Midőn az aranytorkú nyár bekebelezte a várost, megállt az élet. A hajnal reggelbe csúszott,
felgördültek a redőnyök a bérpaloták ablakain, huncut szemű cselédlányok könyököltek
a slingelt párnák csücskein, karjuk fehérje a tejhabbal vetekedett, s miután kiszellőzött a
szobák sok éjszakai csókos titka, hűvös józansággal indult a nap. Fürge bolti szolgák formás
vizesnyolcasokat írtak a porba, konflisok kerekeinek csattogása keveredett rikkancsok
ordibálásával és a villamos csilingelésével. E nagy reggeli nekibuzdulása a frissen
mosdatott városnak eltartott úgy délelőttig, ekkor újfent végig csordult a hőség a tereken,
egyre mélyebbre bókoltak a virágok díszesen faragott kővályúikban, lecsukódtak a házak
redőnyszemei csak a segédek pihegtek az üzletek napvédő ponyváinak árnyékában. Még Ács
úr, a vak koldus is becsoszogott egy hideg fröccsre a Kispipába.
Elutazni kellene, merengett Tóth Tihamér is spriccere mellett. Hagyni ezt a nyári unalomba
fulladt várost, a színházat és a hegedűt, az esti előadások fáradt izgalmát, a mindig házsártos
szobaasszonyt a kelkáposztaszagú kapualjjal, és a házmester örökké lekváros képű
kisgyerekével.
Abbázia, sóhajtott fel Ács úr, aki mielőtt vak koldussá lett volna, báró Hadffy intézője volt,
annak székelyhídi birtokain. Ám belépett az életébe a végzet Ilse Schrantz személyében,
aki arról volt nevezetes, hogy akkora koszorúba fonta szőke haját, mint egy szakajtó kosár,
sötétkék szemei voltak, és vacsorára szerette a libamájat, pezsgővel. Ez a haj néha önálló
életre kelt, a tánc hevében kibomolva kígyóként vonaglott gazdája után.
Szóval Ilse Schrantz szívesen fogyasztott libamájat utána meg pezsgőt. Lehetőleg Bécsből.
Azon kívül meg Ilse Schrantz kedvelte a gyémántos buton ékszereket, Ács úr meg Ilsét.
Így esett, hogy az intéző úr sikkasztott egy kicsikét és mikor kiderült a disznóság, éppen
Abbáziában múlatták az időt, meg a libamájat. Vakulj világ!
Ezért Abbázia Ács úrnak az egykor volt gondtalan és gazdag élet emlékeit pendítette meg
lelke kicsiny aranyrugóján. Hogy mivé lett Ilse Schrantz, az már egy másik történet, mint
ahogy Ács úr átlényegülése is vak koldussá.
Elég az hozzá, hogy a név, Abbázia, ott muzsikált Tóth Tihamér fülében egész délután, s
a kora esti korzón hullámzó közönség halk beszélgetéséből is úgy ütődött füléhez, mint
apró kavicsok a tengerparton. Szél játszott e névben, a tenger sós csókjai, vad sirályok
rikoltozása és egzotikus szépségek egészséges nevetése keveredett benne. S mikor rendes
esti kártyapartnere is megerősítette, hogy tudomása szerint Abbáziában vannak a világ
legszebb vendéglősnői, hősünk huszáros gyorsasággal összecsomagolt, majd érzékenynek
nem nevezhető búcsút véve szállásadónőjétől, reggel felszállt a fiumei gyorsra.
Sosem volt a nyári reggel ily friss, a szalámis zsömle ennyire ízletes, a kávé oly aromás, mint
ezen a bolond reggelen. Szabadság, feszítette hátra derekát kéjesen a kupé bordó bársonyán
Tóth Tihamér. Minden egy gondtalan, pompás utazás ígéretét zengte, s hősünk tiszta örömét
még az a két lókupec sem tudta beárnyékolni, akik töménytelen mennyiségű fokhagymás
szalámi elfogyasztása után meglazított cipőkkel horkolták végig az éjszakát, penetráns
lábszagot árasztva.
De mindenért kárpótolva érezte magát, midőn a vonatablakból kihajolva szemébe nevetett a
tenger az öböl szelíd ölelésében. Az állomás hamar megtelt izgatott és kacagó kiáltásokkal,
amerre nézett tömeg hullámzott, pompás toalettek villantak elő, elkeseredett nevelőnők
kergettek pajkos gyermekeket és rendre felhangzott a hordárfiúk éles kiáltozása.
Egy eperszín villában vett ki szobát, mely a hegy oldalába ragasztva buja babér és leánder
erdőcskében pihegett fakózöldre kopott zsalui mögött. Az egész házat átlengte valami
délvidéki lustaság, valami engedékeny rendetlenség és az égett olaj meg a fokhagyma szaga.
Nagy kövér, hússzín rózsák virítottak a kertecske murvával beszórt ösvényei mellett, aromás
szirmaikból illatszert készített a háziasszony lánya. Pompás termetű, fekete teremtés volt
ez, húsos ajkai fölött az apró szőrszálakon rendre megült az izzadság, ezt kéjesen nyalogatta
vagy izmos alsókarjával letörölte. A különböző társadalmi státuszból származó férfi vendégek
egységesen álltak a házikisasszonyhoz, mindnyájan hót szerelmesek voltak belé. Ám
úgy tűnt, ő mindnyájukat a vendégnek kijáró tisztelettel nézi bolondnak, s ezért a reggeli
felszolgálásánál vagy a nyugdíjas kúriai bírót kergette őrületbe, amint telt melleivel vállaira
hajolva tette elé a kávés csészét, vagy a sokgyerekes kis zsidó kereskedőt bolondította ajkai
nyalogatásával. És akkor még nem beszéltünk a két pesti család diákfiairól, akik kamaszos
hevülettel nézték végig a kisasszony esti fésülködéseit a szándékosan elhúzott függöny
mögül. Pajzán arclegyintéssel vagy hátbavágással tudatta a férfivilággal hajlandóságát egy
kis játékra, ám a helyzet komolyra fordultával, jelesül a facér papírkereskedő egy este átkapta
a derekát hátul az olajfák alatt, úgy teremtette képen, hogy még másnap is látszott az öt ujja
nyoma.
Aztán mindez megváltozott, amint kiderült, hogy Tóth Tihamér zenész, művész ember.
A vacsoraasztali társalgásnál derült fény hősünk első hegedűsi minőségére a Nagyváradi
Színháznál, nosza, ugrott a házikisasszony, szaladt és hozta a nagypapa hegedűjét és
innentől hiába volt szabadkozás, hegedülnie kellett. Tóth Tihamér felállt, aprókat igazított a
hangszer nyakán, majd feljebb tolva szemüvegét, haját hátra simította, szemét lehunyva arca
átlényegült, átadta magát a zene bűvöletének. Ekkor különös átváltozásnak lehettek tanúi az
asztalnál ülők. A hegedűs eddig csöppet sem vonzó, mondhatni hétköznapi arca megszépült,
lehunyt szemei felett szemöldökei kígyózva követték játékát, ajkai megnyíltak, látni engedték
a fogak egészséges szépségét, orrcimpái vadul megremegtek, egész teste szinte kígyózni
látszott a muzsika ütemére. Panaszosan szállt a hegedű szava attól fogva a balzsamos nyári
estéken, s a gyertyafényben a házikisasszony nagy fekete szemében latinos elérzékenyültség
ragyogott. Érzelmei hullámzását követte izmos barna keze izgatott babrálása mélyen kivágott
vászoningén, arca hol kigyúlt, hol elsápadt, és amint az utolsó lágy hangok is tovaszálltak, a
legnagyobb zavarba hozva hősünket az asztaltársaság előtt, elkapva a kezét futó csókot lehelt
rá, majd felugorva az asztaltól elfutott.
Innentől számítva jelentős változás állott be Tóth Tihamér státuszában. Reggelente ő kapta
a legfrissebb császárzsömlét, a legforróbb kávét, mi több, egyedül csak neki a kerti rózsák
szirmaiból titkos receptúrával készült lekvárt is felszolgáltak. S ha ő szabadkozva a kissé már
kínossá váló kivételezés miatt, szelíden mosolyogva elhárította a második adag rósejbnit, a
házikisasszony rajongó érzelmekkel szorította fehér, hosszú ujjú kezét terebélyes kebleihez,
maestro, suttogta, és ebben benne volt minden.
Lássuk be, az érzelmek ilyetén való tobzódása elkerülhetetlenül vezetett a végkifejlethez.
Utolsó estéi egyikén, immár túl a kötelező hegedülésen, Tóth Tihamér sétára indult a közeli
partra. Ott addigra elnémult a fürdőzők lármás serege, a tenger visszavette, ami az övé. Ő
gondolataiba merülve lépkedett, gyönyörködve a tenger szelíd esti szépségében. Méla kis hold
kandikált ki rongyos felhőfoszlányok mögül, eleinte észre sem vette az árnyat, mely követte.
Ám amint a kis babér ligethez ért, egy eleven, rózsa illatú forgószél terítette le, s gyűrte maga
alá a homokba. Arca, nyaka, keble rózsaillatú volt, a csókja is, csak a haja tövében bujkált
egy kis fokhagyma szag, de ez még édesebbé tette azt a szimfóniát, amit elmuzsikáltak ott a
homokban, ők ketten, míg a háttérben a tenger zihált szelíden.
