Jenci, a hintás szerecseny





Azon a májusi reggelen, mikor nyikorgó kerekekkel bevonultak a cirkuszi kocsik, senki nem sejtette, hogy az Amar cirkusz megjelenésével fenekestül fogja felfordítani az Aranysárkány egynémely vendégének életét. A kis park harmat verte fáin álmosan nyújtóztak a rigók, benn a konyhán Nénnyuka készülődött a zöldségpucolásnak, kinn az Aranysárkány előtt Puszi úr, vendéglősi minőségében épp az aznapi híreket tárgyalta meg Szeredi bácsival, az öreg mindenessel. Szeredi bácsi a napot minden reggel egy pohár papramorgóval indította Puszi úrnál, cserébe seprűjével lelkesen paskolta az utcán a port vagy fél óráig, aztán beült megpihenni egy kisfröccsre. Borsos elvtárs szolgálati Pobedája éppen előállt, a sofőr, Cseri Béla párat törölt még a makulátlan szélvédőn, majd újságja mögül elmélyülten figyelte a sürgés-forgást a kis téren.
Az Aranysárkányban lassan gyülekező vendégek érdeklődve nézték a cirkuszosok sátorverését, majd egy kifogástalan eleganciával öltözött úriember, Monsieur Amar, a cirkusz tulajdonosa lépett be, és ékes francia nyelven a felől érdeklődött Puszi úrnál, merre találja a város elöljáróját, intézendő az ilyenkor szokásos engedélyt. Ha valaki azt gondolná, Puszi úr számára bármilyen gondot okozott Gallia nyelve, elég csak arra emlékezni, milyen gondossággal nevelte a megboldogult Papa egyetlen fiát, mint áldozott kisebb vagyont arra, hogy nyaranta mindig más ország nyelvét, szokásait ismerje meg. Délre járt az idő, mire Puszi úr, a temérdek információtól kissé zúgó fejjel karon fogta a lelkesen karattyoló Monsieur Amart, és elkalauzolta Borsos elvtárs irodájához, hol a frissen fodrászolt titkárnő bejelentette őket a fő elvtársnál. Borsos elvtársnak jó napja volt, kedvenc foci csapata bejutott a döntőbe és két napja elmúlt a gyomorégése, ezért nagylelkűen megadta az engedélyt, hogy Monsieur Amar cirkusza egy hónapon át szórakoztassa a munkásosztály tagjait. Az igazgató úr, pergő nyelvvel emlegette Borsos elvtárs zsénérozitéját, és sűrű meghajlások közepette átnyújtott számára egy csokor tiszteletjegyet az első esti előadásra.
Borsos elvtárs a cirkusz tiszteletére új nyakkendőt kötött és levágta a körmeit, felesége haját sebtében csinos kontyba fésülte a fodrász szövetkezet legügyesebb fodrásznője, egyedül Margitka, Borsos elvtárs egyetlen leánya volt durcás, mert estére moziba készült a barátnőjével, aztán most ez a hülye cirkusz. Ám mérge csak addig tartott, míg meg nem pillantotta a trapézon elegánsan lengő légtornászt.
 Eugén Ducati apja a messzi Elefántcsontpartról érkezett Párizsba, feketébb volt a legsötétebb ébennél, de abszolút hallással született, és rövidesen egy kis bárban zongorázott, a rue Tivolin, kétsaroknyira a Moulin Rouge-tól. Hamarosan kisfia született egy félvér lánytól, aki egy nap úgy döntött, inkább Marseille-ben próbál szerencsét, és lelépett. A kis Eugén alig öt esztendős volt, mikor Monsieur Amar cirkuszához csapódott, és kamatoztatva rendkívüli ügyességét és bátorságát, végigjárva a cirkusz ranglétráját, akrobataként bűvölte el a nagyérdeműt. A Nagy Ducati, ahogy neve a plakáton szerepelt, majd egy méter kilencven centis karcsú testén kidolgozott izmok ugráltak, szép vonalú fején tengernyi apró csiga-fürt, dús ajka élveteg, anyjától örökölt lágy tekintete és villogó mosolya hódított. Feszes, ezüstszín trikója kiemelte izmai játékát, s nem hagyott kétséget a felől, hogy a természet bőven ellátta férfiúi ékességgel.
Csak egy pillanat volt, egy rácsodálkozás, ott a manézs izzadtságszagú miliőjében, mikor előadás után Borsos elvtárs családostól gratulált a szédítő mutatványokhoz. Borsos elvtársné tágra nyílt szemmel legeltette tekintetét a passzentos trikón, és apró sóhajt nyomott el magában, Borsos elvtárs kisebb görögdinnye méretű hasára gondolva. Margitka kiszáradni érezte torkát, mikor előtte állt ez a csodálatos fekete görög szobor, fura ferde szemével, rózsaszín markába zárva kezét. Milyen különös, kuncogott magában Margitka, elnézegetve a fahéjszín körmöket, ez vajon mindenütt ilyen fekete?
Nem, nem volt mindenütt fekete, és ezt Margitka rövidesen megtapasztalta. Eleinte Puszi úrnál találkoztak, az Aranysárkányban, lévén ő tolmácsa a fiatal szíveknek. Nézték egymást a Bambi fölött összehajolva, és Margitka azt érezte, ő sose volt ilyen szerelmes. Nem, még akkor sem, mikor a szomszéd Pistát kíváncsiságból beengedte magához pár este.
-Quelle est votre nom, ma belle - suttogta szerelmesen a fiú.
-Hogy mi a maga neve, azt kérdezi - nézett Eugén véreres szemébe Puszi úr,- hát Margit. Az boldogan felkacagott, Máhhhgittt, harsogta fehér fogain ropogtatva a hangtalan r-eket, és két kezébe fogva a lány kezét, szenvedélyesen megcsókolta.
-És neki, neki mi a neve, Puszi úr- tudakolta Margitka csillogó szemmel, miután kiszabadította a kezét. Özsen, Eugén, ízlelgette Puszi úr a szokatlan hangzású szót, izzadó fejét vakargatva, mire Nénnyuka megszólalt a konyha ajtajában
- Jenci lesz az, lelkem. Az szép név. 
 Hát így. Közben tombolt a nyárba hajló május, szerelemtől nyögtek a bokrok a kis téren és Margitka hamarosan megfeledkezett a moziról. A forró délelőttöket a közeli strandon töltötték, és Margitka szűkülő pupillával nézte, amint Jenci apró, formás feneke vígan fickándozik a fecske alatt, mikor fejest ugrik a medencébe.
-Na, a hintás Jenci, a szerecseny, jól felcsinálta Borsos elvtárs lányát - mondták a városban, mikor Margitka a nyílt utcán lehányta a saját lábát. Borsos elvtárs liluló fejjel olyat ordított az irodában, mint egy berber oroszlán. A titkárnő remegve csukta rá az ajtót, és később megesküdött Nénnyukának, hogy csak egyszer hallotta így kiabálni a főnökét, mikor az a Bugyi-király jóvoltából bőröndnyi fehérneműt talált az asztalán.
 -Most mi lesz- törölte meg izzadó arcát Borsos elvtárs, és Mancikával szódabikarbónát hozatott, mert kiújult a gyomorfájása.
-Mi lenne, ha felcsinálta elveszi és kész- csapott az asztalra Puszi úr, és Borsos elvtárs feljajdult. Feljajdult és elképzelte, mint lesz égre szóló botrány a pártban, mint vádolják meg nyugati elhajlással, és mint végzi imperialista ügynökként, egy munkatáborban az isten háta mögött. Talán éppen Szibériában.
-Elvtárs, találjunk ki valamit- nézett könnyes szemmel Puszi úrra, és estére összeült a vezérkar az Aranysárkányban. Ott volt mindenki, akinek a szava számít, és mégis Nénnyuka volt, aki megtalálta a megoldást.
-Tegyük fel- nézte mosogatástól elformátlanodott ujjait Nénnyuka- hogy a hintás Jencinek rabszolga volt a kedves nagypapája Afrikából.
-Igen- nézett éledő reménnyel Borsos elvtárs az öreg szakácsné csupa ránc arcába, - akkor meg a Margitka és a Jenci elvtárs házassága felér egy felszabadítással -fejezte be mondanivalóját Nénnyuka és újra töltötte az üres poharakat.
Egy év múltán, mikor csoki bőrű unokájának csodájára jártak a városban, Borsos elvtárs szép kitüntetésben részesült, a Haza Legbölcsebb Fia gratulált neki a megható és szokatlan gesztushoz, melynek során házassággal pecsételték meg két, sokáig elnyomás alatt élő nép barátságát.
-Ez szép, elvtársak. Ezt csinálják utánunk a reakciós, imperialista bandák- mondta elismerő mosollyal a Vezér és a háttérből felzúgott a taps.






Horgászkaland, avagy miért nem esznek többet halat az Aranysárkányban






Mióta Puszi úr felfedezte, hogy Szedres Manci, a gátőr Guszti elvtárs felesége nem visel melltartót az otthonkája alatt, azóta szenvedélyesen hódolt a horgászat örömeinek. Igaz, hogy Szedres Manci nem a hites felesége volt Gusztinak, de azért nagyon kellemes látványt nyújtott, amint a kis gátőrház udvarán teregetve jó magasra kinyújtózott, majd lehajolva a csorba kék bádoglavórhoz, megringatta méretes kebleit. Kékfestő otthonkákat, nagyvirágos kartonblúzokat kapkodott a szél a kötélen, közbe-közbe Guszti elvtárs férfias bár kicsit avítt klott gatyáival meg szemérmes női bugyogókkal. Szedres Manci álmodozó arccal dúdolva hajolt, nyújtózott felváltva, valami ősi ritmusban, s csöppet sem zavarta, ha eközben terebélyes bájai kibuggyantak a ruha szorításából. Épp egy ilyen alkalommal tévedt Puszi úr a kis árnyékos udvarra, és nyílt alkalma gyönyörködni a látványban. Horgászatból jövet, kis pohár vízért köszönt be Puszi úr, mert bár Nénnyuka oda készítette neki a csatos üveget, az valahogyan elborult és eláztatta még az ebédjét is.
-Biztosan elavult a gumi- nézett szende arccal Szedres Mancika- mármint a csatos üveg szájánál, szólt és már hozta is a szalonnát meg a kenyeret a vendégnek. Vizet is húzott a kis kerekes kútból, szeplős karján kis izomkígyók feszengtek, amint megforgatta a kereket, de ez mind semmi volt ahhoz képest, amit mellei műveltek a kartonruha alatt. Puszi úr tikkadt torokkal merengett a látványon, és magában már színezgette, miként fogja ezt elmesélni törzsközönségének az Aranysárkányban, mikor váratlanul begurult Guszti elvtárs, a gátőr.
Távoli rokonságban álltak ők Borsos elvtárssal, a pártitkárral, s ennek megfelelően mikor a gátőri állásba felelősségteljesen gondolkodó elvtársat kerestek, egyből Rendes Gusztáv neve merült fel a bizottságban. Azonnal el is foglalhatta a beosztását, csak előbb le kellett zárnia peres ügyét a bíróságon. Történt ugyanis, hogy egy este hazafelé menet az Aranysárkányból igen megtetszett neki egy hölgy, akit a városban Segges Sári néven becéztek a háta mögött. Rendes Guszti, az elfogyasztott felesek bátorító hatása alatt ajánlatot tett a hölgynek, amit nem csak az, hanem a társaságában lévő férfi is igen sérelmezett, lévén a hites ura. Szó szót követett, majd pár pofon is kiosztásra került, de Segges Sári is kitett magáért, cipősarkával csinos lyukat ütött inzultálója fején. A felek bíróságon keresték igazukat, és Rendes elvtársat el is mázsálták volna garázdaságért, ám Borsos elvtárs megemelte a telefont és odaszólt. Másnap Guszti elvtárs elfoglalta szolgálati helyét a gátőrházban.
Éjjel őrizte a gátat, nappal meg, de inkább alkonyatkor, kiment a hálóval és megszórta a vizet. Másnap hajnalban felpattant gázhajtású biciklijére és nyitásnál már a piacon villogtatta a fűzfaágra felfűzött halakat. 
Guszti elvtárs gázhajtású biciklije már-már legendásnak számított. Az történt, hogy egy verőfényes napon Szeredi bácsi tekert észrevétlen Guszti úr nyomában, az országúton. Villogott a kék ég, sehol egy lélek, gondtalan kis fürjek csintalankodtak a búzatáblában. Guszti elvtárs elgondolkodva tekert, s eltelve ennyi szépségtől, feszíteni kezdte az érzés. Aprót megemelkedve az öreg Csepel nyergében hangosat és dallamosat szellentett, majd cifrábbra véve a figurát, még háromszor megismételte azt.  Muzikális ember lévén lenyűgözte a ritmus változatossága, ezért egész sorozatot megeresztett. Azt csak a rossz nyelvek és Szeredi bácsi állította, hogy ettől fordult volna az árokba az Aranysárkány öreg mindenese. De a tény az tény marad, Guszti elvtárs azóta is vígan trombitálva rótta az utakat.
Miután Puszi úr rádöbbent, hogy a horgászat, ott a csendes füzek alatt, a gátőrház közelében legalább oly jól esik neki, mint Szedres Manci látványa, rábeszélte Nénnyukát, az öreg szakácsnét, ugyan vállalja el hetente kétszer a kiszolgálást az Aranysárkányban. Minden férfit a farka vezérel, legyintett rezignáltan Nénnyuka, majd ropogósra keményített kötőjében beállt a pult mögé. Onnantól számítva mindig került friss hal az Aranysárkány konyhájára, Puszi úron hamarosan lötyögni kezdett a nadrág, Szedres Mancika meg hetente kétszer járt kontyot fésültetni a fodrász kisszövetkezet üzletébe, jelentősen emelve az említett műintézmény forgalmát.
Guszti elvtárs a kiadós ebéd után rendszerint jóízűt aludt a gátőrház hűvösén. Álmát csak hébe-hóba zavarta meg egy kósza légy idegesítő vergődése. Ilyenkor ingerülten ébredt s percekig ült sötét ábrázattal az ágy szélén, s rosszkedvét csak Mancika kis kezének hűvöse tudta enyhíteni.
Így történt ez azon a délutánon is, mikor nem légy, hanem egyenesen egy rosszindulatú darázs zavarta meg a gátőr legédesebb álmát. Szilvásgombócot készített aznap Szedres Mancika, s hogy hogy nem, egy csepp az édes-fahéjas töltelékből Guszti elvtárs kockás ingén landolt. Ezt az édes, szilva illatú mámort kóstolgatta a vakmerő darázs, a gátőr meg ébredése első pillanatában leütötte. Mondhatnánk a darázs bosszújának is, ami ezután történt, ha nem tudnánk, hogy egy oktalan rovar esetében bosszúról nem beszélhetünk. A darázs, elmúlásának pillanatában, búcsúzva az élettől, nyakon döfte fullánkjával az álomittas Guszti elvtársat.
-Manciiii!!! - bődült el a derék gátőr, majd asszonykája keresésére indult.
Azon nem szabad senkinek elcsodálkozni, hogy Szedres Mancika nem hallotta meg a kiáltást, lévén ugyanis nagyon elfoglalva Puszi úr botjával. Nem, nem a horgászbotjával, ami ott hevert egy bokor alatt, hanem egy másikkal, amit az letolt nadrággal és pucér fenékkel igyekezett becsempészni Mancika kékvirágos otthonkája alá.  
Guszti elvtárs lüktető nyakát tapogatva, aprókat nyögve közeledett a földúton, a folyó partján, mikor elé tárult a látvány. Később azt mondta, soha olyan pocsék feneket nem látott, mint a Puszi úré, de úgy gondolta, igazít még rajta. Ezért óvatos léptekkel közelítve kézbe vette a kocsmáros horgászbotját és munkához látott.

Estére Nénnyuka tizennégy, kisebb-nagyobb hurkát számolt össze Puszi úr hátsóján, majd miután saját készítésű liliomolajjal bekente a sebeket, kis kihegyezett tintaceruzát vett elő, majd kihúzta a halételeket az Aranysárkány étlapjáról.

Hölgyválasz








-Majd én elintézem azt az engedélyt, nem várok tovább - dörrentette az ajtót Puszi úrra konok dühvel Pálpusztai Szeréna. Göndör hajkoronája, mint kígyófészek lobogott, keblei pompás fújtatóként emelkedtek meg süllyedtek, és, jaj, tartani lehetett attól, hogy mindjárt kibuknak a szűk kis kartonblúz mély kivágásán.
A háború alatt a nagyon fiatal, de már korántsem hamvas Pálpusztai Szeréna lokálokban kereste kenyerét és miután nem találta, felcsapott parkettáncosnak. Dizőz ugyan nem lett, ám ügyesen táncolt és bájosan énekelt.
Karrierje igazán akkor kezdett felfelé ívelni, mikor egyik este a törzshelyének számító Kékpapagájban megbetegedett a Manci, aki bánatos kutyaszemeit lehunyva, úgy de úgy tudta búgni dohánytól reszelős hangján, hogy „ez az utolsó pohár, és aztán, agyő”, hogy a szeparékban zokogva borultak a lokáltündérek kedvesük vállára. Szóval Manci beteg lett, és Zaturánszki úr, a tulaj, kétségbeesetten vakarta a fejét, ki fog itt ma este énekelni? Botrány szagú, baljós csend ült nyitáskor a termen, aztán Pepi úr, a vak zongorista elkezdett játszani és kisvártatva megjelent Szeréna kisasszony.
-Zerkovitzot ugye tudsz, kis pofám- csapott Pepi úr vállára, mire a zongorista sértetten kihúzta magát és rákezdett.
A megszokott szomorkás dallamok helyett csupa tűz, édes, melankolikus futamok szólaltak meg, aztán egyszer szétnyílt a bordó bársony drapéria, és kitáncolt Szeréna kisasszony. Mit kitáncolt, kiröppent, kiperdült és a közönség felhördült, mert a kisasszony idomait tarka paradicsommadárként flitterek és tollak díszítették, imitt-amott, bár ahogy utóbb Mici néni, aki a vécés néni felelős tisztét töltötte be a lokálban, mondta, nem volt azon annyi toll sem, hogy a tollas zsidó kifizette volna.
Elég az hozzá, Pálpusztai Szeréna táncolt és énekelt, és mikor szteppelve szökdécselt, pompás keblei játékos gumilabdaként ugrándoztak, heveny szívdobogást okozva egynémely uraknál.
Így történt, hogy az első este fergeteges sikere után Zaturánszki úr állandóra alkalmazta a kisasszonyt, a szomorú szemű Manci napjai kiteltek, mehetett virágárus kislánynak két utcával odébb.
Színpadrengető sikert akkor ért el Szeréna kisasszony, mikor egyik este olyan vehemenciával adta elő kedvenc zeneszerzője dalát, hogy annál a résznél, mikor azt búgta, „gyere Josephin, gyere Josephin, csókolom a szádat”, és hozzá pajzánul rázva tollas hátsóját tánclépésekkel közeledett a színpad elejéhez, az avítt deszkák közül egy nem bírt ellenállni ennyi bájnak, és nagy reccsenéssel beszakadt.
Szerencsére nagy baj nem történt, kidőlt a színpad eleje, Szeréna kisasszony meg elegánsan landolt Z. úr ölében. A félreértések elkerülése végett el kell mondani két dolgot: először is, a kisasszony akarva sem eshetett volna jobb helyre, ugyanis Z. úrnak szépen prosperáló szesz-és likőrgyára volt, másodjára, meg sem igen ütötte magát, mert az említett úr igen jól ki volt párnázva a megfelelő helyen, tekintélyes pocakkal rendelkezett.
Innentől fogva Szeréna kisasszonynak nem voltak anyagi problémái, az esti műsor után, amelyen Z. úr gyönyörködött immár bal szélső szeparéjában, könnyű pezsgőzés következett, kis libamájas vacsorával, majd a pár elegánsan elvonult, átadva helyét az irigykedőknek.
Igen, az urak Z. úr éjszakáit irigyelték, a hölgyek meg a kisasszony nappalait, de hát ez a világ már csak ilyen, s ahogy Mici néni mondta volt örök érvényű szavakkal, inkább legyen száz irigyed, mint egy sajnálód.
Rosszindulatú feltételezéseket elkerülve sietünk leszögezni, kettőjük viszonya bár eleinte érdek alapon indult, később átváltott az elfogadás és a megbecsülés langyos állóvizévé. Szeréna kisasszony elfogadta az úr mániáit, mit tudnak úgy oda lenni a férfiak azért a kis lökdösődésért, Z. úr meg szó nélkül állta a kalapos, a fehérneműs, a cipész, a fodrász és egyéb női bolondériák számláit. Pár hónap múltán kis lakályos szerelmi fészket rendezett be kettőjüknek távol a világ zajától, és ha nem köp a történelem, jelen esetben a háború a levesébe, még el is vetette volna magát vele. Miért, volt már ilyen a világon.
A  háború végéhez közeledve egy napon Z. úr magához véve kicsiny páncélkazettáját, úgy döntött, nem kívánja megvárni, míg az ellenséges hatalmak megszabadítják mindenétől, ezért egy hajnalban lelépett, hátrahagyva gyárat, házat, Szerénát. Szeréna kisasszony pechjére legyen szólva, ez idő tájt éppen beteg édesanyját látogatta, ezért hazatérve könnyek között konstatálta, elrepült az aranytojást tojó tyúkocska. Bánatát jelentős mértékben csökkentette Z. úr gavalléros búcsúajándéka, mely párnája alatt lapult, egy szép smaragdos garnitúra, négy pár selyemharisnya és egy kis elefántcsont markolatú pisztoly, amolyan női csecsebecse.
Az ajándékokat akár a jövendő túlélő készletének is tekinthetjük, ugyanis az elkövetkezendő hónapokban Szeréna kisasszonyt a pisztoly több ízben is megmentette kóbor és részeg katonák erőszakos udvarlásától, bár egyszer egy fiatal és szemmel láthatólag halálosan elkeseredett kiskatonának szánalomból adta oda magát. A smaragdos ékszereket egyenként tette pénzzé a nehéz időkben, az utolsó darabon akkor adott túl, mikor Puszi úr leánykája lázban feküdt egy mandulagyulladás okán.
Mert a háború után nehéz idők jártak a lokálokra, az új rend elvtársai nem tűrték a régi úri világ léha szórakozását.
Puszi úr egzisztenciája az Aranysárkányban rendíthetetlen volt, személyes jó barátságot ápolt a városparancsnokkal, az alkalomadtán elküldött figyelmességek, egy fél disznó vagy hízott liba, esetleg pár üveg válogatott borocska pedig csak elmélyítették azt. Engedélyét az elsők között írta alá a vezetőség, és az Aranysárkány változatlan cégtáblával működhetett tovább.
Pálpusztai Szeréna először fejmosó kisasszonyként helyezkedett el egy fodrászatban, de mivel az üzletvezető egy hét múlva kikezdett vele, úgy döntött tovább áll. Nem is a kikezdés volt az, amivel felbőszítette, hanem annak a módja. Ugyanis a fejmosó székek az üzlet hátsó részében helyezkedtek el, a főnök úr pedig jártában-keltében mindig megpaskolta a kisasszony gusztusos hátsóját, aztán már durván markolta, később bele is csípett. Míg egy szép napon, mikor tele volt a fodrászat, ráadásul a szövetkezet elnökének hitvese is ott ült talpig csavarókban kese haján a búra alatt, a főnök úr különösen durván csípett egyet Szeréna kisasszony hátsóján. Erre ő a teli fejmosó csöbröt elegáns mozdulattal a főnök úr fejébe borította, majd irtózatos pofonnal kínálta meg a következő szavak kíséretében.
-Ahova pacsi, oda puszi, hát nem tanított meg anyád ?!
Közös megegyezéssel mondtak fel, és a kisasszony hamarosan Puszi úr kocsmájában szédítette a vendégeket. Nem is volt olyan nehéz azokat elszédíteni, elég volt, ha kicsit mélyebben hajolt a sörcsap fölé, vagy székre állva pókhálózott a pult fölött, egyből meglódultak a férfi fantáziák. Tódult a sok szomjas elvtárs munka előtt, alatt és után, ki csak egy fröccsre, ki egy felesre, ki csak azért, hogy megnézze, ma milyen passzentos a blúz a kisasszonyon. És mégis, Szeréna kisasszony nem volt megelégedve a forgalommal és egy alkalommal felvetette, mi lenne, ha zenés-táncos estekkel színesítenék az Aranysárkány mindennapjait.
Az ötletet tett követte, Szeréna előásta Pepi urat, zongorát is szereztek és megkezdődtek a zenés esték az Aranysárkányban. Meglódult a forgalom, a régi dalok könnyekig elérzékenyítették a közönséget, bár Szeréna kisasszony már nem táncolt pailettes fellépő ruhájában, de szívesen dalra fakadt.  Igen ám, de egyvalamiről elfeledkeztek, engedélyt kérni a megyei pártirodától. Ahonnan egy napon pecsétes papír érkezett, melyben a párttitkár közölte, engedély híján azonnal bezáratja bizonytalan időre a fentnevezett kulturális intézményt. Puszi úr ájuldozott, Szeréna kisasszony csak nevetett, felvette a legszűkebb szoknyáját és a legkivágottabb blúzát és rövid kihallgatást kért a pártitkár elvtárstól. Borsos elvtárs kopasz volt, tömzsi és feltűnően hasonlított egy elvtársára, akit később ütemes tapssal köszöntöttek a személyi kultusz ájult éveiben. A kisasszony sikerrel járt, mondhatni mellbedobással győzött, mert másnap már tárt kapukkal várta az Aranysárkány a kultúrára és seritalra szomjas dolgozókat.
Ám egyik este, egy különösen kedves tangó közepén, „isten veled, Budapest, te édes/ isten veled fényes éjszaka”, búgta Szeréna kisasszony könnyes szemmel, nyílt az ajtó és belépett a párttitkár elvtárs.
 A levegő megfagyott, a vak Pepi tovább verte a zongorát, a pártitkár elvtárs pedig emelt hangon kérte számon, miért nem a beígért csasztuskák szórakoztatják a dolgozókat. Puszi úr hebegett-habogott, de Szeréna kisasszony magabiztos léptekkel sétált az elvtárshoz, melleit annak orra alá tolva, mélyen szemébe nézve, biliárdgolyó fejét keblére ölelve ellentmondást nem tűrő hangon így szólt:
-Hölgyválasz!