegett-csivitelt naphosszat, és jó étvággyal ette a fagyos krumpliból
gyorsfőzőn kotyvasztott levest és annyi teje volt, hogy kisfia fuldokolva
szopott. Mi málékenyéren éltünk, krumplin, babon, két napja Sitkovics bácsi
hozott egy darab fagyos húst, azt mondta, marha, de Ili látta, hogy egy ló dög
fekszik két sarokkal feljebb és tudtuk, abból van. Nem baj, jól megsóztuk és a
cipész felesége finom levest főzött belőle.
Aznap mi
voltunk soron, Ili, én meg a cipész bácsi a harmadikról. Kicsit esett a hó,
mikor elindultunk a vödrökkel, de legalább nem fújt a szél. Szünetelt az
ágyúzás, csak valami nyugtalan morajlás hallatszott a távolból, és messze dél
felől gomolygott sűrű, büdös füst. Ég a cipőgyár bőrraktára, mondta a cipész,
miután beleszimatolt a füstbe, és szomorúan húzta szája elé a foltos sálat.
Nagy gránáttölcsérek és romok között botladoztunk a kút felé, ahol kihasználva
a viszonylagos csendet, már kisebb tömeg ácsorgott. Még két nap és itt vannak a
ruszkik, mondta egy sovány, nagy orrú ember egy piros vájdlinggal a hóna alatt.
Körben csak hümmögés hallatszott, volt, aki kiköpött és elfordult. Aztán zúgást hallottunk, közvetlenül azelőtt,
hogy sorra kerültünk volna a kútnál, majd felüvöltött a légvédelmi sziréna.
Eszeveszett pánik tört ki. Az üres vedreket magunkhoz szorítva egymásba
kapaszkodtunk Ilivel, majd a piros vájdlingos ember magával húzott minket egy
közeli kapu alá. Csak a cipőink csattogása hallatszott a köveken, majd
behuppantunk egy szenes pincébe. Sötét volt. Ili lihegését hallottam a fülemben.
Aztán elkezdődött. Egyenletes, vibráló zúgás hallatszott, ezek angol gépek,
mondta valaki, aztán a legiszonyatosabb hangorkán kélt, amit valaha csak
átéltem. Mintha egy óriás, haragvó isten taposott volna rajtunk. Bepisiltem. Valaki
hangosan sírt. Valaki hangosan átkozódott. Valaki hangosan imádkozott. Aztán a
beálló kis csendben meghallottam, amint egy női hang héberül imádkozik. Nem
tudnám megmondani, meddig tartott. Az örökkévalóságig. Már azt hittük vége,
elmentek. És akkor ránk szakadt a ház.
Álomból
ébredtem így, gyerekként, hogy nem tudtam, milyen nap van, és hol vagyok.
Kinyitottam a szemem, sötét volt és por köhögtetett. A hátam nyomta valami és a
közelben bömbölt egy csecsemő. Aztán Ili hangját hallottam, Ili kezét éreztem,
és megpróbáltam felállni. Közben valaki kinyitotta a pince ajtaját, és a
kavargó porban megláttam, hogy a pince hátsó fala leomlott. Lábak, egy hát, a
feje a törmelék alatt, odébb a piros vájdling tele törmelékkel. Testek,
mindenfelé. Nem tudom, mennyi idő telt el. Aztán kitámolyogtunk, Ili karján egy
ismeretlen, ordító csecsemő. Ezt honnan vetted, tátogom, de csak krákogás tör
fel a torkomon és a szavam köhögésbe fullad. Ili áll, haja megőszült a portól,
de a szeme szikrázik, mint a gyémánt. Mellettem halt meg az anyja, suttogja és
ütemesen rázza a babát.
Anyusban azt
szerettem mindig, hogy sosem lepődött meg, bármivel is állítottunk haza.
Gyerekkorunkban Ili vitt haza lába tört kiscsirkét, amit apánk gyógyított, én
félig vízbe fojtott kutyakölyköt, ami később szétrágta a dédi foteljének lábát.
Anyánk meg nem rebbenő szemmel nézett rajtunk végig, amint portól piszkosan,
víz nélkül bevonulunk a pincébe, egy piros vájdlingban alvó csecsemővel.
Kislány
volt, s poros takarójába varrt papírjai szerint Sonnenfeld Dávid és Herczeg Éva
gyermeke, Fanni. Olyan féléveske lehet, bontogatta a házmesterné kismenye, majd
rögtön megszoptatta. Két napig éltünk így, hogy a fiatalasszony két csecsemőt
szoptatott, majd a cipész hozta a hírt, hogy a szomszéd utcában megjelentek az
oroszok. Sitkovics bácsi, aki beszélt valamicskét a nyelvükön, nagydarab
kartonra szénnel ráírta oroszul, hogy MUP, majd egy koszos lepedőt botra tűzve
kiálltak fogadóbizottságnak a kapuba.
Imádkoztunk.
Ili karjában a gyermek, egyik oldalán anyám, mellette én, mögötte a házmesterné
kismenye a babával, elől a házmesterné. Mint egy élőkép. Aztán berúgták az ajtót
és egy báránybőr bundás katonanő lépett be, szája sarkában cigaretta, kezében
kibiztosított fegyver. Nyemecki jeszty?- ordította felénk fordított puskával,
mire mind a két csecsemő hangos sírásra fakadt. Közben társai érkeztek, rossz
és kemény arcú fáradt férfiak, nevettek és mondtak valamit, és hallottam, hogy
a házmesterné elsírja magát. Elvitték. Aztán a katonanő mondott valamit, Ilihez
lépett és a kislányra mutatott. Egészen
közel hajolt a gyermekhez, pálinka szaga volt és igen, éreztem rajta a
mosdatlanság bűzét. Elmentek. Sokáig sírtunk.
Aztán
váratlanul újra megjelent a katonanő, és zsákban fehér port hozott. Tejpor,
nyalta le Ili az ujjait és rámosolygott. Az mondott valamit, egy szót
ismételgetett majd kivágta a pince ajtaját és felfelé mutatott. Tiszta, kék
volt az ég. Sütött a nap. Kintről a házmesterné sírása hallatszott. Béke volt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)