Balatoni anziksz






Álmosan kelt a nap. Tengerkéken hullámzott a víz a jacht-klub mólójánál. Lassan száradt a gondosan fellocsolt gyep, helyére került az utolsó napozóágy is. Álmos vadkacsák szundikáltak szárnyuk alá dugott fejjel a sziklák között és rövid gondolkodás után elegánsan kiúszott a kikötő egyetlen hattyúja, a Rudi. Rudi még a Rudolf névre hallgatott, mikor a jacht-klub elnöke befogta a hálóba keveredett kis hattyút. Azóta Rudi megbecsült tagja lett a móló nyaraló közönségének. Mi több, egyenesen kis expedíciók indultak a megetetésére. Mint most is.
Kettes Tóth István, a helybéli rendőrőrs oszlopos tagja minden reggel elsőként sétált végig a parton. Egy földbirtokos dölyfével nézett végig birodalmán, minden horgászt ismert, minden zsebes ismerte. Itt nincs balhé, értve apukám, közölte a rosszban sántikálókkal, és legendás, negyvenötös lábával finoman rálépett a delikvens lábfejére. Közben érkezett lassan, de egyenletes ütemben a nyaralók hada. Szabadságát töltő nagycsalád, kiegészülve éppen ráérő keresztanyákkal, keresztapákkal. Előkerültek a plédek, a kis sátrak, a matracok. Hűtőtáskákból kikandikáló, még gyöngyharmatos sörös dobozokkal szemeztek virgonc apukák. Elnyűtt arcú anyukák fújtak kidagadó orcával és liluló fejjel tavalyi úszógumit. Néha hiába. Hiperaktív gyerekek próbáltak vízbe menni, fára mászni és Rudit megetetni. Lehetőleg egyszerre. Nagymamák szapultak vizet, fűt és fát, becsméreltek léha, szemtelen, neveletlen ifjúságot. Meghatározhatatlan nemű fiatalok andalogtak rózsaszínre festett hajjal, lógó ülepű nadrágban, fülcimpájukban akkora lukkal, hogy egy bantu néger is megirigyelhette volna.
Aztán feltűnt Dzsesszika, a part üdvöskéje. Elől-hátul kosárral ellátott biciklijét andalogva tolta és időnként elkiáltotta magát. „Forrófőttkukorica májszbiteeee!”. Nincs az írott betűnek az a zamata, ami a „májszbite” végén megjelenő kis hangrezegtetést méltóképpen visszaadná az olvasónak. Vágy volt ebben és düh. Odaadó lágyság és kacérság. Vidd az én kukoricám, mert ez a legdrágább. Mert én vagyok a legszebb szemű cigánylány a déli parton. Mert nekem a legfehérebb a pólóm. Mert az én fülemben van a legnagyobb karika fülbevaló. Igaz, hogy nem arany, de ha megveszed a főtt kukoricám, hamarosan kicserélhetem. Dzsesszika körme vérvörös volt, bár kopott, alkarján tetoválás hirdette: Megdugot Jancsi. Dzsesszika jó szívű volt és egyszer, mikor beütött a krach, mert vihar támadt és nyakán maradt vagy tíz cső kukorica, kiült a partra, az esőtől még nedves kövekre, és mind kidobálta a kosarából Rudinak meg a kacsáknak.
Amint a kukoricaárus elment, megjelent Ferdinánd, a vécés néni enyhén elmeháborodott fia. Ártalmatlan volt Ferdinánd, kicsit leült a padra, éppen esedékes áldozata mellé, és udvariasan bemutatkozott. A gyanútlan nyaraló eleinte türelmesen hallgatta, mint járt a fiú külországbeli híres iskolákba, milyen tanulmányokat végzett. Mikor eddig eljutott Ferdinánd, két dolog történhetett. Akadt, aki még idejében felismerte, hogy itt egy energiavámpír készül éppen megcsapolni a készleteit és halaszthatatlan ügyeire hivatkozva felállt és elköszönt. Viszont előfordult, hogy őszinte érdeklődéssel hallgatták az enyhén beszédhibás fiatalember elképzeléseit a továbbtanulásról. Ilyenkor Ferdinánd, kéjesen készülve a nagy csapásra, előkapta az aduászt, és elújságolta, most éppen azzal foglalkozik, miként lehetne a legegyszerűbb módon hidat építeni a Nap és a Hold között. A hallgató ilyenkor már szemmel láthatóan a megfutamodásra készült, ezért szívesen áldozott szerény összeget arra, hogy otthagyhassa Ferdinándot. Napi öt-hat beszélgetésből megvolt a sörre meg a lángosra való, ám Ferdinánd következetesen kitartott Majkovics bácsiék büféje mellett.
Majkovics bácsiék ketten voltak testvérek, ikrek, mint anno ezt a bábaasszony elújságolta az anyukájuknak, aki elalélt a hír hallatán. Aladár és Alfréd, vagyis a két Ali utánozhatatlan lángost, hekket és sült krumplit sütött. A hekk mellé uborkasalátát is adtak meg rozé fröccsöt. Az adóhivatal nagyon szerette volna megbüntetni Alit, de sosem azt találták a pult mögött, akit kerestek. A két Ali sosem lett gazdag, de utánozhatatlan, könnyű és nem olajos lángosukért még a szomszédos üdülőből is átjöttek.
Történt egyszer, hogy Dzsesszika főtt kukoricát kínált a szelíd elmeháborodott Ferdinándnak. Éppen üresjáratban voltak mindketten. Jóllakott fürdőzők heverésztek mindenfelé, kukoricát hírből sem kívánt senki. Ferdinánd hát békésen majszolta a csemegét, ingyen volt, mert Dzsesszikának elvei voltak, mikor egy kétévesforma kislányt láttak meg ballagni az úton. Kis műanyagvödrében homokozó formák, tejföl szőke hajában pink hajgumi. Néha-néha megállt, leguggolt, kis vödrébe homokot kotort a fű közül. Dzsesszika szegény szívében megszólalt az anyai ösztön. Hun van anyád, he, hajolt a kislány fölé, és ernyőzve szemét, végignézett a sétányon, mindkét irányban. Amott sokgyerekes család majszolta kiguvadó szemmel rántott húsos szendvicsét, de minden gyerekük megvolt. Amarra nyugdíjas csapat pálinkázott visongva, azokkal se volt gyerek. Ez elveszett, suttogta Ferdinánd, és izgatottan a Nap - Hold távolságról kezdett magyarázni a kislánynak. Az érdeklődve hallgatta és néha bólogatott. Éhes lehet, szorongott Dzsesszika, és csalódottan kotorászott üres kosarában. Ekkor lépett a képbe Majkovics Ali, hogy melyik, azt nem tudhatjuk, és beinvitálta az egész csapatot egy adag extra lángosra. Míg elkészült, Dzsesszika odakiáltotta Rudit, a magányos hattyút, akit a kislány örömében sikongva fogadott. Ettek, a gyermek málnaszörpöt is kapott és látszólag jóllakva elfészkelődött Dzsesszika ölében. Ferdinánd már a második rozét fogyasztotta és a Holdra szállás lehetőségeit taglalta, mikor Kettes Tóth István közeledett igen izgatott lelkiállapotban. Arra volt kíváncsi, hol és mikor találták az elveszett kislányt. Dzsesszika először is megkérte, hogy ne kiabáljon, mert a kicsike éppen most aludt el az ölében, másodjára elmondta, hogy tíz éves volt, mikor az egyik unokatestvére ellopta az óráját, azóta ő nem tudja az idő múlását számon tartani. Harmadjára, csak a bolond nem tudja, hogy nem találta, a gyermek jött oda hozzája, ahogy ezt Ferdinánd is igazolni tudja, ha visszatér a Holdról.
Kettes Tóth hirtelen nem tudott mit kezdeni ennyi rázúduló információval, ezért röviden közölte Dzsesszikával, hogy lefoglalja a gyereket, mert az anyjáék már égre-földre keresik.
Fél óra múlva fekete, batár méretű autó fékezett a jacht klub bejáratánál, és kisírt szemű, asszony kapta fel Dzsesszika öléből a gyereket. Mellesleg szintolyan szőke haja volt, mint a kislányának, és valami ismeretlen nyelven vartyogott, Dzsesszika és Ferdinánd kezét szorongatva.
A svéd nagykövet nem maradt hálátlan. Ferdinánd csuda biciklit kapott, amin még messzebbre elkerekezhetett és jó sok emberrel megoszthatta elképzeléseit a Hold –Nap híd megépítésének fontosságáról. Dzsesszika először mellimplantátumot kért, majdnem a legnagyobb méretet, ám műtét előtti napon meggondolta magát és mégis az aranyfülbevalót választotta. Az övé garantáltan a legnagyobb az egész déli parton. És a „májszbité”-nél, mikor felviszi a hangját, finoman megremegnek a fülében.


Hajnal




Egy hajnalon volt
réten jártam
s a hold akkor
éppen lement,
kelet felől
a nap köszöntött
s szívembe
könyökölt a csend.

Alszik a kertem







Alszik a kertem
néma a fája
lombja lehullott
titka bezárva.

Alszik a kertem
rózsa is álmos
szirma a fűben
csigának vánkos.

Alszik a kertem
bokra ruhája
szerte a földön
cinke is bánja.

Alszik a kertem
virágja zárva
lepke se rebben
csukva a szárnya.

Alszik a kertem
titka a fákban
zöld rügye szundít
álmodik nyárban.

Gesztenye






Lassan mennek, az asszony próbál aprókat lépni, lábai alatt zörögnek a sárga levelek. Néha bizonytalanul megáll, és mintha hallgatózna. Hasa hatalmasan feszül előre, de hátulról olyan karcsú maradt, mint egy lány. Nevetett is, a minap egy biciklis hátulról füttyögetett utána, aztán megszégyenülten eltekert, amint meglátta a terhét. Állj, rántja meg hirtelen a férfi kezét és lehajolni próbál.  Fáj, komorodik el a férfi, meg ne szülj itt nekem, tudod, nem jön ki a mentő. Egy vadgesztenye, idén az első, szorította a markába, szerencsét hoz, meg egy szép kisbabát, mosolyog a nő bágyadtan és sóhajt. A kórház olyan elérhetetlennek és messzinek tűnik, mintha egy másik bolygón lenne.

Ahogy kiérnek a kis utcák csendjéből, körül öleli őket a város zaja. Átvágnak a parkon, a közeli kultúrház falán óriásplakátok hirdetik, Ceausescu elvtárs békét akar. Széles homlokát bizakodva emeli a fénybe, tekintete a felhőket súrolja. Odébb két rendőr sétál tökmagot rágva. A villamosmegállóban kisebb tömeg kémleli az utat.  Az általános vélemény az, hogy nem fog jönni. Többen áramszünetre tippelnek, mások azt mondják, nem jön, mert nem is szokott jönni. Az optimisták elindulnak, aztán a pesszimisták is. Egy idő után. Nem fáj, rázza fejét az asszony és sétálva elindulnak a kórház irányába. A nap diadalmasan süt, a folyó felől szél fúj, táncolnak az arany levelek a napban.  Valahol harangoznak. Egy kis utcában tömeg áll a sarkon, és éles hangon két nő veszekszik. Valamit osztanak, tojást.  Vagy paradicsomot. Nincs már messze, csak két sarok, simogatja meg a férfi a homlokát és magához húzza.

A szüldő ajtajában kis vékony férfi álldogál a napon és tökmagot köpköd. Valaha fehér köpenye jelzi, ő a portás, élet-halál ura, a kapu őrzője. Mit akar, vakkant az asszonyra, ő meg önérzetesen kidűtve hasát, jól a szemébe néz. Jöttem szülni, ha beenged. Csak maga, int a nő felé, és elállja az ajtót. Gyors csókok, ölelés, a táska, a gesztenye. Könnyek. Torz mosoly.  Nem lesz semmi baj.
A felvételi irodán közönyös arc, szárazon kattog az írógép. Várni kell. Fáradt arcú nővér kíséri, magas falú kórtermekben fakó hálóinges asszonyok. Az ablak mellett, magasan fenn, hangszóró üvölti világgá a híreket. A szocialista termelés diadaláról. A nép hős fiáról. Aztán indulók. Vég nélkül.
Itt a sarokban az ágya. Mellette szőke nő fekszik. Nyitott szemmel sír és bámulja a plafont. Kaparása volt, így egy vastag, fonott copfos másik. Az orvos nyitva hagyta az ajtót és a fél folyosó végig nézte, miként ölik meg benne a gyereket. Bejön a nővér, karján kopott hálóing és foltos köntös. Ne válogasson, nézi az asszony fintorgó arcát, nincs másik, mondja, és elviszi a ruháit.

Hozzák az ebédet. Valami piros leves, de legalább meleg. Mohón kanalazza. Tökfőzelék a második, sült parizerrel. Sótlan és jó savanyú. Ehetetlen. Mindenki a parizert majszolja. Méregeti a hangszórót, majd egyet gondol és óvatosan felmászik a billegő éjjeliszekrényre. A copfos támasztja a fenekét, míg a papucsa sarkával picit eltekeri a gombot. Halkan duruzsol a hírek. A szőke hangosan pöröl valakivel. Lázas a beteg, hívja a nővért a copfos. Mi maga, orvos, mordul rájuk az, majd ha bejön az ügyeletes, ránéz. Fapapucsa végig kong az üres folyosón. A falon magányos csótány kóborol. Valahol csecsemő sír.
A kis kertben süt a nap. Asszonyok tereferélnek. Óvatosan ereszkedik le a padra és hunyt szemmel pihen, míg hátulról átfogják. Hát itt vagy, öleli a férjét és együtt hallgatnak a napon. Semmi nem fáj. Holnapra, lehet meglesz.
Vacsoraosztás. Meleg tej, szelet kenyér, kis kanál lekvár.  Az addigra öntudatlan szőkét elviszik. Legalább a vacsoráját hagyták volna itt, legyint a copfos és kis szál kolbászt húz elő a fiókból, majd kettétöri. A folyosóról jajgatás hallatszik. Megjelenik a főnővér, és egy seprűnyéllel megütögeti a hangszórót. Ne kelljen még egyszer szóljak, néz fenyegetően és rájuk zárja az ajtót.
Kinn könnyű szél támad, és idáig hozza a város zaját. A könnyeit nyeli, míg haza gondol és szorongatja a gesztenyét. Villanyoltás, nyit be a nővér. És zeng az induló.

Hajnalodik, mikor fájdalomra ébred. Lassú hullámokban önti el a kín. Mint egy homokba rajzolt ábrát, úgy képzeli.  Aztán a sokadik fájásnál nagy lökésekkel elkezd ömleni a vére. Míg a sötétben végig botladozik a folyosón, kétszer meg kell állnia. A nővérszoba ajtaja sötét. Zárva. A falat simítja, míg vissza mászik. A copfos horkolása hirtelen abbamarad, mikor megrázza a vállát. Szólok az orvosnak, motyogja az kásás hangon, és óvatosan kikászálódik az ágyából. A nővér láthatóan mérges és álmos. Majd ha megjön az ügyeletes orvos, akkor majd szülhet, mondja, míg a vérnyomását méri. Maga piszkolta be a folyosót, mi, majd leszidja a takarítónő, mondja és injekciót szív fel. Pihenjen, simítja végig a karját. A hangszóróból felcsendül a hajnali krónika és beúszik az álmaiba.

Reggel van. Kábultan ébred. Combjai ragacsosak a vértől. A baba, akarja mondani, de csak suttogni képes. Fiatal orvos nézi a pulzusát, hümmög. A műtőbe, mondja határozottan, és keressék meg az oxigént. Két fehér köpenyes férfi emeli hordágyra. Minden csupa fény. Lágyan himbálózik, ahogy lépkednek  vele felfelé a lépcsőn. A baba, leheli, és látja a copfos arcát elúszni maga mellett. Mindene könnyű. Semmi nem fáj, akarja mondani a nővéreknek és mosolyogni próbál.A műtőben felkapcsolják a fényeket.

A kapuban a portás áll a napon. Magot rág. Nem látta az oxigénpalackot, kérdezi egy álmos szemű nővér. Valahol hátul, a kert végi pajtában. Ha megtöltötték egyáltalán. Mindent nekem kell tudnom, morogja, és nagyot köp a virágágyásba.
Finom szél kerekedik. Bókolnak a fák a kertben. Diadalmas hangon szól az induló. Az asszony némán fekszik. Markában halott a gesztenye.





Fenyőrigó





Igazi vargabetűt írtak le, ahogy a kopasz dombot megkerülve átvágtak a réten. Ez ugye már hegy volt, kérdezte apját nyűgösen és elnézett a magas fenyők irányába, ahová az mutatott. A hegyek majd csak ott kezdődnek, ez még itt csak a hegyek a lába, de mindketten nagyon büszkék rá anyával, hogy négyévesen ekkora kirándulásra eljött velük. Ahogy baktatott a két felnőtt után, elnézte a gyéren növő fenyőket. Sötéteknek és titokzatosnak tűntek. Szálláshelyük erkélyéhez közel is nőtt egy, és reggelente ágyából nézhette, mint lopják le a mókusok a nekik készített diót a párkányról. Meg a rigók. Anya suttogva magyarázta, a mókusok csak ilyenkor tavasszal és nyáron ugrándoznak a fákon, ősszel már odúba gyűjtik az eleséget és behúzódnak a hideg elől. Este az ágyban elképzelte, amint a mókuscsalád összegyűlik egy nagy közös vacsorára és aztán ágyba feküsznek egészen tavaszig. A mókusapának nagy bajsza lehet, mint a nagypapának, és copfot viselnek a mókuslányok. Eljátszott a gondolattal, hogy ő egy mókuslány, nagy bozontos farka van, amivel melegen betakarózhat, kinn hideg szél hajlítgatja a szúrós tüskéjű fenyőket. Apja, anyja kiterítve fekszik az ágyon, vörös farkuk alól csak sápadt arcuk világít. Fekszenek. Mozdulatlanul. Kinn jajgat a szél és talán havat ver az ágakra. Mozdulatlan, fehér a világ. Hideg és néma. Mikor erre gondolt, félelem szorította össze a szívét, és csendben elsírta magát. Nem szeretett volna mókus lenni, de rigó, az igen, és ezt el is mondta a reggelinél, mikor felszolgálták nekik a tejeskávét. Friss kalácsot is kapott hozzá, egyenesen neki sütötte a szakácsné, mikor megtudta, hogy milyen nagy betegségből szabadult kislány lesz a háza vendége. A rózsaszín heg a mellkasán már alig látszott, s ha sétálni indultak a szüleivel, csak kicsit fulladt, később rendes ütemben lépkedett és megszínesedett orcával futott előttük a szelíden emelkedő domb teteje felé.  Ott büszkén, mint egy győztes hadvezér megállt, szétnézett a ragyogó napsütésben sütkérező völgy fölött és megkereste barátját, az aranyszemű gyíkot, amelyik mindig ott napozott a szikla tövében. Apja-anyja látszólag kifulladva érték utol, s az is a közös játékhoz tartozott, hogy hangosan sopánkodva, hulla fáradt vagyok, kiáltással rogytak le a fűbe, míg ő életre nem csiklandozta őket. Aztán kiadós pihenő után, míg ő anyjával koszorút font a vadvirágokból, még messze elsétáltak vele, a nagy fenyők irányába. Oda, ahol már az igazi hegyek kezdődtek. Itt rigók éltek, fenyőrigók, mondta apa és megmutatta, mint repkednek és bukfenceznek vakmerően az ágak között.
Szeretett ilyen séták után elheverni a fűben, vékony gyerekkarjai szinte elvesztek a rét virágai között, amint feje alatt összefonva őket csak feküdt és nézte a felhőket. Szél ringatta a messzi, nagy fenyőket, zúgásuk különös suttogás volt, ismeretlen világról szólt. A fenyves szélétől nem messze málnabokrok nőttek, szúrós indájuk a zoknijába szakadt, ahogy ügyetlenül megpróbálta a gyümölcsöt leszakítani. Kettőt talált, a szemek elérhetetlen mélységben, a bokrok belső felén piroslottak, de ízük édessége semmihez sem hasonlított. Kicsordult a könnye a gyönyörűségtől, míg majszolta. Anya megígérte, hogy holnap eljönnek ide újra, kis kosarat kérnek majd a gondnoktól és megszedik a bokrokat. Jó lesz, kérdezte apa és felkapta majd magasan meglóbálta a lányát. Ő visongott a gyönyörűségtől. Jó, felelte elfulladva, és egyik copfja kibomlott a szalagból.
Másnap reggeli után, kosarakat cipelő szőke kislánnyal akadt össze az ajtóban, áfonyát szedni ment az apjával a szakácsnő gyermeke. Késő délután, ahogy ebéd utáni alvásból kócosan kiült a ház elé megenni az uzsonnáját, kis tányéron áfonyát hozott neki a szőke, aztán kézen fogva elvitte megmutatni neki a macskát, amelyik nemrég fialt le a fáskamrában. Este együtt etették a tyúkokat, de reggel nem találkoztak, iskolába ment a lófarkas, szőke kislány, aki már betűket is ismerte, mert elsős volt a kis hegyi falu egyetlen osztályában. És ez így ment egész héten át. A szőke délutánra ért a házhoz az iskolából, ahol a vendégcsalád kislánya már várta. Nagyon várta. Megnézték a pisztrángokat a patakban és a lófarkas áfonyát szedni tanította a copfost, mert nem volt a közelben málnabokor, csak fenn, túl a tar vágott dombon, ahol az öreg fenyők nőttek. Málnát, igen, azt is szednek vasárnap, reggeli után, ígérte a szakácsnő, mert az áfonya fanyar íze nem ízlett a kislánynak. Szombat este együtt ült a két gyermek a ház lépcsőjén, előttük öreg anyamacska hempergett, a szülők meg azt találgatták, hol és mikor bomlik ki ilyen szépen egy barátság.
Fuldoklóan meleg vasárnap reggelre ébredtek, a fenyők elgondolkodva álltak és a szakácsnő kislánya kék csíkos zokniban elindult apjával málnát szedni. Szürke műanyagvödröt vitt az apa, fonott kosárba szedi majd a málnát kis barátnőjének a szőke, messze, fenn egy tisztáson, ahol a legszebb málnák nőnek. Addig majd meglátogatjuk a gyíkot a dombtetőn, így az anya, és megkente mézzel kislánya kenyerét. Ám reggeli után, amint letértek a domb felé vezető ösvényre, melegen hullámzani kezdtek körülöttük a bokrok és messze fenn, a fenyők felől mély hördülés hallatszott. A fenyőrigók elhallgattak, csak figyelt a csend. Zivatar lesz, törölte meg izzadt homlokát az apa és rövid tétovázás után visszafordultak. A ház felé szinte lépkedniük sem kellett, porfelhőt kavaró szél csapkodta a hátukat és amint beléptek az ajtón, odakinn leszakadt az ég.
Fekete lett minden, lámpát gyújtottak. A copfos orrát az üvegnek szorítva nézte a villanásokat és a mókusokra gondolt, akik most szorosan farkukba burkolózva, odúból nézik, mint szakad darabokra a világ. A gyíkra gondolt, aki sziklavárából aranyos szemének rezzenetlen fényével lesi az esőt. A fenyőrigóra gondolt, aki fészke menedékében lapulva a napsütésre vár.  A lófarkas szőkére gondolt, aki egy nagy fenyő tövében kis kosarát elfedi, hogy neki málnát hozhasson.
Aztán nagyot, iszonyú nagyot csattant az ég. A lámpa elaludt és csak a szakácsnő hangja hallatszott, amint hadarva imádkozik. Az ablakot konokul verte az eső. Elszenderedett. Később, amint a rigók félénken rákezdték, kimerészkedett a teraszra. Már délutánra járt. Fényes, tiszta volt az ég, tépett tűlevelek borítottak mindent és hallatszott, amint a szakácsnő a macskát szólongatja. A lépcsőn álldogált, az anyjával, mikor nem messze, az úton, feltűnt egy szekér. A kócos lovacska bólogatva lépkedett, a bakon egy férfi ült, és a fenyőgallyakból rakott ágy mellett a szakácsnő férje botladozott. A kis ló megállt, elfúló kiáltás hallatszott, mint egy nagy nyögés és a szakácsnő rohant ki, lobogó ruhával. A hevenyészett fenyőágyon, lombokkal fedett kis test hevert, kék csíkos zokniján feketére égett fenyőtűk.  A szakácsné ismeretlen hangon rikoltozott, aztán hangja értelmetlen dadogásba fulladt. Csend lett. A nagy fenyőn félénken megszólalt egy fenyőrigó.

in memoriam Szent László tér




emlékszel a térre,
a hajnali fényre
amint könyököl
a tornyokon s a
fény-árnyék foltokon
halkan átoson
az álmos villamos,
és színes padokon
egy piros alkonyon
mint vacog a vágy,
mert kandeláber
vigyázta egykoron
a rendjét, vén
tuják árnyéka
köszöntött jó estét
s most a lovag király
rozsdálló pallosán
az igazság szent jogán
dermedten alszik a fény.