Puszi úr pácban





Két hétig tartott a bizonytalanság, mire Puszi úr megtudta, felvették portásnak a Vörös Hajnalról elnevezett varrodába. Örült, mert tudta, míg vissza nem térhet a kitelepítésből az Aranysárkányba dolgozni, valamiből el kell tartania az ikreket.
Azt viszont nem sejtette, hogy maga Miklósné született Mayer Aranka járt közbe az érdekében.         
Úgy történt, hogy Puszi úr az ostrom végnapjaiban segített neki nagydarab húsokat kanyarítani annak a fagyott lónak a farából, melyet a végzet ott ért el a házuk közelében. Metsző hideg volt, háború, a város merő rom, Miklós elvtárs illegalitásban, hát Puszi úr szíve megesett Mayer Arankán, amint ott nyiszitelte a lótetemet egy bugylibicskával. Engedjen csak, kiskezicsókolom, szólt, majd határozott mozdulattal félretolta Mayer Arankát és lecsapott a borotvaéles faragószekercével. A megboldogult papa ácsmesterként kereste a kenyerét, míg meg nem vette az Aranysárkányról elnevezett kocsmát, de ez másik történet lesz.  Puszi úr meg tanulta a papától egyenletes csapásokkal faragni a forgácsot a gerendán ülve, semmi ehhez képest fagyott lóhúst faragni. Szép takaros darabokat faragott ezután mindennap Mayer Arankának, míg a fagy tartott, aztán el is felejtette az egészet. Közben felszabadultak, katonák jöttek, polgárok mentek, zajlottak a hétköznapok, amit úgy hívtak később okos emberek, hogy történelem.
Ám Miklósné Mayer Aranka nem feledkezett meg jótevőjéről, így mikor megtudta, hogy portást és mindenest keresnek a Vörös Hajnalba, maga emelte meg a telefont, hogy a pártirodán beajánlja protezsáltját.
Akkoriban Poc(z)kó Eleonóra volt az első ember a megyénél, aki a felszabadulás után egészségesnek érezte elhagyni nevéből az ősöktől örökölt úrias „z”-t a „c” után. Ugyanis Poc(z)kó Eleonóra elvtársnő nagyapja még címeres porcelán bilibe pisilt gyermekkorában, lévén felmenői  tagjai az alsó-és felső Mezey Poczkó családnak.
Pockó Eleonórát, ki igen korán a lázadás útjára lépett, még a háború idején, egy balul sikerült légyott után letartóztatta a titkosrendőrség. Történt ugyanis, hogy titkos szereleme, egy tüdőbeteg nyomdászfiú találkára hívta az alig tizenhét esztendős leányzót egy rejtekhelyre, hol tiltott röpcédulákat nyomtattak. A pókhálós pincében hamar kibontakozott az idill, Pockó Eleonóra gerjedelmét csak fokozta a tény, hogy tiltott dolgot művel szerelmével egy romantikus helyen, így hanyatt vágta magát kétszáz terjesztésre váró röpcédula tetején.
A beteljesülés elmaradt, ugyanis detektívek ütöttek rajta a szerelembe bódult páron, és ezt tessék szó szerint érteni, ugyanis mindkettőjük testtájain sikerült elhelyezniük különböző méretű és színű foltokat.
Pockó Eleonóra kemény börtönéveknek nézett elé, alakja felmagasztosult az idők során és legendává vált, mint hős ellenálló és antifasiszta harcos. Ezért senki nem csodálkozott, mikor a börtönből szabadulva maga Miklós elvtárs, a helyi ellenállás legendás vezére rázott vele kezet. Így lett Pockó Eleonóra a megyei pártszervezet megbecsült tagja, kiről óvodát neveztek el és kultúrházat, bár ő annak idején csak egy bűnös liezonra vágyott.
Családját és nevét megtagadva hihetetlen ambícióval kúszott felfelé a ranglétrán, maga is megdöbbenve tapasztalta, mint érez mélységes elkötelezettséget az ÜGY iránt, míg egy napon azon kapta magát, a megyei pártitkárságig vitte. Így történt, hogy Puszi úr sorsa Pockó Eleonóra elvtársnő párnás kacsóiba került és hathatós protekciója lévén, meg is kapta az állást.
Ám maga Puszi úr erről mit sem tudott, munka és asszony nélkül élte az elhagyott férjek vidám életét, ugyanis felesége a háború után meglépett egy kalapossal. Na, nem kalapos emberre kell itt gondolni, hanem egy kalapkészítő iparosra, aki jó helyzetfelismerő képességével felmérte, ebben az új világban befellegzett mind a kalapoknak, mind a kalaposoknak és jónak látta lelépni nyugatra. Emlékbe elvitte magával Puszi úr asszonyát, akiért nem volt nagy kár, mert egy hárpia volt, csak jól tudta előadni magát, legalább is így mondta Puszi úr később cimboráinak a kocsmában.
Itt csapolta a sört és mérte a konzumrumot napi tíz órában Miklósné Mayer Aranka, ki mikor meglátta egykori jótevőjét, egyből felajánlotta szolgálatait. Nem kell semmi rosszra gondolni, Aranka akkor is hű maradt Miklós elvtárshoz, mikor az elmerült az illegalitás zavaros vizébe, ám, bár beleborzongott, feledni nem tudta hősünk férfias mozdulatait, amivel a fagyos húst faragta. Ezért megismerve siralmas helyzetét beprotezsálta a megyei pártitkár elvtársnőnél portási állásba.
Így történt, hogy Puszi úr hamarosan elfoglalta helyét a Vörös Hajnal varroda portásfülkéjében. Valóságos kis birodalom volt ez, olajos deszkáján heverő, fakó gyapjú pokróccal letakarva, egyszerű ám strapabíró íróasztal zárható fiókkal, rajta kék papírba kötött kilépő könyvvel, melybe Puszi úr minden ki-és belépő személy adatait volt hivatva rögzíteni. A felszerelés elengedhetetlen része volt egy kis dobkályha a sarokban, egy vadvirágokkal pingált váza az ablakban és egy öreg bakelit telefon, melynek kurblija időnként megmakacsolta magát, s aminek egyedüli funkciója az volt, Puszi úr szerint, hogy a vonal másik végén lévő elvtársat éjjel-nappal zaklatni lehessen vele.
A kis iroda felszereléséhez tartozott még egy öreg cirmos, mely nemrég jelent meg a környéken csonttá-bőrré fogyva. Puszi úr szíve megesett az állaton, kis szalonna katonákkal édesgette magához és Gusztávnak keresztelte.
A macska vén volt és süket, az időt az ágyon való szundikálással ütötte agyon, egyébként meg egerekre vadászott a varrodában, több-kevesebb sikerrel, míg egy nap váratlan dolog történt.
Puszi úr hatkor kezdte a szolgálatot, kisztihand, köszönt nagyot Vanocseknénak, aki kialvatlanságtól vörös szemekkel, fásultan takarított, majd szertartásosan megfőzte reggeli kávéját a kis dobkályhán. Több adagot is lefőzött ilyenkor, üzemi büfé még nem lévén, a lányok szívesen kortyolták méregerős kávéit szerény pénzért. Éppen végzett a kávéval és a kilépő könyv adatait rendezgette, mikor megcsörrent a fekete monstrum. Jesszus, mondta Puszi úr és a szívéhez kapott.
Délelőttre rendkívüli ellenőrzést ígért a szenvtelen hang, maga Pockó elvtársnő teszi tiszteletét a megyétől.
Meglódult a világ. Vanocsekné soron kívül fel-és letörölt, a varrónők pókhálóztak és ablakot tisztítottak, és friss virág került Puszi úr vázájába is. Szóval lótott-futott mindenki, egyedül Gusztáv szundikált szenvtelenül a pokróc szürkeségébe olvadva
Pockó elvtársnő Pobedája percnyi pontossággal érkezett. A fogadóbizottság izgatottan állt sorfalat, kisztihand, csapta össze sarkait katonás széptevéssel Puszi úr és majdnem kezet csókolt. A vendég kedvtelve nézegette a portásfülkét, igazán lakályos, bólintott hideg tekintettel az elvtársnő, majd vigyázva elhelyezte piros retiküljét a heverőn. A kedvence volt ez az új darab, amerikai rokonok csomagjából, kár lenne bepiszkolni a varrodában, jó helyen lesz a portásfülkében.
Odabenn izgatott munkásnők vezették körbe az elvtársnőt, ki megszemlélve a gépeket, az anyagokat, a szabásmintákat, meghallgatva az észrevételeket az akadozó cérnaszállításról és a szövetek minőségéről, fokozott helytállásra bíztatta a dolgozókat, emlékeztetve őket a termelés növelésének fontosságára, amit a legutóbbi pártkongresszuson olyan jelentőségteljesen hangsúlyozott a nép választott vezére.
Puszi úr a hátsó sorban álldogálva hallgatta a kinyilatkoztatást és csatlakozott a spontán tapsviharban kitörőkhöz, majd hűségesen kísérte a delegációt a varroda egyéb helyiségeibe.
A kis ebédlőben Pockó elvtársnő megtekinthette az egyik munkásnő sebtében félbehagyott reggelijének maradványait, abált szalonnát friss paprikával, és nem mulasztotta el az alkalmat megvilágítani a munkásosztály kiváltságos helyzetét, mely köszönhető a párt bölcs előrelátásának.
Álltak, tapsoltak. A delegáció mindennel elégedetten kifelé tartott. A műhelyfőnök magában imákat mormolt istennek és összes szentjeinek, hogy gond nélkül lezajlott a látogatás, mikor Puszi úrnak eszébe jutott az elvtársnő retikülje.
Utólag már senki nem tudná megmondani, ki volt, aki benyitva a portáslakba felkiáltott.
 -Emberek, nézzék mán, beleszart a Gusztáv a retikülbe!
És ez nem is fontos, de a bűnös ész nélkül rohant ki, míg Pockó Eleonóra elvtársnő arcának színe vetélkedett a meggyalázott retikül színével.
                                                                                                                             





Állatságok 7. I. Futi, minden Oszkárok királya

Oszkárt halálra ítélték. Ez a csillagok szerencsés együttállása folytán egy nappal azután
derült ki, miután ellenállhatatlan vágyam egy újabb macska után éppen kulminált. Leveleket
küldtem szerte macskás barátaimnak, amelyben kifejeztem kívánságomat, miszerint nekem
kell egy: ivartalanított, lakásban tartott, megunt vagy elárvult vörös macska, aki éppen facér.
Én lepődtem meg a legjobban, mikor másnap felajánlottak egy ivartalanított, lakásban tartott,
megunt vöröst, akire a biztos elaltatás várt. Kicsit megdöbbentett éveinek száma, nyolc, és
a tény, hogy ezeket az esztendőket egy panellakás előszobájában, illetve vécéjében töltötte.
Oszkárt teljes betyárbútorral kaptuk, egy heti száraz és konzerv eleség, alom tálca, etető
tál és egy csinos fonott hordozó tartozott a túlélő készlethez, melynek csillag alakú rácsain
aggodalmasan pislogott ki egy borostyán szín szempár.
Otthon hamar kiderült, hogy Oszkár katonás nevelést kapott, vezényszóra kimászott a
kosárból és ott állt előttünk teljes nyurga szépségében, sármosan őszülő pofával, szemében
egy kishivatalnok méla unalmával. Angolos hidegvérrel fogadta hódolatomat és meglepődést
csak akkor mutatott, mikor otthonunk macskaházmestere, a veterán, tíz esztendős Kand Úr
komoly pofával megszaglászta. Innentől összekuszálódtak a szálak, mert Oszkár számára
akkor és ott derült ki, hogy vannak még macskák rajta kívül kerek e világon. Megdöbbenését
heves fújás és szőrborzolás kísérte, míg Kand Úr, rövidre zárva az ismerkedést, úgy döntött,
megmutatja ki az úr a háznál, és kiosztott egy rövid, ám annál intenzívebb balegyenest. A
heves és engesztelhetetlen párharc után lemásztunk a fotelből, összesepertem a mintegy fél
kilónyi szőrt, majd felkutattam a párbajhősöket. Kand Úr égnek meresztett farokkal, peckesen
járkált hálószobánk ajtaja előtt, jelezve, sikeresen bezavarta a betolakodót. Oszkár az ágyunk
alatt kuporogva igyekezett kiheverni a találkozás okozta sokkot.
Másnap reggel, miután ugyanabban a helyzetben találtam, kiemeltem mind a nyolc kilóját és
ráhelyeztem az almos dobozára. Ez volt az a pillanat, mikor Oszkár meghódította a szívemet.
Kerek három percen át hallgattam a csobogást, ami azt jelentette, sehova nem piszkolt, dacára
a harcias fogadtatásnak.
Eltelt vagy három hét, zilált idegei megnyugodtak, mire a poroszos nevelési elvek lehullottak
róla, hja, az a nyolc év. Azóta minden reggel tanúi lehetünk az átalakulás egy szakaszának.
Oszkár intenzív sportéletbe kezdett, reggeli után rendszeresen bemelegítő futással indít, az
étkezőtől a fürdőszobáig tartó szakaszon, majd következik a sprint ugyanezen a távon. Végül
éles kanyarokkal tarkítva a távot be-befut a szobákba. E sport tevékenység folytán ragadt rá
új művészneve, Futi. Néha komor egykedvűséggel üldögél vagy napozik a maga választotta
helyen, a tálalószekrény sarkában, ahonnan belátja a lakást, bennünket és főként az asztalt,
amin eszünk. Néha, rosszabb napokon Oszkár harap, így jelzi, elég a bizalmaskodásból.
Ilyenkor korának illő tisztelettel megkérdezem, Oszi bácsi, maga nem mohácsi? Választ
sosem kapok, de ha kegyes kedvében találom, nagy busa fejét fejemhez böki, majd rövid ám
intenzív frizuraalakításba kezd, egyik mancsával lefogja a delikvens fejét és érdes nyelvével
nyalogatja. Vagy negyed óráig.
Ősz volt, mikor Oszkár a családunkba érkezett, s ki az az őrült macska, aki ki vágyna a meleg
kandalló mellől a havas és hideg kertbe?! Nos, ez a helyzet megváltozott amint kitavaszodott
és engedve a mind hevesebb ostromnak, szépen hozzászoktattuk a kerthez. Kerti Futi lett
belőle, fára mászó, fűben hempergő zsivány.
De esténként, mikor mindenki elnyugszik, csattanva nyílik hálószobánk ajtaja, mert nincs
előtte zárt ajtó, arany pofája kérdőn néz ránk, majd kis kurrogó hangot hallatva elhelyezkedik
a mellkasomon. Nyolc kiló vörös boldogság.

Állatságok 6.





Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint, egyszer átlépünk a túloldalra.
Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.

Szex, malacok, vadaspark


Amint a törzsfejlődés meghatározott szakaszai épülnek egymásra, úgy épülnek kisgyerekes
családok állattartó szokásai is.
Nekünk is volt halas korszakunk, míg a felettünk lakó szomszéd egy indulatos ajtóbecsapása
után atomjaira nem robbant szét a kétszáz literes akvárium, és ennek eredményeként kis
ideig bokáig jártunk guppikban és szifókban. Repkedtek mindenre elszánt nimfapapagájok
szabadon a lakásban és volt kalandunk egy különlegesen gonosz és falánk aranyhörcsöggel,
aki kedvtelve falta fel visítozó kölykeit.
Egy meggondolatlan vasárnapon keveredett családunk kapcsolatba a tengerimalacokkal.
Történt, hogy gyerekeimet krumpliért küldtem piacra édesapjukkal. Milyen nagy piac volt,
áradozott gyermekeim apja, vettünk almát, répát, céklát meg egy tengerimalacot. Krumplit,
azt nem.
Béla kedves volt, vörös és jólfésült, kényelmesen hevert szellős udvari ketrecében,
kapunyitáskor erőteljes visongó hangot hallatott ( a szomszéd néni meg is jegyezte, nem rossz
hangja van ennek a riasztónak) és izgatottan rebegtette fodros füleit. Szerettük. Aztán egy
borozós szombat este barátainkkal beszélgetve megállapítottuk, igen, jó dolga van Bélának,
ám élete mégsem teljes, mert nem ismerheti meg a szerelem örömeit. A második üveg bor
után férjem másnapra titkos találkát beszélt meg barátjával a piacra, mondván nőt vesznek
Bélának.
Így érkezett meg hozzánk Malvin. Kicsi volt, formás, mókás fekete-fehér pofácskájával.
Láthatóan jól érezte magát és kiváló ütemben növekedve versenyt visongott Bélával.
Bizonyos ideig tartott ez az idilli állapot, majd miután Malvin testi gyarapodása elérte, sőt
meg is haladta a Béláét, elkezdődtek a hatalmi harcok.
Nem ismerve a tengeri malacok intim életének rejtelmeit, sokáig arra gondoltunk, a
véresre harapott fül is részét képezi a folyamatnak, ám egy idő után szörnyű gyanú kezdett
motoszkálni bennem. Ez a Malvin nem is Malvin, hanem Mihály vagy mit tudom én.
A rácsodálkozás után ott álltunk két kifejlett, harcias és szerelemre éhes hímmel, kik
vérfagyasztó horkantások közepette vívtak ádáz csatákat. Nap mint nap.
Átgondolva a dolgot, a következő elhatározásra jutottunk, nem kell nekünk többet
tengerimalac.
Mivel sem az állatkereskedőnek történő felajánlás, sem az elajándékozás nem volt járható út,
valakinek kipattant a fejéből az ötlet, vigyük el őket a vadasparkba.
Két lányunk vállalkozott az expedícióra, majd miután elbúcsúztunk malacainktól, azok
elindultak az új élet felé, egy kényelmes hátizsákban.
Sajnos az akció nem várt fejleménnyel indult, ugyanis a vadasparki alkalmazott közölte,
a túlszaporodást megelőzendő csak nőstény malackák szaladgálnak az állatkert alacsony
téglakerítéssel elkerített, Peruról elnevezett részlegében. Nem áll módjukban hímeket
befogadni. Ám az én gyerekeim mindig is híresek voltak az eszükről, így volt ez most is.
Udvariasan megköszönték a tájékoztatást és, ha már itt vagyunk, nézzünk szét felkiáltással
sétára indultak. A perui részleghez érve kivárták a megfelelő pillanatot, és szempillantás alatt
becsempészték Bélát és Malvint a körülbelül tizenkét, keserves szinglilétben tengődő nőstény
közé.
A hatás azonnali volt, a malaclányok izgatott visongások közepette ismerkedtek a fiúkkal,
majd kitört az orgia. Szállt a por, fűcsomók repkedtek a levegőben, amint az eddig cölibátusba
szorult két kan teljesítette, amire a természet szánta őket.
Lányaim szemérmesen nézték egy darabig a boldog végkifejletet, majd kisétáltak a kapun.
Senki nem vette észre őket. Malacuk volt.



Állatságok 5.







Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint egyszer átlépünk a túloldalra.
Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.



Margit kimutatja a foga fehérjét

Tavasszal örökbefogadott, majd később szabadon engedett galambunk, Margit, kamaszos báját, hogy stílszerű legyek, szárnyra bocsátotta. Madarunk nem tágít a házunk tájáról, ragaszkodása megható, ám mélyreható változásokon ment keresztül. Margit megnőtt, megtollasodott, fehér tollruhája elegáns szürke zsakettet kapott, megnyúlt farktollait kettő darab kacér csík díszíti és elismert tagja lett a ház körüli madártársadalomnak. Margit okos és megfontolt, valamint roppant kíváncsi.  A minap, meghallva a pár hetes kismacskák anyahívó vészjeleit az emeleti szobából, lassan, lépésről lépésre araszolva megközelítette a párkányon egyensúlyozva az ablakot, majd behajolva aggodalmasan figyelte fejét forgatva a hancúrozó cicapopulációt. Az idillnek a macskamama megjelenése vetett vége, aki rég feni a fogát Margitra.
Margit minden esti megjelenése és rituális alvásra készülődése hallatlan izgalomba hozza a ház három macskáját. Úgy szürkületkor betoppan, elfogyasztja vacsoráját a ház féltetőjére helyezett tálkából, akkurátusan iszik rá, majd elegánsan átlibben a ház oldalán futó gázcsőre. Itt mélyen elgondolkodva pihen, meditációját néha megszakítva egy kis vakarózással, aztán tollruhájának alapos átvizsgálásába kezd. Mikor minden tolla elképzelésének megfelelően áll, megrázza magát, fél lábát kacér mozdulattal felhúzza, így álldogál maradék piros lábacskáján, majd kecsesen elhelyezkedik a csövön. Sötétedésre fejét szárnya alá rejti. A mai műsornak vége. Margit alszik. Ezt a produkciót minden este legalább egy macska vágyakozó tekintete kíséri.
A minap reggel lelkes és erőteljes burukkolást hallottunk, majd mire kiszaladtam, Margit az utcai vezeték drótján hintázott egy jóképű vadgalamb társaságában. Az eleséget is megmutatta neki, mi több, egy szemtelen verébcsalád is belekóstolt a menübe, de Margit erőteljes fellépésével elzavarta őket. Repeső szívvel néztem a vadgalambos kalandot, Margit szép kis galamblány, megérdemli, hogy megtalálja a boldogságot egy fess galambfi oldalán, gondoltam.
A meglepetés akkor ért, mikor egy napon újfent elhangzott a burukkolás és én megpillantottam Margitot, amint önfeledten és hangosan udvarolt a kéménynek. Nyakát felfújta, fejét lehajtotta és egy mindenre elszánt hím galamb nászlépéseit gyakorolta bőszen. Még hogy Margit, csóválta a férjem a fejét, ez egy amorozó, meglásd nem telik egy hét és asszonyt hoz a házhoz. Igaza is lett, Margit naponta üldözi szerelmével a fiatal vadgalambokat a háztetőn, a kutyák lelkes és biztató ugatása közepette. Feltűnően megszaporodtak a csinos galamblányok a környékünkön, pláne mióta Margit felfedezte az előző lakó által kialakított galamb röpdét a padláson. Galambom igazán fess, koszt-kvártély biztosítva így minden esély meg van rá, hogy jövőre kis galambokkal gyarapítsuk társulatunkat. Ja, és hogy a neve Margit? Az kit zavar ebben az identitászavaros világban ?!


Állatságok 4.




Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint egyszer átlépünk a túloldalra.
Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.

Isten veled, Margit!

Már két hete éltünk boldog szimbiózisban Margittal, a megtalált és rehabilitált galambfiókával, mire annyira alakult a helyzet, hogy röpleckéket vehetett a lakás egyetlen macska és kutyamentes helyiségében, a vendégszobában. Margit bámulatos átalakuláson ment át az utóbbi napokban, tekintettel a bio búzából, főtt tojásból és alkalmasint túróból álló eleségre, lábai pirosak, mint a cseppentett mályvacukor, elegáns és dús tollboáját bármely párizsi táncosnő megirigyelhetné, borostyánszín szemei meleg kacérsággal csillognak, de ha néha rossz napja van, fejét szárnya alá rejtve mogorván gubbaszt diófán lógó kalitkájában, tudomást sem véve a világról. Napi víz és eleség adagjának biztosításakor a vendégszobába vonulunk, ilyenkor rekedt hápogással üdvözöl, majd míg kalitkáját takarítom, ő lelkesen gyakorolja magát a repülésben. Utána megpihen, rendszerint a zongorán, és rövid kergetőzés után visszadugom a kalitkába, erősödnie kell még.
Aztán pár napja Margit úgy döntött, nem hagyja magát megfogni, s mire nekem mégis sikerült, megéreztem markomban vergődő szárnyainak erejét. Megértettem, eljött az idő, szabadon kell engednem. Hirtelen elhatározással kirontottam a kertbe, átbukdácsoltam az élénken érdeklődő kutyák hordáján és ott álltam a szomszéd J. néni kerítésénél, markomban a riadtan pislogó Margittal. J. néni udvarát eszményi galamb röptető területnek gondoltam, kutya-macska nem veszélyezteti, ellenben gazdag és jól felszerelt tyúkudvarát előszeretettel keresik fel a vadgalambok. Ez tökéletes hely lesz, gondoltam, és önön jóságomtól meghatódva felnéztem a verőfényes kék égre majd határozott mozdulattal fellendítettem madaram. Isten veled, Margit! Aztán csak néztünk utána, én, a tacskó, a pinscher és a mopsz.
Közben Margit szerencsésen landolt J. néni melléképületének tetején és kis idő eltelt, mire madáragyában felderengett, valami nem stimmel. A délelőtt további részében durcásan álldogált a napon, majd elegánsan leröppent és módszeresen elkezdte megtizedelni J. néni tulipán ágyását. Mindezeket onnan tudom, mert takarítás és főzés közepette rendszeresen ki-kirohantam a kerítéshez, hogy figyelemmel kísérjem Margit első szabad óráit. Aztán egyszer csak nem láttam többé, ellenben Miska kutya, a tacskó, erős izgalmi állapotban nyüszítve nézte a kerítést a fejem felett. Margit egy ledér nőszemély nyugalmával hintázott a dróton és toalettjét rendezgette, láthatóan megnyugodva, hogy haza talált. Összesen háromszor kergettem el, negyedjére leszállt a háztetőnkre és onnan méltatlankodott. Feladtam.
 Margit nem vágyik el, nem akar galambcsaládot, Margit minket akar, a kis piros csészét, amiből ivott, és amit csurig töltve felügyeskedtem a háztetőre és ő úgy bukott rá, mint két napja nem ivott alkoholista a hideg sörre. Margit bio búzát akar túróval és főtt tojással, és én létrára mászva fel is tettem neki, ő meg esténként az eresz alá húzódva bizalmasan rám köszön. Reggelente megtömi a begyét, jót iszik rá, majd nagy körökben repül a házunk felett, délig galamb ügyeit intézgeti valahol, de délutánra ott billeg a tető szélén és kiéhezve várja a vacsorát. Férjem sötéten vizionálja a jövőt, azt mondja, látja, hogy jövőre lesz egy egész galambfarmunk..

Állatságok 3.

Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint egyszer átlépünk a túloldalra.
Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.


Margit és a bio búza


Hogy mióta kuporgott a gyógyszertár ajtajában, én nem tudom, de a gyógyszerész pulija
éppen rávetette magát. Úgy döntöttem, nekem ez a galamb kell, és kivettem a szájából.
Fehér és fahéjszín tollai még alig serkedtek, túlméretezett csőre idomtalanul billentette előre
fejét, ám sárga szemeiben egy önjelölt szépségkirálynő önbizalma villogott. Gyere, Margit,
mondtam, mert nála margitabb Margitot még nem láttam, és betessékeltem halványzöld
bevásárló szatyromba. Margit megadóan kuporgott bal karomon a szatyorba bújtatva, míg
beléptünk egy postahivatalba, hol türelmesen beálltam a sorba, hogy kis gonosz sárga cédulák
ellenértékeként apai örökséget befizessek. A postáskisasszony ügyességének hála már
célegyenesbe értem, mikor Margit, méltatlankodó gyerekhangján megszólalt, olyan repedtfazékos hápogós módon. A kisasszony elkerekedő szemekkel nézett rám, csak egy kis galamb, rebegtem, mire a hátam mögött álló néni megveregette a vállamat, ne törődjön vele, mondta, ez kell a rendes bélműködéshez.
Miután kitámolyogtam a postáról, benéztem kedvenc kínai boltomba, és mire a kasszához
értünk, becsipogott. Nem a rendszer, hanem Margit. Megnyitva a szatyrot optimista
hangon nyugtatni próbáltam, ám ő bátorságot merítve a hirtelen világosságból úgy döntött,
megmutatja a világnak kivel packázzon és bizonytalan szárnycsapásokkal ugyan, de kirepült.
Rövid, ám intenzív kergetőzés következett, melynek eredményeként lecsaptunk Margitra egy
próbababa vállán. Az üzlet tulajdonosa élénken érdeklődött, nem vállalunk-e cirkuszi fellépést
majd figyelmembe ajánlott egy fűszeres galambpástétom receptet.
Az idegek ilyetén való felborzolása után emelt fővel távoztunk, majd a sarki bio boltban
sikerült beszereznem, aranyáron, egy csomag bio búzát. Otthon a család szemrebbenés nélkül
vette tudomásul, hogy pár hétig kénytelenek lesznek megosztani a házat egy galambbal, csak
a kutyák és a macskák mutattak élénk érdeklődést az új lakó iránt.
Lekerült a padlásról a rehab kalitka, ebben szoktak ideiglenesen nálunk lakni az ilyen-
olyan traumát elszenvedett madár vendégeink, majd betessékeltem Margitot új otthonába.
Méltatlankodva rázta meg hiányos tollruháját, megnyújtóztatta szárnyait, majd rávetette
magát a bio búzára. Miután jól lakott, újabb toalett igazítás következett, csinos sárgászöld
pettyel kidekorálta homokját, majd felborzolt tollai közé süllyesztetve nyakát, elbóbiskolt,
mindezt három kutya és ugyanennyi macska áhítatos figyelme közepette.
Azóta eltelt egy hét, Margit fényes és hosszú tollakat növesztett, és a diófa ágára akasztott
kalitkájából pimaszul felesel a kerti vadgalambokkal. Szárnya és önbizalma egyre izmosabb,
hamarosan eljön a nap, mikor birtokba veszi az ég kékjét, és én csak remélni tudom, elkerüli
minden baj, hosszú, boldog galamb élet vár rá. Hiányozni fog.
Nem tud valaki egy gazdátlan madarat?!

Állatságok 2.




Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint egyszer átlépünk a túloldalra.
Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.


Terike, a drótbajszú királykisasszony

Már a mama, Minus kisasszony, lecsúszott szerelemgyerekként született egy sziámi hercegnő és egy deli cirmos mindent elsöprő szerelméből.
Minus örökölte anyja kék szemeit, testének gracilis vonalait, élénk hangját, és apja elmosódott tigris mintáját fehér bundáján.
Ellenállhatatlan volt. Titokzatos kék pillantásának és a lakás valamely pontjáról folyamatosan hangzó, fülsértő nyávogásának nem lehetett ellen állni. Mindent akart, és mindent kapott.
Ahogy mi is tőle. Szerelmes puszikat hajnalonként, szemrehányó, jeges pillantást dorgáló kurrogással, mikor hazaérkeztünk, és nem volt időnk őt rögtön és azonnal ölbe venni.
Ilyenkor lábunkba akaszkodott és fültől fülig érő szájjal keservesen nyávogva panaszolta hiányunkat.
Hiába volt a kert, a kutyák, és a másik macska társasága, ő egyedül csakis minket vágyott.
Aztán egy szerelmes tél végi napon megtörtént, ami ilyenkor szokott, mert fel-fel tűnt egy derék zoknis kandúr, ki névjegyét többször is ajtónk sarkánál hagyta.
Minus gömbölyödött, egyre szelídebb lett, és a végén már nem kívánt semmit, csak hullámzó hasával heverészni a háziak ölében, míg odabenn ádáz csatákat vívtak jobb helyekért születendő kölykei.
Akik aztán a fürdőszobában látták meg a napvilágot egy vasárnap délután, három stramm kandúr, és a végén egy kis vakarcs, fekete-vörös cica lány.
Terikét szépnek a legjobb indulattal sem lehetett nevezni, ezért nem is csodálkoztunk rajta, hogy nem kellet senkinek, a nyakunkon maradt.
Vörös foltocskái, mint elkent pacák egy fakó bársonyon, nem voltak elegánsak, de Terikének szíve volt, arany szíve, és szemének borostyán fényű kicsiny lámpásai bevilágították és meg szépítették hétköznapjainkat. Drótbajszú királykisasszonyunk kis koboldként járt-kelt a házban, esténként lábunkhoz telepedve felizzította szeretetének kicsiny dobkályháját, aranyszemei üzenték, csak aludjatok, majd én őrzöm az álmotok. Reggelre mindig a fejünknél ébredt és ébresztett, apró, csiklandós puszikkal. Terikét könnyű volt szeretni, úgy járkált a világban, mint mindig csodálkozó, de elfogadó szeretetű vénkisasszony, alkalmazkodó volt és halk, éjszakánként puha takaró, ételosztásnál nem tolakodó, drótbajsza végén remegő, apró husikák jelezték, jól lakott.
Túl a kis műtéten, mikor egy életre megszabadítottuk agresszív kandúrok tolakodó zaklatásától, csendes, de bohókás, szeretetre méltó hálótársunkká szelídült, ki érkezésünkkor a kutyákkal tolongva várt ránk a kapuban. Mindig.
Csak egyszer nem. És utána soha többé már. Bohókás kis koboldunk szörnyű véget ért, kert szomszédunk többszörös macskagyilkos kutyái végeztek vele.
Esténként, ha rákezdik a tücskök, és a kertben ülök, hallani vélem bársony lépteit, látom villanni szeme aranyát, és érzem, ahogy vékony kis teste elhelyezkedik a karjaimban. 

A szívem fölött. 

Állatságok





Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint egyszer átlépünk a túloldalra.
Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.

Fidi

2001 nyarán, egy hideg esős napon, munkahelyem ablakán kinézve megláttam egy csatakos szőrgubancot, amint mélységes szomorúságában fejét lógatva elfeküdt a vizes fűben.
Fél óráig áltattam magam különböző kifogásokkal, biztosan gazdáját várja, elkóborolt a szomszéd házból stb., mikor rászántam magam és kimentem hozzá. A világ legszomorúbb tekintete nézett vissza rám, ahogy megszólítottam. Jössz?- kérdeztem, és ő nagyot sóhajtva feltápászkodott. Benn udvarias tartózkodással, de láthatóan kiéhezve evett, ivott, majd elfeküdt a sarokban. Békén hagytam, láttam nem kíván barátkozni. Kis idő múlva megéreztem, néznek, fejét mancsain nyugtatva figyelt, vizes bundája hullámos tincsekbe száradt, barna szemeiben kimondhatatlan bánat.
Férjem hangja, nagy rutinnal, meg sem bicsaklott, mikor jeleztem, kocsival jöjjön értem, mert átmeneti kutya-vendégünk van. Új szerzeményem magától értetődő magabiztossággal foglalt helyet az első ülésen, és otthon is egy angol lord hidegvérével tűrte a macskák tolakodó kíváncsiságát. A legtisztább vonalú arany cocker spániel volt, és két héten át számtalan hirdetésben kerestük gazdáját. Addig ápoltuk csonkig töredezett körmeit, igaz, összegubancolódott bundájának kibontását csak nekem tűrte el. Esténként, míg a nyári kertben üldögéltünk mi ketten, ölembe fúrva aranyszín fejét, hallgatta ígéretemet, megtaláljuk a gazdit, egy nap eljön érte. Aztán hónapok teltek el úgy, hogy a fodros bundája után Fidinek keresztelt spániel a kapu rácsain kukucskálva várt valakire. Várt, sóhajtozott, simogató kezem elfogadta ugyan, de a szíve a Gazdit várta. Ajánlottuk tenyésztőnek, barátnak, ismerősnek, senkinek nem kellett. Gazdakeresésünk sikertelen maradt, és eljött a nap, mikor be kellet látnunk, ez a kutya már a miénk marad. Eltelt a tél, és már jócskán benne jártunk a nyárban is, mikor egy kutyakozmetikus megszabadította loncsos szőrruhájától, és kiderült, finom aranybarna szőre csodálatos minőségű, kutyakiállítások sztárja lehetne.
Fidi igazi individualistának bizonyult, ha vezényszavakkal nyaggattuk, sértődötten nézett ránk, de ha kedve úgy tartotta csodásan apportírozott, ajtót nyitott és macskát terelgetett.
Aztán eljött egy nyári reggel, mikor többé nem foglalta el őrhelyét a kapuban. A hintaágyban olvasva megéreztem, amint örökké nedves orrát a markomba fúrja és szerelmesen felsóhajt. Szerelmesen rebegtette szempilláit, rám szuszogott, aztán lehunyta szemeit. Én lettem az új szerelem.
Kísért aztán sok őszön és tavaszon át, lábam mellől nem mozdulva, állhatatos tekintete mindig az enyémet keresve, ábrándos sóhajjal vetve magát hanyatt egy kis gyomrozásért. Sok kalandon mentünk át, mi együtt. Egyik fülét Afrika-formájúra szaggatta a szomszéd kutyája a kerítésen át, heteken át kezeltem, szedtem ki kullancsot a szeme alól, némán tűrte, csak szuszogása hallatszott, mancsába fúródott gennyes toklászt operáltam ki, hálás puszik kíséretében. Nyolc éven át volt hűséges pajtásunk, idétlen kölyökkutyák mentora, kertünk Cerberusa, macskák türelmes, aranyszín matraca. Vesebetegség támadta meg, és dacára bátorságának, amivel újra és újra talpra állt és a húsmentes diétának, amellyel segíteni próbáltunk, nem lehetett megmenteni.
Reggel még elköszöntünk, de nem várt meg, mire hazaértünk, kedvenc helyén, az aranyvessző bokor alatt aludta örök álmát.


Harangoztak





Húsvétra járt az idő, és Szent László városa virágdíszbe öltözött. Szokatlanul meleg tavaszt jegyeztek akkor, a nagy háború harmadik esztendejében. Korán nyílt a nárcisz, a színes jácintok bókolva lengették koronájukat, és az özvegyek vérvörös tulipáncsokrokat igazgattak a hadisírokon. Valami nyálkás bizonytalanság telepedett a városra, megfojtva ölelésével a tavaszt.  Élt a remény, ha tábori postalapot kapott a család, ám a váradi polgárok már az Isonzónál elesett 4. gyalogezred hőseinek emlékművére gyűjtöttek. Látszólag élt minden, az EMKE  ajtajában álmosan nézelődtek a pincérek, rikkancsok újságolták, hogy hadba lépett Amerika és lehet jegyezni hadikölcsönt, és a Vigadó mozgóképszínházában „A Hyeroglyphák titkát” tekinthette meg a nagyérdemű. Esténként korzózni lehetett és csak kicsit volt fakóbb a hölgyek toalettje, mint békeidőben.
- Plébános úr, megérkezett a püspökséghez a körirat, hadicélra rekvirálják a Szent László templom harangjait- jelentette be sápadt arccal a püspök. A hívek értetlenkedve állták körbe a plébánost, s a kimondott szavak beették magukat a lelkükbe.
- Mi lesz velünk? Hová viszik a harangjainkat? Hogyan hív minket ezután Isten háza- morajlott a tömeg, aztán szomorúan megindultak hazafelé.
- Viszik, ha adjuk- lépett ki sötét arccal a sekrestyés, miután elzárta a kegytárgyakat a reggeli mise után. Álmatlanságtól sápadt arcát megfürdette a Körös felől fújó szél. A harangokat- forgatta a fejében a képtelen gondolatot-, azt nem lehet. -Nem adjuk, gyűrte konokul két öklét felöltője zsebébe és megindult át a hídon.
- Igen, Antal, a mi harangjainkat, mind a négyet- hajtotta le tegnap este fejét a plébános és magában fohászkodva felsóhajtott.
- Add uram, hogy harangjaink, amik eddig az élet diadalát, az Úr dicséretét zengték, és amelyek szava egybeterelte nyájadat, hazánk boldogulására szolgáljanak. Add, hogy rövidesen véget érjen a háború és megszentelt testük ne váljon gyilkos ágyúvá. Kérlek, add uram, hogy híveink megértsék és elfogadják, a hazának szüksége van áldozatokra. Add, hogy béketűrő lélekkel fogadják a döntést! Segítsd szegény hazánkat, nemzetünket és királyunkat, hogy mihamarabb véget érjen minden szenvedés!
- Ámen- mondta zokogástól elfúló hangon a sekrestyés felesége és térdre hullott a miseingek rendezgetése közepette.
Napok múltak aztán néma reménykedésben, jöttek a hírek megnyert csatáról, odaveszett magyar bakákról és egyre több nagyváradi asszony öltött gyászfátyolt.
Nagypénteken, igen nagypénteken, aztán a néma harangok örökre elbúcsúztak a váradi hívektől. Némaságuk fogadalom volt, ígéret az életre, egy szebb tavaszra, a feltámadásra.
- Legalább a húsvétot megvárhatták volna, attól nem áll meg a háború - morogta rosszkedvűen a templomszolga, míg kulcsaival kinyitotta a harangtoronyba vezető ajtót és megindult a lépcsőn felfelé.
- Felsőbb vezetés utasítása, sekrestyés uram, mi is jobb szeretnénk, mondjuk kinn sörözni a Pannóniában, elhiheti- szuszogott a mérnök a nyomában. Odafenn méltóságteljesen pihent a négy harang, őrizték a várost. Megszólaltak szomorúságban, vígságban, láttak hadakat, nagy tüzeket, hallottak örömkiáltását és halálsikolyt. Emberöltőben mérték az időt és kisebb testvérük a nagy útra készülődők lelki üdvéért kongatott. A város halálos bénultságban lapult odalenn és figyelt.
  És elkezdődött. Először a torony ablakait bontották meg, szállt a por az évszázados téglák közül és a harangok felsóhajtottak. Lent néma tömeg, már látni lehetett az embereket, amint fenn dolgoznak.
- Mint szú a fában- törölte meg szemét egy asszony, és szipogva elfordult.
- Imádkozzunk, testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen az Úrnak és hazánk javára szolgáljon - hajtott térdet a plébános és az emberek leborultak.
-„Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”- morajlott a tömeg, és az anyák magukhoz ölelték gyermekeiket. Galambraj rebbent fel ijedten és megpihent a lovagkirály szobrán.
- Ezeket még jól megcsinálták- hümmögött a pallér odafenn és gyönyörködve csengette meg kalapácsát a téglákon.
-„ Gyártotta Steinstock József harangöntő mester Budán”- betűzte a harangok feliratát a sekrestyés, és könny futotta el a szemét. - Letelt az időtök,- simította végig díszes palástjukat és titokban megcsókolta őket lázcserepes ajkával.
Később vaskos gerendákat emeltek be, majd kiszerelték a harangok nyelvét. Zihálva birkóztak az óriási fémtestek, mintha lekiáltottak volna halálos vergődésükben:
- Váradiak! Ne hagyjatok!
A város néma volt, mint egy nagy temetésen. A galambok aranyszemében rémület ült. Sorban húzták ki a harangokat a gerendák végére. Először a legnagyobbat. Az Öreget, ahogy a sekrestyés becézte egykoron. A mérnök nagyot kiáltott.
- Vigyázni odalenn, emberek! Eleresztjük!
- Csak nem ledobják- sírtak fel az asszonyok és egymásba kapaszkodtak.
- Majd kosárban hozzuk- legyintett vörös arccal a mérnök és kiköpött. - Mindegy már annak.
- Istenem- sóhajtotta valaki- mintha halottról beszélne!
A harang meglódult és olyat ütött a földre, hogy az emberek a szívükhöz kaptak. Néma volt a harang, nem panaszkodott, kitépték a nyelvét. De megrendült a föld, felnyögött a templom és az emberek némán szétszéledtek. A többire nem volt kíváncsi senki.
-Hát látod, csak téged hagytak meg nekünk- rebbentett el a sekrestyés egy kíváncsi galambot a kötéltől és meghúzta a kis harangot. Szállt a lélekharang hangja, megkerülte a városháza tornyát, bukfencezett a színház tetején majd elúszott a Körös habjain.

Két nap múlva kifosztva állt a templomtorony. Ablakába kíváncsi galambok telepedtek és nézték, amint odalenn az esőben, lehajtott fejjel sietnek az emberek.