Ha kérdeznéd

Ha kérdeznéd, elmondanám neked, mennyire meglepődtem, mikor a konyhámban elmondtad, megint gyermeket vársz. A kertben ugatott a kutya, a lányom az öccsét pesztrálta a teraszon, behallatszott, amint a kicsi döcögve nevet, az öt hónapos pici lányod meg ott szunyókált a babakocsiban a diófa alatt. Emlékszem, ribizlit passzíroztam a gyerekeknek, és mikor kimondtad, megbillent a kezem, aztán néztük, amint a ribizlik apró vércseppekként szertegurulnak. Nem néztél rám, a ruhádat igazgattad, mindig irigyeltelek, hogy alig négy hónap alatt milyen szépen visszafogytál. Szóval, mondtad az övednek, segítesz,ugye.                                                                                                          Azt, hogy valaki nem akar ilyen gyorsan másik gyereket szülni Ceausescu Romániájába, minden körülmények között megértettem. Álldogáltam hajnalban épp eleget a bolt előtt egy liter vizes tejért, szaladgáltunk pánikban gyógyszerért, ha valamelyik gyerek megbetegedett és vittük haza diadalmasan az undorító, lilára fagyasztott csirkét, mely maga volt a biológiai csoda a hat lábával. Vajat, sajtot, húst még mutatóban sem láttunk és karácsonykor megverték a férjemet három darab banánért.                                                                                                                                            Az, hogy mit élsz meg nap mint nap egy alkoholista férj mellett, sosem volt téma közöttünk. Bár a család figyelmeztetett az esküvő előtt, te konokul tartottad magad az esküdhöz, és nem jöttél panaszra. Csak álltam ott és éreztem, elönt a szeretet és szánalom irántad. Hirtelen elgyöngült kezem-lábam, és arra gondoltam, míg guggoltunk a ribizlik fölött, hogy van anyád, apád és férjed meg testvéred, és te mégis hozzám jössz, hozzám, aki a bátyád révén testvéreddé lettem, és nekem panaszolod el, hogy bajba kerültél, mert nem akarod ezt a gyereket és tőlem vársz segítséget ahhoz, hogy megsemmisítsd. Négy éve ismertél már akkor, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy tudd, én élet párti vagyok, mert szerelemmel kötődöm a férjemhez és boldoggá tesz, ha a gyerekeim szuszogását hallgathatom esténként, elalvás előtt. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy szülés után alig hat héttel széles bőr övet erőltet rád és hasizom gyakorlatokkal kínoz a gyermeked apja, ugyanaz, aki kislánya születése után megpillantva annak gyűrött, piros arcocskáját kijelenti, ez a csúfság nem lehet az ő gyereke.  Napokig hánytál ezután, gyógyszer híján naponta háromszor vittük neked a kamillateát a kórházba, más segítség nem volt. Nem tudhatom azt sem, milyen lehetett pár hetes babával magadra maradva várni egy fűtetlen lakásban, mikor keveredik haza a férjed a kocsmából s aznap este milyen gyakorlatokat végeztet veled a tökéletesen lapos has érdekében. Hogy a leszorító öv vagy a fáskosár cipelése miatt lettél beteg, az szinte mindegy is, jártad a nőgyógyászt, aztán váratlanul megfogant a gyermek, az apa szerint a nőgyógyásztól. Azt gondolom, ez lehetett az a pont, mikor eldöntötted, nem kell. Sem a gyermek, sem az apja.  Hiszem, hogy adódhat olyan pillanat az életben, mikor legszívesebben két lábbal rúgnánk szét magunk körül a világot. Ilyenkor a dühünk gyakran afelé fordul, aki a legvédtelenebb. Majd három órán át próbáltalak rábeszélni a gyerekre. Ígértem fűt-fát, kis ruhát, babakocsit, ágyat, még több segítséget, csak ne öld meg. Testvére lesz a lányotoknak, nem marad egyedül a világban és lesz még valaki, aki az arcotokat viseli majd, ha már nem lesztek.                                                                                                              

Mikor kikísértelek, piroslott a ribizli leve a karodon. Lenyaltad, fintorogtál, savanyú. Nem baj, mondtam, majd megcukrozzuk. Nevettünk, a kislányod nagyokat rúgott a kis nyári takaró alatt. Még kedvet csináltál nekem a gyerekhez, mondtad és megpusziltad a fiam. Hogy milyen mélyre temetted magadban a kétségbeesést, az pár nap múlva derült ki.                                                          

Villamos kalauzként dolgozott a nő, akit végül megkerestél. Hogy tiltott, és életveszélyes azt tudtad, mégis odafeküdtél a viaszosvászon konyhaasztalra és átengedted szép fiatal testedet egy sarlatánnak, aki egy kikalapált bicikliküllővel, egyetlen mozdulattal átszúrta a méhedet. Tudom, nem haragudtál akkor sem, mikor a már elviselhetetlen kínok után az orvos ránézett szegény meggyötört, kivérzett testedre és rögtön a milíciát hívta. Akkor olyan idők jártak, az állásával játszott, börtön járt érte, ha nem jelenti azonnal. Az már az ő külön pechje volt, hogy húsz évesen ott haltál meg a kezei között.

Ha kérdeznéd, én elmondanám, hogy azóta siratunk.

Ötvenre

milyen jó, hogy vagyok

magamnak

bíbelődök szóval

eljátszom dalokkal

úszom a térben

táncolok idővel

barátkozom immár

ötven esztendőmmel.

napommal süttetem

holdammal szőhetem

senki fiának meg nem

felelhetem

virágom nyílatom

kényemre-kedvemre

ötven esztendőmnek

gyönyörűségére!

Jenci, a hintás szerecseny

Azon a májusi reggelen, mikor nyikorgó kerekekkel bevonultak a cirkuszi kocsik, senki nem sejtette, hogy az Amar cirkusz megjelenésével fenekestül fogja felfordítani az Aranysárkány egynémely vendégének életét. A kis park harmat verte fáin álmosan nyújtóztak a rigók, benn a konyhán Nénnyuka készülődött a zöldségpucolásnak, kinn az Aranysárkány előtt Puszi úr, vendéglősi minőségében épp az aznapi híreket tárgyalta meg Szeredi bácsival, az öreg mindenessel. Szeredi bácsi a napot minden reggel egy pohár papramorgóval indította Puszi úrnál, cserébe seprűjével lelkesen paskolta az utcán a port vagy fél óráig, aztán beült megpihenni egy kisfröccsre. Borsos elvtárs szolgálati Pobedája éppen előállt, a sofőr, Cseri Béla párat törölt még a makulátlan szélvédőn, majd újságja mögül elmélyülten figyelte a sürgés-forgást a kis téren.

Az Aranysárkányban lassan gyülekező vendégek érdeklődve nézték a cirkuszosok sátorverését, majd egy kifogástalan eleganciával öltözött úriember, Monsieur Amar, a cirkusz tulajdonosa lépett be, és ékes francia nyelven a felől érdeklődött Puszi úrnál, merre találja a város elöljáróját, intézendő az ilyenkor szokásos engedélyt. Ha valaki azt gondolná, Puszi úr számára bármilyen gondot okozott Gallia nyelve, elég csak arra emlékezni, milyen gondossággal nevelte a megboldogult Papa egyetlen fiát, mint áldozott kisebb vagyont arra, hogy nyaranta mindig más ország nyelvét, szokásait ismerje meg. Délre járt az idő, mire Puszi úr, a temérdek információtól kissé zúgó fejjel karon fogta a lelkesen karattyoló Monsieur Amart, és elkalauzolta Borsos elvtárs irodájához, hol a frissen fodrászolt titkárnő bejelentette őket a fő elvtársnál. Borsos elvtársnak jó napja volt, kedvenc foci csapata bejutott a döntőbe és két napja elmúlt a gyomorégése, ezért nagylelkűen megadta az engedélyt, hogy Monsieur Amar cirkusza egy hónapon át szórakoztassa a munkásosztály tagjait. Az igazgató úr, pergő nyelvvel emlegette Borsos elvtárs zsénérozitéját, és sűrű meghajlások közepette átnyújtott számára egy csokor tiszteletjegyet az első esti előadásra.

Borsos elvtárs a cirkusz tiszteletére új nyakkendőt kötött és levágta a körmeit, felesége haját sebtében csinos kontyba fésülte a fodrász szövetkezet legügyesebb fodrásznője, egyedül Margitka, Borsos elvtárs egyetlen leánya volt durcás, mert estére moziba készült a barátnőjével, aztán most ez a hülye cirkusz. Ám mérge csak addig tartott, míg meg nem pillantotta a trapézon elegánsan lengő légtornászt.

 Eugén Ducati apja a messzi Elefántcsontpartról érkezett Párizsba, feketébb volt a legsötétebb ébennél, de abszolút hallással született, és rövidesen egy kis bárban zongorázott, a rue Tivolin, kétsaroknyira a Moulin Rouge-tól. Hamarosan kisfia született egy félvér lánytól, aki egy nap úgy döntött, inkább Marseille-ben próbál szerencsét, és lelépett. A kis Eugén alig öt esztendős volt, mikor Monsieur Amar cirkuszához csapódott, és kamatoztatva rendkívüli ügyességét és bátorságát, végigjárva a cirkusz ranglétráját, akrobataként bűvölte el a nagyérdeműt. A Nagy Ducati, ahogy neve a plakáton szerepelt, majd egy méter kilencven centis karcsú testén kidolgozott izmok ugráltak, szép vonalú fején tengernyi apró csiga-fürt, dús ajka élveteg, anyjától örökölt lágy tekintete és villogó mosolya hódított. Feszes, ezüstszín trikója kiemelte izmai játékát, s nem hagyott kétséget a felől, hogy a természet bőven ellátta férfiúi ékességgel.

Csak egy pillanat volt, egy rácsodálkozás, ott a manézs izzadtságszagú miliőjében, mikor előadás után Borsos elvtárs családostól gratulált a szédítő mutatványokhoz. Borsos elvtársné tágra nyílt szemmel legeltette tekintetét a passzentos trikón, és apró sóhajt nyomott el magában, Borsos elvtárs kisebb görögdinnye méretű hasára gondolva. Margitka kiszáradni érezte torkát, mikor előtte állt ez a csodálatos fekete görög szobor, fura ferde szemével, rózsaszín markába zárva kezét. Milyen különös, kuncogott magában Margitka, elnézegetve fahéjszín körmeit, vajon mindenütt ilyen fekete.

Nem, nem volt mindenütt fekete, és ezt Margitka rövidesen megtapasztalta. Eleinte Puszi úrnál találkoztak, az Aranysárkányban, lévén ő tolmácsa a fiatal szíveknek. Nézték egymást a Bambi fölött összehajolva, és Margitka azt érezte, ő sose volt ilyen szerelmes. Nem, még akkor sem, mikor a szomszéd Pistát kíváncsiságból beengedte magához pár este.

-Quelle est votre nom, ma belle- suttogta szerelmesen a fiú.

-Hogy mi a neve- nézett Eugén véreres szemébe Puszi úr,- hát Margit. Az boldogan felkacagott, Máhhhgittt, harsogta fehér fogain ropogtatva a hangtalan r-eket, és két kezébe fogva a lány kezét, szenvedélyesen megcsókolta.

-És neki, neki mi a neve, Puszi úr- tudakolta Margitka csillogó szemmel, miután kiszabadította a kezét. Eugén, ízlelgette Puszi úr a szokatlan hangzású szót izzadó fejét vakargatva, mire Nénnyuka megszólalt a konyha ajtajában

- Jenci lesz az, lelkem. Az szép név.

Közben tombolt a nyárba hajló május, szerelemtől nyögtek a bokrok a kis téren és Margitka hamarosan megfeledkezett a moziról. A forró délelőttöket a közeli strandon töltötték, és Margitka szűkülő pupillával nézte, amint Jenci apró, formás feneke vígan fickándozik a fecske alatt, mikor fejest ugrik a medencébe.

-Na, a hintás Jenci, a szerecseny, jól felcsinálta Borsos elvtárs lányát- mondták a városban, mikor később

Margitka a nyílt utcán lehányta a saját lábát. Borsos elvtárs liluló fejjel olyat ordított az irodában, mint egy berber oroszlán. A titkárnő remegve csukta rá az ajtót, és később megesküdött Nénnyukának, hogy csak egyszer hallotta így kiabálni a főnökét, mikor az a Bugyi-király jóvoltából bőröndnyi fehérneműt talált az asztalán.

 -Most mi lesz- törölte meg izzadó arcát Borsos elvtárs, és Mancikával szódabikarbónát hozatott, mert kiújult a gyomorfájása.

-Mi lenne, ha felcsinálta elveszi és kész- csapott az asztalra Puszi úr, és Borsos elvtárs feljajdult. Feljajdult és elképzelte, mint lesz égre szóló botrány a pártban, mint vádolják meg nyugati elhajlással, és mint végzi imperialista ügynökként, egy munkatáborban az isten háta mögött. Talán éppen Szibériában.

-Elvtárs, találjunk ki valamit- nézett könnyes szemmel Puszi úrra, és estére összeült a vezérkar az Aranysárkányban. Ott volt mindenki, akinek a szava számít, és mégis Nénnyuka volt, aki megtalálta a megoldást.

-Tegyük fel- nézte mosogatástól elformátlanodott ujjait Nénnyuka- hogy a hintás Jencinek rabszolga volt a kedves nagypapája Afrikából.

-Igen- nézett éledő reménnyel Borsos elvtárs az öreg szakácsné csupa ránc arcába, - akkor meg a Margitka és a Jenci elvtárs házassága felér egy felszabadítással -fejezte be mondanivalóját Nénnyuka és újra töltötte az üres poharakat.

Egy év múltán, mikor csoki bőrű unokájának csodájára jártak a városban, Borsos elvtárs szép kitüntetésben részesült, a haza legbölcsebb Fia gratulált neki a megható és szokatlan gesztushoz, melynek során házassággal pecsételték meg két, sokáig elnyomás alatt élő nép barátságát.

-Ezt csinálják utánunk a reakciós, imperialista bandák- mondta elismerő mosollyal a Vezér és a háttérből felzúgott a taps.