Neked



rózsaszín felhőre
ültetett a lányom
szél se rebben
örömöm bezárom
hintázom a léten
várok számolok perceket
hogy peregjen teljen
hulljon le majd
nőjön levél
fakadjon új szirom
a fákon teljen
hold s apadjon
folyók vize
forduljon ballagjon
szépen az Idő kereke
nőjön kicsi mag
meleg szívek alatt
a Rend tegye dolgát
én számolom az órát
míg egyszer egy rigó
rám nevet
júniusi álmos kert felett
akkor jaj de várom
unokám születik
jövő nyáron.

Munkásfüzetek





Jókor reggel, mikor Nénnyuka kendermagos kakasa másodjára szokta köszönteni a napot, Tátrai elvtárs gondolataiba merülve rótta kicsiny irodája olajjal beeresztett padlóját. Gondjai voltak. Aprókat nyikorogtak a deszkák, a páncélszekrény melletti sarokban még megvolt a nyoma a feszegetésének. Ide rejtette ugyanis a gróf úr az aranyakat, amiket kíváncsi és barátságos szovjet katonák végül kivertek belőle. Nagy afrika-vadászként szembeszállt az oroszlánnal is, ismerte a nagyvadak minden szokását, csak a háborúban megkérgesedett mongol katonák fajtáját nem ismerte, ezért érte készületlenül, mikor pár fogát kiköpködte már az első találkozás után. A kíváncsi katonák barátságosak voltak, mert összeszedhette a fogait a padlóról, mikor elengedték. Odaadta az aranyakat, majd megszökött, de ez már egy másik történet.
Ami tény, hogy Tátrai elvtárs friss propagandistaként szinte azonnal megkapta a gróf elárvult dolgozószobáját irodaként. Itt gyártotta aztán hetente többször azokat a több tíz oldalas beszámolókat, amik a párt előirányzatait és elvárásait tartalmazták, s amikben az esetek kilencvenkilenc százalékában ugyanaz a szöveg szerepelt. Esetenként, ha Tátrai elvtárs berúgott, kihagyott egyes oldalakat a gépelésnél, és így került nyomdába az anyag, de ez senkinek sem tűnt fel, mert a dolgozók, mihelyst kiosztásra kerültek a kis füzetek, azonnal és olvasatlanul találtak megfelelő helyet neki.
Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja például kiválóan fel tudta használni öreg és agyonviselt cipők megfiatalítására a lapokat. Sámfa helyett puhára dörgölt papírlapokkal tömte ki a megázott lábbelit, majd jófajta disznózsírral kenegette át és kész. Olyan lett a cipő, mint új korában. Ugyancsak a puhára dörgölt változatot hasznosította Szeredi bácsi, a kert végi árnyékszékben, és volt, aki gyújtósnak használta, de kicsit nehezen égett. Egy biztos, el senki nem olvasta. Egyik este, már zárás előtt Tátrai elvtárs a harmadik kör rum után kicsit el is pityeredett, mi végre is dolgozza ő agyon magát az elvtársak épülésén, ha senki nem merít a tudásból, amit a munkásfüzetek biztosítanak.
-Talán ha kis történeteket is írna bele az elvtárs, olyan szerelmeseket, amilyeneket régen a búcsúsok árultak - javasolta Nénnyuka, míg végtelen nyugalommal törölgette fényesre a poharakat. Azám, kapott az ötleten Tátrai elvtárs, s a következő füzetben két kimutatás között egy sztálingrádi kohász és Tatjána Rakamazova szövőnő szerelmének szívszakasztó történetét olvashatták. Volna. Ugyanúgy folytatódott minden, mint azelőtt. Milicárné unokái kis papírrepülőt hajtogattak a lapokból, de csak a házban játszhattak vele, ne szomorítsák szegény Tátrai elvtársat.
A botrány akkor tört ki, mikor Tátrai elvtárs egy csendes délután a horgászás örömeinek hódolva a kis folyó partján üldögélt. Békés volt a táj, merengéséből úszója rángatása riasztotta fel. Kicsiny papírhajó akadt a horgára, s ideges rángással ugrált a vízen. Elgondolkodva bontogatta a kis csónakot, s elképedve konstatálta, hogy azt az általa szerelemmel szerkesztett munkásfüzetek egyik oldalából hajtogatták. A kis csónakot egész flottilla követte, míg Tátrai elvtárs el nem szánta magát és feljebb osonkodott a bokrok között. Szélhegyi elvtárs, Balla Pista és még vagy három család piknikezett kockás pléden a folyó parton. Fasírtot ettek és hozzá demizsonból jóféle bort ittak, s azon ügyködtek, melyikük tud több papírhajót hajtogatni a szanaszét heverő munkásfüzetek kitépett lapjaiból. A nap sütött, az asszonyok tereferéltek, a gyerekek kacagásától zengett a part, a férfiak meg bőszen hajtogattak.
Tátrai elvtársban egy világ omlott össze, szívdobogása lett és teleizzadt kockás ingét két napig áztatta az asszony. Aztán, mikor egyik este sérelmét elpanaszolta az Aranysárkányban, Puszi úrnak támadt egy ötlete.
-Mi lenne-szólt elgondolkodva, míg bal fülcimpáját morzsolta, ami nála a legnagyobb összpontosítás jele volt, - ha mondjuk, a tizedik oldal környékén beírná az elvtárs, hogy aki idáig elolvasta a direktívákat, annak jár egy ingyen sör a kocsmámban. De ugyanolyan betűkkel legyen szedve, mint a többi szöveg! Nincs csalás! Így meglátjuk, ki olvassa el valóban az előirányzatokat. És az valóban megérdemel egy sört.
-És ki fizetné a sört- nézett Puszi úrra Tátrai elvtárs elkerekedő szemekkel.
-Hát Tátrai elvtárs, ki más-vont vállat a kocsmáros és újra teletöltötte a poharát.
-Akkor a tizedik oldalon- bólintott elszántan a propagandista, és felhajtotta a rumot.
Az ötlet bevált. Szorgalmas és a direktívákat kellően ismerő dolgozók a déli és a délutáni műszak után csapatostól látogatták az Aranysárkányt. Nénnyuka nem győzte csapolni a sört s Puszi úr szorgalmasan strigulázta a bevételt. Eltelt egy hét, Tátrai elvtárs boldogan fizetett, egyben expressz levelet küldött a megyei pártitkárnak sikereiről. Várjuk ki a végét, jött postafordultával a bölcs válasz.
-Legyen, mondjuk, a tizenhatodik oldal, dolgoztassuk meg az elvtársakat, na, mit szól- hajolt közel Puszi úrhoz a következő héten a propagandista.
-Legyen- bólintott Puszi úr rezzenéstelen orcával és letörölte a sörcsapot.
Másnap, hajnalban Szeredi bácsi, az öreg mindenes, még nyitás előtt fellocsolt és szépre seperte a járdát az Aranysárkány előtt. Biciklisek jöttek arra, munkába menő dolgozók, kik tikkadt torokkal és repesve várták a munkásfüzetek legújabb példányát.

-Tizenhat- szólt oda nekik fojtott hangon az öreg és csodaszép vizesnyolcasokat rajzolt locsolójával a porba.

Mustos Pista szüreti mulatsága




A várva várt szüreti bál, amit Borsos elvtárs minden esztendőben oly nehezen járt ki a fővárosi pártbizottságtól, majdnem elmaradt. Először az engedéllyel vacakoltak odafenn, aztán meg az idő szomorodott el és olyan szél fújt október első szombatjának hajnalán, hogy majd lerángatta Nénnyuka fejéről a kendőt, míg becipelte Vágner pék kenyeres kocsijáról a frissen sült vekniket. Márpedig mindenki számon tartotta, ha október eleje, akkor szüret, s ezen az sem változtatott, hogy a szüretelők immár a téesz tőkéiről szedték a dundi, darazsak harapta fürtöket.
Még egészen korán, az Aranysárkányban fogyasztották el reggelijüket a szüretelők, Puszi úr pedig kocsmárosi minőségében mindig a legszebb szalonnáját és a legfrissebb kenyerét kínálta a munkásoknak. Kis pohár papramorgó járt a szüretelőknek a reggeli csípős hideg ellen, aztán hajrá, indultak a szekerek ki a dombra. Elült a szél, a nap is kikacsintott a dombok mögül, mégsem volt víg a kedvük. Ki ki a saját kis földjét kajtatta, amit elvettek tőlük. Stumperger Vili bácsi a kis parcellát, amit még az őseitől örökölt, rajta kis kúttal, melynek jóízű vizét, hajjaj, nem lehet feledni. Már haldoklott az öreg Stumperger, a Vili bácsi apja, mikor azt kérte a családtól, hoznának neki vizet a szőlődombi kútból. Megitta azt a nagybeteg, és két hónapig még élt, bár rossz nyelvek azt beszélték, azért, mert bort kevert neki a vízbe a fia, az akkor még fiatal Vili. Bártfainé kereste az öreg körtefát, melynek búzába rakott termése éppen karácsonyra édesedett be és eszébe jutott, milyen jót evett ő abból, mikor a kisebbik fiát várta. Volt, aki a tőkéket vette számba, s látva az elvadult vesszőket, emlegetni kezdte az elvtársak felmenőit. De csak úgy, a bajsza alatt.
-A közös lónak, elvtársak, nem a háta túrós, annak nagyobb ereje van. Az elhúzza a hátán az egész kommunizmust- érvelt Borsos elvtárs egy bizottsági gyűlésen, mikor arról morogtak a tagok, hogy gazos és szemetes a szőlődomb, nincs gazdája a közös tőkéknek, elhanyagoltak a földek is.
-Elhúznánk mink inkább a te nótádat- szólt egy borízű hang hátulról, ám mire a liluló fejű Borsos elvtárs idegességében az asztalra csapott volna, a titkára megnyugtatta.
-Csak a félnótás Miskó az, Borsos elvtársnak ne tessen idegeskedni, mindenki tudja, hogy bolond- susogta egy lélegzettel Kupánszky Dezső. Mármint a Miskó – törölte meg izzadó homlokát kimeredt szemmel, és titokban intett a rendőrnek, kínálná meg Miskót egy kis friss levegővel.
Ilyen előzmények után bontakozott ki a szüret, teljes szépségében. Kisütött a nap, könnyű szél vitte messzire a kisváros zaját, énekszótól és hangos nevetéstől visszhangzott a hegy. Csinos szövőgyári munkáslányok bújócskáztak a sorokban, fejük menyecskésen hátrakötve, kis kartonblúzuk dekoltázsa bőven hagyott legelnivalót az elvtársi tekinteteknek. Mellettük disz-es fiatalok énekeltek vidám mozgalmi indulókat instruktoruk vezényletével, s teltek a kosarak a hegy ajándékával. Lesi sógor és Puszi úr a sorokat járta kosarával puttonyosi minőségben, s nyújtott enyhülést az énekben megfáradt torkoknak, kinek-kinek jussa szerint. Stumperger Vili bácsi a pálinkára esküdött.
-Ettől élesedik a tekintet és erősödik a szív- mondta fátyolos tekintettel, majd a negyedik pohár után egy almafa árnyékába heveredett és békésen végig horkolta a napot. Hamarosan a hivatali autó is megérkezett, Borsos elvtárs fellihegett a hegyre és elégedetten nézte szorgos népét.
-Valami újítás kellene- töprengett a tőkéket nézegetve- kitenyészteni olyan fajtákat, amik ágakon hozzák a fürtöket, akkor megspórolnánk a metszést, a kötözést és az egyéb hiábavalóságokat.- Alkalomadtán felvetjük a pártbizottsági gyűlésen- szólt oda a nyomában bukdácsoló Kupánszky elvtársnak, ki lelkesen bólogatott. Addigra Stumpergerék régi kis présházánál elkészült a vezetőségi tagok szerény ebédje. Cseri Béla, a Borsos elvtárs sofőrje vadhússal kedveskedett, vaddisznóból főtt a pörkölt Puszi úr fakanala alatt, hozzá köménymagos krumpli meg uborkasaláta, ahogy a város első embere szerette, utána kis kadarka fröccsnek, végül fonott kalácsot varázsolt elő Puszi úr egy piros kockás kendőből, ami Nénnyuka keze munkáját dicsérte. Lenn, a domb aljában a szüretelők elfogyasztották paprikás krumpli ebédjüket egy sebtében kivezényelt gulyáságyúból, majd megpihentek kissé, élvezve a szép őszi napot..
-Nem jó a teli hasnak a pihenés- szólt hátra Cseri Bélának Borsos elvtárs, elnézve a dombról, amint ebéd után elheveredik a nép.- Nem tesz jót a tunyaság a munkamorálnak sem. Hova jutna a világ, ha mindenki lefeküdne ebéd után- gyújtott rá cigarettájára, majd szűkülő szemmel nézte a présház hívogató hűvösét. Cseri Béla leszáguldott a dombon, s hamarosan ismét szállt a dal, s megindultak a szüretelők.
Amint megnyúltak az árnyékok a dombon, s megteltek a szőlős kádak  ki-ki a szüreti bálra gondolt. A lányok gondolatban már ruhájukat vasalták, Dercsi Marika, akinek az anyja a legjobb női fodrász volt a kisszövetkezetben, új frizuráról ábrándozott, amivel meghódíthatná Tőtős Pistát, akit mindenki csak Mustos Pistának nevezett. Mustos Pista arról volt nevezetes, hogy minden szüreti bálon ő mérte a mustot a bálozóknak. Története volt ennek, mégpedig az, hogy Mustos Pista édesapja megmentette a népharagtól az éppen bevonuló szovjet felszabadító hadsereg egy hős katonáját, aki közelebbi ismeretségbe akart kerülni a rabbi kisebbik lányával, akit a szőlőhegyen bújtattak a szomszédok. Hogy-hogy nem, úgy találta fejbe verni egy szőlőskaróval az udvarlót, hogy az menten összecsuklott és hogy megmentse az agyonveréstől, elrejtette egy présházba. A történet vége az lett, hogy az öreg Tőtőst kitüntették, s elismerésül, hogy tettével a szovjet-magyar barátságot erősítette, kizárólag ő és az utódai szolgáltathatták a friss szőlőlevet a szüreti bál ideje alatt, minden esztendőben.
Ekkoriban már a fia, Mustos Pista látta el ezt a feladatot, lévén az öreg Tőtős állandó, rendes lakója a városszéli temetőkertnek. Mustos Pista szép szál ember volt, kis hamis bajsza, az a huncut jávor pálos, sok lány fantáziáját meglódította. Tréfás természetet adott neki a teremtő, s nem volt olyan bál, mikor ne talált volna ki valamilyen huncutságot. Régi szokás szerint a bál az Aranysárkányról elnevezett vendéglátó ipari egység kerthelyiségében volt megtartva, s rossz idő esetén bizony beszorultak a kocsmába a népek. Ám most enyhe volt az este, kis szellő himbálta szelíden a figyelmes Nénnyuka által felkötözött lampionokat, tündéri fényben úszott a kert. Ropogósra vasalt kockás abroszos asztalok várták a vendégeket, s a nagy nap tiszteletére Nénnyuka vajszínűre súrolta lúggal mind a négy udvari árnyékszéket. Kis, egybeépített takaros létesítmény volt ez, ajtajuk épp csak annyira rövid, hogy engedtessék a belátás a bent lévő cipőjére, a külső érdeklődő számára.
Lassan gyülekeztek a népek, Fitori Ferkó és bandája is hangolt, majd megérkezett Borsos elvtárs és a hivatalos megnyitó után elkezdődött a bál. Szépen fogyott étel-ital, Puszi úr serényen buzgólkodott az asztalok körül s hamarosan Lesi sógor is kötényt kötött maga elé. Mustos Pista ropogósra vasalt fehér ingben, városi eleganciával állt szőlőfürtökkel és levelekkel díszített pultja előtt. Lágy melódiát muzsikált a daráló, halkan csordogált az édes must. Csillogó szemű lányok tolakodtak elvtársnőkkel, s mind azon volt, tán sikerülne megcsípni ezt az embert, aki csinos is, gazdag is, mert meghagyták az apja földjét a szőlőhegyen, lám, milyen édes mustja termett az idén is. Itták a pirosat s fogyott a fehér is, meg ettek is rá bőséggel, elvtársak, elvtársnők vegyest. Ám a friss mustnak van egy csúnya tulajdonsága. Szereti kipurgálni a beleket. Hol itt a baj, kérdezhetnénk nemes egyszerűséggel együtt azzal a majd tíz-tizenkét dolgozóval, akiknek sürgős dolga támadt. Először Cseri Béla kukkantott reménykedve a kerti árnyékszékbe. Az elsőben vannak, egy pár bakancs, a másodikban kis lakktopán (biztos a kis bögyös Dercsi Marika, vigyorgott Cseri elvtárs), barna félcipős a harmadikban. Na, majd a negyedikben, gondolta gyöngyöző homlokkal Cseri Béla, ám onnan egy cúgos cipő orra kandikált ki. Nem volt mit tenni, összeszorított farpofákkal üldögélt az asztalánál, míg mellette ropták a népek.
Azazhogy ropták volna, mert mind többen álldogáltak, majd kukucskáltak sóvár arccal az ajtó alatt. Borsos elvtárs sápadt dühvel meredt a bakancsra, majd a kis lakktopánra, csikorgó foggal szemlélte a barna félcipőt, kiguvadt szemmel leste a cúgos orrút. S így járt sorban mindenki, akit a természet szava szólított. Borsos elvtárs eleinte reménykedve nézett a kert vége felé, ám a figyelmes házigazda itt is kis égősorokat aggatott a pöszmétebokrokra. Puszi úr, kit magát is igen szorongatott a szükség, apró, kacsázó léptekkel osont a budihoz, majd a sor elejére tolakodott. Kis tétovázás után cselekvésre szánta el magát. Itt nincs mit veszíteni, gondolta, és gyengéd mozdulattal megkoppantotta az első fülke ajtaját. Nem jött válasz. Szintúgy a lakktopános, a barna félcipős és a cúgos cipő gazdájától sem. Mögötte morajlott a tömeg.
-A szükség törvényt bont, elvtársak- szólt furcsán elvékonyodó hangon Borsos elvtárs, és biztatóan intett. Puszi úr remegő kézzel feltépte az ajtót. Az elsőben senki, csak egy pár bakancs. Kis lakktopán a másodikban, s ugyancsak gazda nélküli barna félcipő a harmadikban, végül cúgos az utolsóban.

Eszeveszett tülekedés kezdődött. A négy budi majdnem szétesett, s a hátul állók még hallották, amint Mustos Pista távolodó röhögését hozza az esti szél az utcáról.