Holnap (T. J. emlékére)


Amint a döcögősen felhúzott vasredőny a helyére csusszant, a kis üzletet elöntötte a napfény. Minden áldott reggel, pontban kilenckor elfordította a kulcsot a zárban és belépett birodalmába. Jobbra, az L alakú pult üveg tárlóiban bizományba átvett órák sorakoztak piros bársonyon. A pult folytatásaként következtek az ékszerek tárlói, majd a javításra átvett órák és ékszerek kis fiókjai. A bal sarokban nehéz órás asztal terpeszkedett, öblében bőrkötény, a javításra szánt ékszerek reszelékének összegyűjtésére. Mellette a falon polcok, reszelőkkel, fogókkal, éles fényű lámpával és sok-sok dobozzal.
A hátsó helyiségben fogasra akasztotta kabátját, magára vette barna köpenyét és munkához látott. A fali széfből kipakolta és átnézte az árut, fiókja megfelelő fakkjaiba csúsztatta a javításra beadott tárgyakat, majd gondosan letörölte a pult üveglapjait. Helyükre kerültek az órák, az ékszerek, megtisztítva ragyogtak a kis falikarok és fél tízkor megszólalt az ajtó fölötti kis csengő, jelezve, vevő érkezett.
Mélységes boldogság és hála öntötte el ilyenkor. Hála az állandóságért, a holnapba vetett hitért, az erejéért, amivel lám, hetvenen jóval felül, még mindig itt lehet a saját boltjában. Szükség van rá, a tudására és tapasztalatára, helye van az elöljáróságon, a templomban és az otthonában. És igen, helye van a temetőben.  
Mikor tíz évesen, apja kezét fogva, először csodálkozott rá a sarki öreg órás szerszámaira, mindig tiszta kicsi boltjára, az órák, számára úgy tűnt, halk beszélgetésére a tárlókban, rögtön tudta, megtalálta a hivatását. Attól fogva minden szabad idejében ott csellengett az órás körül és amint iskoláit bevégezte, felcsapott órástanulónak. Apja addigra nem élt, anyja egyezett meg mesterével, ő meg kezet adott rá. Kezdődött a hajnali takarításokkal, a befűtéssel a mindig kormozó kis kályhába, majd a szerszámok kikészítésével. Úgy tűnt, soha be nem telik lelke az órák érintésének gyönyörűségével. Tokjuk hideg eleganciája, a mutatók kecsessége, hangjuk finom muzsikája elbűvölte. Mohón szimatolta a karórák bőrszíjának jellegzetes szagát, simogatta a zsebórák zománcos díszeit. Szerkezetük precízsége ámulatba ejtette fiatal lelkét és belső hitvallása lett, az óra a holnapot mutatja, a jövőt. A múló időt elegánsan utasítja maga mögé, és amint a mutatók két karja szerelmesen kergetőzik, ketyegő nászukból holnap születik. Holnap. A maga titokzatosságával, a lehetőségeivel és esélyeivel. A holnap mindig egy új esély. Életre. Halálra.
Öreg mestere türelmével sokszor ellenkezett magában, mikor utasítására elromlott alkatrészt javítgatva eltelt a délelőtt, s már esteledett, mire a beteg órát összerakta. Minek kínlódni az alkatrész javításával, mikor kihúzva a fiókot, ott az új, méltatlankodott fiatalos tüze. Beteg órának mondta az öreg a javításra vagy kidobásra váró időmérőket, s ő ezeken gyakorolhatott, hallgatva a csendes utasításokat, ellesve a fogásokat és megtanulva az egyik igazságot, minden javítható. És valóban, vizsgáin sikerült bizonyítania, nemcsak újból lehet alkotni, a régi is megbecsülhető, javítható.
A nagy háborúban végig angyal őrizte. Mert mivel magyarázható, hogy társaival felderítésre indulva, csak ő tért vissza, szinte sértetlenül, míg a többieket gránát vágta, srapnell szaggatta. Keze, szeme, legfőbb munkaeszközei épen várták, hogy lecsengjenek a pusztulás évei, és ő újra birtokba vegye a holnapot.
Aztán nyakába vette a világot. Európa majd minden fővárosában dolgozott, nézelődött, figyelt, kereskedett. Látott pazar fényben villogó, tündöklő üzleteket, állt járdán kuporgó vándor ékszerész pokróca mellett, ki hozott ezüstpénzekből kanyarított gyűrűt. Hallott krachokról és gyors meggazdagodásokról, és madarat lehetett volna fogatni vele, mikor sikerült üzletet bérelnie szülővárosában, visszatérte után nem sokkal. Az üzletem, mondta a barna szemű, nevető szájú lánynak, aki nemsokára a felesége lett és mire megszületett első gyermekük, az üzlet tulajdonosa lett. Közben kitanulta az ékszerek titkait, hány fokon engedelmeskedik az arany, milyen drágakövek kelnek életre ezüstbe foglalva és mit üzen a smaragd tüze, egy kecses női függőben. De maradt az órák, a holnap szerelmese, és mikor egy-egy tanulónak a hajszálrugó kecsességéről beszélt, könnyes lett a szeme.
Az új háború árnyékot vetett öregségére. Háta meggörbült, érzékei tompult vakságát nehezen viselte, nagyítója szinte le sem került a szeméről. De dolgozott rendületlenül, kis boltja forgalma sosem látott ütemben nőtt, most, mikor javítani a régit mérhetetlen tőke volt. Öreges csoszogásához órát állítottak a szomszéd boltok, ha pontban kilenckor felzörgött a vasredőny. Amint a front átvonult a városon, sok boltban fel sem húzták a redőnyöket, ám ő el sem tudta képzelni a napot munka nélkül.
Kis páncélszekrényében óvatosan elrendezte a bizományba eltett órákat, és gondosan átnézte az elszámolást. Stimmel, bólintott öreges motyogással, és gyengéden megsimogatta kedvencét, egy Philipp Patek-et. Eleinte nem hallotta meg a gajdolást, amint a részeg katonák sorra rugdosták a szomszéd boltok vasredőnyeit. Csak a csilingelésre csoszogott elő és nézett ámulva a három katonára. Érdeklődve, udvariasan hajolt pultja mögött feléjük és már az első ütéstől elszédült. Nagyítója lerepült szeméről, míg négykézláb próbálta védeni áruját, két katona nevetgélve seperte a pultból sapkájába az ékszereket.

Császi, jeszty? Társuk újra ütött, ekkor elzuhant. Lassan öntötte el a vér az arcát, csodálkozva nézte, amint kis buborékokat vet a szája, ahogy szólni próbált. Két másik katona lépett be, egyikük beverte pisztolyával a pult üvegét és mohón turkált az órák között. Felkönyökölt és mondani akarta, hogy ezek itt finom szerkezetek, ne dobálják őket, de csak véres nyál folyt a szájából. A földön feküdve még érzékelte, amint vékony, öreg ujjain bakancsos láb tapos, ám a lövést akkor kapta a fejébe, mikor az órákat kezdték összeszedni a páncélszekrényből.

Eper






Kapkodva lépett fel a villamosra, szatyra tetejéről majdnem leborult a kis műanyagdoboznyi eper. A legszebbeket válogatta ki a piacon, igazi ananászeper, nagy, zamatos, húsos gyümölcsök. Míg a villamos esőtől párás ablakán kémlelt kifelé, apja arcát látta az üvegen. Meleg markában szorongatta kezét, míg a kertben vallatták a kövéren guggoló eper töveket. Az nem jó, még nem piros, fogta vissza vékony kis gyerekkezét. De szép, nézett rá ő vissza a négyévesek konokságával, és lecsavarta a sárgás gyümölcsöt. Kóstold meg, bólintott az apja, és nevetett, látva fanyarú arcát. Ezt egyed, jó édes. A piros, az szép, érett és finom, nyújtotta felé a legszebb epreket, míg ő az apróbbakat szemezgette. Édes, mondta a négy éves kislány nevetve és szorosan átölelte apja lábát. Járjunk egy lábon, kapaszkodott a kezébe és ráállt a cipőire. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. A kép elúszott, a villamos ajtói erőszakos csilingeléssel záródtak.
Még négy megálló a kórház. Kinn nagyot dördült az ég és imbolygó, színes esernyők lepték el a járdákat. A teraszon álltak, mélázott el megint, az apja és ő, mikor a vihar jött. A terasz fölé óriási diófa nőtt, télen innen nézték a szalonnabőrön hintázó cinkéket, nyáron meg a zivatart. Gyere, lessünk vihart, hívta az apja és magához ölelte az ajtóban, hogy ne féljen. Figyeld a szelet, ahogy tolja a felhő maga előtt a levegőt. És csak állt, lehunyt szemmel élvezve arcán a szél motozását, elszabadult fürtjei apja arcát csiklandozták. Erdő illata volt a szélnek, meg apa illata. Amint meleg keze szorosan ölelte, nekitámasztotta homlokát a homlokának. Aztán hirtelen elült a szél és a világ körülöttük megtelt néma várakozással. A diófa levelei mozdulatlanná dermedtek, elhallgattak a madarak és alvó macskája összébb gömbölyödött a széken. Csendben figyelt és kis idő múlva elnyújtott, hosszú hörgést hallott. Megremegett és arcát apja nyakába rejtette. Nem kell félni, a vihar nem bánt. Ha a villámlás után elkezdesz számolni a dörgésig, kiderül, hány kilométerre csapott le a mennykő. A szél újra felerősödött és csapkodni kezdett az eső. A diófa karjai sóhajtva táncoltak a záporban. Aztán vakító fényt látott majd, mire ötig számolt éneklő hangon, nagyot csattant valami. Nagyon bátor voltál, most az ég dörög, ringatta apa, a villámlás hangtalan, csak nagy fényességgel jár.
Nagy fényességgel jár, forogtak fejében a szavak és az intenzív osztály irgalmatlan fényeire gondolt. Meg a mentőére, amint száguld öntudatlan apjával egy hajnalon. És a szikár, öreg testre ott a kórteremben, amint várja, soha meg nem szűnő figyelmes szeretetével lesve arcán az érzelmeket.
Ezt egyed csak, kislányom, jó édes nyújtotta felé apja megvékonyodott , öreg keze a legszebb epret és nagy figyelemmel nézte, amint legyűri a gyümölcsöt. Megetette. Kicserepesedett ajkairól letörölte a joghurt maradékát. Felrázta párnáját, kicserélte a törülközőt és friss vizet öntött a poharába. Kinn tompán dobolt az eső és párát sírtak az ablakok. Elszunnyadt, mondta a nővérnek és óvatosan letörölte homlokáról a könnyű izzadtságcseppeket. Kinn nagyot dördült az ég, apja arca nyugtalanul megrándult. Nem kell félni, a vihar nem bánt. Pihenj, szeretlek apa, suttogta és puszit nyomott a domború homlokra.
A kórház kapujában balra kanyarodott és a villamos megállóhoz sietett. A piros lámpánál megállt és nézte, amint eperszínű könnyeket sír az aszfalt.

Igás paripa




Miért ne mondhatnám el, édes egy komám, ha úgy hozza a természetem. Nem vagyok én hazug ember, ismer itt éngem mindenki Sárpusztán. Nahát. Aztán ha ez az igazság, ez sem az én szégyenem, vagy a nagyságos grófnéé. Nem félek én senkitől, annál is inkább, mert ott voltam, és láttam. Nem volt egy épületes látvány, mondhatom. Mert milyen dolog már az, hogy a méltóságos grófné ott kuporog a földön, ölében a Laci fejével, aztán csak siratja, hogy Laci, Lacikám. Még a kőszent is megindulna erre, azt mondom. Az a bitang Mihócki, az a részeges fuvaros meg csak átkozódik, üti, veri a lovat, de az nem mozdul, csak a szemit forgatja.
Mert akármit agitál most az új pártitkár, a Rikk Miska, akarom mondani, hogy elvtárs, igenis a Szepessy grófék fájin emberek voltak. Na. Én csak tudom, sokszor bejártam én a birtokra, mert náluk szolgált a húgom, az Eszti. Bejáratos voltam az úrhoz, magához is. Még az öreg tekintetes meg vót akkoriban, de már igen betegeskedett, ezért az uraság vette át a birtokot.
Ember vót az a talpán. Ember meg emberséges. Olyan volt annak a birtok a keze alatt, mint a pohár. Mert értett az kérem mindenhez. Kitanulta külországokban. Olyan nemes gyümölcsfái nem voltak senkinek a vidéken. De olyan állatai sem. Még Budapestről is lejöttek az urak megnézni a Kormost, a nagy tenyészbikát, olyan híre volt annak. Valami díjakat is nyert vele, én már nem tudom.
Elég az hozzá, hogy amilyen vót az állatokkal meg a földdel, olyan vót a családdal is. Ritka rendes népek vótak, na. A méltóságos grófné meg főzött olyan paprikásokat az aratóbálon, hogy bármék asszony a faluból megirigyelhette . De ez még azelőtt volt, mielőtt a fiuk, a Pali, vízbe fulladt volna. Akkortájt vót a másik gyerekük, a Zita kisasszony olyan szaladgálós forma.
Aztán, hogy ez a szomorúság megesett vélük, csak megroppant az életük nekik is, szeginyeknek. Nem jártak azok többet sehová se. Pedig azelőtt volt ott élet, de csak úgy módjával, urasan. Meg a grófné se vetette le többet a feketét, mondták is váltig az asszonyok, kifordult magából szeginyke teljesen. Tudni kell pediglen, hogy elment ő jó szívvel beteghez, ha hítták, mert értette nagyon a füveket. Doktor vót neki az édesapja, azt mesélik, csupa ingyen gyógyította a szegény embert, azért is hítták habókosnak. Mert az vót a mániája neki, hogy a piszkosság termeli a betegségeket, ezért mindig tanította az asszonyokat, mit hogyan csináljanak. Innen ragadt rá a lányára is a jótékonykodás, aztán mikor hozzáment a gróf úrhoz, csak megmaradt olyan egyszerű teremtésnek, mint annak idején.
Egyszer, emlékszem, mert azon a télen esett az a nagy hó, mikor azt a kétszáz kilás disznót öltük, szóval az történt, hogy az Eszti húgom, aki várandós vót és akkoriban a gróféknál állt szolgálatban, lebetegedett. Közel volt már az ideje, el is küldött a sógor Lici néne után, aki még akkor a bába vót, de olyan hó esett, hogy a vénasszony nem mert elindulni. Így aztán a grófné segédkezett a menyecskének. Nem is vót ott hiba, meglett a kislány, a gróf úr keresztelte.
Hát ennek a szép életnek vége szakadt, mikor a Pali úrfi meghalt. Ekkortájt született a Laci is, a Zita kisasszony meg mindig ott csámborgott az istálló környékén, hát belebolondult a szép remonda csikóba teljesen. De fáin ló is vót a Laci, meg kell hagyni. Valami nagyon előkelő őse vót neki, ott is volt a jel a bal füle alatt, az a világos lóhere alakú folt. Ej, micsoda kényen tartott jószág lett az! Zita kisasszony tán még az ágyába is bevitte vóna. Úgy ment a ló utána, mint egy kutya. Tiszta csuda vót, mondom. Egyszer meg beszabadult a grófné gyógyfives kertjébe, hát mindet lelegelte, de azért se bántották a Lacit.
Aztán ahogy jött a háború, a gróf úr is egyre többet volt oda, a grófné csak átvette a birtok irányítását, elébb egy részét, majd mind az összeset. Nem vót abba hiba. Megtanulta az ura mellett. Vót olyan, hogy három zsidó családot is bújtatott. A fűszeres Weiszéket, Schönfeldet, a patikust, meg ennek valami rokonságát. Zita kisasszony hordta nekik az élelmet a Lacival a présházba.
Mikor megjött a hír, hogy a gróf úr elesett, meggyászolni sem volt idő, máris itt volt a front a nyakunkon. Eszti húgom váltig állítja, hogy látta, ki volt, aki a kastélyra vitte az oroszokat, de ne szólj szám, nem fáj fejem.
Elég az hozzá, hogy nem telt el egy nap, végigrabolták azok az egész birtokot, már ami még meg vót belőle. Mesélte, aki látta, hogy tüzet raktak a zongorából meg a gróf úr könyveiből a nagy ebédlőbe, a befőtteket meg végigrakták a teraszon és célba lőttek rá. Aztán pár nap múlva meg összeszedelőzködtek, és megindultak a maradék jószággal. Persze, olyan sok már nem maradt, mert mindent felettek ezek, de Laci meg még két ló, meg tán egy tehén vót még az istállóban. Akkor az történt, hogy a Zita kisasszony kimászott a krumpli veremből, ahová a többi nőcseléddel a mamája bújtatta, és csak odaállt szó nélkül a Laci elé. Hogy ő ezt nem engedi. A Lacit.
Én nem voltam ott, de aki látta elmondta, hogy a katonák jó nagyot röhögtek és úgy fellódították a kisasszonyt az induló teherautóra, mint a macskát. Sose került többé elő.
Nem úgy a Laci, mert igaz ugyan, hogy jó sokára meg soványan, mint a gereben, de egy nap beállított. Kereste a Laci a kastélyt meg a kisasszonyát. A kastélyból csak a falak maradtak, mert belövést kapott, meg az intézői lakás. Na, itt húzta meg magát a grófné, egészen addig, míg a párt meg nem alakult, mert akkor meg első dolguk az volt, hogy elzavarták a grófnét az intézői lakásból, mondván, nyúzta eddig a népet eleget. Ezt mondta Rikk Miska, az új pártitkár, aki azelőtt mezei őr vót a birtokon, de elcsapták, mert nem vót egyenes ember. De erre meg a népek nagyon megharagudtak a Rikk Miskára, és a Sánta Szabó felesége megfogta a grófnét és elvitte magukhoz lakni.
Elég az hozzá, hogy vitték a hírt a grófnénak, hogy megjött a kisasszony lova. Futott szegény és vitte volna, de a pártitkárunk lefoglalta a nép nevében és odaadta a sógorának, aki fuvaros vót, és mindenki csak úgy hítta, a részeges Mihócki.
Innentől pokol lett az élete a Lacinak, mert Mihócki többet ütötte, mint etette. Nem volt az szegény igához meg fuvarhoz szokva, nem is értette mit akarnak tőle. Nem vagy te paripa, legfeljebb igás paripa, ezt ordította neki mindig, míg csépelte.
A grófné lopva látogatta a Lacit, még cukrot is dugott a pofájába, de egyszer Mihócki megfenyegette, hogy rajta is megtáncoltatja az ostort, ha még egyszer itt kapja.
Táncolt aznap is az ostor a hátán a Lacinak, mikor nem tudta indítani a rakott kocsit, ahogy mondják. A népek meg körbeállták, nevették, olyan jól esik a másik ember baját kikacagni. Mihócki szidta a kényes fajtáját meg a gazdáját, a Laci meg csak reszketett és merő egy hab volt az erőlködéstől. Aztán valaki azt mondta, gyújtson meg egy papirost a hasa alatt, majd megindul az attól.
Így is lett, mert a Laci ordított egy rettentőt, majdnem emberi hangon, aztán csak elindult tántorogva. Nem jutott sokáig, mert a Papék háza előtt, ahol éppen a trágyát hordták be, csak fújt egyet és összerogyott. Onnan már rugdoshatta a vasalt bakancsával Mihócki, csak feküdt meg a szemit forgatta.
Hogy ki szólt a grófnénak, én meg nem mondom, mert ekkor értem oda magam is. Futott az árvám, de már hályogos volt a Laci szeme, mire odaért. Lekuporodott melléje, a feje az ölébe, úgy siratta. Akkor a Mihócki mondott neki valamit.
Innentől nem mindenki emlékszik egyformán. Szabó Pista bácsi váltig állítja, hogy Mihócki kapta ki a vasvillát a trágyából és hadonászni kezdett véle. A grófné meg elvette vóna. Hát birkóztak. Mink emberek meg ugye szét akartuk választani őket. Volt egy kis dulakodás is. Én csak azt láttam a legvégén, hogy Mihócki már tántorog, és két kézzel kapaszkodik a vasvillába, ami kiáll neki a hasából. Hát belefutott valahogyan. Nem kár érte, aszondom.
Így történt, komám. Ez a színtiszta igazság, ahogy mondtam, mert éngem mindenki igazmondónak ismer itt Sárpusztán.