Tej




Félálomban volt még, mikor nagyot pattant a hamvadó fa a kihűlő kályhában. Álmosan figyelte a gyerekek édes szuszogását a kiságyak felől. Kinn téli sötétség, csak a szél zörgette a redőnyt. A férje felé fordult és szorosan magához ölelte. Keljünk, suttogta a fülébe, még ki kell vinnem a szatyrot bolt elé, te addig rakd meg a tüzet. Halkan öltöztek, majd az asszony betakargatta a kicsiket. Kihűlt a szoba. A csíkos szatyorba először két tejesüveget dugott, majd legyintett és egy harmadikat is kihozott mellé a spájzból. Ott lesz Beringye bácsi is, általában harmadik-negyedik a sorban, nem tud aludni, mióta megműtötték, tedd le mellé az üvegeket, engedte ki férjét a kapun és gyorsan összeszedte a terasz szélére készített gyújtóst.
Halkan csörömpöltek a tejesüvegek, ahogy a férfi sietve átvágott a parkon. A kivilágítatlan kis bolt előtt tömeg sötétlett. Az én istenem áldja meg őket, hát hogy nem tudnak ezek otthon aludni az ágyukban, sziszegte elkeseredetten és kutatva végignézte a sort. Legelöl két ismerős öregasszony, álmos diáklány, odébb szatyrok, kucsmás és sapkás öregek. Beringye bácsi sehol. Elkeseredetten kocogott a sor végére és magában számolgatni kezdett. Huszonkét ember szorozva két literrel, mert ennyit adnak, ha megjön a tej, és, édes jó istenem, lehet, hogy ma sem fog jutni. Van valakinek órája, fordult hátra egy fiú, még fél óra nyitásig, csak fél hat van, jött a válasz a sor elejéről és az emberek megadóan hallgattak a sötétben. Hideg volt.
Háromnegyed múlt öt perccel, lihegte az asszony, mikor a parkban összefutottak, el fogsz késni, ha ma sem jár a villamos. Ott a szatyrunk egy csíkos sálas bácsi mellett, középtájon, azt mondtam, éjszakai műszakból jössz, vágódj be a sorba, ölelte magához a férfi egy röpke csókra és futott a megálló felé. Az asszony zihálva sietett tovább és majdnem elcsúszott egy jégfolton, mire a bolthoz ért. A sor vége befordult a sarkon és elveszett a sötétben. Na, most segíts meg istenem, fohászkodott némán és félénken kotorászni kezdett a lábak között heverő szatyrok körül. Na, mit keresgél itt, tán be akar tolakodni, álljon csak a végére, utasította rendre egy fogatlan mámi, és nagyot lökött rajta. A sor hirtelen megmozdult, életre kelt és vonaglani kezdett, mint a kígyó. Egy kucsmás férfi megtántorodott. Mit lökdös, hamarabb voltam itt, csak maga bepofátlankodott elém! Ne beszéljen már, mindenki tudja, hogy maga protekciós, tegnap is láttam, mikor egy üveggel többet kapott, ne is tagadja! Mit fáj az magának, ha maga ilyen balfék, én meg szemfüles vagyok. Na és? Tehet egy szívességet, intett be a kalapos és mosolygott. Adok én neked mindjárt olyan szívességet, emelte magasba szatyrát a kucsmás és megcsörrentek az üvegei. Ne engedjék őket, emberek, ha kijön a milícia, itt ma nem nyit ki a bolt, zúgott a tömeg és összezárt a sor. Az asszony gyámoltalanul guggolt és próbálta szatyrát megtalálni a lábak között. Érezte, ahogy a veríték kihűl a hátán és nedves ruhája a derekára tapad. Ekkor kinyúlt egy kéz, és behúzta a sor közepén. Maga jön éjszakai műszakból, ugye kedveském, hunyorgott rá egy sápadt arc a csíkos sál alól és kezébe adta a szatyrát. Milyen éjszakai műszakból? Vasárnap nincs éjszakázás, sziszegte egy vörös hajú nő mögötte és megragadta a karját. Exportra dolgoztunk, suttogta ő a könnyeivel küszködve és belekapaszkodott a csíkos sálas öreg kopott kabátjába.
Hat óra, rikkantotta valaki a sor elején és a tömeg meglódult, majd hármas sorokba rendeződött. Üvegcsörgés hallatszott, csoszogás, majd egy energikus női hang azt mondta, engedjenek csak elvtársak, hadd nyissak ki vagy délig itt akarnak álldogálni. Akar a fene, suttogta a bácsi mellette, ezért a két liter vizes löttyért, amit tejnek becéznek. Legyintett, majd gyűrött zsebkendőt vett elő és beletörölte az orrát. Ki jött ma nyitni, kérdezgették a sor végéről nyakukat nyújtogatva.  A Nyúl Ica, mondta valaki elölről és az emberek behúzták a fejüket. Na, a legjobb, ez mindig kitalál valamit, suttogta a vörös hajú és nagyot sóhajtott. Mindjárt negyed hét, elkésünk a munkából, mikor kezdik már osztani a tejet, morgolódott a sor vége. Még átveszik, átszámolják, legyen türelemmel az elvtárs, szólt hátra egy kontyos asszony és kitámasztotta az ajtót. A sor megindult, lassan hömpölygött a tömeg, fel a pár lépcsőfokon, majd összeszorult az ajtónál. Benn újra hármasával rendeződtek, és egyesével értek a kasszához. Minden ember két litert vehet, értve vagyok elvtársak, darálta a kialvatlan szemű eladó és végignézett a tömegen. Megindultak.
Álljon csak elém, tolta előre a csíkos sálas öreg az asszonyt a pult felé közeledve, jut majd nekem is, mosolygott fogatlan szája. Az alumínium kübli oldala kongott, ahogy a merőkanál hozzáért. Kis tejtócsák kanyarogtak a pulton, amit az eladó néha lendületes mozdulattal lesuhintott a pult alatt álló küblibe. Úgy sem látják. Nyúl Ica rendületlenül merte a tejet a mázát vesztett tölcsérbe. Kis vizes hab kunkorgott az üvegek tetején. Ma kimért tejet kaptunk elvtársak, akinek nincs műanyag kupakja az üveghez, az el is mehet, mert nem szolgálom ki, harsogta. Mi az, hogy nem szolgál ki, nyelt nagyot az asszony, és tétován a pultra koppantotta az üvegeket. Nézze, tegnap sem jutott, ma muszáj vigyek valamit a gyerekeknek. Tegnap gyári tejet kaptunk, gyári dugaszolással, ha lemaradt róla az elvtársnő, arról én nem tehetek, vonta meg vállát Nyúl Ica. Most kimért tej jött, amihez műanyag dugó kell, ha nincs magának, márpedig látom, hogy nincs, úgy nem szolgálom ki, mert utasítást kaptam. Miféle utasítást, kérdezte a csíkos sálas és megfogta az asszony remegő könyökét. Veszélyes fertőzést lehet kapni, ha az ember dugaszolatlanul szállítja haza a tejet, a mi pártunk és kormányunk ügyel a dolgozók egészségére, tehát magának nem adhatok tejet, rázta fejét méltatlankodva Nyúl Ica és elfordult. Ki következik, kérdezte határozottan és elkezdte csorgatni a tejet az öreg palackjába. Az asszony nem szólt, megfordult, jól megnézte magának Nyúl Icát, az öreget, a sort, majd üres üvegeit lóbálva kilépett az ajtón. Kinn már pirkadt és fázós verebek gubbasztottak a kopár bokrokon.



Nyáridőn





Tárva az ég, ősi hitet ölelnek a régi falak,
Indul a komp, a dombról mandula bokrocska bólogat.
Higany szín vizén szélleány csókol lanyha vitorlát,
Apátság feszíti tág égnek ősi, büszke tornyát.
Nyárszagú csendjén levendula-angyalka hintáz.

Hogyan nem lettem besúgó





Talán még ki sem hűlt a tested, ott voltál valahol a proszektúrán, azt hiszem, mikor halálod hírére összeszaladtunk anyádéknál. A tény, hogy húszévesen meghaltál azon a hajnalon, mert egy sarlatán átszúrta a méhedet egy kikalapált bicikliküllővel, nos, ez az egész olyan hihetetlennek tűnt, hogy csak a családi összekapaszkodás segített elviselni a tudatot, meghaltál. Nem vagy már. Nem fogod felnevelni a lányodat, nem temeted el anyádat, nem leszel ráncos, zsémbes vénasszony, és nem ülteted térdedre az unokádat. Sógornőkként nem fogunk többé együtt fagylaltozni a sarki cukrászdában és karácsonyra sem kötsz nekünk többé pulóvert. Ilyenek jártak a fejemben, a férjem zihált mellettem, mikor csengetés után egymás karjába estünk anyáddal. Egyedül apádnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a fia után rohanjon a konyhába, mert az már ölte a férjedet. Nem volt épületes a látvány, nekem elhiheted, a sógor részegen térdelt a földön, taknya-nyála egyben, a bátyád őrjöngve éppen arra készült, hogy megszabadítsa a világot egy alkoholistától, aki a halálba kergette az öt hónapos kislánya anyját. Ha börtönbe megyek, akkor is kitaposom a belét, zokogta a férjem, de aztán hárman lecibáltuk róla.
 Innentől elszálltak az érzelmek, lecsendesedtünk, csak ültünk bénán, szavakra nem is emlékszem. Mintha anyád mesélte volna, hogy miután elabortáltad a gyermeket, akit nem kívántál erre a világra, fájdalmaid lettek, egyre nagyobbak, aztán leállt a veséd, kék lett a szád és apád látta, tudta, jaj, nagy a baj, menni kell, bármi áron. Mindegy már, ha ki is hívja az orvos a milíciát, csak megmentsenek valahogy. Az ügyeletes orvos rád nézett, nem lesz semmi baj, mondta és tárcsázta a rendőrséget. Nem akarom, ezek voltak az utolsó szavaid. Így mondja anyád. Apád, lenn a portásfülke előtt összeesett, mikor lekiáltottak neki. Még hazamehettek, még telefonálhattak, még összekapaszkodhattunk.                                                                                       A csengő. Rémlik, apád ment ki, van öt percük, mondta a kis szektorista, és még emberséges volt, mert engedte, hogy anyád bevegye a gyógyszerét. Valami állati szaga volt a rabszállítónak, a lekopott festék alatt a büdös fém és izzadság szaga, a félelem szaga. A félelemnek íze is van, tudtad?
 Fémes íze volt a számnak, kapaszkodtam a férjem kezébe, anyósom is karolta apádat, a sógor csak ült, ahogy rázta az autó és folyt a taknya. Adott pillanatban nevethetnékem támadt, mit keresek én itt egy rabszállítóban, mikor otthon már felkelt a fiam, pelenkáznom kéne, három éves nővérének meg ebédet főzni. Mellettünk elsuhantak a jól ismert épületek, villamosra vártak közömbös emberek, aztán kinyílt majd becsukódott mögöttünk a kapu. Majdnem elröhögtem magam, vigyen el a milícia, jutott eszembe a jókívánság, egy akkori vicc csattanója, mikor megálltunk. Bénultan tűrtük, hogy szétválasszanak minket. Mint egy bábu. Tűrtem, hogy egy üres irodába tereljenek. A férjem még visszanézett rám. Vigyázz, üzente a szeme.
Az iroda. Úgyis mondhatnám, innen kezdődött az én új kis időszámításom. Csak négy fal, légyszaros íróasztal, a falon Románia térképe meg az obligát fénykép. A Kárpátok Géniusza fél profilját mutatja, ajkán bizakodó mosoly. Átlagos iroda. És mégis, mennyi minden történt itt még estig.
Én addigra már magamon kívül voltam, ha érted. Elszálltam, lekapcsolták a kis piros gombot, és kívülről néztem magam, az alakot, aki kuporog a széken és csak vár. Elég sokat várattak, ez is hozzá tartozott a tervhez. Hogy megtörjenek. Hogy megalázzanak.  Hogy megsemmisítsenek.
 Ha osztályoznom kellene a kihallgatóimat, az elsőre azt mondanám, ő volt a hivatalos. Pláne az őt követő kollegák fényében. Hivatalos volt és száraz. Azt is mondhatnám, hogy az adott körülmények között korrekt. Most már azt is tudom, ilyennek szánták. Szárazon felvázolta a történteket és felszólított mondjam el, mit tudok. Elmondtam. Újra. És megint. Unott szemmel nézegetett az íróasztal túl feléről és szemmel láthatólag igyekezett minél hamarabb aláíratni velem a jegyzőkönyvet. Megtettem. Ugye elmehetek, kérdeztem mikor felállt. Nem válaszolt, csak csendben rám csukta az ajtót.
Éppen azon töprengtem, vajon anyám hogy birkózik meg odahaza az unokái főzelék ebédjével, mikor kivágódott az ajtó. Lehengerlő belépő volt. Mit lopod itt a napot, ahelyett, hogy a gyerekeiddel törődnél, kérdezte alacsony, kopasz vallatóm és nagy lendülettel leült az íróasztal sarkára, közel az arcomhoz. Civilben volt ő is, szürke szövetnadrágját kényesen összecsippentette a térdén, pecsétes nyakkendőjén kis lyuk jelezte, gazdája szenvedélyes dohányos. Na, mesélj, kezdte és összefont karjai mögül lenézett rám. És én meséltem. Te hazudsz, érintette nikotinfoltos ujját homlokomhoz. Újra. Elölről. Mikor megunta, nagyot rúgott a székembe, ez hazugság, fröcskölt nyála az arcomba. Az igazat mondd, vagy nem kerülsz ki élve innen. Ugye tudod, hogy megtehetem, fürkészett véreres tekintete. Eltüntetlek családostól, még csak nyomotok sem marad, ha hazudozol. Elmondtam, újra és újra ugyanazt. Nem tudom, sírtam e vagy hány óra volt, elvesztettem minden időérzékemet. Nem bántott, csak megfélemlített. Aztán hirtelen félbeszakított és aláíratott velem egy újabb jegyzőkönyvet. Most állj arccal a falnak, közelebb, így, és gondolkozz el a sok hazugságon, amit mondtál, mondta búcsúzóul. Csak egy kicsit sírtam, néztem a falat, az is légyszaros volt és az egy helyen megrepedt vakolat egy fát mintázott. Azt nézegettem és arra gondoltam, a nehezén már túl vagyok.
Halk kopogás hallatszott, ugye hozhatom a kávét, nézett be egy szemüveges férfi. Kérem, foglaljon helyet, csak kényelmesen, hajolt felém rövidlátóan pislogva szemüvege mögül. Makulátlan tejeskávé szín ingét kihajtva viselte, nadrágja frissen vasalva. Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Talán nem zavarja, ha rágyújtok, rossz szokás, tárta szét kezeit mosolyogva. Na, most mit szól ehhez a szörnyűséghez, dőlt hátra az íróasztal mögött. Ön is anya, két kicsi gyerek anyja, ingatta fejét elgondolkodva. Mesélje el, mit tud erről az egészről. Zsongtak, duruzsoltak a szavak, az egész ember maga volt a jóindulatú együttérzés, a megértő barát. Megbocsásson, nézett rám dohányfüstbe burkolózva, én nem hiszem, hogy maga semmit sem tudott arról, mire készül a sógornője. Az asszonyok megbeszélik az ilyesmit, tanácsot kérnek, címeket cserélnek, tudja, hunyorgott rám cinkosan. Csak a címét kérem öntől, semmi mást, hogy megbüntessük az ilyen személyeket, akik annyi szenvedést okoznak az asszonyoknak.
 Most mondjam el neki, hogy sírtál, mert nem akartál még egy gyereket szülni egy alkoholistának? Mondjam el, hogy én voltam, aki lebeszéltelek, mi több, rábeszéltelek a gyerekre, mert mindig is életpárti voltam? Mondjam el neki, hogy sok nő fog még belehalni abba, hogy nem rendelkezhet a saját teste felett, mert idióta törvényeket hoztak? Hallgattam.
Nézze, hajolt közel hozzám az íróasztalon keresztül, lenne egy ajánlatom. Ön most szépen hazamegy, megnyugszik. Aztán pár nap múlva, jelentkezik itt nálam és elmeséli mit hallott, mit beszélnek az asszonyok. Boltban, óvodában, anyukák egymás közt, tudja, hunyorított felém. Legyek besúgó, kérdeztem. Micsoda szavak, nevetett fel fejét hátravetve a székben. Dehogyis, nézett rám elkomolyodva, csak azt kérem, járjon nyitott szemmel a világban, és mesélje el nekem, amit hallott. Kár lenne a két kisgyerekért, nézegette elgondolkodva a körmeit. Hány évesek? Oh, a kisfiú még egy éves sincs, ingatta a fejét hátradőlve. Csak legyen okos, nézett rám áthatóan és nem lesz semmi baj. Jövő héten várom.
Újabb jegyzőkönyv újabb aláírása után az utcán találtam magam.
Esteledett, néma volt az utca. Fél órás sétálgatás után a kapu kinyílt és kilépett a bátyád. Összeölelkeztünk. Utána sokat feküdtünk otthon álmatlan éjszakákon. Mi legyen. Mi lehet. Aztán döntöttünk.
Megfogadtuk kedves, emberbarát kihallgatóm tanácsát. Okos voltam. Pénteken volt a temetésed és mi csütörtökön elhagytuk az országot.

Kék




kék lepke hímporán
közömbös Idő lépte
tép sajgó csillagot
táncát míg nézed
fordul is léted
kristálytengelyén
kezedben tartott
fáradt tegnapod.

Apu




Kedd. Az utolsó korty kávé ízével a szájában éppen az újságot lapozza, mikor a reggeli csendbe belehasít a telefon hangja. Apu hív, int a férjének és mosolyogva beleszól. Jól aludtatok remélem, majd homlokát ráncolva figyel a háttérből érkező zajokra. Dübörgés, halk lihegés és az anyja rekedt hangja kiált valahonnan távolról. Apád meghalt, hívd a mentőt.
Csend. Fülében dobol a vér. Apu nem ébredt fel. Nézi a férjét és mondogatja, száznégy, száznégy, száznégy. És a hangja, hallja magát, amint magabiztosan, pontosan sorolja a diszpécsernek, amit kell. A férje rohanó léptei, mert azonnal indulnak a szomszédos utcában álló házhoz. A kapu tárva, dúlt arcú anyja tébolyodottan rohangál. A kutyák ugatnak. Apu. Az ágyon fekszik. A szeme. Mint vadászaton látott egyszer egy szarvasnál. Opálos. A bőre indigókék. A kezei némán lógnak. Nem integet. Nem szerel. Nem simogat kutyát. Fekszik némán. Meghalt.
Kapjuk le az ágyról, lihegi a férje és máris kezdi az újraélesztést. Ő az apja fejét simogatja. Hátrahúzza a nyelvét és figyeli a tüdejéből felszakadó hörgést. Harminc, átveszem, tolja félre a férje kezét és miközben számol, hallgatja a bordák recsegését a keze alatt. Ólomként kúsznak a másodpercek, a mentő sehol. Add át, markolja vállát a férje, míg ő a szemébe csorgó verejtéket törölgeti. Hol… van…már…az…a…kurva…mentő…lihegi a férje az első negyedóra után. Aztán már nem is beszélnek. Nem hagyjuk abba, olyan isten nincs, tolja el a kezét és folytatja zsibbadó csuklóval. Az anyja csendesen zokog a sarokban. Kintről fékcsikorgás és ajtócsapkodás. Átveszem, teszi a vállára a kezét a mentős, és ők némán hátra lépnek. Teméntelen táska, gépek, monitor, fecskendők. Szakavatott kezek, félhangokból felismert utasítások. A monitoron kis csúcsok ugrándoznak völgyekkel tarkítva. Így dobog egy szív. Vonalak. Pálcikák. Apu és a közös életük pálcikákban elmesélve. Ahogy fésülte gyerekkorában. Ahogy lekefélte a ruhájáról a szöszöket, ha mentek valahova. Ahogy megtanította bedugni a nadrágjába a blúzát, hogy ne fázzon meg a dereka. Ahogy szereti. Apu. Fibrillál, ráncolja szemöldökét a mentőorvos a monitort figyelve és előveszi a defibrillátort. Hátra, int és a test tehetetlenül feldobja magát. Még háromszor ismétlődik ugyanez és a mentősök arca egyre borúsabb. Nem mehet el pont most, mondja a mentőorvosnak, pár nap múlva születik a dédunokája. Apu, hallod, térdel mellé és homlokához simítja a homlokát. Már viszik. A hordágyon beszorítva a test a hevederek közé, csak az apja kopasz feje búbja ismerős. Puszilgatja. Drágám, mondja, nagyon szeretlek.
Intenzív osztály. Sivító, pittyegő gépek. Villogó műszerek. Ott fekszik. Gépek tartják életben, mondja az angyalarcú doktornő, nagyon beteg a szíve. Reggelre valószínű elmegy. Köszönjenek el tőle. Hallja magukat, simítja meg az anyja karját. Itt vagyunk, szeretünk, tarts ki, hazaviszünk. Kérlek, apu. Simogatja.
Milyen ez az erő, ami kiszippant közülünk valakit? Elviselhetetlen otthon a látvány. A papucsa, a könyve az ágy mellett a szemüveggel, ahogy az este olvasta. A vizespohara a gyógyszereivel az éjjeliszekrényen. A teste hiánya. A hangja hiánya. Apu hiánya. Anyja öreges, fáradt csoszogása végtelenül megindítja. Itt maradok veled, öleli át a madárcsontokat, majd én felveszem, ha csörög, persze. Pihenj, szívem. Kell az erő.
A szülei konyhájának éjszakai zaja. Suttog az öreg ház. Sóhajt és zokog valami titokzatos erő, irtózva hallgatja. A telefon némán fekszik előtte az asztalon. Három kis mécses lángja küszködik a sötéttel és ő érzi, nem lehet most aludni. Visszahozhatatlanul elmegy az apja, ha most elalszik az őrségben. Kinn valamit suttog a szél, megremeg az üveg az ablakban. Fázik. Apja mellénye átmelegíti. Apu szaga van. A tévé halkan duruzsol, érthetetlen szappanopera hősei intrikálnak. Nehezen virrad. Ólomszínű az ég odakinn, valahonnan kakasszó hallatszik. Odateszi a kávét. A telefon hallgat. Mikor anyja kilép a konyhába, megijed tőle. Iszonyodva néz rá. Nem csak álom volt, zokog fel arcára csapva kezét és megtántorodik. Apu, hol vagy most?
Szerda. Kritikus, életveszélyes továbbra is az állapota, a veséi sem működnek, mondja az angyalarcú és csupa részvét a szeme. Még egy nap. Még egy éjjel. Talán nem károsodtak a veséi. Az agya is sérülhetett. A rövidtávú memóriája elszállhatott. Erős a szervezete. Fekszik a drótok között, orrában szonda, karjaiban csövek, mögötte egész űrhajó világít és zümmög. A karjához simítja az arcát. Apukám.
Csütörtök. Ez a legszörnyűbb. Csukott szemmel fekszik. Két keze bizonytalanul mozdul. Nincs magánál, nem kooperál a beteg, így az angyalarcú, de beszélhetnek hozzá, mindent ért. Hát hogy van ez? Újraélesztették, hogy nyálcsordító bábként vegetáljon még egy kis ideig? Mit mondjanak neki? Küldjék vagy marasztalják? Kezei tétován simítják a levegőt, ő megfogja a jobbját és tenyerébe hajtja az arcát. A száraz, eres csuklón végigperegnek a könnyei. Apu. Apja feje felé mozdul, és kis időre kinyitja a szemét. Öntudatlan mozgások, legyint az orvos, míg kivezeti.
Péntek. Csak egy simogatásra még a reggeli vizit előtt, liheg az ajtóban az angyalarcúnak, aki mosolyogva fogja kézen. Apja ágya körül fehér köpenyesek. A függöny behúzva. A vizit elkezdődött. Az angyalarcú félretolja őket. A látvány letaglózza. Apja ül az ágyban, lélegeztető tubus nélkül, a szeme nyitva. Őt nézi. Végig fut rajta a hideg, megismeri vajon. Aztán a jól ismert hang.

-Fiam, adjál már egy kis vizet.