Vakablak

Apám temetéséről, tekintetes bíróság, csak az maradt meg bennem, hogy rettenetesen ordít a két húgom, Stédi meg a Trudl , mert a sok feketébe öltözött sirató asszony úgy ellepte a házat meg az udvart, mint télen a szántást a varjak. De a legjobban anyánk óbégatott, az én világszép, szőke Muttim, aki ott maradt özvegyen három poronttyal, az öcsénk meg a hasában.
De elmúlt ez is. Meglett a kis Jozef, aki nemcsak a nevét örökölte apánktól, hanem az asztalos műhelyt, ahol alkalom adtán három segéd is dolgozott. A világon a legjobb illata a fenyőfának van, mikor hasogatja a masina, száll a temérdek jó szagú forgács, olyan, mintha karácsony lenne. Fenyő szag van, meg a forgácsok úgy szállnak, mint a hó. Én mindig szerettem elnézni, mikor dolgoznak a segédek. Így láttam meg aztán a Muttit és Hansot, ahogy birkóznak a nagy asztalon a friss forgácsban. Anyámnak még a fapapucsa is elrepült. Mit tudta azt egy gyermek, hogy mit lát, de onnantól Hans velünk evett, nem a többi segéddel. Nagydarab, csontos, veres legény volt, aztán csak egybe keltek, ahogy letelt a gyászév.
Engem Hans sosem bántott, csak nem szívlelt, talán, mert én hasonlítottam a legjobban apánkra. A húgaim meg Jozef anyánk tejföl szőkeségét örökölték, én meg barna lettem, kicsit cigányos ott, a sok palotai sváb között.
Mesélte egyszer a Mutti, hogy apám felmenői bajorok voltak, na onnan van ez a barnaság.

Hát nem szeretett engem a Hans, ahogy mondtam. Megérzi minden gyermek meg állat az ilyet .Trudl, meg Stédi, mennyit lovagolt a nagy csontos térdein, meg,csinált nekik fából kis bábukat, meg babaházat hozzá. Olyan bútor volt abban, hogy csodájára jártak az emberek. Kis faragott szekrénykék, aztán nyílt nekik az ajtaja. Jozefnek meg guruló falovat fabrikált. Még sörénye és farka is volt neki, kócból. Ilyen ügyes ember volt az én mostohám. Csak én nem tudtam soha a kedvire tenni. Elég volt, ha rá néztem, már elborult az arca, és csak sóhajtozott, hogy ne nézzem, azzal a szúrós szememmel.
Hans miatt volt az is, hogy tizenkét évesen kivettek az iskolából és elkommendáltak takarítani meg mindenesnek az új tanító mellé. Kis kopasz, mokány ember volt a tanító úr, valahonnan Bácskából szalajtották. Nem volt annak se családja, senkije.
Elég az hozzá, hogy nagyon megszeretett az engem, sokat tanítgatott, oda állított a két térde közé, úgy mutogatott mindenféle képeket valami históriás könyvből. Sokszor megsimogatta a fejemet, meg szagos cukrot is adott.
Nem volt az nehéz munka, nekem elhihetik, ellenben egy halom könyve volt neki, arra háklis volt, hogy mindig leporoljam őket. Az öreg Krausné főzött neki, attól tanultam én is egyet, mást. Jó helyem volt ott, na. Egészen addig, míg egy napon váratlanul be nem állított anyám, éppen akkor, mikor engem a tanító úr tanítgatott. Mert akkorra már rendszeressé váltak az ilyen alkalmak, mikor a gyerekek haza mentek, és a tanító úr behívott a szobájába, ahol az asztalán ki volt készítve a nagy könyve, amiből magyarázott. De én olyan vézna kis leányka voltam, hogy nem bírtam a könyv fölé hajolni, ezért a tanító úr az ölébe ültetett engem. És úgy mutogatott, tanítgatott. Nem volt ez nehéz tudomány bizonyosan, de alig fél óra múlva istenesen elfáradt belé ez a jóember, nem győzött sóhajtozni, egészen belemelegedett, éreztem az ingén keresztül, mert jó szorosan nekem dűlt magyarázás közben. Közben megjött anyám, akinek a kopogását nem hallottuk, annyira elmerültünk a tudományban. Egyszer láttam még így kikelni magából, mikor a kicsi Jozef majdnem bele fulladt a kacsaúsztatóba a kert végiben, mert Stédi elkószált koszorút fonni a szomszéd Lizijével. Hogy mit kiabált a tanítónak nem igazán értettem, csak azt láttam, hogy annak elvörösödik az a kopasz feje, és csak hebeg és makog. Anyám kirángatott, kinn kaptam egy pofont, na, akkor kezdtem el ríni, mert nem volt nékem bűnöm semmi, nem loptam, nem törtem össze semmit. Azért csak szeretett engem a tanító úr, mert kiadta a béremet előre.
Így történt, hogy eltakarították a tanító urat a faluból a temérdek könyvével együtt. Helyette jött aztán a kövér Busch tanító, a hat gyerekével. Na, azzal nem volt semmi gond, minden évben született neki egy gyereke. De azt én már nem igen értem meg otthon, mert a Mutti elpaterolt engem Váradra.
Az úgy történt, hogy a szomszédunkban lakott a Müllerné, akinek az ura kovács, az asszony meg nagyon szépen varrt. Nem volt neki ipara, csak úgy az ismerősöknek varrogatott, de olyan szépen, hogy a városból is kijártak hozzá. Hát így történt, hogy a Zsizsike kisasszony éppen ott volt varratni, és az anyám megkérdezte, nem tudná-e az ő nagylányát elkommendálni valamerre a városban. Ügyes ez, mos, főz, takarít, úri háznál is szolgált. Így az anyám. Addigra végképp útban voltam, anyám viselős volt a Hansi gyerekével. Nelli kisasszony csak nevetett, az már akkor olyan mosolygós egy teremtés volt, és azt mondta, épp jókor szóltunk, mert a házban, ahol ő lakik, pont cselédet keres egy nagysága. Majd ő beprotezsál engemet.
Így is lett. Nemsokára bekocsiztunk Váradra Müllerékkel. Emlékszem, kedd volt, piacos nap, mikor kiraktak egy nagy tér sarkán, én meg csak bámultam. Ekkora házakat meg tornyokat még sosem láttam. Meg ennyi embert, aki mind sietett. A nőkön akkora kalapok, mint egy gólyafészek. Tiszta parádé. Akkor jártam a városon először. Meg is ijedtem, mert arra gondoltam, na, el fogok én itten vesződni egy-kettőre. Hát hogy találok haza a házhoz, ahol szolgálok? De nem így történt, mert a Zsizsike kisasszony, aki nekem azt a jó helyet szerezte hamarosan megtanított, merre kell menni, hogy ne tévedjek el. Ő jegypénztáros volt a Rimanóczy -fürdőben, meg néha kabinos kisasszony, ilyenkor helyettesített. Sok embert ismert és mindig nagyon kedves volt velem.
A gazdáimra nem lehet nekem panaszom, kérem . A nagysága csak egyszer pofozott meg, mikor eltörtem egy vázáját. Pedig nem volt az olyan becses portéka, csak olyan filléres, amilyent a búcsúsok árulnak minálunk, de mindenféle színes virágok voltak ráfestve.
Elég az hozzá, hogy a gazdám jóságos, nagy tudományú ember volt, csak sokat szivarozott, nem győztem azt a sok büdös szivarvéget szedegetni, meg szellőztetni utána. Gyermekük nem volt nekik, aztán sokat eljártak társaságba meg színházba. Minden este. Hogy nem unták meg? Engem is elvitt egyszer a Zsizsike kisasszony. Egy kövér asszony énekelt egy olyan feszes trikóban, hogy majd ki sült a szemem szégyenemben.
Megszoktam én az új helyemet hamar. A nagysága megmutatta mit ,hogyan csináljak, miként szeretik. Mert az úri népek igényesek, mind más a hóbortjuk nekik. Az én nagyságám föllel itta a kávét, az ura meg ki nem állhatta. Azt mondta, felragad a bajuszára. Nem macska ő, így.
Csak a Zsuzsa néni, a szakácsné, az nem szeretett engemet sohasem. Egyszer hallottam, mikor mondta asszonyomnak, nem kedveli a svábokat, mert mind rút, mint a béka. Asszonyom csak nevetett, és azt mondta, szó, ami szó, igaz, de legalább tiszták. Meg is nézhette akárki az én kis szobámat, tiszta volt az mindig, mint a pohár. A konyhából nyílt, kicsike volt meg ablaka sem volt neki, csak egy vakablak. Ott tartottuk a lúgot, egy bögrében.
Vasárnaponként mindig vitt engem a Zsizsike kisasszony mindenfelé, de legjobban a Rhédey-kertbe szerettem eljárni. Ott katonazenekar játszott mindig valami szép muzsikát és gyönyörűség volt elnézni azt a sok népet, ahogy sétálgatnak. Meg aztán a sok kisasszony mind kihordta a gyermekeket, akik szépen eljátszogattak a gyepen, ők meg diskurálgattak a fiatal urakkal meg a katonákkal. Mert ott volt a kaszárnya, igen közel, azért a sok baka. Mind kimenőn volt.
Nekem a hangja tetszett meg legelőször a Palin, vagyis hogy a Balogh Pálon. Mert éppen mókázott vele a komája a Vidai Pista és Pali nagyot kacagott. De úgy kacagott, olyan jóízűen, hogy menten oda kaptam a fejem a tömegben, mert vasárnap délután volt. Ilyenkor sokan vannak. Szóval, ahogy meghallottam a nevetését, én mindjárt arra gondoltam, ez egy nagyon kedves és vidám ember lehet, hogy így tud nevetni. Akkor megláttam, nem lehetett azt nem észre venni, egy fejjel magasodott ki az emberek közül. Nem hiába választották ki huszárnak.
Aztán a hangja után már tetszett az egész ember, legjobban a bajusza, meg az a hamiskás fekete szeme. Nálunk Palotán szőkék meg veresek a férfiak, olyan seszínű bajuszuk van, már ha meghagyják. Olyan volt a Pali, mint egy szép, harapós farkas, a sok villogó fogával. Sosem tudtam, hogy harapni akar, vagy nevetni. Elébb a földijét, a Vidai Pistát küldte oda hozzám, az volt neki a legjobb cimborája. Aztán rám villogtatta a szemeit és bemutatkozott. Nem tudom én azt elmondani, mit éreztem, mikor először megfogta a kezemet. Olyan jó nagy, meleg lapát keze volt, és a jobb keze hüvelyk ujja tövében volt neki egy fehér forradás. Ott megharapta a ló a kezit. Ezt elmesélte nekem már első este, míg haza kísért. Otthon, vagyis a falujukban, Szalárdon , volt nekik egy harapós-rúgós lovuk, a Fecske. Na, az tette csúffá a kezit. Elmesélt ő nekem mindent, míg szorongatta a kezemet, és ballagtunk egyformákat lépve hazáig, a Kert utcán.
A kapuban csak szépen, illendően megkérdezte, hogy eljönnék-e jövő vasárnap is vele találkozni a Rhédey-kertbe.
Aztán olyan kedves fiú volt ez a Pali, mert vasárnap tényleg ott várt éngem két nagy pereccel a színkörnél. Vidai Pista is ott ácsorgott egy darabig, de hamarosan elkószáltunk mellőle. Nem is nagyon emlékszem, miről beszélgettünk, csak arra, hogy milyen jó volt mellette lenni. Így történt, hogy nekem komoly udvarlóm lett a Pali. Esténként sokat volt eszembe, villanyoltás után, hogy most valahol, valaki gondol énrám, és alig vártam a vasárnapokat.
Nagyon meleg nyár lett akkor és júliusban szólt az asszonyom, hogy ők most elutaznak két hétre a Félix-fürdőre, mert a nagyságos úr ott kezelteti a podagráját. Így szokott ez lenni minden nyáron, ilyenkor a szakácsné is haza megy, de én nem mehetek, mert valakinek csak őrizni kell a házat. Na, éngem a nyavalya majd ki tört, úgy féltem a rablóktól, mondtam is a Palinak, mi lesz velem, ha egy éjszaka valaki rám töri az ajtót. Majd ő bekísér engemet és megnézi, hogy jól bezártam-e, így.
Fel is jött, mindjárt akkor nap, mikor a nagyságáék elutaztak. Alig fordult be a sarkon a konfli, az én huszárom már ott kongatta a küszöböt. Betettem az ajtót utána, hát úgy átkapott ott a konyha közepin, hogy azt hittem, a lelket is kiszorítja belőlem. Nem voltam én már észnél ezután, csak azt tudom, hogy úgy birkóztunk ott a kis ágyamon, mint anyám meg Hans. Aztán csak megtörtént.
Ríttam utána, mint a záporeső, mert eszembe jutott, miket mondott anyám a lányok becsületéről, és megmondtam a Palinak, hogy én megiszom a lúgot, innen a vakablakból, ha ezek után el nem vesz éngemet. De az csak simogatott, nyugtatgatott, mint az ideges lovat szokták, hogy innentől már hites menyasszonya vagyok én neki, mert letelik a szolgálat, és visz ő haza menyecskének Szalárdra. Én hittem is neki, mert akkor már nagyon szerettem, na.
Jött is ezután majd mindennap, mert hogy már bele kóstolt a jóba, és mindig csak azt akarta.
Hanem egyszer csak elkezdtem nagyon furcsán érezni magamat. Sose voltam én még beteg, csak egyszer, mikor a fogam fájt, de most nem volt jártányi erőm. Akkor törtem össze a nagysága cifra vázáját, mikor a szakácsné csak nézett rám és legyintett, hogy na, ez is bekapta a legyet. Zsizsike kisasszonynak meg könnybe borult az a nefelejcs szeme. Teca, azt mondta nekem, vetesd el magad vele, mert te már úgy vagy. Azt hittem, megpusztulok a szégyentől, még az utcára sem mertem kimenni, mert azt hittem, már mindenki látja rajtam, hogy rossz lány lettem.
Aztán egyik vasárnap úgy hozta a fennvaló, hogy csak magam voltam, éppen az ezüstöket pucoltam, a nagyságáék meg társaságban valahol, mikor bezörgetett a Pali. Nagyon dobogott a szívem, de csak elmondtam neki. Láttam, hogy elveresedik, csak hümmög és rágja a bajszát. Aztán megeredt a nyelve, szó szót követett, és akkor azt találta mondani nekem, hogy dehogy kell őneki egy sváb béka a porontyával, mikor van neki otthon szép, hites mátkája.
Én akkor éreztem meg, hogy ártani fogok neki. Nem tudom, honnan támadt olyan erő bennem, de a nagy tálcát telis tele a villákkal meg a többivel a fejibe borítottam. Teremtőm, hogy villogott a sok cifra kés meg kanál a levegőben, neki meg csak annyi ideje maradt, hogy megugrott az ajtón.
Arra eszméltem, hogy ott ülök a konyha kövön, egy rakás eszcájg körülöttem, meg a bajonétja, amit itt hagyott a nagy futásban.
Fél óra se telt el, mire mindent elraktam. Akkor kopogtatott. Nem emlékszem, mikor került a marólúgos bögre a kezembe, csak azt tudom, hogy egyből kitártam az ajtót és szemen öntöttem vele.
Vidai Pista volt.
Azt küldte vissza a bajonétért.

Ballada a félkarú óriásról

Az, hogy anyád olyan gyönyörű volt, mikor megszületett, nem lepett meg senkit.
Szerelemgyerek volt. Nagyapádat elengedték katonáéktól akkor éjjel, szegény,
lebiciklizett vagy húsz kilométert, hogy utoljára megölelje a nővéremet, mielőtt kiviszik a frontra. Jó kis ölelés volt, kilenc hónapra megszületett anyád. Szegény Gyula, nem is látta a lányát csak tíz évesen, mire haza vergődött a fogságból. Elég az hozzá, hogy ott maradtunk egy rakáson férfi nélkül, Mama, Manci a nagy hasával, meg én, alig tizennégy évesen, egy gyerekember. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Enni úgy tudtam, mint egy meglett ember, nem is tudom, hova fért belém, csak a két nagy fülem látszik az akkori képeken.
Mikor Jóskánkat végképp leszerelték, nem volt hova menjen, az asszonynak szégyenszemre nem kellett az ellőtt fél karjával. Máig látom magam előtt, anyánk a moslékot főzte a disznónak, csupa piros lett az arca, de mi tudtuk, hogy nem a gőztől, Jóska meg dobolt az asztalon a fél kezével, a megmaradt kezével, csupa könny volt a szeme. Gyere te haza, fiam, legalább férfi lesz a háznál. Az, mordult fel a bátyánk, egy igazi félkarú óriás, bizonyosan.
Hallgattunk. Mindenki tudta, hogy anyánknak Jóska a kedvence, valami eszelős imádattal szerette az elsőszülöttjét. Mikor meghozták a frontról az amputált karjával, Mama eladta az aranyláncát, az utolsó ékszerét, amit még Papától kapott, és az árát az orvosnak adta, mert elmérgesedett a sebe. Helyre is hozta az a csonkot, csak a lelkét, azt nem gyógyította senki, az mindig fájt neki, hogy közel két méteres óriásként fél ember lett, akit az asszony is elvert a
háztól, mert megölelni se tudja.
Mama meg örült, háború van ugyan, de ott a család újra együtt, a szárnyai alatt, majd csak
lesz valahogy. Lett is, mire megszületett anyád. Te, hogy imádta anyádat! Micsoda slingelt pólyát varrt, pedig a vászon féle eltűnt már addigra a boltokból. De neki volt még egy vég, a sifonérba eldugva. Na, abból lett pólya és kis ingek, meg kötés a Jóska csonkjára, mert sokáig levedzett neki a sebe. Fájt is biztosan, de nem mutatta, csak szívta a cigarettákat, míg kötözte anyánk. Hiába, szégyellte a nyomorékságát, ő, aki a legjobb úri szabóságon dolgozott most egy tűt se tudott befűzni. Együtt dolgoztak Gyulával a Neumann-féle angol szabászaton, míg be nem sorozták. Mindig nagyon elegánsan járt a bátyánk, a legfinomabb nyúlszőr kalappal, az öreg meg úgy szerette, mint a fiát. Megpróbált az mindent, hogy felmentesse, de utána
elkezdték összefogdosni a zsidókat, és Neumannék is mentették a bőrüket. Mikor elkezdődött a gettózás, csak bevették a ciánt. Addigra Jóska is odavolt már a fronton.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor anyád született, aznap bombázták az angolok az állomást. Mi fenn laktunk a város fölötti szőlőhegyen, alattunk az állomás.
Mikor elkezdődött mind lementünk a borospincébe. Mama végig imádkozott, csak ránk ne omoljon, de nem omlott, jól megépítette azt a Papa, szegény. Mire kimásztunk, Manci már nem volt se eleven se holt, csak hamar az ágyba, aztán forraltuk is a sok vizet. Engem elszalajtott Mama Kővári néniért, ő volt megfogadva bábának, vagy négyutcányira lakott tőlünk, de hiba mentem, mert légnyomást kapott szegény, orrán-száján dőlt a vér, láttam, mert
ott voltam.
Esteledett, mire meglett a kislány, anyád. Mama levezényelte az egészet egyedül, mi csak a vizet adtuk be Jóskával. Szép kisbaba lett, nagy csigás angyalhajjal, kiköpött Gyula.
Álltunk később Mamával ketten a teraszon, lent még égett a város imitt-amott. Por volt és füst. Mire született ez is szegény, tűnődött anyánk, tán apátlan árvaként nő fel. Mert ekkoriban volt, hogy a sógor fogságba esett és vagy négy hónapig semmit nem hallottunk felőle. Manci még jósnőhöz is elment, a nagy hasával, az meg zaccból azt jósolta neki, hogy egy szőke nő forgolódik a Gyulája körül. Erre Mama megmérgesedett és megpofozta a jósnőt, hogy minek idegesíti ilyen hülyeségekkel ezt a fiatalasszonyt az állapotában. Még hogy szőke nő, Szibériában van az ő veje fogságban, nem kuplerájban. Az istenit, meg így meg úgy.
Mama mikor mérges volt úgy tudott káromkodni, hogy egy kocsis belepirult volna.

Pedig igaz volt, mármint a szőke nő. Mert Gyula a fogolytábor parancsnokságának varrt és összemelegedett ott egy szőke titkárnővel. Ezt ő maga mesélte nekem négyszemközt mikor tíz év után megjött. Mert csak nem hagyta a kis családját, hazajött a kislányához.
Mind imádtuk anyádat, az olyan jó kislány volt, vagy szopott, vagy aludt. Manci meg mindig attól rettegett, hogy nem lesz elég teje és éhen hal a gyermek. Ez volt a rögeszméje. Ezért anyánk szerzett egy kecskét, a Bözsit, csak hogy megnyugodjanak a kedélyek. A Bözsinek is volt egy kis kecskegyereke, a Marci, olyan szelíd volt az a kis gida, úgy járt-kelt Mama után, mint egy kutya, Jóskának meg az ágya mellett aludt nyáron, kinn a teraszon.
Mire nagyobb lett a kislány, anyánk elhatározta, hogy elmegyünk a városból Kerekibe, ki a tanyára, mert ott nagyobb biztonságban leszünk. Levágtuk a disznót, lesütöttük zsírba a sok húst, Jóska kerített egy szekeret és felpakoltuk a vagyont, négy zsírosbödönnyi húst, négy tábla szalonnát, két zsák krumplit meg egy kis lisztet, és a dunsztosokat mind az ágynemű közibe. Mama nagyon tudott főzni, azelőtt a papoknál volt szakácsné. Jól megraktuk a szekeret, a dunyha tetejébe felült Manci anyáddal a pólyában, én hátra a két kecskével,
anyánk meg Jóska a bakon, aztán hajts, isten neviben.
Volt egy jó kis sparhert ott a tanyán, azon főztünk meg melegítettünk, tengeri szárral és csutkával. Jóska fél kézzel összefogta, aztán ráállt a kezével meg törte. Jó száraz volt, hasadt rendesen, aztán megtömte anyánk piaci kosarát úgy hordta befelé. Elvoltunk.
Aznap korán felzörgetett a szomszéd tanyás, hogy Ártánd felől katonákat láttak jönni lovon. Nincs nekünk semmink, a két kecskén kívül, mit árthatnak azok nekünk, vont vállat anyánk. Esett, mi meg behúzódtunk, Jóska épp rágyújtott a tűzről, mikor megverték az ajtót.
Ketten voltak, két román katona, valahonnan a regátból, mert alig értettük őket. A kisebbik, fekete patkányképű, törte a magyart, a magasabbik semmit. Először csak körbe néztek, a fekete kinyitogatta a szekrényeket, a magas meg bekotort az ágyak alá a szuronyos puskájával. Fegyvert kerestek, Jóska csak nevetett, kamerád, hát hogy lőjek vele, mutogatta az üres inge ujját. A sparherten krumpli főtt, beleettek, de nem ízlett nekik. A nagydarab Mancit
nézte egyre, az meg szegény azt se tudta mit csináljon, aztán a bölcsőből kivette a kicsit és az ágyra téve bontogatta a pelenkáját. Majd a szaros kis testét felvette és magához ölelte. A fekete öklendezett, a magas szitkozódott, de addigra Jóska már kínálta őket a cigarettából, anyánk gyorsan leszelt két karéj kenyeret meg szalonnát hozzá. A kicsi azt mondta, hús és mutogatott a szájára. Nincs az nekünk magunknak sem, fiam, sóhajtozott Mama, csak
krumpli, kenyér meg szalonna, egyed.
Aztán a nagydarab intett, hogy húzzunk vizet, itatnák a lovakat. Majd én megyek, kelt fel Jóskánk. Nem kell félni, ezeket is csak anya szülte, húzta be az ajtót. A kis parasztóra kattogott a falon, csendben voltunk, aztán kis idő múlva két lövést hallottunk. Jaj, istenem,
ezek meglőtték a Jóskát, ugrott anyánk, de addigra már jöttek befele, hozták a Böskét meg a kis gidát, Marcit. Az még nem halt meg teljesen, vergődött, spriccelt a vére a falra és a rongyszőnyegre, úgy repkedett a farka, mint egy kis pillangó.
Két óra múltán már ették a Bözsit meg a Marcit, a nagyját elpakolták az iszákba. Jóska sürgött-forgott, dohánnyal meg tökmaggal traktálta őket, azok meg rágták szótlanul. Mi Mamával ültünk az ágyon, Manci a karos padon a kicsivel. Percegett a szú meg az óra kattogott.
Hájde, intett egyszer csak nagydarab, a kicsi mondott valamit, a társa rákontrázott, nem értettük, csak azt, hogy valamin vitatkoznak. Aztán a kis fekete odament Mamához,
meghajtotta magát és azt mondta, köszönöm, májka. Ez alatt a nagyobbik a sparherthez lépett és belepisilt a kecskehúsos lábosba. Az égett húgyszag elöntötte a konyhát. Halottam, ahogy anyánk gyorsabban veszi a levegőt, aztán a két román kedélyesen hátba veregette a bátyánkat, gyere kamerád, mutogatták, kísérj ki minket. Jóska fél keze, maradék keze, a zsebében, éppen
magot rágott, csak kikísérem őket ide a köves útig, fordult felénk az ajtóból
Talán egy miatyánknyi idő múlva hallottuk meg a lövéseket.

Én találtam meg. Hanyatt feküdt, karja, mint a madár fél szárnya, kitárva, szája sarkán a tökmag, nyitott szemében ott ültek a felhők.

Galambnak lenni Váradon

Galambnak lenni Váradon,

átszállni a bolondos városon,

inni a Körös vagy Pece vizét,

öreg szőlők közt bujkálni volna szép. 

A Macska-domb felől a várromon,

hol napsugár táncol öreg tornyokon.

Színházán leszállni, kis ékszerdoboz,

apró utcáin, hol öreg hárs motoz.

Meglesni Adyt, s Juhász Gyulát, mind
a Holnapot, ahogy a múlt visszaint.
Szent László templomán megpihenni most

s lesni Léda fátyolát, mikor a hold osont.