Bözsi és az internacionálé

Lesi sógor búsan telepedett sörével törzsasztalához, az Aranysárkányba.

Nagy baj van, markolt verejtékes homlokába, az első korty után szuszogva. No, szólt résztvevőn Puszi úr, egy rummal próbálva vigasztalni törzsvendégét. Addig ette az életüket az a semmirekellő Gugy Jóska, míg be nem beadták a jószágokat közösbe. Volt sírás, mikor a Csillagot meg a Fecskét kivezették, azok meg majd felrúgták az elvtársakat a pártbizottságtól. Sárkányok azok, nem is lovak. De akkor sírt a legjobban az asszony, mikor elvitték a szép kis üszőt meg az anyját, a Bözsit. Leadta az a napi huszonöt literjét mindig, abból volt pénz a háború után a gyerekek cipőjére, ruhájára, olyan volt az, mint a családtag. Reggelente langyos vízzel itatgatta kedves jószágát Lesiné, született Virág Boris, néha cukrot vitt neki dugva, a kötője alatt, s volt, hogy este, lefekvés előtt is kinézett rá, nem vágja-e a kötőfék azt a gyenge húsát, tiszta-e az alom alatta. Mikor aztán megellett és egy reggel meglátták, mint áll a zsemlyeszín, csillagos homlokú kis boci bot lábacskáin az anyja mellett, még Lesi sógor is elandalodott a látványon és titokban elmorzsolt egy könnyet a munkásinge ujjával. Hogyisne, úri jószág volt a Bözsi, az anyja még a Dezsőffy birtokról került hozzájuk, mikor a front elöl megfutott az öreg tekintetes meg a családja. Éjszaka volt, mikor Pista, a belső inas megverte az ablakukat, sose feledi. Ott állt az öreg grófné az istállóban, és kicsordult a könnye. Körülötte a drága szép faj tehenek, de mind közül a Kedves, a Bözsi anyja volt a legszelídebb. Azt kapták meg ők, ne kerüljön prédára szegény vemhes jószág. Bözsi már ott látta meg a világot, Lesi sógor istállójában, de addigra Dezsőffyék kastélyában minden mozdíthatót felprédáltak.

Bözsi csillagos bocinak született, és szeme fénye volt Lesiné szül. Virág Boriskának, ezért a fejés szertartását csak ő ismerte. Mert eleinte rugós volt a Bözsi, nincs ezen mit szépíteni. Lesi sógor kétszer próbálkozott a fejéssel. Elsőre jól is indult minden, szépen elhelyezkedett a fejőkén és odapászította a tisztára mosott csecsek alá a rocskát, ám alig húzott egyet-kettőt rajta, Bözsi nagy szuszogások közepette hátrafordult, aztán Lesi sógor csak azt vette észre, hogy furcsán megbillen vele a világ és a szénatartó alatt találta magát. Egyszer még nekiveselkedett, kedvesemnek nevezte, megpaskolta selymesre csutakolt oldalát és sanda tekintettel oda kuporodott a rocskával, ám Bözsi ideges topogások közepette úgy ráhágott a lábára, hogy az asszony két napig vizes ruházta. Vágják le, adják el, mondták a szomszédok, ám Lesiné szül. Virág Borist nem olyan fából faragták, hogy egy rugós tehén kifogjon rajta. Szépen behúzta az istállóajtót, és történt, ami történt, de Bözsi onnantól szépen leadta a tejet, de csak a gazdasszonynak. Nem is lett volna itt semmi baj, szép kicsi borjakat ellett Bözsi, évente egyet, meg tejelt is, mint a parancsolat, nem volt nála szelídebb jószág a világon.

Ám beütött a ménkű, mikor eljött a nap és be kellett terelni őket a közösbe. Bözsi fújtatva, szemét forgatva figyelte, amint borját kitessékelik az istállóból, majd hatalmas tőgyét himbálva, megindult utána. Az átvevő bizottság, élén Gugy elvtárssal, a pitvar biztonságából követte az eseményeket, és tüntetően nem hallotta a gazdasszony átkait a behúzott konyhaajtó mögül. Csak várjatok, mosolygott kajánul Lesiné szül. Virág Boriska. Pláne mikor meghallotta, hogy a szövetkezet elnöke benevezte Bözsit a tejgazdaságok közötti versenybe. Elvtársak, ez a fajtehén lesz a megalapozója a szovjet mintára megszervezett szövetkezetek tehénállományának, de egyelőre a tejtermelő versenyben kell megállnia a helyét, szögezte le az elnök a szövetkezeti gyűlésen, és kiadta az utasításokat a fejés gördülékenyebbé való tételéhez.

Első reggel, két szakképzett fejőnőt rúgott fel Bözsike, délben maga a főagronómus próbálkozott, de kék foltokon kívül semmit nem sikerült kicsikarnia. Délután akkorára duzzadt a jövendő ígéretének tőgye, hogy tartani lehetett a legrosszabbtól, amikor valakinek eszébe jutott, hívják el a volt gazdáját, hátha az ért a nyelvén.

Lesiné szül. Virág Boriska a legszebb kendőjét kötötte fel, mikor az elnök küldötte szolgálati autó megérkezett érte.

Elvtársnő, értse meg, létfontosságú, hogy miénk legyen az első hely a tejgazdaságok közötti versenyben, kínálta hellyel a bőrfotelben az elnök elvtárs Virág Borist. Megnézem, mit tehetek, szólt az, és csak annyit kért, különítsék el a Bözsit, hogy nyugodt körülmények között, zárt ajtók mögött fejhesse. Akkor garantált az eredmény.Legjobb lenne talán a régi helyén, mondta szemérmes mosollyal és kezet fogott a liluló fejű elnökkel. Így történt, hogy késő délutánra Bözsi az otthoni istállóban álldogált jámborul. Lesiné szül. Virág Boris tiszta kötényben letelepedett a fejőkére, maga elé húzta a rocskát és tiszta, édes hangján énekelni kezdett. Csak a szokásosat. Mire aztán Bözsi megnyugodva hátra nézett és megindult a tej habos hersegéssel. Az istálló pókhálós melegében pedig ujjongva szólt a dal.

„Föl, föl, ti rabjai a földnek/ föl, föl te éhes proletár…”

Ősszel

erdőbe vágyok,
hol szelíd,
öreg óriások
reszketeg karjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnán
s csak szendergek,
míg mosott kéken
fakul az ég,
ezüst a csend,
tűnődő levelek peregnek

sosem volt suttogások
kelnek, kék tollú
madár felelget
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,
s míg eres kezével
hátraint a nap,
hajának aranya
fennakad egy
üres pókháló
tépett romjain.

Kirké vacsorája

Mert mindig a hasa, az a mindene – dohogott. A zaba.
Most állhat itt a negyven fokban, mert brassóit kíván vacsorára. Persze, az a hülye orvos is megmondta, mikor a fekély után lábadozott, rendszeres, zsírszegény, meleg ételt a kedves férjének. Mintha addig nem evett volna. Jó, mindig nem főzhet vacsorára meleget, de ott a hűtő, ehet egy kis kolbászt, szalonnát, vaj is mindig akad otthon. Ki merné azt mondani, hogy sok a heti egyszeri fodrász, a körmeit is illik rendben tartani, a masszázs meg a gyenge gerincének muszáj. Hát tehet ő róla, hogy a szépségéből él? Maróti doktor is megmondta, a magánrendelőbe nem ültethet be egy kövér, trampli, ápolatlan asszisztenst. Pedig hányan tekertek a helyére. Legjobban az a borjúszemű Sipiczné, de aztán belátta, szakápolói diploma ide-oda, egy ápolt, formás külső azért kell a diploma mellé. Fél reklám az ilyen, Maróti doki is azt mondta, mikor olyan elismerően végig nézett rajta. Na igen, az férfi. Az már a szemével is vetkőztet. Jó, persze, beteget sosem, de a nővérkék tudnának mesélni.
Vele eddig csak egyszer próbálkozott, de nem jutottak semeddig, mert rájuk kopogott egy beteg. Hiába a rendelési idő, ezek nem értik. Mert, hogy görcsöl. Na és, ő is görcsölt, mikor elment a gyerek. Áldott legyen az úr neve, hogy azóta nem maradt úgy. Minek gyerek egy ilyen világra? Gyereket, ennek? Ugyan. Ezt csak a könyvei érdeklik, meg a virágai, mást sem örökölt attól a vén satrafa anyjától. Nem is látott ez nőt levetkőzve negyvenéves koráig, legfeljebb a rendelőben. Anyuka így, anyuka úgy. Anyuka vasalta még a fehérneműjét is, és anyukával havonta legalább egyszer színházba mentek, utána pedig vacsorázni a Kék Macskába. Tőle aztán összedőlhet a színház kék macskástul. Inkább vásárolgat. Az ember figyeljen oda magára meg a ruhatárára, legyen ápolt, kövesse a divatot.
Sosem értette azokat a szakadt bölcsész lányokat, saruban, farmerban, a seggükig érő hajfonatukkal, a hajnalig tartó vitákat filmről, könyvről. Az ilyenekből lettek aztán a sokgyerekes mintaanyák, akik délelőtt báboznak és sütnek a gyerekeikkel, este ülnek a fotel lábánál, kezükben pohár vörösborral, és szemükben ájult odaadással lesik a férjük vagy a hozzájuk hasonló seggfejek kinyilatkoztatását. Hajnalig megy a világmegváltás, jó barátok ha összegyűlnek, milyen romantikus. Hányinger. Tudja, milyen ez, látta ép eleget Etáéknál.
Sosem fogja megtudni, hogy tulajdonképpen, csak sportból csábította el. Legyezgette a hiúságát, hogy az új adjunktus, a mintaéletű agglegény, anyuci fiacskája fülig belé habarodott. Nem volt nehéz, párszor nézett csak rá úgy, amitől tudta, mind megőrülnek.
Miután megtörtént, körülbelül olyan izgalmas volt, mintha egy nyálas kamaszt ölelt volna, ő rágyújtott, a férfi meg remegő kézzel simogatta a haját, és biztosította arról, hogy úriemberként fog viselkedni. Csak nézett rá, és nyelte a röhögést. Ni már, ha nem vigyáz, még adjunktusné lesz belőle.
Gyors esküvő volt, semmi felhajtás, meg fehér ruhás hülyeség, anyuka váltig sápítozott a templomi cécóról, de aztán udvariasan eltávozott és átadta a terepet, két hét múlva temették a vén boszorkányt. Nemsokára elment a gyerek is. Hogy sírt, mikor megmondta neki, hogy nem akar többet gyereket. Jobban siratta, mint a vénasszonyt.
Zsuzsót nem tudja. Tulajdonképpen Zsuzsó, mintha nem is létezne. Jobb ez így mindenkinek, hogy Eta neveli, ha már ilyen mártír, hogy a sajátjai mellé bevállal negyediknek egy ilyen nyomorultat.
Zsuzsó alig volt egy kilós, mikor született, rá sem bírt nézni, mintha egy szőrös kis béka pihegett volna ott a csövek és a pittyegő műszerek között. Bezzeg a nővére. Eta első perctől fogva akarta a kislányt, akarta, annak ellenére, hogy az orvosok megmondták, ha túl is éli, fogyatékos lesz. Aztán mit műveltek vele, ki tudja, ő ugyan egyszer sem látogatta, lemondott róla már másnap. Egyszer messziről látta őket, az óvodából jöttek ki éppen, Zsuzsó odaszaladt Etához, anya, kiabálta, és valami rajzot lobogtatott.
Zsuzsó. Copfos, szemüveges, már négy éves. És szalad.
Gőz csapott az arcába a lábosból. Dühösen törülte meg a szemét.
Minden férfi  disznó.
Mama is mindig ezt mondogatta neki.
Disznó, mind disznó – suttogta zokogva, és könnyei elkeveredtek a piruló húsokkal.