Egérfogó János és Szűz Mária találkozása a spájzban





Két napja állt a bál az Aranysárkányban. Nénnyuka feldúltan forgatta a megcsúfolt celofánt a lekváros üvegen, és lamentálása betöltötte a kocsmát.
-Negyven esztendeje vezetek saját konyhát és még egyszer sem volt egér a spájzomban. Most meg tessék, nincs nap, hogy ne találjak egy megrágott dunsztost - mondta sötét tekintettel és kanalával óvatosan belerázta az üveg tartalmát a szemétbe. Az ivó elcsendesedett, majd borízű, bátortalan férfihang megjegyezte, talán újra kellene az üveget celofánozni, ha nem piszkálta meg az egér a lekvárt. Nénnyuka megsemmisítő pillantással nézett a hang irányába.
-Persze, aztán majd az egeres lekvárral kenem meg az elvtárs palacsintáját- horkant fel megvetése jeléül, majd becsapta maga után a spájz ajtaját. Ez már háború, húzta be nyakát a kocsma törzsközönsége és tanácsokkal látták el a kocsmárost.
Puszi úr vitézül próbálkozott. Eleinte fél diót tett egy lefelé fordított virágcserép pereme alá. Semmi. Ellenben reggelre a kis torkosok megdézsmálták a száradni kiakasztott dióbelet a vászonzacskóból.
-Ki is rághatták volna a zacskót- jajongott Nénnyuka a megcsúfolt vászon holmi romjai felett, és undorodva dobta a szemétbe. Na, de majd most! Puszi úr kis, rugós egérfogót állított fel, benne zamatos szalonnával, és éjszakára a söntésben ágyazott magának, hogy kéznél legyen, ha lecsap a rugó.
-Oda megy, megszimatolja a kis bajszával, majd jóízűen rágni kezdi és ekkor, bang, lecsap a kis pöcök, és eltöri a gerincét. És vér, mindenütt vér!- ecsetelte Karcsika az emeleti hálószobában kaján örömmel a szepegő, befogott fülű Julcsikának az egér viszontagságos elmúlását.
Hajnalban óvatos léptekkel indult Puszi úr, álmatlanságtól kissé karikás szemekkel, a spájz irányába. Az egérfogó érintetlen, ám egy oldalszalonna csücskét sikeresen kicsipkézték.
-Na, megfogta?- csörtetett nagy lendülettel Nénnyuka a spájz felé, mire Puszi úr hirtelen mozdulattal lekanyarította a megrágott szalonnadarabot. – Hát nem, de nem is rágott meg semmit, ám én ennék egy kis szalonnát reggelire, szólt Puszi úr, és vitézül bekatonázta az egérrágta szalonnacsücsköt egy kis lila-hagymával. Nem is tudtam, hogy szereti a szalonnát, tűnődött Nénnyuka egész délután, aztán szerencsére el is felejtette az egészet, mert Cseri Béla, a párttitkár sofőrje, elhozta a macskáját.
Mefisztót, aki nevéhez méltóan nagy volt és fekete, a környék hóhéraként ismerték. Egér, madár. de még süldő patkány is szerepelt a repertoárján. Egyszer még a szomszéd kanáriját is kipiszkálta valahogy a kalitkából, lett is belőle harag meg feljelentés, Borsos elvtárs alig tudta elsimítani az ügyet. Elég az hozzá, hogy Mefisztó ott kuporgott egy méretes fáskosárban, és harci kedvét mutatandó, ide-oda dobálta farkát.
-Jó ideges, ma még nem adtam neki enni- kuncogott Cseri Béla, és egyesült erővel elhelyezték a hóhért a spájzban, majd rácsukták az ajtót. Reggel egész kis bizottság tolongott az ajtónyitásnál, mindenki látni óhajtotta az eredményt.
-Eredmény az volt- mesélte később Puszi úr,- az a dög megevett másfél szál füstölt kolbászt, pont a fokhagymásból, amit én is úgy szeretek, és úgy aludt összegömbölyödve a liszteszsák tetején, hogy szinte horkolt. - Nincs mese, határozott a dühtől sápadozó Nénnyuka, el kell hívni Egérfogó Jánost!
Messze, még a háború előtti időkbe nyúlt János története, aki kisgyerekként a nagybátyja malmában nevelkedett és arról volt híres, hogy egy mozdulattal lecsapta az egeret, még éjjel is, ha meglátta. Nagy, komoly fogadásokat nyert János ezzel a tudománnyal, s egyszer még feleséget is így szerzett magának, mert egy alkalommal a szomszéd település fogadósnéja elhívta, szabadítaná meg a fásszínt az egerektől. Estére leütött vagy harminc egeret, reggelre kélve pedig megszöktette a fogadósnét az urától. De nem volt rajta áldás, mert később az asszony meglépett egy kefekötővel.  Hát ilyen ember volt Egérfogó János.
Kicsit szabadkozott, kicsit kérette magát, de mikor maga Borsos elvtárs reccsintett rá, hogy el ne hanyagolja az Aranysárkány spájzát, mert ez nemzetgazdasági ügy, egy délután becsoszogott az ivóba.
Történt pedig akkoriban, hogy éppen szállóvendége volt Nénnyukának az Aranysárkányban. Megholt testvérhúgának egyetlen leánya, az aranyhajú Mariska érkezett vendégségbe, s élvezte nénje vendégszeretetét pár hétre. Mariska nefelejcstekintetű, gömbölyded vénkisasszony volt, nagy, szőke kontyát éjjelre kibontotta, s volt egy ártatlan szenvedélye, amit senkivel nem osztott meg. Mariska zugevő volt. Nappal szerényen csipegetett az ételből (hogy ez mitől lett ilyen szép kövér, hümmögött Nénnyuka), ám éjfél után, mikor az egész ház aludt, lázban égő orcával és kalapáló szívvel osont ki a spájzba és végigzongorázta a kínálatot. Beleivott a felfőzött és Nénnyuka által gondosan lefedett tejesfazék vastag fölébe, kis párnás ujját kéjesen merítette a bödönben sárgálló libazsírba és lelkesen tunkolta a szaftot a tegnapi sültről. Majd apró fogaival megbontotta a celofánt a lekváron és hangos cuppogással szopogatta ujjáról a gyümölcsdarabokat. Egyszer majdnem lebukott Mariska, mikor Puszi úr a söntésben aludt, ám oly halkan osont párnás talpacskáin, hogy nem ütött semmi zajt a házban.
Eljött az este, Egérfogó János még szürkületkor elhelyezkedett a spájzban. Egy kis beugróban, ült, háttal a falnak, a zsírosbödön és a lisztesláda között. Eleinte semmi nem történt, később még úgy sem, így hát csendes elhatározással elővette kopott zakója belső zsebéből a laposüveget és meghúzta. Törköly volt, tán még Lesi sógortól. Vagy Szeredi bácsitól. Míg ezen gondolkodott, behunyta a szemét. Csak hogy jobban felidézze, kitől van a pálinka. Mert ilyenkor az ember a lehunyt szemhéja mögött látja az arcát, hallja a hangját. Vagyis, igen.
Zajt hallott. Csendes motoszkálást. Halk cuppogást, majd lelkes hörpölést. Ez poc lesz, ébredt benne a harci vágy és hangtalan felemelkedett majd rávágott a villanykapcsolóra. 
Párnás arcú, szőke tünemény bámult rá, vállán halványkék kendő, pufók kezében gyengéden pihent egy darabka abált szalonna, szája sarkán eperlekvár mosolygott. Szép, mint Szűz Mária, futott át Egérfogó János fején, s tétován felé nyújtotta félig kiürült laposüvegét.



Borsos elvtárs esete a Halállal





Túl élete delén, megfáradva a párt szabta feladatok szüntelen kihívásaiban, a párttitkár élete értelmén gondolkodott az Aranysárkány fényesre dörgölt sárgaréz pultjánál. Nagy csend honolt az ivóban. Puszi úr a poharakat törölte át nagy beleérzéssel, Nénnyuka éppen sztrapacskának való nokedlit kavart a konyhán, és csak egy öngyilkos hajlamokkal rendelkező légy billegett a sörös csap karmantyúján, mikor Borsos elvtárs sörére nézve felsóhajtott. Mi végre az élet, mi végre a sok strapa, a sok szenvedés a rendre érthetetlen és fafejű elvtársakkal, akik sokszor nem értik, mily pazar és gondtalan életfeltételeket van hivatva biztosítani nekik a párt. A sok megveszekedett kulák, akik zsíros vagyonukon kuporogva nem értik meg az új világ üzenetét. Csak harácsolnának, többet meg többet, ahelyett, hogy a közjóért beadnák földjeiket a szövetkezetbe, ahol hozzáértő kezek szorgos munkájával megduplázódna a termés. Ahogy azt a Fő elvtárs előrelátó gondoskodása ígérte. Mit kell abból olyan nagy ügyet csinálni, hogy a Szalma elvtárs tehene egy hét után megdöglött, miután elvitték a közösbe? Meg abból, hogy Hermann gazda vetőgépéről leloptak minden csavart és ott eszi a rozsda?  Mit óbégat Szerediné, hogy a termő szőlőtőkéit mind egy szálig kiszántották, mert rizsföldet telepítettek a helyére? És jönnek, csak jönnek az emberek hasonló butaságokkal, és ezeknek magyarázza ő, mi az osztályharc. A régimódi gondolkodás, elvtársak, szokta magyarázni a gyűlésen bóbiskolóknak, az minden fejlődés kerékkötője. Lám, a testvéri Szovjetunióból kell átvenni a jó példát, terem a gyapot, zsendül a rizs, mosolyog a narancs a fán. Jó nagy pofon az imperialista disznók pofájába.
És mégis, és mégis nőttön nőtt a nyugtalansága, ha végigment szolgálati Pobedájával a városon és meglátta az emberek szeméből feléje sütő gyűlöletet.
-Menjen templomba, Borsos elvtárs, gyónjon meg- tanácsolta a mindig feketében járó Macelkáné, a kis púpos takarítónő, aki az otthonát takarította. Két napig gondolkodott, mivel büntethetné meg Macelkáné tiszteletlen szavaiért. Még hogy templomba, ő. Azóta nem volt ügye istennel, mióta megvolt a barmicvója. Macelkánénak meg nem volt senkije és semmije, csak a vasárnapi templomba járás, míg el nem helyeztette a papot.
Hogy a Borsos elvtárs kedélyállapotában beálló változás mennyire aggasztotta Puszi urat és Nénnyukát, az onnan látszott, hogy az öreg szakácsné két egymást követő napon is grenadin marsot főzött, tudva, ez a párt első emberének kedvence. Jól megzsírozta, borsozta, ám Borsos elvtárs kedvetlenül tologatta a jó falatokat ide-oda. Nénnyuka estére összeült tanácskozni Puszi úrral, mihez kezdjenek már ezzel a szegény emberrel, hisz elsorvad itt a szemük láttára.
-Hagyják csak nyugodtan megdögleni ezt a népnyúzó disznót- szólt be egy borízű hang a ritkára eresztett redőny alatt az utcáról, ám mire Nénnyuka kilépett a seprűvel, hogy megegyengesse a hátán a fogadatlan prókátornak, csak futó léptek csattogása hallatszott.
- Küldjük el a Szőke Mimihez, hátha az megvigasztalja, mindig szerette a nagymellű szőkéket - mélázott Puszi úr, mire Nénnyuka mérgesen csapkodni kezdett a konyharuhával és azt mondta, borzasztó, hogy a férfiak mindig a micsodájukkal gondolkodnak.
- Inkább jósnő kéne ennek, nem hancúr-manci - seperte össze a morzsákat elgondolkodva Nénnyuka, majd másnap, ellentmondást nem tűrő hangon közölte Borsos elvtárssal, hogy délután négykor jelenése lesz a város jósnőjénél. Nénnyuka és Borsos elvtárs megboldogult mamája legjobb barátnők voltak egykoron, ezért a Nénnyukától érkezett utasítás mintha csak a mamától érkezett volna, ezért délután négykor a szolgálati Pobeda begördült Amadé Jolánka háza elé.
Jolánka kisasszony vénkisasszonyként küzdötte végig az életet, s olyan csúf volt, hogy szüzessége a nőkre végképp kiéhezett dicsőséges szovjet felszabadító hadsereg katonáinak sem kellett, bár ezt ő végképp tagadta.
- Amadé elvtársnő - szorongott az egérszagú kisszoba vedlett kanapéján Borsos elvtárs -lássuk, mit hoz nekem a jövő - szólt, és virsliszerű ujjait szétterpesztve kinyújtotta tenyerét. Amadé Jolánka roppant kínban törte csúf kis fejét, mitévő is legyen, majd úgy döntött, hasonlóan régi dodonai kollégáihoz, homályban hagyja az igazságot. Elmélyülten tanulmányozta hát a fő elvtárs nyirkos tenyerét, majd kínjában kijelentette, Borsos elvtárs további életét egy hamarosan érkező telefonhívás lesz hivatva megváltoztatni.
Ez biztosan valami előléptetés lesz, dörgölte össze izgatottan kezét a város első embere, s míg otthonában gondosan ellenőrizte szépséges fekete bakelitből készült telefonja állapotát, már látta magát, amint személyesen a nép Hős Fia gratulál majd neki elévülhetetlen érdemeiért.
Ez alatt Borsos elvtárs irodájában zajlottak az ilyenkor délután megszokott események, azaz özvegy Milicárné bőszen takarított s csak igazán kis időre ment ki, hogy kicserélje a legújabb pletykákat a titkárnővel, ám ez a kis idő is elég volt Dezsikének, az unokának, hogy telefon betyárkodjon egyet. Dezsike értelme kicsit megsérült, mikor születése után a bábaasszony fejre ejtette, ám éppen elég esze maradt ahhoz, hogy felemelje Borsos úr telefonját, és tárcsázza rajta a város első emberének otthoni számát.
Borsos elvtárs két, igen nagy lépéssel ugrott a készülékhez és érzelmektől fátyolos hangon szólt bele.
-Halló! Itt Borsos Elemér elvtárs beszélek.
Dezsike reszelős kamasz hangja derűsen válaszolt.
-Halló! Szervusz, Elemér, itt a Halál. Hát hogy vagy kedves elvtársam?

Akik hallották, később egybehangzóan állították, hogy Borsos elvtárs valami nem emberi hangon üvöltött fel, és miután szétverte a telefonkészüléket, fejvesztve rohant ki a házból. Két napig vizes ruházták a szívét, kicsit reszketett a feje meg dadogott, de nagyobb baja nem esett. Később leszázalékolták, s Amadé Jolánka ámulva ismerte fel szavai teremtő erejét.