Az első tavaszi nap. Mennyire vártuk már! Te, én, a
borzas galambok a sarki háztetőn, a
hajléktalan, a bodobácsok a bokrok alatt a téren, és a fiú kékben.
hajléktalan, a bodobácsok a bokrok alatt a téren, és a fiú kékben.
A fiú úgy kilenc-tíz éves forma lehet, szelíd, pecsenyés arcú gyerek, olyan, aki tornaórán
utolsóként liheg be futás után, és két szalámis zsömlét is bevág szünetben, vasárnap meg
repetázik a rántott húsból. A fiú kékben türelmes és kitartó, nagyjából tíz percen át nézem
és gondolkodom azon, mit szedegethet a bokrok alól a kis parkban. Lehajlik, levelek közt
kotorász, majd vértolulásos arccal felemelkedve valamit piszmog. Találgatom, virág még
nincs, szinte fagyos a föld a kegyetlenül hosszúra nyúlt tél után. Talán kavicsot gyűjt.
Közelebb lépek.
Nem. Kezében tű, amin piros hátú bodobácsok tekeregnek néma kínban egy cérnára
felfűzve. Kis bogárteremtményei istennek, kik feléledve az első napsugaraktól talán napozni
indultak. Ki a fényre, a levelek nyirkos hidege alól. Nem találkoznak katicával, sem aranyos
futrinkával, bogártestvéreik talán még alszanak. Ők fényre vágynak, melegre.
Helyette a halál vár rájuk. Kékben.
