1988. aug. 12. péntek
Legszívesebben kergetném is, meg marasztalnám is a
napokat.
Kergetném, hogy minél hamarabb túl legyek a " nagy
napon ", amit szept. 16-18. közé jósolt a dokim, bár apu
bioritmus-számítása szerint szept. 27-én leszek nullponton.
Aztán meg nem bánnám, ha nem repülne annyira az idő, mert
csodaszép, meleg nyári napok telnek-múlnak. Esténként sokáig kinn ülünk a
teraszon, gyümölcsöt eszegetünk, hallgatjuk a tücsköket. Minden gyönyörű,
teljében van. Én is. Néha úgy érzem magam, mint egy óriási, pirosodó alma.
Mindenki mondja, hogy jól áll nekem a terhesség és valóban, szinte
megszépültem.
R. egyszerűen csodálatos! Napról- napra okosodik, egész
nap beszél, be nem áll a kis csőre. Éjjel, ha felébred, kéri a bilit,
esténként, komoly arccal fogat mos, szépen eszik egyedül, hiába, már nagylány,
nemsokára két éves lesz. Remélem, a testvéréből is ugyanilyen talpraesett
emberke válik majd.
I. végtelenül figyelmes velem, még a fújó széltől is óvna,
úgy vigyáz rám, mint egy kincsre. Jobban szeretem, mint valaha.
Olyan jókat szoktunk hancúrozni hármasban, szinte sajnálok
minden napot, ami eltelik. Jó lenne örökké fiatalon, így együtt.
Anyu, szegény, holnap jön ki a kórházból, több mint tíz
napot töltött benn orbánccal. Megyek hozzájuk főzni, hogy legyen étel mire haza
jön.
A helyzetünk lassan kritikussá válik. Nem elég, hogy
élelem sincs, fél kg. "szalámit" adnak fejenként, ha van, nagy
ritkán, az is víztől és zsírtól csöpögő, isten tudja, miből készül. Tegnap is
úgy tudtam venni parizert, hogy vettem hozzá egy kg. fagyasztott halat is. Legalább
Bogáncs és a macskák jól laknak. Most már gyógyszert, kötszert sem lehet kapni.
Sokan átszöktek mostanában.
Mi csak várakozunk.
szept. 3.
Mennyi van még hátra? Két hét? Lehet, hogy több.
Mindenesetre úgy érzem, lelassult körülöttem a világ.
Minden megállt és én csak várok, várok, figyelek csendben egy hangra, ami csak
engem szólít majd.
I. kolléganőjének az éjjel született meg a második kisfia,
Koppány. Merészség ilyen nevet adni manapság egy gyereknek itt Romániában. Bár
mi is kifejezetten magyar nevet választottunk, ha lány lesz, úgy az Emese nevet,
ha fiú, akkor pedig a G. nevet fogja kapni. Istenem, milyen jó lenne a R. mellé
egy kisfiú!
Nem is írtam, hogy van egy szép kis nyuszink, fehér,
fekete a füle és a két szeme körül is van két fekete folt. I. kiment a piacra a
lányával dinnyéért, és helyette haza állítottak egy nyúllal.
Hát igen, ezek vagyunk mi.
szept. 13.
Rájöttem, hogy félek a szüléstől! Most, hogy már tudom,
milyen, annál jobban. Pedig a természet ezt is ügyesen alakítja, valahogy
kitörlődik minden fájdalmas emlék, és csak az az eszeveszett öröm marad, hogy
megvan, itt van végre, megláthatom, megölelhetem, és milyen jó, hogy ép és gyönyörű
szép és már vinném is haza!
De nálam sajnos maradtak vissza dolgok, amiket nem tudok,
nem lehet elfelejteni. Sajnos a kórházi feltételek hagynak kivetni valót maguk
után, hogy finom legyek és nőies. Most már okosabb vagyok és "
feltankoltam", viszek pár darab szappant, cigarettát. Ezek néha kincset
érnek.
Mindegy. Fő, hogy túl legyünk rajta mindketten.
Szombat óta lejjebb ereszkedett a hasam, könnyebben is
mozgok. Olyan munkakedvem van, hogy ihaj!
Elmúltak a szép kánikulai napok. Esős, párás az idő. Meleg
van, hajnalonként és alkonyatkor pedig hűvös. Ezt onnan tudom, mert ugye kora
hajnalban szoktunk ki állni a bolt elé, hogy nyitás után még jusson tej.
Szerencsére nem kell sokat sorba állnom, mert tolatok ám előre a pocakommal.
Bár ez sem működik mindig. Tegnap például egy néni állt előttem paradicsomért
sorba, szegény nem tudott románul, hát úgy kipenderítették, hogy csak úgy
repült. És ilyenkor jön a jól ismert szöveg: "Aki nem beszéli az ország
nyelvét, menjen oda, ahol magyarul lehet beszélni!"
szept. 15.
Tegnap a körzeti orvos megnyugtatott, hogy 16-18 között
meglesz a baba. Én azt mondom, elég jó helyen van ott benn, ő majd tudja, mikor
kell jönnie.
R. egyre ölelget, puszilgat, mintha érezné, hogy most egy
darabig nem leszünk együtt. A család és a szomszédok folyton érdeklődnek, mi
lesz már?
Mintha csak úgy menne ez a dolog.
szept. 25.
Hát én már nem tudom mi lesz. Olyan jól vagyok, néha
elgondolom, te jó isten, hogy fog ez nemsokára fájni!
Szilágyi dr.-nő tanácsára holnap bevonulok a kórházba.
Kicsit idegesít a dolog, mert szerettem volna, ha a dolgok természetes úton
történnének, magyarán félek a mesterségesen megindított szüléstől. A család
biztat, hogy minden rendben lesz.
Ezt én is szívből remélem.
okt. 2.
Hétfőn reggel elindultunk, de mivel éppen nem jártak a
villamosok, kicsit elfáradtam, mire "begurultam"a kórházba. Szilágyi
dr.-nő már várt ránk és ez megnyugtatott. A vizsgálatok után kaptam két kalcium
injekciót, de semmi hatása nem volt. Azzal bíztattak, hogy másnap majd
megindítják a szülést. Hát jó. Estig tébláboltam, aztán bejött ügyelni régi jó
ismerősöm, D. dr., ő volt, aki Rékámat a világra segítette. Tehát D. doki
megnézett és úgy döntött, nincs itt mire várni, magzatburok repesztés, aztán
szülünk. Az újabb két injekciónak aztán meglett a hatása, majd az egész
kórterem röhögése közepette a hónom alá vágtam egy " Hogyan szüljünk
könnyen légző gyakorlatokkal " c. könyvet és röpke egy órás vajúdás után
megszületett az én gyönyörű, szőke nagyfiam, 3050 grammal és 50 cm-el. Sokkal
könnyebben ment, semmint reméltem volna. Aztán felhívtam az apját és
gratuláltam neki a fiához. Hát, mit mondjak, sírtunk.
Ma jöttünk haza.
okt. 6
Örömtől repes a szívem, mikor elnézem kis családomat.
Akkor a legaranyosabbak, mikor alszanak.
R. első perctől fogva imádja az öccsét, simogatja,
mindenkinek dicsekszik vele. Mondanom sem kell, milyen büszke vagyok rájuk, két
gyönyörű gyermekünk van, ráadásul az összes barát és szomszéd sárgul az irigységtől,
hogy másodiknak kisfiúnk született.
G. nagyon jó fiú, csak nem szeret enni, tejem sajnos most
sincs sokkal több, mint Rékával, így hát küszködünk. A család egy emberként áll
mellettünk, anyu mindennap jön, mos, főz és takarít bőszen. I. is még
szabadságon van.
Eljött az ősz és " a Kárpátok Géniusza "elkezdte
újból kisded játékait. Ahogy kinn szürkül, központi helyről lekapcsolják az
áramot. És mi csak ülünk a csendesen duruzsoló kályha mellett, hallgatunk
nagyokat, a két kicsi hangosan szuszog. Néha ellenállhatatlan nevető görcsöt
kapunk, mert olyan abszurd az egész szituáció, mint egy Csehov dráma. Aztán
hangulatos zseblámpa fénynél fürösztöm, pelenkázom és etetem a gyerekeket. Azt,
hogy a fiam böfizett, csak onnan tudom, hogy valami meleg folyik a nyakamba.
Tudom, hogy a panellakók még nyomorultabbak, mert olyankor náluk még a fűtés is
leáll és víz sincs. Mikor kinyitja a polgár a vízcsapot, elhaló hörgés
hallatszik. Ilyenkor óhajtva sóhajt a nép: "Így hörögne Ceausescu!"
Hát így éldegélünk mi, fogékonyan minden kis örömre.
Okt. 15.
Már egy hete küszködünk a hasmenéssel. Szegény
nagyanyámtól kaptuk el, én, I.,meg anyu. Sikerült gyógyszert szerezni,
diétázunk is stb. Szerencsére a gyerekek nem kapták el. Ígértem is száz lejt
Szent Antalnak.
G. mostanában elég jól eszik, azóta jött meg az étvágya,
mióta többet vagyunk levegőn, este ugyanis mikor kialszanak a fények, mi
sétálni indulunk. Hát ez bevált. Olyan aranyosan nézeget, rettentő szigorúan
szokta ráncolni a szemöldökét és a csepp kis homlokát, ilyenkor emlékeztet egy
szórakozott professzorra, aki a megoldáson töri a fejét.
R. egy bűbájos kis boszorkány, minden nap új szavakat
mond. Tudja a nevét, Jika (R.), hogy hány éves, ed (egy) stb.
I.hétfőtől dolgozik.
nov. 7.
Végre hosszas kínlódás, várás, mászkálás után péntek éjjel
megjött I. apuval Bukarestből egy színes tévével. Így teljesült I. régen
dédelgetett álma és nézhetné színesben a tévét, ha volna áram esténként.
A mi kis rigócskánk, kicsi R., most volt 4-én két éves.
Erre a jeles eseményre természetesen vendégeket is
hívtunk, itt voltak Gergő keresztszülei, anyám, anyósomék és egy fényképészt is
hívtunk. Minden jól sikerült, csak a torta rendelésnél volt egy kis gubanc,
mert a cukrász nem volt hajlandó a tortára ráírni, hogy aszongya:"Boldog
születésnapot R.", mi több azt sem, hogy R., mondván: ilyen név nincsen a
román nyelvben. Kis vita után kiegyeztünk abban, hogy nem ír rá semmit. Így
aztán haza vittem a pucér tortát és feláldozva a karácsonyra tartogatott Rámát,
szépen rá írtam, amit ÉN akartam.
nov. 22.
Szépen elmúlt a tévés időszak, néha nézzük, de inkább nem.
Minden csoda három napig tart.
R. megfázott és most nem élvezheti az idei első havat.
A fiam mostanában már teli szájjal vigyorog, azt
mondja:"hö-hö". Azt mondják, rám hasonlít és ilyenkor nagyon boldog
vagyok.
R. néha úgy szólít, Katyi, meg Katyikám. Zabálni való!
dec. 3.
G. kaphat már gyümölcsöt, eddig csak az almával került
közeli ismeretségbe.
Apu tegnap egy fejes autóját javította és kapott borravaló
gyanánt egy, azaz egy darab narancsot. Olyan boldogan hozta, mintha Páris
aranyalmája lett volna.
Jó ideig fogdostuk, szagolgattuk, régen láttunk már ilyet,
aztán egy határozott mozdulattal kettévágtam. R. kapta az egyik felét, a másik
felét pedig G., kifacsarva. Az én válogatós fiam egy pillanat alatt eltüntette,
mit eltüntette, felszippantotta a kb. kettő kiskanálnyi gyümölcslevet és
keserves sírásra fakadt, mikor közöltem vele, hogy Románia Szocialista
Köztársaság táplálkozás tudományi szakembereinek egybehangzó véleménye szerint
neki ennyi vitamin jár.
Amíg én a bömbölő fiamat vigasztaltam, az apja kiment a
teraszra káromkodni.
Ezután rövidesen sötétbe borultunk.
Áramszünet.
dec. 7.
Nem irigylem én ezt a szegény Mikulást. Mivel is tudja
megajándékozni a romániai jó kisgyerekeket?! Mi almát, diót, mogyorót és
kekszet találtunk a kiscsizmában, amit R. gondosan az ablakba készített. Na meg
egy hatalmas papír Mikulást, aminek mozog keze-lába, ha egy kis zsinórt meghúzunk.
Csokoládé, narancs, banán?! Ugyan.
Krampusz gyanánt tegnap becsengetett egy kedves román
hölgy, jött össze írni, hogy van-e gyerekünk, mi a neve és melyik óvodába
szeretnénk íratni. Minden rendben is ment addig a pontig, míg R. nevét kellett
volna leírnia. Rövid, de intenzív küszködés után megfutamodott.
dec. 27.
Gyönyörű karácsonyunk volt. Áldott, kegyelemmel teli.
R. csak álmélkodott mikor meglátta a karácsonyfát, "
Hűha, ez igen !"- mondta.
Mindennek nagyon örült, de legjobban talán annak a kis
piros busznak, amit apukájától kapott. Egyébként a kínai játékipar remeke.
A hagyományos pulykasült az idén is asztalra kerülhetett.
Mellesleg I.-nek volt egy kis kalandja a "néhaival".
Tudvalevő, hogy a pulykát le kell fejezni. Na, már most,
az én emberemnek nem megy a gyiloknak ez a módja, más módja sem, ezért a
pulyka, szegény, vérző nyakkal bár, de még vagy tíz percig virgonckodott, a
kutyák nem kis örömére.
Egyszóval mindenki elégedett volt és örült az
ajándékainak.
G. szépen fejlődik, most volt három hónapos, 5200gr.-os,
és mindig röhög.
dec. 31.
Ma van az esztendő utolsó napja és én ilyenkor mindig
mérleget készítek, milyen is volt ez az év?
Megszületett a gyönyörű kisfiúnk, R. csodásan fejlődik,
okosodik. A családban mindenki egészséges, még a két dédikénk is jól tartja
magát. Kell-e ennél több?!
Halkan mondom csak, hogy néha jó lenne egy-egy jó könyv, mozi,
színház, koncert, na és zabálni való a családnak, bár még sosem feküdtünk le
éhesen.
Szilveszterezni a színházba megyünk, egy kétgyerekes
családanya ne ugráljon.
Hát akkor, B.Ú.É.K. !
1989. jan. 17.
Lám-lám, már el is
telt majd háromhét az újesztendőből!
Sajnos a szüleim kórházzal kezdték, apu egy hétig benn
volt, igen magas a vérnyomása, anyut pedig műtötték egy régi zsírmirigyével.
Sógornőm pénteken világra hozta a 3400gr.-os A.-t, holnap
már jöhetnek is haza. Szegénykém olyan beteg lett a kórházban, elkapott valami
vírust. Gyógyszer híján I. hordta neki a kamillateát.
A fiam már kész férfi, nemsokára négy hónapos lesz. Úgy
tud rám nézni, hogy olvadozom. Tegnap este látványos pisilést hajtott végre,
mindnyájunk nagy örömére.
Ahogy lekerült róla a pelenka, megszűnt a hólyagján a
nyomás és, mint egy kis mini szökőkút átpisilt a fejem fölött egyenesen rá a
forró kályha ajtóra. Mit mondjak, dőltünk a nevetéstől.
Reggelente fél hat tájban kiballagunk a sarki kis bolt
elé, alig látunk az álmosságtól, de meg sötét is van, mert nem égnek az utcai
lámpák, de ha tejet óhajtunk…
A szemfülesebbek, meg az álmatlanságban szenvedő
nyugdíjasok még korábban kiülnek a kis székekre, egész kis csapat diskurál a
meghitt sötétségben. Aztán befutnak a mindig álmos és mogorva eladó elvtársnők
és hajrá, mindenki lendületesen meglódul. Az addig békésen cseverészők
pillanatok alatt egymás halálos ellenségei lesznek, mindenki igyekszik
mindenkit letaposni, de legalább a sapkáját leverni. Mindezt azért a tetves,
vízzel hígított tejért, amiből ma reggel nekem is sikerült két litert
beszerezni. Siker !
A kenyeresnél
mindig eljátszunk egy már megszokott kis koreográfiát az eladóval. Köszönés
után én reménykedve, mondhatni optimistán megkérdem, hogy friss-e a kenyér. Ő
kézbe vesz egyet, hümmögve megnyomkodja, és tűnődő arccal mondja, hogy
megfelelő. Mindketten tudjuk, hogy a kenyér legalább két napos. Csak egyet nem
értek, hova teszik a friss kenyeret?
Talán érlelik, mint a jó bort.
jan. 25.
A fiunk olyat nőtt, hogy még! Vasárnap délután rájött,
hogy mire használhatja a hangját és azóta akkorákat rikkant, hogy kihallatszik
a konyhába is.
Olyan édesek ketten, R. ül mellette, magyaráz neki, mikor
engem meglátnak, a lányunk elkezd nevetni, a kicsi néz egyikünkről a másikra és
már nevet ő is. Imádom őket!
Esténként kötelező a mese, a meghitt gyertyafénynél
olvasom R. kedvencét, a Hamupipőkét.
Nagyon várjuk már a tavaszt, elég volt a sötétségből.
feb. 13.
R.-nak jobb oldali vírusos tüdőgyulladása van, Szilágyi
dr.-nő jár haza injekciózni.
A szívem majd meghasad, úgy fél szegénykém, ha csak
meghallja a csengőt már visít. G. meg rögtön rákezdi, ha a nővére sír. Ilyenkor
nem győzöm vigasztalni ezt a sírós társaságot.
Egyre nehezebb minden, nincs az üzletekben semmi, sem
étel, sem mosópor, szappan, wc. papír, csak nagyon ritkán, akkor is órák
hosszat kell sorban állni érte.
márc. 11.
Meggyógyult az én kis rigócskám, már újra teli torokból
fújja, hogy "kerek ez a zsemle/nem fér a ZSEZSEMBE".
Imádom! Ősztől óvodás lesz, de még nem tudom hol. G. egész
nap kiabál, forog egyik oldaláról a másikra és mikor eszik úgy fújtat, mint egy
kis malac.
Az egyik tyúkom elkezdett tojni!Lehet, jön a tavasz?!
márc. 15.
Ma vagyunk három éves házasok, és elmondhatom, hogy igazán
termékeny három esztendő volt, tekintve, hogy van két csodaszép gyermekünk.
Szerelemből mentem hozzá és ugyanolyan szerelemmel szeretem most is, mikor a
gyermekeimre nézve meglátom bennük az ő vonásait.
Gyönyörűen tavaszodik, ezért vasárnapra kirándulást
szerveztünk Aranyos völgybe,V.-kel megyünk és R.-t is visszük.
márc. 21.
Jól sikerült a kirándulás, gyönyörű napsütéses idő várt
ránk és derékig érő hó. R. néha alig látszott ki belőle, de tetszett a kis
bestiának.
Az idő csodálatosan meleg, minden hirtelen kizöldült és
kivirágzott.
Szépen fel van ásva a kert, már bújnak a virágok.
máj. 10.
Az múltkori kirándulás sikerén felbuzdulva most Zsibóra
indultunk, ugyanazzal a társasággal. Megnéztük a volt Wesselényi kastélyt,
illetve amit hagytak belőle. A hatalmas díszparknak, ami valaha a kastélyt
ölelte, már csak a nyomai vannak, szívszorító volt látni az egykor Európa-hírű
lovardát, a levert és elpusztított domborművek helyét.
Kinek szerez örömet, ha megrongálhat egy szép, régi
épületet?
Ez a nép, akikkel csak a történelem rosszízű tréfája miatt
vagyunk most összezárva, és akiknek csak egy megtűrt etnikum vagyunk, készen
kapott meg mindent, egy egész országrészt épületekkel, vasút vonalakkal,
múzeumokkal. Nem becsülik semmire, nem vigyáznak rá. Barbárok.
máj. 21.
Szegény nagyanyám kórházba került agyér görccsel.
Anyuékkal felváltva visszük be neki az ételt, ha nem
akarjuk, hogy a" bőséges "kórházi koszt mellett éhen haljon.
Ez egy csoda hely, ez a kórház. Itt mindennek pillanatok
alatt nyoma vész, beleértve a kaját is. A helyzet a következő: nagyikám
hálóingben üldögél az ágya szélén, vár minket és az ebédet. Megérkezünk,
felsegítjük, ki kísérjük az ebédlőbe, leültetjük egy asztalhoz, tálalunk neki,
csak kanál nincs. Semmi baj, elmegyünk kanalat szerezni. Mire visszaérünk, még
éppen meglátjuk, amint az egyik ápolt legyűri nagyanyám ebédjének utolsó
falatjait. Volt, nincs.
Olyan éhesek és soványak a szerencsétlenek, nincs
senkijük, aki etesse őket. Egész nap csak lézengenek a szakadt kórházi
ingeikben.
jún. 2.
Szegény sógornőm terhes lett újra! Tegnap itt volt nálam
tanácsért, mit csináljon most?
A kislánya még nincs öt hónapos, ráadásul kiderült, hogy
csípőficamos szegénykém. A. kétségbe van esve, mihez kezd majd két ilyen
picivel? Persze legelőször azt kérdeztem, mit szól ehhez a férje? A válasza az
volt, hogy nem örül, de nem is haragszik. Próbáltam vigasztalni, hogy majd
meglátja, milyen hamar felnőnek, ruhát sem kell vegyen, odaadjuk a G.
ruhácskáit. Az meg ne érdekelje, hogy mit mondanak az emberek, minden csoda
három napig tart. Miután megvigasztaltam szépen elbeszélgettünk, úgy érzem
sikerült egy kicsit megnyugtatnom.
Mióta Magyarország nem adja vissza a disszidenseket, egyre
többen" dobbantanak". Van, akiknek sikerült, de rémhírek is
keringenek arról, hogyan bánnak a határon elfogottakkal.
Mostanában egyre feszültebb vagyok. Csak nézünk egymásra
I.-vel, és szótlanul is kimondott a kérdés: mit csináljunk, menjünk vagy maradjunk?
Itt élek 24 éve ebben a városban, amelynek minden kövét,
utcáját ismerem. A családunk 44 éve lakik ebben a házban, ahova én is
születtem. Itt lettem feleség és anya. Ha esténként kinézek az ablakon és
elnézem, ahogy a fenyő mögött lebukik a nap, úgy érzem, sosem tudnék máshol
boldog lenni.
De elnézem a gyerekeimet, R. maholnap óvodás lesz, még a nevét
sem tudják leírni, milyen óvodába adjuk? Mi lesz itt belőlük? Ezt az egy
életünket miért kell így leélni egy őrült eszme miatt?
jún. 19.
Tombol a nyár! Minden gyönyörű zöld és virágos. A terasz
tele van virágzó petúniákkal, esténként, mikor kiülünk, mámorító az illatuk.
G. még nem áll, amin nem is csodálkozom, mert alig kap
sajtot, túrót, húst, gyengék a csontjai. Szerencsénk van Szilágyi dr.-nővel,
mert sikerült vitaminokat szereznie neki.
Három nap múlva van a 24.-ik születésnapom. Nem is tudom,
mit kívánjak. Boldog vagyok a családommal, de ugyanakkor nyomaszt a jövőnk
bizonytalansága.
Vendégeket is hívtam a születésnapomra.
Keresztapám februárban feladott élelmiszer csomagja most
jött meg, a csokoládé osztatlan sikert aratott a gyerekeim körében.
jún. 24.
Nagyon jól sikerült a születésnapom. Mindenki nagyon jól
érezte magát, késő estig kinn ültünk a diófa alatt. Sőt, meglepetésben is volt
részünk, kiderült, hogy I. férje három napja átszökött. J.-al megbeszélték,
hogy nekivág egy bizonyos vezetővel, és ha biztonságos, akkor a társaság másik
része is elindul. Bizony elcsendesedtünk, mikor az került szóba, hogy mi legyen,
menjünk, avagy maradjunk? J., a mindig jól értesült, úgy tudja, hogy egy határ közeli
tanyáról lenne az indulás és az útnak csak egy, viszonylag veszélyes szakasza
van, egy vasúti töltés. Az anyagi vonzata sem világos még. A másik nagy
probléma, a gyerekek. J.-ék " kincse" másfél éves lányuk, nekik nincs
kire hagyni, nélküle nem mehetnek. Nálunk is ott a két kicsi, nem is tudom, mi
lesz.
jún. 29.
Tragédia történt!
Ma hajnalban meghalt a sógornőm, tiltott abortuszon vett részt és már kórházban
volt, mire kivérzéses, sokkos állapotba került, amiből nem tudták megmenteni.
Nemrég töltötte a huszadik évét. Árván maradt a kicsi lánya!. Felfoghatatlan,
ami ezután történt velünk. Rabszállító autóval vittek minket a milíciára,
tiltott abortuszban való közreműködésért. A szívem a torkomban dobogott, mikor
mindnyájunkat különválasztva bekísértek egy-egy kihallgató helyiségbe. A
gyásztól még magamhoz sem térhettem, mikor már záporoztak rám a kérdések, mit
tudok, ki csinálta stb. Miután mindent igyekeztem elmondani, amit tudtam erről
az egész tragikus esetről, aláírattak velem egy nyilatkozatot arról, hogy
bármilyen hasonló eseményről tudomást szerzek, azonnal értesítem őket egy
titkos számon, Megfenyegettek, mondván, hogy nekem is vannak gyerekeim, hát
okos legyek. A hányinger kerülgetett a fáradtságtól és az undortól.
Este hét körül "szabadultunk", szerencsére I.-t
nem bántották.
Holnap intézzük a temetést.
júl. 1.
Nem tudok a temetésről írni, mert még nem ülepedtek le
teljesen az érzéseim.
I. az elmúlt napokban teljesen magába zuhant, amit nem is
csodálok, mert nagyon szerette a húgát. Nem tudom, hogyan tudja majd lerendezni
magában ezt a dolgot, mert sem ő, sem én nem sejtettük, mire készül ez a kis
buta. Én igyekeztem őt rábeszélni erre a babára, mosolygott, mikor utoljára
láttam.
Azt hiszem, az ő halála volt az utolsó csepp ebben a
képzeletbeli pohárban. Megbeszéltük I.-vel, és úgy döntöttünk, hogy belevágunk.
júl. 3.
J. barátunk akcióba lendült, megtalálta a vezetőt, aki
hajlandó segíteni nekünk, fejenként 15 000 lejért. Ez iszonyú pénz, I.-nek
jelenleg kettőezer lej a havi fizetése. Fogalmam sincs, honnan fogjuk
előteremteni, talán ha eladjuk a tv.-t. I. meg is jegyezte, ha el kapnak minket,
egy darabig úgyis nélkülöznénk a tv nézést, mert jelenleg kilenc hónap a
"jutalom". De erre most jobb nem is gondolni. Úgy tudjuk, hogy a
gyerekekért nem kell fizetni. Az indulás pontos időpontját csak két nappal
hamarabb tudjuk majd meg. Az ösztöneim azt súgják, hogy sikerülni fog. Nem
tudom, hogyan mondjam meg a szüleimnek. Ha elmegyek, ők egyedül maradnak,
rajtunk kívül nincs senkijük.
júl. 5.
Holnap indulunk!
Teljesen össze vagyok zavarodva lelkileg. Tényleg akarom
én ezt ?!
Apám ma tudta meg mire készülünk, pillanatok alatt
öregedett vagy tíz évet. Aztán mikor egy kicsit összeszedte magát, meglepett a
reagálása. Azt mondta, mi vásárra vihetjük a bőrünket, de a gyerekekét nem
engedi. Gondoljunk csak bele, érvelt, új életet kezdeni, ha egyáltalán sikerül,
amire készülünk, két pici gyerek mellett dolgozni, egzisztenciát teremteni nem
könnyű feladat. Ők elvállalják anyuval a kicsiket és mindent megtesznek, hogy
mihamarabb újra együtt legyünk. A józan ész persze, hogy ezt diktálja. De
elnézem a két és fél éves lányom és a tíz hónapos fiam és nem tudom elképzelni,
hogy bírom majd nélkülük. Az apjukról nem is beszélve.
I. apám nyakába borult és úgy sírt a két férfi, hogy nem
bírtam nézni.
Van-e jogunk kitenni a gyerekeinket életveszélynek? Ilyen
egyszerű a kérdés: hogy lesz jobb nekik, velünk vagy nélkülünk, de biztonságban?
A kérdés eldőlt. Maradnak.
Nem mondhatom, hogy megkönnyebbültünk.
Eljött az este, mi kinn ülünk a teraszon, I. R.-t, én G.-t
ringatom, közben hullnak a könnyeink. Nézzük a csillagokat és próbáljuk
kitalálni, hogy holnap ilyenkor élünk-e egyáltalán.
júl. 7.
Immár az új hazából folytatom kis krónikámat vagy inkább
siralmas énekemet.
Nagyon fáradtak vagyunk, testben és lélekben elgyötörtek.
Nehéz nap és még nehezebb éjszaka áll mögöttünk.
Tegnap reggel, egy átvergődött éjszaka után, megpróbáltunk
erőt venni magunkon és azon voltunk, hogy sírás és jelenetek nélkül köszönjünk
el a szeretteinktől, a helytől, ahol éltünk.
G. aludt, tejszagú volt a pofikája, mikor összepusziltuk,
vigyázva, nehogy felébresszük. R.-m már fenn volt, anyu nyakába kapaszkodva
álomittasan kérdezgetett, hogy hova megyünk. Mit lehet ilyenkor mondani egy
gyereknek? Elszoruló torokkal magyaráztam neki, hogy mi most elmegyünk és
veszünk nekik egy szép kis piros tetős házikót, és majd újra ott fogunk lakni
együtt.
Nagyanyám aludt, nem tudtam tőle még csak elköszönni sem,
de a lelkem mélyén sejtettem, hogy többé már nem fogunk találkozni.
Anyám, szegény, sírva arra kért, bármi is lesz, soha ne
bántsuk, és ne hagyjuk el egymást. Ők vigyáznak a gyerekekre és mindent
elkövetnek, hogy mihamarabb együtt lehessünk velük. Még egy utolsó ölelés,
búcsú a kutyáimtól, aztán dörren a kapu mögöttünk.
Álmos július reggel volt, mint bármelyik ilyenkor nyáron,
csak mi éppen most készültünk felrúgni az eddigi életünket. Míg az autóra
vártam, nem mertem megfordulni, féltem, úgy járnék, mint Lót felesége.
Megjött értünk az autó, de kevés volt a hely ezért J.
sürgetésére I. kénytelen volt befeküdni a csomagtartóba. Hát remekül indult...
Mint utóbb kiderült, hiába tűnt minden kihaltnak, fél óra
múlva már tudott az utca a férjem "mutatványáról", és persze mindenki
levonta a következtetést.
Kifelé a városból szabadon engedtem az érzelmeimet, végig
sírtam. I. és Gy. nem győzött vigasztalni.
Miután megérkeztünk a kis határszéli mezővárosba, J.
elköszönt a sofőrtől és elindultunk a megadott irányba, egy tanyára. F. nénit
kellett keresni, a jelszavunk az volt, hogy jöttünk disznót venni. És itt ért
minket az első meglepetés, mert a néni elmondta, sajnos ő nem fog minket
átkísérni, csak az utat magyarázza el, biztos félre értettük a közvetítőt,
akinek Jóska a pénzt adta. A helyzet nem volt alkalmas reklamációra, tekintve,
hogy mikor a néni meglátta J.-ék kislányát, csak annyit mondott: gyerekről szó
sem lehet, ez nagyon veszélyes. De aztán J. elmondta, hogy a gyerekért is
fizettek, így aztán elhallgatott.
Egy hosszú, forró nap állt előttünk. A tanya, mint minden
tanya, hemzsegett a legyektől és mivel nagyon közel esett a határőrség
megfigyelő tornyához, ahonnan rendszeresen pásztázták távcsővel a környéket, sajnos
ki sem tehettük a lábunkat.
Fásultan üldögéltünk, még a mindig mókázó J. is és vártuk,
hogy beesteledjen. A J.-ék kislánya megitta a teáját, amibe Gy. enyhe nyugtatót
kevert, de így is nagyon nehezen aludt el. Volt egy nagyon meleg helyzet is,
mikor a szolgálatba lépő katonák benéztek a tanyára. A néni intésére a tisztaszobába
bújtunk el, de szerencsénkre oda nem jöttek be.
Eljött a tizenegy óra és mi rövid közös fohász után
elindultunk a néni útmutatásait követve. Gyönyörű, csillagfényes nyári este
volt, a tücskök szomorúan búcsúztattak minket, valahol a távolban egy cséplőgép
dohogott. Mindenkin egy szál fekete ruha, kényelmes cipő, övtáska az
iratainknak, ennyi volt a "menetfelszerelés", na meg J-ra felkötve az
" édes teher".
A megbeszéltek szerint haladtunk, csendben és libasorban,
egy öntöző csatornával párhuzamosan, aztán átvágtunk egy szántóföldön és
átkeltünk ugyanezen a csatornán, amelynek az évszakhoz képest elég hideg volt a
vize. Hosszas figyelés és leskelődés után át másztunk a töltésen és a síneken,
szegény I., véletlenül belerúgott egy üres konzerves dobozba, ami a csendes
éjszakában olyat szólt, mint egy ágyú. A közeli laktanya minden kutyája őrült
ugatásba kezdett. Mi meg egyenesen berohantunk egy jó sűrű kukoricásba, kissé
kifújtuk magunkat, aztán elindultunk előre a megadott irányba, amit
eltéveszteni sem lehetett, mert egy kivilágított falu fényei felé haladtunk,
mögöttünk mély sötétség.
Itt már I. állt a menet élére, J. nem látott jól, az alvó
kislány alaposa meghúzta a hátát. Így én, a legkisebb maradtam leghátul.
Beszélgetni nem lehetett, így csak az előttem lépkedő I. megtorpanásából jöttem
rá, hogy valami történt. I. intett, mindnyájan húzódjunk le, mert előttünk
katonák járkálnak zseblámpával. Lekuporodva vártuk, hogy történjen már valami,
aztán indultunk is volna tovább, mikor minden előzetes jel nélkül a baba
felébredt és hangosan sírni kezdett. Hiába próbálta csitítani az apja, anyja, a
gyerek a szokatlan helyzettől megriadva ordított. Perceken belül fellőttek egy
világító rakétát, ami nappali fénybe borította a tájat. Kutyaugatás, román
vezényszavak hangzottak fel.
Az első, amire gondolni tudtam, az az volt, hogy na, itt
van a vége. Többé nem látom a gyerekeimet, a szüleimet, de legalább együtt
halunk meg I.-vel. Ekkor bekapcsoltak az ösztöneim és mivel éreztem, hogy itt
nem lehet búcsúzgatni és köszöngetni, hasra vágtam magam és kúszni kezdtem,
csak el, minél távolabb J-éktól. Éreztem, hogy a barátnőm is mögöttem van, csak
I.-t nem találtam sehol. Pár idegtépő pillanat után szó szerint egymásba
botlottunk, mindkettőnk legnagyobb megkönnyebbülésére. Később sokat
beszélgettünk ezekről a percekről, hogy nem volt-e szemétség otthagyni a
barátainkat?
Egyelőre nem állt módunkban ezeken a dolgokon töprengeni,
sebtében megbeszéltük, hogy az lesz a legjobb, ha az út hátralévő részét kúszva
tesszük meg. A kislány sírása hallatszott még egy darabig a távolból, de mivel
lövéseket nem hallottunk, gondoltuk talán sikerült nekik, vagy visszamentek. Szépen,
lassan haladtunk, mikor kiértünk egy mezőre. Nehéz volt az ösztöneinknek
parancsolni, hogy ne álljunk fel és ne fussunk, de továbbra is kúszva
haladtunk. Tőlünk nem is olyan messze feltűnt az őrtorony, de sötét volt és
reményeink szerint üres is. Mikor a széles és puhára gereblyézett szántáshoz
értünk, már tudtuk, hogy ez a "senki földje", és rohantunk is át. Egy
hihetetlenül illatos és harmatos kis réten átbukdácsoltunk és beestünk egy
újabb kukoricásba. Itt sírva, nevetve összeölelkeztünk, kifújtuk magunkat, majd
azonnal tovább mentünk, csak minél beljebb Magyarországra!
Már hajnalodott, mire beértünk Álmosdra. Mellettünk
hajnali mámorban kerekeztek munkába a falusiak, egyikük útba igazított
bennünket. A közeli tsz portása sietett a segítségünkre, kis portás fülkéjében
forró teát kaptunk, míg értünk jöttek a magyar határőrök. Soha édesebb
fogságot! Pár perc múlva alig hittünk a szemünknek, mikor feltűntek a
barátaink, épen, egészségesen. Miután kisírtuk magunkat, elmesélték, hogy ők
ketten a feleségével összekapaszkodtak, és a bömbölő kislánnyal egyet futottak
a határig. Belefutottak egy vadrózsa bokorba, ami jól összekarmolta őket,
Jóskának az orra vére is eleredt az erőfeszítéstől, de más bajuk nem esett.
Miután túlestünk egy egész sor kihallgatáson és
megbizonyosodtak róla, hogy biztosan nem vagyunk kémek, reggel tíz körül
elindult velünk (azon az éjjelen kb. tizenöten vágtunk neki a határnak) egy
busz Nyírbátorba. Most itt vagyunk, egy kaszárnyában, amit 24 óráig nem
hagyhatunk el. Kaptunk enni, inni, de az én nagy gondom az, hogy nem tudom
értesíteni az otthoniakat, hogy élünk és jól vagyunk.
júl.10.
Sajnos csak másnap sikerült táviratozni, de remélem így is
sikerült megnyugtatni az otthoniakat. Azóta megjártuk Debrecent, Szeghalmot.
Jelenleg Pesten vagyunk nagyapám unokatestvérénél. Manci néni és Laci bácsi
nagy szeretettel fogadott bennünket, ők már 1945 óta élnek ideát, tehát tudják
mit jelent elhagyni az otthont. A segítségükkel még munkahelyet is sikerült
találni I-nek, de úgy döntöttünk, ha egy mód van rá, nem maradunk Pesten. Ez a
nyüzsgés nem nekünk való. A Vörös Kereszttől kapott információ szerint Szegedre
vagy Kecskemétre mehetnénk, ott tudnánk munkahelyet találni I-nek. Fej vagy
írás alapján döntöttük el, hogy holnap Szegedre utazunk.
júl. 14.
Csodás véletlenek sorozatát éltük át az elmúlt napokban
itt Szegeden!
A város első látásra elnyerte tetszésünket, már amit az
állomástól a postáig láttunk belőle. Egy rendőr segítségével megtaláltuk az
utcát, ahol I. részére munkahelyet reméltünk. Igen ám, de péntek délelőtt volt,
hétfőn kellett neki újra jelentkezni. De addig mi lesz velünk?! Ott álltunk egy
vadidegen városban, sehol egy ismerős, pénzünk alig valami. Itt hagyott el
először az erőm és az optimizmusom, és egy szép, kakassal díszített templom
mellett leültem egy padra és sírva fakadtam. Ha baj van, és egyikünk kidől, a
másik rögtön a "hátára veszi". Most is így történt. I. rögtön
intézkedett; megszólított egy nénit, aki útbaigazított bennünket, így kötöttünk
ki a Felsővárosi Plébánián. Itt egy nagyon kedves és együtt érző hölgy sietett
a segítségünkre. Jó szót, tanácsot, és egy szerény összeget kaptunk a plébániától,
és egy címet, ahol egy IBUSZ szobában ellakhatunk, amíg a pénzünk futja és
rendeződik a helyzetünk. Az Ibusz-szobás néni nagyon rendes volt, a szobánk
tiszta és szerény. Eszembe jutott a házunk, és miután jól kisírtam magam,
nekiálltam a fürdőszobában kimosni a ruháinkat, mely nem állt egyébből, mint
ami rajtunk volt. Ekkor megjelent a "csoda". Egy szép mosolygós szőke
lány személyében, aki elmondta, hogy a szomszéd lakást béreli, és most átjött
hozzánk egy kicsit beszélgetni. Kedvesen, együtt érzően hallgatta a történetünket,
majd rövid gondolkodás után felajánlotta, hogy költözzünk át hozzá, hely van
bőven, addig ellakhatunk nála, míg albérletet nem találunk valahol. Elképedtem
ennyi bizalomtól, nem ismerjük egymást egy órája sem, és máris felajánlja a lakását.
Mint kiderült, G. E-nek hívják, és egy bankban dolgozik. Így most itt lakunk
nála, ruhákat is ajándékozott nekem. De a jó híreknek még nincs vége, I.-t
felvették dolgozni, és a plébánián nekem is ígértek munkalehetőséget. Nagyon
hiányoznak a gyerekek és anyuék!
júl. 20.
Felvettek egy kórházba segédápolónőnek! Egy gyönyörű,
neogótikus templom mellett van a munkahelyem, ahol a krónikus belgyógyászaton
dolgozom. A kollégáim kedvesek, és ami a legjobb, I-től két utca választ el.
Most albérlet után járunk.
aug. 7.
Már két váltásban dolgoznom, örülök, hogy meg vannak
elégedve a munkámmal, ez jó érzés. Ami megvisel, az a sok öreg, beteg,
magatehetetlen ember, akikkel nap mint nap találkozom. Ez elfekvő, ide az
kerül, aki már gyógyíthatatlan, vagy nem kell a családjának. Van, akit
látogatnak, de van olyan is, aki hiába lesi az ajtót, még hétvégén sem kíváncsi
senki. Sajnos ők halnak meg leghamarabb. Ma kaptam az első borravalót, és úgy
éreztem, hogy ez a százas menten kiégeti a köpenyem zsebét, mikor egy néni,
egyébként az egyik kedvencem, a zsebembe dugta. Már egy hónapja itt vagyunk,
ugye hihetetlen?
aug. 15.
Sikerült albérletet találnunk! Munkából siettünk haza,
(haza?!), mikor I. meglátta egy váradi ismerősét, akivel nagyon megörültünk
egymásnak, annál is inkább, mivel kiderült, nemsokára üres lesz az albérlete.
Ez remek hír! Közel van az állomáshoz és a munkahelyeinkhez is és rajtunk kívül
csak egy család lakik az udvarban, mert hogy ez kertes ház. Jó lesz már
eljönni, mert Emese vendégszeretetét sem lehet a végtelenségig igénybe venni.
aug. 23.
Nagyanyám kórházban van, apu pedig eladta a házat. A
HÁZAT! Nem is tudom, melyiket sirassam, mert ha elgondolom, hogy a ház,
amelyikben huszonnégy évig éltem, amelyik látott engem megszületni, felnőni,
családot alapítani, és ez már nem a miénk...ezt nem is hiszem el! Nekem az maga
volt a biztonság, az Otthon, a nap az égen, a bizonyosság, hogy valahol helyem
van a világban. Aput is nagyon megviselte, mert a családja 1945 óta ott élt.
Előtte még fel kellett számolni az egész háztartást, eladni a rengeteg könyvet,
bútorokat. Szegény állataim is más gazdához kerültek.
Csupa zűrzavar vagyok belül.
aug. 30.
Az albérlet jó, szoba, konyha, fürdőszoba, tágas, világos,
mindennel be van rendezve. A néni, akinek a fia kiadta a lakást, egy éve halt,
meg, mindene szép, látszik, hogy vigyázott rá. Furcsa érzés ez, mikor a
tányérjait, evőeszközeit, az ágyát, a bútorait használtuk. Valahol kicsit
betolakodónak érzem magam, mindig várom, hogy hazajön az igazi gazda. Mikor
lesz egyszer nekünk újra otthonunk? I. olyan jó hozzám! Mindig biztat és
bátorít, nagyon-nagyon szeretem. Most intézzük a gyerekek papírjait. A
főbérlőnk adott nekik befogadói nyilatkozatot. Ha gyerekeket látok az utcán,
mindig méregetem őket, talán ekkora már a mi fiunk is, vagy a kis rigóm...
Megkaptam otthonról az első levelet a barátnőmtől, nagyon örülök neki,
nagyon jó olvasni a barátok üzeneteit.
szept. 4.
Meghalt nagyanyám. Nagyon beteg volt szegénykém, talán
senkit sem ért váratlanul, ami történt. Augusztus huszadikán került újra
kórházba, mielőtt a házat végképp kiürítették volna. Rohamosan romlott az állapota,
anyu még vasárnap ebédet vitt neki, de akkor már nem tudott enni, és másnap
meghalt. Sem apám, sem anyám nem volt mellette, és csak remélni tudom, hogy nem
szenvedett sokáig. Nagyon-nagyon szerettem, engem sokáig Ő nevelt. Emlékszem,
azt kérte, ha majd egyszer meghal, vigyek neki a temetőbe sok-sok színes
őszirózsát, ez volt a kedvenc virága.
Remélem jövő ősszel teljesíthetem a kérését.
szept. 14.
Minden vasárnap eljárunk misére, a felsővárosi templomba.
Mise után, a Székely Himnuszt szoktuk énekelni, ilyenkor kisírom magam, nagyon
jól esik ez nekem. A mostani mise után a sekrestyében megszólított mindet egy
kellemes, nyílt arcú, szakállas férfi, és munkát ajánlott egy közeli tanyán.
Díszgyertya készítéssel foglalkozik és ehhez volna segítségre szüksége. Meg is
állapodtunk, hogy munka után egy közeli településre buszozunk, onnan kocsival
visz minket a tanyára. Még akkor rögtön ki is vitt minket a helyszínre. Csak az
úton kezdtem el gondolkozni, hogyha rossz szándék vezérelné, bárhová elvihetne
most minket, sosem találnának meg minket. Mint kiderült, aggodalmaim
fölöslegesek voltak, a sorsunk különleges emberekkel hozott össze minket.
Szimpátiánk egymás iránt kölcsönös, ez már az elején kiderült. Szép kis tanyájuk
van közel egy erdőhöz, vegetáriánusok, mélyen tisztelik az élet minden
megnyilvánulását, egy indiai vallást gyakorolnak. Több, mint három órát
beszélgettünk minden féléről, az ölünkben különböző színű macskák doromboltak,
és illatos teát kortyolgattunk. A munkánk abból állna, hogy a gyertya
alapanyagát kell forrón formába önteni, kihűlés után kiszedni, megfaragni, majd
csomagolni. Mivel nagyon kellemes emberek mindketten, és nekünk nagy szükségünk
lenne a pénzre, úgy döntöttünk, hogy elvállaljuk a munkát.
Legalább nem jár mindig az otthoniakon az eszünk.
szept. 20.
Egy napunk: kelés ötkor, reggel hatra a munkahelyre, ebéd
ugyanott, majd háromnegyed kettőkor találkozunk a közeli buszpályaudvaron.
Kettőig bekapunk még valamit a sarki büfében, majd a kettőkor induló busszal
irány a délutáni műszak. A busz mindig tömött és meleg, mire kiérünk, majdnem
elalszunk állva. Ahogy leszállunk, vár minket a munkaadónk, és irány a tanya.
Ott aztán a késő őszi napsütésben, a duruzsoló olvasztókemencéken doromboló
macskák mellett gyógyul a lelkünk, és a munkával elrepül a délután. Hihetetlenül
jól esik a csend és a béke, a kedves, halk szavú beszélgetés. Jó ott lenni!
Este a kilences busszal megyünk vissza Szegedre, az utat végig szenderegjük.
Otthon eszünk valamit, fürdés, aztán belezuhanunk az ágyba.
Máris eltelt a nap.
szept. 26.
Ma egy éves a kisfiam, ennek "örömére" egész nap
sírtam. Oda adnám a fél karomat, ha magamhoz ölelhetném! Telefonáltunk haza, ő
is beleszuszogott a telefonba, azt hittem, megszakad a szívem! Anyu azt mondja,
még nem jár, és a fogacskája sem bújik még, de már egyedül áll.
Mindig elolvassák nekik a leveleinket, és a lapjainkat.
Egyébként gyönyörű az ősz, sétáltunk a Tisza partján. Néha
úgy érzem, sokan nem értenek meg minket az itteniek közül. De mit is érthetnek
meg abból, ha azt mondom, engem hontalannak neveztek a saját szülőföldemen?
okt. 3.
Nagy öröm! Kaptam egy édes, fekete-vörös cicát, akit
Rozinak kereszteltem. Minden felgyűlt szeretetem rázúdítom, szegény cica… Így
talán nem vagyunk annyira magányosak, most már nem mondhatjuk, hogy " se
kutyánk, se macskánk". Olyan jó így hazajönni, hogy vár valaki, ugyanis
Rozikánk ül az ablakban és elmélyülten szemléli a forgalmat. Kis macskaszíve
minden melegével örül, ha megjöttünk.
Apu azt mondta tegnap, kitartás, minden percben megjöhet a
gyerekek papírja. Néha alig megy le a falat a torkomon, mikor arra gondolok,
vajon mit esznek. Persze tudom, hogy apám mindent megszerez, amit csak lehet.
A barátnőm rendszeresen ír, a levelek tartják bennem a
lelket.
okt. 10.
I-nek szólt egy munkatársa, hogy lenne egy eladó használt
színes tévéje. Megbeszéltük a délutáni főnökünkkel, hogyha ideadná kéthavi
bérünket előre, akkor meg tudnánk venni. Amilyen jó ember, természetesen
beleegyezett. Megkaptuk a pénzt, és megvettük a tévét. I. nagyon örült, én meg
az ő örömének. Miután ideadta a pénzt, másnap, útban a munkahely felé
elbeszélgettük az időt, és elfelejtettünk leszállni. Csak a következő
településen kaptunk észbe, onnan stoppal mentünk vissza, és újabb stoppal ki a
tanyára. Én már kétsége voltam esve, mit hihet rólunk ez az ember, gondolhatja,
hogy megléptünk a pénzével. Mikor beértünk a tanyára, a legnagyobb lelki
nyugalommal, mosolyogva fogadott minket. Mint mondta, eszébe sem jutott
kételkedni bennünk, arra gondolt, talán valamelyikünk beteg lett. Hát ilyen
ember Ő.
A gyerekek papírjáról még semmi hír, apu azt mondta, ha
kell, felutazik Bukarestbe is.
okt. 17.
Nagyon közel hozzánk van egy evangélikus lelkész lak, egy
bűbájos családdal. Bandi bácsi lelkész, Kati néni, a felesége kormányozza a
népes család kis hajóját. Szóval sok gyerek van, már felnőttek, unokák is
vannak jó páran. Ez a család befogadott minket is tiszteletbeli gyermekeinek.
Hétvégén eljárunk segíteni a Hollandiából kapott ruha-és élelmiszercsomag
szétosztásában, és tolmácsolunk is, ha kell. Egész ruhatárat kaptunk, most már
jöhet a tél. Van ágyneműm is, törülközőm is, nem kell már a másét használni.
Olyan jó, mikor istentisztelet után felmegyünk hozzájuk, körül üljük a nagy
asztalt, és sütkérezünk a ránk sugárzó szeretetben. Lám istennek teljesen
mindegy, katolikus vagy evangélikus imában könyörgünk hozzá.
Bandi bácsi készül átmenni Romániába, ruha-és élelem
csomagot visz át hollandiai hittársaival. Váradra is mennek.
okt. 26.
De jó is olvasni az anyuék levelét! Kihasználták az
alkalmat, és egész vaskos paksamétát küldtek. Elküldték kedvenc könyveimet, R.
rajzait. Kis rigócskám napot rajzolt, virágokat, és piros tetejű házikót.
Ráadásul fényképeket is kaptunk. A gyerekek nagyon sokat nőttek és változtak.
Apám és anyám nagyon lefogyott, mindketten elég megviseltek. Istenem, mikor
lesz ennek vége?!
okt. 30.
A kórházban behívatott a professzor úr, és megkérdezte,
nem-e szeretnék januártól nővérképzőbe járni, mert nagyon meg vannak elégedve a
munkámmal, és az intézet szívesen támogatná a beiskolázásomat. Nagyon jól esett
az elismerés, de januárig gondolkodási időt kértem. Amit nem tudok megszokni,
az az emberi szenvedés. Az öregek kiszolgáltatottsága a családnak. Ha már öreg,
és nem jó semmire, lökjük el, nincs rá idő. Valami nagyon elromlott az
emberekben. Én csak addig szeretnék élni, amíg szükség van rám.
Papírokról nincs hír, a barátaim biztatnak, de én egyre
reménytelenebb vagyok, ez bármeddig elhúzódhat. I. nem panaszkodik, de látom, ő
is nehezen viseli.
Nem tudom, mi élteti azt, akinek nincsen gyermeke.
nov. 1.
Most éreztem csak, mennyire magányosak vagyunk, halottak
napján. Hiszen nekünk még halottunk sincs, akihez kimehetnénk gyertyát
gyújtani! Azért elmentünk az Erdély Körrel és megkoszorúztuk a Trianon után
Szegedre menekülő kolozsvári professzorok sírjait. Néztem a táncoló, libegő kis
lángokat és irigyeltem a rokonoktól a halottaikat.
Furcsa, ugye?
Otthon ilyenkor kimentünk a Szőllősi és Rulikowsky
temetőbe, a szél pirosra csípte a kezünket, orrunkat, és ha sikerült minden
gyertyát meggyújtani, imádkoztunk. Aztán haza mentünk, és én a kályha mellett
melengettem átfagyott kezemet és lábamat.
Most csak mentünk hazafelé, fogtuk egymás kezét és én azt
kérdeztem magamtól, mit is keresek itt.
nov. 4.
Kicsi R.-ám ma három éves. Telefonon tudtuk csak
felköszönteni, előtte fél órát próbálkoztunk, míg sikerült. Elmesélte, hogy
mama vett neki cukrásztésztát, kapott ajándékot, és rajzolt is nekünk erről.
Istenem, de hiányzik az én kis cserfes lányom!
nov.12.
Az albérletünkkel szemben van a MÁV kollégiuma, mostanában
a kapu alatt felszerelt telefonról szoktunk telefonálni. Még sincs olyan hideg,
mint egy huzatos fülkében várni a kapcsolásra. Van ott egy kedves portás néni,
szoktunk beszélgetni. Úgy kell a jó szó, mint egy falat kenyér.
nov. 25
Ajándékot kaptam ma a sorstól, ugyanis ma van a névnapom,
és amikor átmentem telefonálni megakadt a pénzérme és én több mint negyed órát
beszélgethettem anyukámmal. A gyerekek apuval sétáltak, így az ő kis hangjukat
nem hallhattam. Ennyit nem beszéltünk anyuval mióta eljöttünk. A végén már
szinte nem is volt témánk, nevettünk is rajta. De jó volt anyuval nevetni!
Egyre nehezebb a várakozás. Apu jövő hétre időpontot kért
a megyei rendőrfőnökhöz.
Nem merek reménykedni.
nov. 28.
Reményeink elhaltak. Semmi jóval nem bíztatták aput. Még
nem jött meg az útlevelük Bukarestből, ha igaz. Nagyon el vagyok keseredve.
Lehet, évekig nem látom az enyéimet. Csak toljuk a napokat, egyiket a másik
után.
dec.6.
A város ünnepi díszbe öltözött, kivilágított kirakatok,
mindenfelé. Az emberek lótnak-futnak, vásárolnak. Valahogy úgy érzem, a nagy ajándéközönben
elvész a lényeg: a szeretet. Talán egy mosoly, egy simogatás, az egymásra
figyelés jobban esne a nagymamának, mint az obligát meleg papucs.
Elküldtem a kicsikéimnek egy gyönyörű, piros Mikulásos
képeslapot, hátha elhozza őket a puttonyában.
dec. 12.
Egy hét múlva szabadságra akarnak küldeni, nem tudom
miért, csak szenvedünk majd otthon ketten. I-ék is leállnak dec.22-től
jan.5-ig. Mit is fogunk csinálni hármasban Rozival?! Bandi bácsiék hívtak ugyan
nagy szeretettel, de a Karácsony csak szűk családi körnek szól.
Elküldtem egy gyönyörű angyalkás képeslapot a következő
szöveggel:
"Ezt az
angyalt megkértük, hogy Karácsonyra hozzon el titeket hozzánk.
Imádkozunk,
hogy így legyen!"
dec. 17.
Mától szabadságon vagyok, takarítgatok, (ugyan, kettőnk
után mit?) csak úgy, megszokásból. Máskor ilyenkor már a karácsonyi pulykát hizlaltuk.
Nem tervezek karácsonyi ételeket, kifejezetten nem azokat akarom elkészíteni,
amit ilyenkor szoktunk. Azért vettünk egy picike fenyőt, majd feldíszítjük valamivel,
de mivel? Régi szép gyerekkori díszeim, hol vagytok?
Rozikám elüldögél az ablakban, nézi a forgalmat az utcán.
Nagyon kedves, úgy szeretem. Mikor hazaérünk hangosan nyávogva szalad elénk,
mint ha kérdezné, ugyan hol voltunk ennyi ideig? Gyönyörű borostyán színű
szemei szinte beszélnek.
Az előbb
bekapcsoltam a tévét, valami mozgolódás van odaát, hogy pontosan mi, azt nem
tudom.
dec. 19.
I. szabadságon van, így együtt ülünk szinte állandóan a tv
előtt. Szinte hihetetlen, ami történik, kifütyülték a diktátort, Menyőn Tőkés
László lelkész engedetlenségi mozgalomra szólított fel. Talán végre feleszmél
ez a nép a hazugságból, és talán elég lesz egy primitív suszter és klikkjének
zsarnokságából.
Anyuék azt mondják, Váradon nyugalom van.
dec. 22.
Vészesen közeleg a végkifejlet, nem tudjuk, mire
számíthatunk. Odaát polgárháború van kitörőben, a katonák lövöldöznek a népre,
sok a tüntető az utcákon. Talán nem is katonák lövöldöznek, biztos a szeku keze
is benne van. Ha igaz a hír, amit nemrég bemondtak, a zsarnok elmenekült, talán
azóta el is fogták. Senki nem tud biztosat, telefonálni nem tudunk, állandóan a
tévé előtt ülünk rádióval a fülünkön. Itt van I. egy váradi kollégája, neki is
még odaát van a családja, ez még árvább, mint mi vagyunk. Apuval megbeszéltük,
ha valami van, Bandi bácsiékhoz telefonáljanak. Csak azért imádkozom, nehogy
Váradon is olyan lövöldözés legyen, mint Temesváron és Bukarestben. Két nap
múlva karácsony. Sok családban gyásszal telik majd.
dec. 23.
Nem is tudom, hogy mondjam el azt, amit az utolsó órákban
átéltünk. Én sógornőm halálakor káromoltam istent, amiért azt megengedte. Ő
most megmutatta nekem végtelen kegyelmét.
Tegnap este már az ágyból ugrottunk ki, mikor az ablakon
kopogtatott V.I., Bandi bácsi veje, miszerint most telefonált Debrecenből egy
református lelkész azzal a hírrel, hogy a gyerekek egészségesen ideát vannak
náluk.
Azt sem tudtam, hogy cibáljam magamra a ruhát. I.
felajánlotta, hogy ők elvisznek minket a Trabanttal, még most este indulunk a
gyerekekért. Á., a felesége egész napi munka után, fáradtan levezette az utat
Debrecenig. Útközben többször is találkoztunk magyar-román zászlókkal
fellobogózott autókkal. Taxik, kis teherautók dugig megtömve csomagokkal és ujjongó
emberekkel, mind a határ felé tartottak.
Aludt a cívis
város, mert késő éjjel volt, mire a megadott címre értünk. A hölgy arca, aki
ajtót nyitott homályban maradt. Egymás nyakába borultunk, nem volt szükség
szavakra.
Bevezetett egy emeleti szobába, ahová csak a szomszéd
helyiségből szűrődött át egy kis fény.
Ott aludtak az én
gyönyörűim, összebújva, mint két kismalac. I. R.-t, én G.-t ébresztgettem,
puszilgattam. Házigazdáink kedvesen felajánlották, hogy pihenjünk meg náluk, ne
induljunk vissza ilyen idegállapotban. Pár szóban elmesélték a gyerekek
átkerülésének történetét.
Dacára a
kialakult zavaros helyzetnek, ők elindultak és segélyt vittek a nagyváradi
Gyermek Kórháznak; mint kiderült, ők voltak az elsők, akik átmerészkedtek.
Visszafelé jövet a határátkelőnél nagy tömeg állt, apám megszólította őket, és
elmondta a gyerekek történetét dióhéjban. Arra kérte a házaspárt, hozzák át a
gyerekeket, mert útlevél híján őt nem engedik át a magyar határon.
Szóval ez a három
gyereket nevelő pár gondolkodás nélkül döntött, és miután megbeszélték, hogy
milyen telefonszámon vagyunk elérhetők, beültették a gyerekeket. G. nagyon sírt
a nagyi után, de R., mint elmondták, fogta a kicsi kezét és azt magyarázta,
hogy nem kell sírni, mennek Szegedre K.-hoz és I- hez.
Nehéz szívvel köszöntünk el, percekig zokogtunk egymás
nyakában, tudtuk, mit érez a másik.
A hazafelé út olyan, mint egy álom. A kabátomba burkolva
ölelem a fiamat, mert hideg van, nagyon. R. is bebugyolálva ül az apja ölében,
csak a szeme csillog. És magyaráz, mesél egyfolytában, mintha mi sem történt
volna.
Hajnalodik, mire HAZA érkezünk. A kis lakás jó meleg, Rozika
álmosan pislog ránk és én először érzem, hogy itthon vagyunk.
dec. 24.
Karácsony van, és mi imádságos szívvel álljuk most körül a
kis karácsonyfát. Lám, újra együtt vagyunk, mert megtörtént a csoda, amire
vártunk, az Angyal, legyőzve országhatárokat és emberi butaságot, ím, elhozta
nekünk a legnagyobb ajándékot.
dec. 27.
Minden nap egy csoda: lessük a gyerekek minden mozdulatát,
álmélkodunk, mennyit nőttek, okosodtak. R.-nak egész nap be nem áll a kis
csőre, mindent egyszerre szeretne elmesélni. G. már jár, még csak óvatosan,
végig tapogatva a bútorokat. Attól tartottam, hogy nem fog megismerni, félni
fog tőlünk, de szerencsére ez nem így lett, mindig a nővérét követi a szemével,
állandóan vigyorognak egymásra.
Anyuékkal sikerült telefonon beszélni, nagyon aggódtak,
hogy sikerült-e ez a kétségbeesett mentőakció. Annyira hiányzik nekik a két
kicsi, anyu sírva mondta, hogy az ablaküvegen maradt maszatos kis
kézlenyomatukat puszilgatják.
Csodálatos emberek a szüleim, azt hiszem, sosem fogom
tudni meghálálni, amit értünk tettek.
Sikerült elsők között útlevélhez jutniuk és talán már
szilveszterre itt is lesznek. Már alig várom, hogy megöleljem őket!
dec. 31.
Anyuék ma érkeznek. Lehet még fokozni az örömet?!
Elnézem a családomat, csip-csip csókát játszanak az
apjukkal, nagyokat nevetnek, a szobánk jó meleg, Rozika itt dorombol az
ölemben. Olyan kevés kell az embernek a boldogsághoz és én most olyan, de olyan
boldog vagyok!
Kinek köszönjem meg?
