Tóth Tihamér esete a lábakkal




A házat, amelynek kapuján belépett, mostanra megette az idő és csak egy lett a málló vakolatú és félhomályos bérházak közül, ahol a huzatos kapu alatt macskapisi és pállott kelkáposzta szaga keveredik.
Ó, ez már a sokadik cím volt, ahol próbálkozott, reménykedve és félszegen, egyik kezében kopott vulkánfíber bőröndjével, hegedű tokját a hóna alatt szorongatva, de hol a háziak tetszését nem nyerte meg sovány, olcsó szövetkabátos alakja, hol pedig a lakbér volt irreálisan magas.
De legtöbb helyen nem ez volt a háziak gondja, hanem a hegedű. Mert Tóth Tihamér konzervatóriumban tanult és sajna, a művészetpártoló vájt fülűek ez időtáj nemigen fordultak elő a külvárosban.
Most itt állt reménykedve egy újabb üvegezett ajtó előtt, melyen tábla hirdette, hogy itt lakik Meszlényi Károly. Kopogtatására senki nem jelentkezett, majd erélyesebb zörgetésére csoszogó lépteket hallott. A madárcsontú, idős házinéni fázósan húzta össze magán kopott kendőjét, míg bevezette, majd kitárta előtte egy kicsiny, félhomályos, molyirtó szagú szobácska ajtaját. Odabenn minden rendes és kínosan tiszta volt, a sarokban régi rézágy, mellette jobb napokat látott szekrény, kis asztal, rajta megsárgult horgolt terítő, odébb mosdóállvány, benne csorba porcelán lavór. A falon megbarnult képek, az egyiken a néni állt szépen, fiatalon egy nyalka, pödrött bajszos fiatalemberrel. Hát igen, szegény megboldogult Meszlényi régen elment, de keserves is az özvegység, szipogott a házinéni és csodák csodája, még a hegedű sem zavarta. Ő amúgy is kicsit nagyot hall, mosolygott szégyenlősen, aztán meg mellettük csak a lomkamra, nem zavar senkit a muzsikálás.
Az egész szoba képét az ablak uralta, az ablak, mely, lévén a szoba az alagsorban, elég nagy volt és a járda magasságában mutatta a kinti világot.
Ez a világ már kora hajnalban megelevenedett és benépesült, lábakkal. Még szürkült, mikor megjelentek az első lovas kocsik, trappoltak a kis fürge paták, csattogtak a nagy, nehéz stájer lovak patkói. Szegény munkásemberek mentek munkába, vasalt bakancsaik tompán kongtak, aztán fürge léptű diákok siettek, ragyogóra fényesített kis cipők koppantak nehéz, lógó nyelvű bakancsok csoszogása mellett, fütty és kacagás keveredett a biciklik csengőjével. Ezt a reggeli kavalkádot oly jó volt nézni és hallgatni, figyelni a léptek ritmusát, mely mindig egyszeri és megismételhetetlen, mintha a nagyváros érverése lüktetett volna benne.
És Tóth Tihamér a zenében élt, elbűvölve figyelte ezt a ritmust,a koppanásokat, csoszogásokat, amik lassan dallammá álltak össze a fejében. Ez volt a ház, az utca melódiája, története volt a lépteknek. Mert mennyire mások a léptei a házból a mindig csoszogó öreg Stein bácsinak, aki kitaposott cipőjében minden harmadik lépés után megáll, mert öreg és elhasznált a szíve, nem bír sietni.
Ellenben a kis elöl deszka-hátul léc Morvainé, az aztán mindig siet, mellette meg apró lábak topognak, valamelyik gyereke a sok közül.
Aztán ott van Zentay ügyvéd úr meg az ő finom sevróbőr cipője, ami olyan kényesen nyikorog, mintha gazdája érinteni sem akarná az utca sarát, porát.
És a Szabó lányok, az emeletről, mikor hajnalban megjön a kocsi velük. Persze nem a ház kapuja előtt állnak meg, nem, az illemre adni kell. Mintha nem tudná minden lakó, honnan érkeznek ilyenkor, aztán finom kis báli cipőik szemérmesen kopognak Tóth Tihamér ablaka alatt.
Mindezt bőven volt ideje megfigyelni, mert csak kora délelőtt tanult a konzervatóriumban, aztán elfogyasztotta szerény ebédjét a közeli kifőzdében, majd késő délutánig csak gyakorolt. Állt a félrehúzott függönyű ablak mellett, előtte kotta, és elmélyülten, a muzsikába feledkezve csak játszott, játszott. Ha megpihent, elmerengett a kinti világ titokzatos zajain, melyek így ősszel, mikor a városra korán leszállt az est és az utcák ködbe burkolóztak, hamar elhalkultak.
Aztán csak feküdt az ágyán tétlenül, néha olvasni próbált, de özvegy Meszlényiné rákopogott, ha még késő este is fényt látott kiszűrődni az ajtója alatt.
Azon a délutánon is így volt, éppen gyakorolt, a kis vaskályha álmosan duruzsolt a sarokban, mikor a beállott kis csöndben váratlanul meghallotta a léptek muzsikáját. Hitetlenkedve fordult az ablak felé, két finom női boka, apró, antilop bőr cipőcskék, csak ennyi volt, de elbűvölte a látvány és a ritmus összhangja. Oly rövid volt, mint egy látomás, mire észbekapott, már eltűnt. Megrázta a fejét, mintegy próbálta tova hessegetni, mint egy álmot és tovább gyakorolt, de az érzés, mint egy métely, már benne volt, pontosabban a fülében, meg talán a szívében.
Attól a délutántól mindig az ablakot leste, hallgatózott, várta hátha újból fölbukkannak azok a finom kis bokák és azok a táncos léptek.
Esténként, míg ágyából a sötét plafont figyelte, néha arra gondolt, talán nem is látta, csak képzelte csupán. Egyszerű, érzékeny lelke csordultig volt érzelmekkel az ismeretlen lány iránt. Mert lány volt, ezt már eldöntötte magában, nem túl magas, lágy arcú, búza szőke szépség, ábrándos kék szemekkel, fiatal és ártatlan, mert csak a nagyon fiatal és egyenes hátú teremtések tudnak így lépkedni, ilyen egyenes tartással, akiket még nem tört meg a sorsuk, még reménykednek és bíznak, hogy eljön egyszer értük valaki és kiszakítja őket kis életük szürke hétköznapjaiból.
Talán egy hét is eltelt, mire újra meghallotta a nagyon várt lépteket és kábán figyelte, amint a kis cipők ellejtenek ablaka előtt. És ekkor nagyon megijedt, mert érezte, hogy elborítja valami ijesztő szenvedély, ami nem hagyja nyugodni, muzsikálni, élni.
Akkortól megváltozott az élete, elmaradt a zene, a gyakorlás, arca megsápadt és elvékonyodott, amint féloldalasan tartva fejét hallgatózott és figyelt egyszerre. Fáradhatatlanul rótta környék utcáit, várva, hogy megpillantja, és ha lesz ereje hozzá, megszólítja.
Váratlanul tűnt fel újra, egy késő délután és onnantól szinte minden nap, ugyanabban az időben. Majdnem két hétbe is beletellett, mire elszánta magát a döntő lépésre.
És aznap nem jött, hiába várt a huzatos kapu alatt, és nem jött másnap sem, mikor kitartóan esett a sűrű, őszi eső.
Harmadnap az ablakot figyelve már letett róla, hogy valaha is láthatja, mikor negyedik nap megjelent.
Ész nélkül tépte fel a kaput és rontott ki az utcára.
A lány háttal állt, talán valamit keresett a táskájában, mikor utána szólt. Aztán ahogy felé fordult, meglátta. Kopott, elhasznált vörös hajú kis démon volt, aki festett ajkain csábító mosollyal elindult felé, az utcanők jellegzetesen lassú, himbáló járásával.



Négus

                                                                     





Talán három vagy négy hét is eltelt már, mire tudatosult benne, nem megy többé haza. Soha. Bár ezt így körül írni nem tudta volna, csak érezte. Nincs apa, és eltűnt anya is. Valami ismeretlen, idegen világba mentek. Őt itt hagyták, mert nincs szükségük rá. Senki és semmi nem maradt a régi életéből, csak a ruhái, és a cipői, meg a nagyszülei, akik a BALESET után magukhoz vették, otthonától távol, egy idegen városban. Úgy gondolta, ROSSZ volt, valami általa ismeretlen rosszaságot tett, ezért büntetik azok, akiket úgy szeretett, kiknek léte lelkét áldott, és meleg biztonságérzettel töltötte el. BALESET, ízlelgette a szót, de bárhogyan kutatott emlékei között, nem talált rá választ. Ha van bal kéz és baleset, lehetséges e jobb eset és talán megjönnek egyszer. Apa és anya.
Apa, oh, hogy hiányzott! Apa hangja, borostás arcának csiklandó melege, mikor lovast játszottak, ”tegyünk úgy, mint a lovak”, és összesimítva arcukat, halkan nyihogtak. Nagy, mindig sütős tenyere, amint télen szánkázás után átmelegítette fagyos ujjait. Apa mindig valami csemegét varázsolt elő ilyenkor, és nevettek, míg a zsebe melegétől olvadt csokit majszolták.
És anya hajának finom kölni szaga, ahogy este hozzábújt, és anya hangja, mikor kacagott, és kis szeplői olyan mókásan táncoltak az orrán. Megérkezni HAZA, anya ölelésébe, apa nevetésében megfürödni egy fárasztó óvodai nap után, maga volt a biztonság, a fészek melege.
Vajon gondolnak néha rá, ott abban a távoli, és idegen világban, ahova mentek? És mikor jönnek vissza? Amikor ezt kérdezte, nagymama gyorsan magához ölelte copfos fejét, hasán a kikeményített köténynek szappan és mosogatólé szaga volt, nagyapa meg csak hümmögött, odaállt az ablakhoz, nézte a teraszt és a kertet. Isten tudja, mit látott odakint.
Társai ártatlan gyermeki kegyetlenséggel közösítették ki. Ő volt az árva, kinek a dajka nénik szánalma nagyobb szelet rántott húst csúsztatott a tányérjára, és szomorúságát oldandó, többször ülhetett a katicás széken az óvónéni mellett, ami csak a kiváltságosaknak járó jutalom volt. Keveset evett, sápadt volt és szótlan, és óvónéni szólt nagymamának, hogy társ kellene neki, valami állat talán, egy kis pajtás, aki oldja szorongató magányát, és szomorúságát.
Pár nap múlva elindultak nagyapával, akinek majdnem olyan meleg keze volt, mint apának, és egy díszes, öreg ház kacskaringós lépcsőházában felmászva a másodikra, egy néni nyitott ajtót, ki kézen fogva őt bevezette egy szobába. Nagyon érdekes szoba volt, mindenhol könyvek, nagy faragott polcokon, úgy, hogy szinte kicsavarodott a nyaka, ahogy felnézett rájuk. Mindennek olyan régi szaga volt, de ez egyáltalán nem volt kellemetlen, otthonos volt, és az egész szobában volt valami, amitől nem félt, inkább csiklandós várakozást érzett.
A néni a recsegős parkettán egy barna fotelhoz vezette, ahol kockás pléden nagy szürke macska szundikált, körülötte kölykei, kis szőrös rongycsomók. Még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy utánuk nyúlt. Négy puha, szürke kis gombolyag összesimulva aludt, az ötödik, egy busa fejű fekete két apró, ám tökéletes mellső lábacskáján támaszkodva, fültől fülig érő szájjal kiáltotta világgá magányosságát, majd aprót nyikkant, ahogy magához ölelte. Akkor és ott megállt az idő, kutakodó ujjai megérezték a kis állat szívdobogását. Minden eldőlt.
Nagyapa mosolygott, és azt mondta, okosan tette, hogy NÉGUST választotta, az afrikai fekete királyt, és ő a visszafojtott örömtől megnémulva, szinte vakon botorkált lefelé a lépcsőn, karján a macskakölyökkel.
NÉGUS, mágus, varázsló ízlelgette magában a szót, mint különleges zamatú gyümölcsöt. Lehet egy varázslónak fekete bundája és zöld szeme, töprengett este, míg új barátja meleg teste az oldalához simult, és szeretetének kis aranykályhája halkan duruzsolt.
Attól fogva értelme lett a napnak, reggelente pajtásával ébredt, és ámulva figyelte nyújtózkodását, mosakodását, nevette, ahogy apró bajszán remegnek a tej cseppecskéi. Barátja hamarosan mindenfelé követte őt, magasba tartott kis farka maga volt a szeretet antennája. Óvodába menet elkísérte őket a sarokig és jó volt haza jönni, mert a ház falánál aggodalmasan nyávogva leste, hogy jönnek-e már.
És azok az esték, mikor a szappantól és meleg víztől elfáradva magához ölelte a doromboló, puha kis testet és mindent, de mindent elmesélt neki, ami csak történt vele aznap.
Négus hatalmas, fekete kandúrrá nőtt és igazi, hűséges barátként órákig tűrte, hogy öltöztessék, vetkőztessék, hintáztassák, meséljenek neki, mindent meghallgatott, hűen őrizte a titkokat és bölcsen hunyorgott zöld szemeivel. Kerek lett a világ, minden a helyére került.
Aztán egy kora téli napon nem jött elé délben. Este már az egész család kereste és meg is találták. Négus a szomszéd fáskamarájában feküdt, görcsbe rándult testtel, habzó szájjal. Az állatorvos NEM tudott segíteni rajta és ő hitetlenkedve nézte, amint legjobb barátja keservesen panaszkodva haldoklik.
Ne sirasd, mert így nem tud elmenni, engedd el, simogatta nagymama a haját.
 Tehetetlenül állt, nyelte a könnyeit és nagyon, de nagyon igyekezett, hogy ne sajnálja és elengedje, de nem sikerült, mert mélyen legbelül csalódott volt és dühös, hogy megint megtörténik, elveszít valakit, akit szeret.
Reggel Négus még élt, talán csak rá várt, hogy elbúcsúzzék. Zöld szemei egyszer még rányíltak, aztán végképp kinyújtózott. Nagyapa magához ölelte, ringatta és vigasztalta, míg nagymama kivitte a testet a teraszra.
Ő ott állt az ajtónál, lehelete apró felhőket csókolt a hideg üvegre és nézte, amint barátja fekete bundáján gyémántként villognak az első hópelyhek.

Zsablyai madonna







Ha jól emlékszem, valamikor a délelőtti órákban vonultak be Petar Bencakpartizánjai a faluba. 1944. október dereka volt, ilyenkor már hűvösek a reggelek Zsablyán, talán ezért, de bűzlöttek a pálinkától. Az a Petar Bencak vezette őket, aki ott volt 1942 januárjában a Sajkási osztagban, mikor Csurog és Zsablya határában rámentek a magyar katonákra. Sokan meghaltak ott, ahogy anyám mesélte, magyarok is, de a partizánok mind egy szálig, csak a rókaképű Petar menekült el valahogy. Azt mondják, a szeretője bújtatta egy hétig a budiban. Akkor volt ez, mikor a Feketehalmy-Czeydner katonái bosszúból szerbeket meg zsidókat öltek le.
Apánknak asztalos műhelye volt Zsablyán, aztán kikerült a frontra, ő is, meg a sógor is, ott maradtunk mink anyánkkal, Anna néném, én meg az öcsém, Palkó. Ami férfimunka volt a háznál, az mind a tizenkét esztendős Palkóra hárult, aki bár kisfiú volt kora szerint, mégis derekasan kivette részét mindenből. Mondta is anyám sokszor, ez a tizenhat esztendős leányka meg a kislegény kitesz egy kis felnőttet. Élelmünk, kicsi tüzelőnk kitartott volna egy darabig, isten segítségével, de ahogy a partizánok bevonultak, befészkelték magukat az öreg iskolaépületbe és megalakították a katonai tanácsot, az OZNA-t. Petar Bencak és Sipro Bankovic lettek az elöljárók és akkor rászakadt a falunkra a pokol. A bosszújuk elöl nem volt menekvés.
Rendszerint napnyugtakor jöttek, nyolcan-tízen, vitték, akit kaptak. Az öreg Gusztony Tóni bácsit, aki nyolcvanhárom esztendőt megért, a budiból rángatták ki, és míg a kapuig hajtották kiverték puskatussal a félszemét. Gálikék fiát meztelenre vetkőztették, majd baltával csapták le a fejét az árok partján a kút mellett. Elmondhatatlan dolgok történtek nap, mint nap, és rettegésben telt az életünk.
Néha elgondolkodom, vajon meg lehetett volna akadályozni az ez után történteket, de azt hiszem, a Szűzanya elfordította tőlünk az arcát.
Akkor nap a padláson teregettem, mikor meghallottam a kutyaugatást meg a részeg szerb gajdolást, mert részegek voltak ezek szinte mindig, mintha józanul ők sem viselték volna el azt a tenger fájdalmat, amit okoztak. Szóval nagyon ugatott a szemközti szomszéd, a tanító úrék kutyája, a Bogár. Valahogy kiszökött aztán nekiment az utcán ordítozó szerbeknek, a kutya ilyen, nem állja a részeget. Én a résen kikukucskálva látom ám, hogy Margit, a tanítóék egyetlen lánya csak kiszökik a kapun és úgy hívogatja, Bogár, Bogárkám, gyere ide, ne bomolj már Bogár! Mink Margittal egyidősek voltunk, kicsi korunktól legjobb barátnők, ő szőke, én fekete. Akkora nagy szőke haja volt ennek a leánykának, hogy ha kibontottuk, rá tudott ülni.
Elég az hozzá, hogy volt a partizánok között egy Mitro nevű csurogi ember, az kilépett a társai közül és lelőtte a kutyát. Aztán elkapta a Margitot a hajánál fogva és felrántotta a szekerükre. Istenem, hogy sikoltozott! Üres volt az utca.
Másnap lelték meg a mocsár szélén a leánykát, csak a szőke haja csillogott a sárban. Akkor nap volt az is, hogy a tanító úr, az édesapja baltával ment rá Petár Bankovicékra, azt megfogták, elvágták a torkát és felakasztották a templomkertbe.
És a szörnyű napok csak jöttek-jöttek egymás után. Apánkról semmi hír, a sógortól is ritkán jött levél. Anyánk szép csendben emésztette magát, Anna néném ki sem tette a lábát az utcára, erősen látszott már az állapota, januárra várták az áldást. Így telt a szegényes karácsony, és az újesztendő hajnalán imáink fronton lévő szeretteinkért és sorsunk jobbrafordulásáért szóltak.
Eljött a január farkasordító hideggel, a petrónk már fogytán, csak kis olajmécsessel világítottunk, mikor egyik este megverték az ablakot. Másnap reggel váltás ruhával, élelemmel jelentkezzünk a komanda-n, mert kitelepítenek és munkára visznek minden magyart a faluból. Szűz Mária, most segíts! Anyánk erősnek mutatta magát, gyorsan levágtuk
két maradék tyúkunkat, azt lesütöttük zsírban, kiskaska hagyma, fokhagyma meg krumplink volt még, azt feltarisznyáztuk. Összeszedegettük a ruhákat, a babakelengyét, öcsém kinőtt kiskabátját, anyánk meleg kendőit, nénémnek apánk nagy télikabátját jutott, az még összeért a hasán. Mindenórás volt.
Aztán reggel lett. Olyan hideg volt, hogy befagyott a zár. Úgy maradt ott a házunk tárva-nyitva. Anyámnak ráfagyott a könny az arcára. Csak a nénémnek jutott hely egy szekéren, de szegény már nagyon oda volt, mire Tiszaistvánfalváig jutottunk, mert a nagy fagyban és hóban mind kimerültünk. Tiszaistvánfalván, amit a szerbek Jareknak neveztek, az OZNA elöljárói mindenfelől összegyűjtötték a magyarokat, voltak itt Palánkáról, Kiskérről, Csurogról, Mozsorról. Hajtották az embereket fagyban-hóban, mint a marhákat. Csupa magyart meg az idősebb németeket, akik nem futottak el, mikor még lehetett.
A mi családunk a 405. számú házba került egy öreg német házaspárral, Meierékkel, a Tisza utca közepén. Kirabolt, üres, jéghideg épület volt, néhai német gazdái elmenekültek. Nem maradt ott bútor, vagy asztal, de még egy szék sem. A konyhába szorultunk mind, ott volt egy kis sparhert, begyújtottunk kevéske kukoricaszárral, szénát szórtunk le vastagon a sarkokba, ott háltunk a ruháinkban. Reggelre befagyott a víz a kantába, olyan hideg volt. Aztán a Jareki Komanda jegyzékbe vett mindenkit, kis fagyos krumplit osztottak, meg fél vekni kenyeret két emberre. Anyánk cserélt a nagykendőjéért egy fazekat, abban főztünk, míg futotta.
Még egy hete sem voltunk Jarekon, mikor a nénémnek eljött az ideje. Meier bácsi Palkóval felaprította az udvari galambdúcot és jó meleget csinált, Meier néni meg felhasogatta két alsószoknyáját lepedőnek. Kaptunk két kis gyertyát, annak a fényénél született meg a kis Julikánk, valamikor, hajnaltájt. Ha lett volna szamarunk meg ökrünk, bizony lehelhették volna az ártatlant, mert olyan árva és nyomorult volt ott a szalmában a gyermek, mint a kis Jézuska lehetett, mikor megszületett. Kis egérrágta szakajtó kosarat lelt Palkó a padláson, Anna néném kibélelte vastagon szalmával és abba fektette szép kék gyapjúkendőjébe pólyált kisbabát. Mein Gott, lenni kicsi Madonna kék kendővel, imádkozott értük Meier néni. Julikánkat mind imádtuk, Palkó kis fa csörgőt farigcsált neki, azt rázogatta neki, ha felsírt. Mert eleinte sokat sírt, pedig a néném mindig szoptatta, csak teje nem nagyon volt szegénynek. Mindent megevett az, csak etethesse a gyermeket, az anyánk főzte hagyma teát, a varjúból főzött levest, amihez Palkó fogott kukoricával egy öreg madarat, és aminek olyan fekete levese lett, mint a tinta. Aztán hasmenéses lett a kisgyerek, és nem bírtuk rendesen füröszteni, mert nem volt tüzelőnk. A néném lehelgette a vizes rongyot, úgy törölgette a kis ráncos fenekét. Két hét után látszott, már nem él meg Julikánk. Anyám elszalasztotta öcsénket a papért, úgy keresztelték meg az ártatlant, estére már nem élt.
Két napba telt, míg elvettük nénémtől, mert csak ringatta, ringatta, meg dúdolt és beszélt neki. Az Úr 1945-ik esztendejében, február tízedik napján Julikánkat kék kendőbe csavarva ásták el valahol a járeki temető szélen. Kevés szavú volt mindig az én kedves néném, de onnantól hétszámra sem szólt, ezért örvendtünk is kicsit, mikor az idő tavaszodván munkára vitték az embereket. Utat takarítottunk, szerb nagygazdáknál dolgoztunk, de szépíteni nem lehet, rabszolgamunkát végeztünk. A silány élelemtől megrokkant az egészségünk, a só hiánytól csomókban hullt a hajunk, kilazultak majd kihulltak a fogaink. Tisztálkodás híján megtetvesedtünk, volt, aki rüh betegségbe esett. A Komanda kihirdette, D.D.T.-vel megszórják a házakat, mert a magyarok lusták és piszkosak. Másnap az öreg Meierék felakasztották magukat, hátul a csűrben, ott lógott a két öreg egyazon gerenda két végén. Palkó talált rájuk reggel, szegény utána két hétig dadogott. Öcsém mindig evett volna, megette volna az a széklábat is, ha lett volna. Fogott tőrrel madarat, hozott csigát, de só nélkül ízetlen volt minden falat. Anyánknak nagy szívfájdalom volt látni a gyerekei éhezését, ezért mikor Palkó kitalálta, hogy átszökik a szögesdróton Temerinbe élelemért, vonakodva bár, de beleegyezett. Kétszer sikerült is átjutnia, Rozi ángyi, a temerini rokon ilyenkor jól megetette, meg rakott kenyeret, zsírt és sót a tarisznyájába. Harmadjára már nem jutott át, mert az őr elzavarta, ráadásul csúnyán felszúrta a lábát a szögesdrót. Kimostuk mi vízzel, de estére már félrebeszélt. Jaj, de mit szenvedett. Szaladt anyánk a Komandára, adjanak gyógyszert, valamit, de reggelre kiszenvedett. Két hét múlva lett volna tizenhárom esztendős. Majd megbolondultunk. Talicskával toltuk ki a temetőhöz, akkor már látszott, hogy feketedett a lába szegénynek. Közös sírba tették nyolc másik magyar kisgyerekkel, mert addigra tífuszjárvány lett. Hogy számolok el apátoknak a fiával, őrjöngött anyánk és tisztára fehér lett a haja egy reggelre. Onnantól annyira elengedte magát, hogy se nem evett, se nem ivott, de még fel sem kelt a szalmáról, hiába mondogattuk, hogy mi még itt vagyunk neki, miránk ki vigyáz majd. Mikor megtaláltuk, kék volt a szája, mint a szilva. Azt mondta a felcser, megállt a szíve. Tömegsírba temették a mi jó anyánkat, aki negyvenhárom esztendőt élt ezen a földön, mindig hűséges felesége volt apánknak, és jóságos, gondviselő édesanyja gyermekeinek.
Csoda-e, ha ebbe a sok fájdalomba és nyomorúságba belebetegedtem magam is? Nagy gennyes kelések támadtak a hónom alatt, két hétig hánykolódtam lázban és ébrenlétben felváltva, míg a felcser felvágta és kinyomkodta a keléseket. Szegény néném a szomszéd öreg német asszonyra bízott, mert nyár eleje lévén már, kihajtották őket munkára. Ez az asszony, Frau Hedvig, ez hozott engem vissza az életbe. Szép csendes imádkozó szavakkal, gyógyteás borogatásokkal vidította testemet-lelkemet. S mire felgyógyultam, nyár derekán kihirdetetett, hogy minden magyar nemzetiségű lakos a tábor területéről elbocsáttatik, de szülőföldjéről, lakóhelyéről örökre száműzve marad.
Ekkor vett sorsunk nővéremmel oly fordulatot, hogy idegen földön megtelepedve kényszerültünk folytatni életünk sorát.
Keserves a sorsa az idegenbe szakadtnak.
Lejegyeztem 1989-ben, Wolpert Johanné, szül. Gálik Irén