Macskagyilkos









Képtalálat a következőre: „kislány macskával”



Hét éves lehettem, mikor nagyanyám veres macskája eltűnt. Oszkár dús, rőt bundájával ikonikus tagja volt a családunknak. Télen mindig a hencseren szundikált, karikába forduló teste alól kikandikáltak rózsaszín lábujjai. Mint egy csecsemőnek, mondta nagyanyám és megcsiklandozta a talpát. Mire ő megfeszítve izmait, hanyatt vágta magát, majd másik oldalára fordulva begyűrte fél bajszát lába ölelésébe és aludt tovább. Fázós volt Oszkár, bármilyen kövérre hízott télre, ezért melegre húzódott. Nyáron, a lépcső hűvösén nyúlt el, mint egy nagy szőrös kígyó. Megdöglött a macskád, Mari, mondta nagyapám, és lábával óvatosan alányúlt. Oszkár feje ernyedten lógott, bajsza kuszán pöndörödött, szemei fennakadtak. Milyen kár, csóválta nagyapám a fejét, egy ilyen szép nagy macskáért. Alig használt, bólintott nagyanyám a teraszról és megkapargatta az ebédről ottmaradt tányért egy villával. Oszkár előbb odaért, aztán felébredt, majd panaszosan törleszkedett nagyanyám lábához. Zöld szemein még az álom fátyla, de sosem tapasztalt éhség gyötörte kínzóan.
Mikor Oszkár három napja nem jött elő, nagyanyám sorra járta a szomszédokat. Kinek van kotlója, galambja, megfogta-e valamelyiket ez a beste és elpusztították. Oszkárt senki sem látta. Kutya fogta volna meg, tűnődött nagyapám. Kövér volt, mint egy potyka, nem tudott az elfutni kutya elől, de nem is kódorgott sehova, motyogta nagyanyám mosogatás közben és csak beleperdült a könnye a mosogatóvízbe. Én meg átöleltem a derekát. A köténye ropogósra keményített volt és szappanszagú. Csak szorítottam szótlanul. Nem akartam, hogy szomorú legyen és sírjon. Szerettem nagyanyámat.
Aztán a kert végi szomszéd oldotta meg a rejtélyt. Esküvő volt náluk a napokban, és mikor vizet akartak húzni a kútból a mosogatáshoz, ott lebegett egy nagy sárga macska a vízben. Hát kútba esett az Oszkár. Biztosan ment a jó szagokra, felugrott a kút kávájára, aztán vége, tárta szét két karját nagyapám. Nagyanyám két napig siratta Oszkárt, a sárga kandúrt, mire nagyapámnak sikerült megvigasztalni egy háromlábú kismacskával, amit éppen agyon akartak csapni.
Nagyapám sofőr volt a helyi pártitkár mellett, és míg várta a főnökét, látott két gyereket, akik lóbáltak valamit a kezükben, meg dobálták is, aztán egyikük készült a földhöz csapni. De nagyapám elvette tőlük a háromlábú, szürke kismacskát, amit később nagyanyám Kleopátrának nevezett, gondolom ellensúlyozandó a kis szürke rútságát. Kleopátra zöld szeme ott világított nagyapám halálos ágyán, mikor elvitte az agyvérzés.
Abban az évben történt az is, hogy megismerkedtem egy kislánnyal a szomszéd utcából. Egyidősek voltunk. Tinkának hívták. Valahonnan faluról költöztek be, az anyja még kendőben járt a boltba és csókolommal köszönt a boltosnak. Szőke haja volt a lánynak, és copfba fonva hordta. Két suta szalag fityegett a copfok végén. Szürke volt a szalag, ahogy a harisnyája is. Mindig harmonikázott a harisnyája és folyton szipogott. Ezt nem szerettem benne. Ha nagyon fénylett az orra, a kézfejével törölt egyet rajta. Folyton ott volt egy takonycsík az arcán vagy a kezén. Eljártam vele játszani, legtöbbször a hídhoz. Deszka híd volt, két oldalán acélsodrony kapaszkodóval. Itt széles volt a folyó, meg szép zöld, mély. Kis örvények játszottak a vízen. Voltak ott bokrok, meg mindenféle fűzfák. A nagyobb gyerekek, főleg a fiúk, bakaszivart szívtak a híd alatt. Meg lopott barackot ettek. Hát ide jártunk mi játszani. Mindenfélét, amiket a lányok csak szoktak. Fűztünk gubacsból nyakláncot, csináltunk sárból babákat meg mindenféle állatot. Ha kész volt, belehempergettük a homokba és hagytuk megszáradni a napon. Jókat játszottunk mi ott együtt. De nem szerettem Tinkát.
Mikor nálunk járt, csak egyszer, szipogva nézte nagyanyám díszes tányérjait a falon, a tálalón a porcelánokat és a könyveket. Ti gazdagok vagytok, mi, kérdezte, és elhúzta a taknyot az arcán. Nagyanyám paradicsomlevest főzött aznap és túrógombócot. Lassan ette, a gombócból kétszer vett. Aznap este nagyanyám észrevette, hogy eltűnt a pénztárcája. Nem a pénzért, de még nagyapádtól kaptam, jó kis bőrből volt, hümmögött. Talán a pékségben hagytam. De nem lett meg. Tinka akkor napokig nem jött iskolába, később meg elfelejtettem megkérdezni.
Volt, hogy, madarat találtunk, kis borzos verébfiókát, vizet csorgattam a csőrébe. Ő meg legyet fogott neki. Eldugtuk egy bokorban a hídnál, de másnap, mire mentem és megláttam a Tinka kezében, már nem élt. Billegett a kis feje és véres volt a hátán a toll. Meghalt, mire ideértem, mondta ő szipogva, de nem nézett a szemembe. Eltemettem a verebet, ő meg nevetett, hogy misét nem mondatunk érte? Utáltam.
Egyszer elhívott hozzájuk. Az anyja, csúnya, sovány kis asszony, éppen ebédet készített. Nagy, húsos paradicsomokat vágott fel, azt megsózta, így ették kenyérrel mártogatva. Száraz volt a kenyér, és piszkos a ruhája a hasán, ahogy magához szorította, míg szelt belőle. Sokáig turkáltam a paradicsomgerezdek között, míg a kenyérfalat megpuhult valamennyire. Kinn ettünk az árnyékban, valami elvadult lugas alatt. Törött lábú szék hevert egy piros lábos mellett, a vadul burjánzó rózsabokor alatt. Éreztem, hogy néznek. Nagy hasú, fekete macska dörgölődzött herregve a székem lábához. Cicc, szóltam neki halkan. Sárga szeme vad volt és esdeklő egyszerre. Egészen kicsi volt a feje és a lábai, csak a közepe dagadt, mint egy feszes, szőrös labda. Titkon kenyeret dobtam neki. Morogva habzsolta. Sicc, rúgott felé mezítlábas lábával Tinka. Itt hagyta az előző lakó a nyakamon, így az anyja. Mindig enne, fogjon egeret, a fene a belit. Mindjárt lefial, nem győzöm én etetni ezeket. Takarodj, vágott utána egy szakadt papucsot és a macska fájdalmasan felnyávogott. Később a küszöbre ültünk játszani. A fekete macska egy bokor alól lesett, és mikor Tinka nem figyelt, óvatosan megsimogattam. Kemény, szőrös hasa vadul hullámzott az ujjaim alatt. És dorombolt. Sárga szemét lehunyta, míg óvatosan az állát vakargattam, majd finoman harapdálta a kezemet. Nekem nagyon tetszett ez a macska. Arra gondoltam, elkérem Tinka anyjától, ha nekik úgysem kell. Nagymama is örülne, a macskának is jobb sora lenne, méláztam, míg simogató kezem alatt elfeküdt. Aztán mit érne maguknak ez a macska, nézett rám ravaszul, körmét piszkálva az asszony, míg Tinka vadul szívta az orrát. Abban maradtunk, hogy megbeszélem a nagymamával és majd üzenek a lányával.
Két napig nem mentem feléjük. Aztán Tinka üzent, hogy vár a hídnál, macskát hoz nekem. Nem adunk pénzt macskáért, fiam, szólt utánam nagyanyám. Annyit vártam rá, hogy már azt hittem nem is jön. De aztán csak megjelent. Harmonikázó harisnyával, libegő szalagokkal, taknyosan, egy kis dobozt szorongatva a hóna alatt. Macskát hoz, nyeltem izgatottan. De a fekete nem férhet ebbe bele. Gyere fel a hídra, kiáltott felém, mutatok valamit. Leültünk a hídra, a gyalulatlan deszkák ontották a meleget. Idenézz, húzta szét a doboz tetejét. Négy, egészen apró, talán újszülött macskakölyök aludt ott, szorosan egymásba gabalyodva. Apró, tökéletes mancsaik cukorkarózsaszínen virítottak, fülecskéik bársonya akár a rózsaszirom. Lefialt a fekete, aztán anyám agyoncsapta, szívta meg orrát Tinka. Hoztál pénzt? Nincs pénz, nem adott pénzt nagyanyám, mondtam, és reszkető ujjam hegyével megsimogattam egy kis fejet.  Na, ha nincs pénz, nincs macska, tápászkodott fel Tinka és kivette a kezemből a dobozt.

A híd acélsodrony korlátja alatt áthajolva egyenként vette ki a macskakölyköket. Csobbant az apró test, kapálózott és sírt. Sorban jött a többi, és mire eszméltem, az utolsó is repült. Még sírtak ott egy kicsit, a víz felszínén evickélve, aztán csend lett. Megmondtam, nézett a szemembe Tinka, nincs pénz, nincs macska. Nem kaptam levegőt. Nagy volt a csend. Kicsit fújt a szél, borzolta a fűzfákat a parton. Szelíden öleltem át és nagyot löktem rajta a korlát alatt. Nem sokat kapálózott. Csak a madarak látták, milyen szépen lebegnek a szalagjai a víz színén.

Ilyentájt

Képtalálat a következőre: „jég”



ilyentájt csendtéglákból
építek házat
s ha jössz
én ott leszek
szemem káprázat
nélküli csodákat
ígér majd
rőt teát iszunk
porcelán sziromból
kezed melengetem
gondolat szőtte
szép szerelemmel
és árnyékok nélkül
futunk a
kék havon
ha roppan a
Hold kényes dereka
didergő hajnalon

A csodatévő Ling Ling

  Art Deco fényképe.

Midőn az aranytorkú nyár bekebelezte a várost, megállt az élet. A hajnal reggelbe csúszott, felgördültek a redőnyök a bérpaloták ablakain, huncut szemű cselédlányok könyököltek slingelt párnák csücskein, karjuk fehérje a tejhabbal vetekedett, s miután kiszellőzött a szobák sok csókos titka, hűvös józansággal indult a nap. Fürge bolti szolgák formás vizesnyolcasokat írtak a porba, konflisok kerekeinek csattogása keveredett rikkancsok ordibálásával és a villamos csilingelésével. E nagy reggeli nekibuzdulása a frissen mosdatott városnak eltartott úgy délelőttig, ekkor újfent végig csordult a hőség a tereken, egyre mélyebbre bókoltak a virágok díszesen faragott kővályúikban, lecsukódtak a házak redőnyszemei, csak a segédek pihegtek az üzletek napvédő ponyváinak árnyékában.
Madame Bertha is lehúzta a redőnyöket, és szigorúan vigyázva háza csendjére s a kisasszonyok délutáni pihenőjére, határozott mozdulattal elfordította cifra kulcsot a zárban.
Pár esztendeje, Madame Bertha, még mint Ilse Schrantz, akkora koszorúba fonva hordta szőke haját, mint egy szakajtókosár, ábrándos tekintete megőrjítette a férfiakat, de főként Z. urat, ki intéző volt egy közeli birtokon. Ilse Schrantz szívesen fogyasztott libamájat, utána meg pezsgőt. Lehetőleg Bécsből. Kizárólag vörös rózsa szirmaival telehintett fürdővízben fürdött és sosem vette fel kétszer ugyanazt a fehérneműt.
Azon kívül Ilse Schrantz kedvelte a gyémántos buton ékszereket, Z. úr meg Ilsét. Sajnos az intéző úr sikkasztott egy kicsikét és mikor kiderült a disznóság, éppen Abbáziában múlatták az időt, meg a libamájat. Vakulj világ!
 Így esett, hogy Ilse Schrantz egy tavaszi hajnalon sietve felszállt a fiumei gyorsra, hogy utána nyúljon a szerencséjének a fény városában. Párizsban eleinte egy kis kalapszalon masamódja lett, míg egy idős gróf rajta nem felejtette a szemét. Ilse később is váltig állította, szerelem volt ez a javából, ám az édes érzésekhez jelentős mértékben hozzájárult az agg gróf kicsiny, ám otthonos palotája, közel a Montmartre hoz, a mulatók és orfeumok parfümös világa, valamint az egész gondtalan és vidám élet, amiben szeretője részesítette. Ékszereket kapott, kalapokat és vagyont érő ruháit a legjobb szalonok szállították, elegáns sevróbőr cipőit sápadt irigységgel nézték. Az öreg gróf halála után kiderült, minden vagyonát Ilsére örökítette. Pár hónapig élvezte csak a szabadság ízét, aztán egy hajnalon honvágy kezdte gyötörni.
Hosszas töprengés után úgy döntött, a szerelem még mindig a legjobb befektetés, ezért pénzzé tette a palotát lovastól-lakájostól, a szőlőt, a kerteket, majd hozzácsapta jelentős összegre rúgó megtakarítását, amit ő diszkrét bájjal csak míder-pénznek nevezett, hazautazott és Madame Bertha néven megnyitotta a város sorban hatodik nyilvánosházát.
A manzárdos, sárga ház a Fő-tér egy kis mellékutcájából volt megközelíthető, és nagyon praktikusan, kicsiny ajtaja nyílt a hátsó utcára. Nagy volt, ám ízléses és nem hivalkodó, gondosan ápolt kertjében kicsiny halastó díszlett, és kényelmes pihenőágyak bújtak meg a bokrok alatt. Télikertjében citrom érett és apró, színes madarak fickándoztak míves kalitkájukban. A Madame válogatott menazsériával készült meghódítani szülővárosa szerelemre éhes közönségét, ezért időt és pénzt nem kímélve járta a nagyobb városokat, és kiválogatta a termés színe-javát.
Abban mindenki véleménye megegyezett, hogy Madame Bertha különleges intézményt honosított meg a városban, ugyanis minden általa alkalmazásba vett lány valamilyen kivételes nőtípust volt hivatva megszemélyesíteni. Míg egyéb helyeken szőke, barna, fekete vagy vörös kisasszonnyal szórakozhatott a vendég, addig a Madame rafinált módon egzotikus élményekkel kecsegtette a szerelem lovagjait.
A ház bejáratánál Shafar, az aranymellényes szerecsen várta az érdeklődőket, majd maga a Madame vezette körbe és kínálta frissítőkkel a vendéget. A nagy, bordó selyemtapétás szalonban pálmák közepette színes selyemkereveteken pihentek a kisasszonyok, a háttérből halk muzsika szólt és aranyozott tálakból buja aromájú füstölő illata szállt.
Jobbról ibolyaszínű kereveten Zulejka hevert, a törökös szépség, apró, gyöngyszín selyembugyogóban, mely fölött barna, telt keblei rózsájuknál félig kibuggyanni látszottak az áttetsző ingből.                                                                                                                                                                                                               Zulejka egzotikus báját a Madame egy kolozsvári piacon fedezte fel, ahol egy teknővájó cigány család legnagyobb lányaként szorgoskodott. Egy felfordított vödrön üldögélt, és azon igyekezett, hogy minél messzebbre köpje a tökmag héját. Ám Madame Bertha meglátta benne a csiszolatlan gyémántot, mandula alakú szemeinek kihívó pillantását, arányos, nyúlánk alkatát, megdöbbentő melleit és hibátlan, hófehér mosolyát gödröcskés arcában. Két hónap nem telt belé, és kicsinyke átalakítás után a kicsi Rózsi mármint Zulejka szédítette a férfiakat törökös eleganciával berendezett budoárjában, s külön pikáns bája volt szavának, amint egzotikusan törte a magyart.
Regina kisasszony Weiner Sáraként született egy kis szatócsboltos hatodik gyerekeként, és bár pénzt nem, kellemet és bájt annál többet örökölt felmenőitől, hófehér bőréhez ezer csigába göndörödő rézszín hajkoronát viselt, zöld macska szemei hidegen világítottak és szívesen vállalta rosszalkodó urak megfenyítését krokodilbőrrel bevont ébenfa pálcájával. Szigorú, fekete tónusú bútorokkal berendezett szobájának közepén tűzpiros dupla ágy terpeszkedett, rézpántjain a szerelem láncai, diszkrét lakatokkal.
Egy ikerpár is színesítette a ház felhozatalát, akik közül Bella kisasszony Losoncon látta meg a napvilágot, Stella kisasszony pedig Brassó városában, ám mivel kis hajfestés után úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, a Madame úgy gondolta, igen érdekes megoldásokat eredményezhet, ha mint ikerpárt állítja őket csatarendbe. És ez így is volt, mert egyre másra jelentkeztek olyan gavallérok, kik egyszerre két kisasszony kényeztetését is szívesen vették, persze dupla ár fejében, mégpedig egy óriási kerek ágy csipkés homályában.
Aki az érintetlenség illúziójára vágyott, annak Pipszi kisasszony bájait ajánlotta a ház úrnője. Komoly, csendes mosolyú úri lány volt Pipszi, aki egy katolikus pap és egy varrólány félrelépéséből született és miután eltanácsolták az árvaházból, az irgalmas Madame volt, aki befogadta. Hamar felismerte rajta a szűziesség mázát, bár a kisasszony úgy döntött, alig tizenhat évesen megajándékozza ártatlanságával az árvaház fiatal kertészét. Nyakig magasan gombolt ingblúzt hordott Pipszi kisasszony, ám hosszú, sima vonalú szoknyája alatt semmit és különleges testi adottságai révén az ártatlanság érzését keltette. Ő volt Pipszi, a mindig szűz.
Ha ellentétekről lehet szólni, úgy Miranda kisasszony maga volt a megtestesült bűn, bár nem nőtt magasabbra egy gyereklánynál és alkatilag sem volt nőiesnek mondható. Rövid bubifrizurájával, férfias nadrágjaival divatot teremtett, hosszú szipkájában szinte sosem aludt ki a kis arany cigarette, mély altja ingerlően búgott. Öle forró volt és harmatos, mint egy orchidea, és szívesen adott ráadást az örömökből. Diákok és fiatalemberek szívfájdalmainak nagy tudora volt, és nem volt ellenére egy forró órácska kerti pavilon rejtekén, ha kíváncsi szemek lesték a bokrok alól.
Ám a Madame képzeletbeli koronájának ékköve, a ház új kincse egy egzotikus lány volt, Ling Ling, a Harmatos Őszibarack. Történt egyszer valamikor régen, hogy egy malájföldi matróz szerelembe esett egy abbáziai kocsmáros legkisebb lányával. A fiú barna volt, ferde szeme vérforraló, a mellére tetovált tigris ijesztően vonaglott a szerelem perceiben, a lány nagymellű, szenvedélyes és tapasztalatlan.  A szerelem legalább öt éjszakán át tartott, majd mikor a fiú hajója vitorlát bontott, emléket hagyott maga után, kilenc hónap múltán törékeny, mandulaszemű kislány sírt fel a kocsma emeletén. A kocsmáros irgalmatlan volt, a lánya engedelmes, ezért a szuszogó kis csomagot egy gazdag család küszöbére tették. Tizenöt esztendő múlva a kis Arabella kényen nevelt egzotikus virággá nőtt, négy nyelven beszélt, játszott mandolinon és hárfán, apja csodálatos ferde szemeit és anyja formás kebleit örökölte, tagjai aprók voltak és finomak, és néha, mikor a tenger felé nézett, szokatlan vágyódás lepte meg. Ezért-e vagy másért, de egy napon megszökött egy francia tiszttel és meg sem állt Marseille-ig. Két hét boldogság után a tiszt elhajózott és Arabella menthetetlenül elveszett volna a kikötői bordélyok zord világában, ám ekkor jó sorsa Madame Bertha útjába sodorta. A Madame egyből felismerte a lányban szunnyadó őstehetséget, hazavitte, kikupálta és bemutatta vendégeinek. Ő volt Ling Ling, a Harmatos Őszibarack, a japán császár őkegyelmessége titkolt gyermeke. Ling Ling szobája kicsiny volt és lakályos, benne pár kényelmes selyempárna és egy mesebeli festett paraván, egyenesen a kegyelmes császár udvarából. Táncoló darvak, titokzatos tájak és buja virágok díszítették a selyemparavánt, mely mögött Ling Ling kényelmes nagy ágya terpeszkedett. Apró mécsesek égtek mindenfelé, s míg a füstölők nehéz illatában kilépett pompás kimonójából, a felajzott urak a paraván mesebeli hölgyét látták megelevenedni. Az ágyon Ling Ling apró, elefántcsontszín teste szinte elveszett a színes selymek ölelésében, s a fülledt félhomályban csak remegő keblének gránátalmaszín rózsája vagy keskeny combja villant elő s vált játékszerévé az izgatottan kutató kezeknek. Bőre sima volt és forró, öle meztelen és illatos, mint az őszibarack, kemény kis keblei peckesen állták a rohamokat. Ling Ling mosolygós volt, engedelmes és hallgatag, ám látszólagos szelídsége adott pillanatban apjától örökölt vadságba csapott át, ilyenkor karmolt, ütött és harapott, végletekig fokozva a kéjt meglepett partnerében.
Madame Berta korán felismerte, hogy a lány páratlan érték, igazi művésze mesterségének, ezért ügyelt rá, hogy csak kivételes vendégeinek bocsássa rendelkezésére.
Akkoriban történt, mikor Ling Ling megérkezett, hogy egy jó nevű tanácsos, ki a háznak állandó s figyelmes mecénása volt, váratlanul megbetegedett. Betegsége nem volt hétköznapinak mondható, férfiereje teljében egyik napról a másikra elvesztette érdeklődését a szebbik nem iránt. Független, gazdag férfiként sokat utazott, csinos, férfias termete és nem utolsósorban vagyona a lányos anyák álmává predesztinálta. Orcák gyúltak ki és szemek ragyogtak fel, ha a kitűnő táncos és lovas hírében álló férfi bármely bálon megjelent, és titokban fogadások köttettek, melyik ifjú hölgy lesz a szerencsés, aki ezt a zabolázatlan, nagyvadat megszelídíti, és a házasság szelíd vizeire vezeti. Ám utóbbi időben aggasztó hírek kezdtek el keringeni, a tanácsos úr megcsömörlött a nőktől, pár alkalommal már csődöt mondott kedvenc piros-lámpás házában. Mi volt a baj, senki nem tudhatta, főleg maga a tanácsos úr nem, s mikor végképp megkeseredve felkereste Madame Berthát, kudarctól remegve kért tőle tanácsot. A Madame elgondolkodva hallgatta, majd sorban felajánlotta menazsériája különlegességeit. Nem, sóhajtotta megtörten a tanácsos, még csak látni sem vágyik őket. Hallgattak. Mindketten érezték, itt csak a csoda segíthet. Ekkor Ling Ling bájos arca, törékeny alakja képzett fel Madame Bertha előtt, és kézen fogva a tanácsos urat, odavezette ennek ajtajához.
A szobában félhomály volt, a paraván mögött törékeny teremtés kuporgott, előtte lakkozott asztalkán illatos tea és narancsos keksz.
Ling Ling áttetsző selyemkimonóban üldögélt egy selyempárnán és egyszerű kis dalt játszott mandolinján a hervadó virágról, amivel könnyekig meghatotta a tanácsos urat. Szorongása oldódott, s míg Ling Ling most a madárról énekelt, ki párját keresi, kedvtelve kortyolt a teából és kényelmesen félkönyékre dőlve gyönyörködött a lány hangjában. Az kedvére való volt. Kis könnyű borzongások futottak gonddal keményített inge alatt, ott a gerince táján, szíve vadul dübörgött, homlokán kiütött a veríték, és érezte férfikedve éledését. Aztán leégett a gyertya, s a lány udvariasan megköszönve a társaságát az ajtóhoz kísérte a tanácsost.
Ő másnap este újra eljött, remegő szívvel hallgatta a lány dalát, megbabonázva leste karja ívét az áttetsző kimonó alatt, elkortyolta a teát, s mikor megölelni akarta, az könnyedén szökkent ki karjai közül, s táncot lejtve vérforraló mozdulatokkal lesimogatta magáról a kimonót majd eltűnt a paraván mögött. Következő este a tanácsos fogcsikorgató elhatározással érkezett, s miután egész éjjel szemhunyásnyit sem aludt, szentül elhatározta, ma megtöri a szép Ling Ling büszkeségét, ha kell, erőszakkal gyűri maga alá meztelen testét. Belépve a kis szobába, Ling Ling félig selymekbe burkolva az ágyon feküdt, kezében hosszú pávatollat tartott, s miután a tanácsos eleget tett a tea ivás szertartásának, arra kérte a férfit, gyengéden cirógassa meztelen testét a tollal. A tanácsos tikkadó torokkal, kalapáló halántékkal tett eleget a kérésnek, lassan lekerültek Ling Ling testéről a selymek, láthatta hetyke mellét, vágytól megremegő combjait s meztelen ölét. Ám a lány megérinteni ismét nem hagyta magát, s a tanácsos átkozódva csapta be maga után az ajtót.
 Madame Bertha legelbűvölőbb mosolyával vezette be másnap az álmatlanságtól szemmel láthatóan megviselt tanácsost, és csendesen behúzta mögötte Ling Ling ajtaját. Kicsit megbiccentve fejét közel hajolt, és legendás diszkrécióját félretéve, hallgatózott. Kisvártatva lábujjhegyen megjelentek a kisasszonyok, és lélegzetvisszafojtva próbálták kitalálni az események folyását. Odabenn, a bársonyos sötétségben suttogások keltek, ingerkedő kuncogás, selyem zizegés, majd izgalomtól és vágytól rekedt férfihang dörmögése hallatszott.  Aztán csak a szerelembe fúló nevetés hangjai buggyantak ki a takaró alól.
 Kisvártatva csend lett, majd Madame Bertha elégedetten bólintva fordult a vihogó lányokhoz.
-Szegény édesanyám mindig mondta, ahol a szükség, ott a segítség - jegyezte meg, és csendben levonultak lépcsőn.



A gyertya

Képtalálat a következőre: „lótusz gyertya”


Anya és lánya tanácstalanul álldogáltak a cukrászfelszerelést árusító bolt kellékei között. Zselék, marcipánok, csoki figurák kellették magukat szemérmetlen módon a polcokon és a kínálón. Buja marcipán virágok pompáztak minden színben, papagájok, kiskutyák, focilabda és társai.  Szinte elvesztek a kínálatban. Az eladó készséges mosollyal támaszkodott a pultnak. Lesett, mint pók a hálóban.
-Valami különleges gyertya is kellene – mélázott az asszony- olyan, amire mindig emlékezni fog apád. És persze a vendégek is. Ha nem is a legdrágább…Ámbár, a főnöke is ott lesz, meg a kínai delegáció feje. Legalább meglátja, nem akárkit léptetett elő a múlt hónapban.
Az eladó mosolygott majd megfordult és keresgélni kezdett.
-Kerek születésnap, nem fogunk kukacoskodni - vágta fel fejét dacosan a lány és az eladóhoz lépett.
-Lótusz gyertya, ez most a legdivatosabb, és a legdrágább- emelt az le a polcról óvatos mozdulattal egy aprócska dobozt. - Ahogy meggyújtják a csúcsát, sorban nyílnak le a szirmok, mindegyik végén apró lángocska ég majd. Nagyon exkluzív és elegáns.
-De ugye nem muzsikál, mert azt a férjem ki nem állhatja - nézegette az asszony a kínai nyelven írt használati utasítást.
-Biztosan nem - erősítgette az eladó - akkor még drágább lenne. És beütötte az összeget.
-Aha - nyelt nagyot az asszony, és bankkártyájáért nyúlt.
- Milyen színben kérik? Fehér, lila vagy vanília- emelgette óvatosan a dobozokat az eladó és díszes papírszatyrot készített elő.
-Legyen a vanília, az elegáns - tért magához a lány az összeg láttán és anyjára mosolygott. Minden megvan a tortához, futotta át az asszony sebtében a listát és elköszöntek.
Szinte repült az a pár nap a hét végéig. Lefoglalták a legjobb vendéglő különtermét, átbeszélték a menüt és az italokat. Nem, torta nem kell, azt mi hozzuk, húzta ki magát büszkén a lány és anyjára mosolygott. És mire a nagy nap előestéjén elkészültek a tortával, az asszony fáradtan dőlt neki a konyhapultnak.
-Gyönyörű lett - mosta kezét elégedetten a lány és az anyjára mosolygott. -Narancsos csoki, apa kedvence, és milyen elegáns lett ezekkel a girlandokkal. Olyan ügyes vagy, anyukám- lépett túláradó szeretettel az anyjához és szorosan megölelte.
Az szeretettel visszaölelte és megsimogatta a haját.
-Közös projekt- mondta és puszit adott az orrára. - De dugjuk el, míg apád meg nem érzi a narancs illatát, vidd át hamar Zsuzsa nénédhez. Siess, mert mindjárt haza ér!
Este, miután minden elcsöndesült, az asszony aggodalmasan pörgette magában végig az eseményeket. Minden tökéletes lesz. A torta volt az utolsó gondolata, és elmerült az álomban
- Jaj, a gyertya itthon ne maradjon - lépett vissza másnap az ajtóból a lány és a kis dobozt sietve a retiküljébe rejtette.
-Milyen szerencsés fickó vagyok -, nézett végig családján az apa- ilyen csinibabákkal élek körülvéve.
-És milyen gondoskodó csinibabákkal- nevetett az asszony és összekacsintott a lányával.
-Nem érdemlem én ezt - szólt az apa a könnyeivel küszködve- mikor meglátta a köszöntésére összegyűlt társaságot. A főnök mellett feltűnt a kis kínai. Mosolygott, hajlongott és láthatóan jól érezte magát. És ittak. Tósztot mondott a keresztapa, a szomszéd, a főnök, a legjobb barát, és a sporttársak nevében Józsi bá. És sorban minden férfi, ahogy illett. Aztán diszkréten megállt a pincér az ajtóban az előétellel, és az asszony megkönnyebbülten felsóhajtott. Remek volt a töltött libanyak, a tepertő falatkák lila hagymával és friss kenyérrel.
-Kaca- jegyezte meg a kínai – és mindenki udvariasan kuncogott.
-Cuki pofa vagy - mondta a főnök felesége kissé spiccesen és szeretettel megsimogatta a vállát. Mosolyogtak. Csend volt, csak szuszogás hallatszott, míg Józsi bá hangosan hörpölte a levest. A sült illatosan omlott le a csontról, a bazsalikomos krumpli párája fölött elgyötört arcok mosolyogtak egymásra és elfojtott nyögések hallatszottak. Kis csönd támadt, miután a pincérek faarccal összeszedték a tányérokat, és a főnök titokban kieresztett egy lyukat a nadrágszíján. Szállt a kávé párája a tálcákon, diszkréten csengtek a kiskanalak és a pincér desszertes tányérokat osztogatott.
-Úristen- mi lesz még- mélázott az ünnepelt, és titkon az órájára nézett. Még fél óra a meccsig. Csak vége lesz addig, gondolta szórakozottan és elnyomott egy ásítást.
-Boldog születésnapot, drágám - rebegte meghatott hangon a felesége és forrón megcsókolta. Az ajtóban feltűnt a pincér, kis zsúrasztalon tortát tolt.
-A kedvenced, apa, narancsos csoki- ölelte a lánya és az anyjára mosolygott.- Elő a gyertyával, mami!
-Á, lótusz- bólogatott meghatottan a kis kínai - a cerence, boldogcág virága, míg ég, hozza a cí.
Az asszony vigyázva meggyújtotta a toboz alakú gyertya csúcsán a kanócot és lélegzet visszafojtva várták, hogy kinyíljon a lótusz. Megtörtént. Ahogy a viasz átmelegedett, a vendégek elragadtatott sóhajai közepette sorban lenyíltak a szirmok, mindegyik végén apró láng remegett.
-Gyönyörű- súgta az asszony a lányának, és megszorította a karját.
Aztán váratlanul felhangzott egy torz, rekedtes hang. Oh, jingle bells, jingle bells
Jingle all the way
, hadarta egy elvis presley-be oltott micky egér hangja, és a főnök önfeledten felröhögött.
-Ez honnan jön - nézegette szederjes arccal az ünnepelt a tortát és izgatottan gyűrögette asztalkendőjét. Háta mögött felvihogott a főnök felesége és a szomszédasszony vinnyogva borult az asztalra.
-Nem kapcsolnád ki, drágám- nézett könyörgő szemekkel a feleségére és meglazította nyakkendőjét.
-Pillanat, már keresem a kapcsolóját- kaparászta az asszony a gyertya alját elszántan és izzadtan széttárta a kezét.- Nincs kapcsolója, azt hiszem- rebegte elhaló hangon és remegő lábakkal leült. A szomszédja tenyerébe hajtott, szilvaszín fejjel röhögött.
-Cak nem kikapcol, nem hozni cí- emelte fel imbolyogva mutatóujját a kis kínai és mosolyogni próbált. A főnök felesége szeretettel rámosolygott és aprót csuklott.
-Drágám, fújd el a gyertyát, talán akkor elnémul- súgta az asszony és megtörölte férje verejtékes homlokát.
Az vonagló szájjal próbálta eloltani a lángokat, de azok makacsul ellenálltak. Nem történt semmi. Milyen vicces gyertya, súgta Józsi bá, és megpróbálta elfojtani nevetését.
-Vedd le, és takarjuk le valamivel- súgta anyjának a lány, és mosolyogva kikapta a gyertyát.
Kancsóba mártotta, a lángok sisteregve kihunytak, ám a dal nem némult el. –Tedd el a retikülödbe, anya, mert apa mindjárt rosszul lesz. Gyorsan!
Az asszony nem tétovázott, gondolkodás nélkül a táskájába rejtette és ráült. Oh, jingle bells, jingle bells, Jingle all the way, hangzott fojtottan a szoknyája alól, és ő próbált kedvesen mosolyogni. A társalgás rendeződni látszott, ám a végtelenül ismétlődő dallam mindenkire különbözőképpen hatott. Miután a főnök céklavörös fejjel kitámolygott a mellékhelyiségbe, felesége táncra perdült a kis kínaival. Józsi bá kásás hangon dúdolta a jingle bells-t, a pincérek ki-kiszaladtak a konyhába röhögni.
Aztán az asszony döntött. Halálra vált arccal felkapta a retiküljét és kirohant a konyhára. Egy szempillantással felmérte a tűzhelyen álló legnagyobb fazekat, melyben csendes rotyogással főtt valami alaplé. Kiemelte a gyertyát, sunyin szétnézett és tétovázás nélkül belesüllyesztette a levesbe, kicsit hallgatózott, majd elégedett arccal bólintott. A legszebb mosolyával lépett vissza a terembe és ölelte meg a férjét. Diszkrét tányércsörgés közepette felvágták a tortát, miközben a muzsikáló lótusz az utolsókat rúgta a forró levesben.