Kutyakomédia

Kár arra gondolni, hogy az embert nem érheti baleset. Lám, Figedy comtesse is csak egyszer volt figyelmetlen, mikor a konflisból kiszállt, máris megesett a baj, kifordult a bokája. 
Nem volt már olyan nagyon fiatal az a boka, inkább madárcsontnak lehetne nevezni, de sok jó táncokban parádézott vele a gazdája. Mondhatni, hogy hiába, mert a nagy szenvedély s minden, ami ezzel együtt jár, mint ahogy tisztes férj, család, szerető gyermekek elkerülték az ő sorsát. Vénkisasszony maradt, gazdag és csúnyácska, igazi szívbéli társa nem lévén más, mint egy öreg, háklis mopszli kutya. Lulu egy régi szerelem szép emlékeként került Figedy Eugénia comtesse tulajdonába, valami nyolc esztendeje történt, hogy egy átutazó szélhámos, ki magát grófnak tituláltatta, látszatra komoly szerelemre lobbant a comtesse hervatag bájai iránt. A románcot fél Várad visszafojtott lélegzettel leste, a másik fele pedig fogadásokat kötött az ügy kimenetelét illetően. A casino tagok arra paríroztak, hogy meglesz a frigy, boldog révbe jut a comtesse életének kicsiny hajója. Liszkay, a papírgyáros, egy ismert habitüé, a szélhámosnak drukkolt, ahogy mondta, minden becsületes férfi nevében, míg a comtesse személyzete csak nevetett a markába. Különösen Terka, a kis bögyös szobalány, akit az álgróf alkalomadtán jól megszorongatott az előszobában. De maradjon ez az ő kis titkuk.
Elég az hozzá, hogy a szélhámos komolyan vette az udvarlást, naponta ibolyacsokrokkal rohamozott, néha cukker pakkokat küldetett egyenesen Mayer Adolf pesti csemege kereskedéséből, ez láthatóan mély hatást tett a váradiakra. Ám a comtesse lehetett bár csúnya és öregecske, hülye nem volt egészen, és mikor nem volt hajlandósága az álgróf kártyaadósságait kiegyenlíteni, a szélhámos belátta, itt komolyan tenni kell valamit. A karácsony szentséges ünnepe jött, két nap múlva a szélhámos ment, a comtesse ékszereinek egy részével, de a talpig díszben álló fenyő alatt ott pihent bársony kosárkájában búcsú ajándéka, a kis Lulu.
Mi a kórság ez, fakadt ki a kocsis először, mikor először vezették fel előtte Lulukát, aki, valljuk be, már akkor sem rendelkezett a szépség és báj erényeivel. Apró testén idomtalan, ráncos fejet viselt, lapos orrú, nyomott pofácskájából két dülledt szem meredt a világba. Járása enyhén imbolygott, amint merev lábain kacsázott, szintúgy, mintha jól seggbe billentették volna, szörnyülködött Róza néni, a szakácsnő. Lulunak egyéb jellembéli defektusai is akadtak, sokat horkolt, lelopta a húst az asztalról a széken ülve ebédnél, és alkalomadtán megfeledkezett magáról, felettébb kínos perceket szerezve ezzel a comtessenek.
Történt egyszer, ugyanis, hogy éppen Kunfi nagytiszteletű urat fogadta a szalonban egy jótékonysági vacsora részleteit megbeszélendő, amikor a fotelben szundikáló Lulu, megfeledkezve erkölcs és illemszabályairól, mik egy comtesse kutyáját is kötik, illetlenül egy kis bélgázt eregetett. Hangtalanul. Ám annál erősebb szubsztanciában. Mondhatni a levegő forrni kezdett, és az addig oly kedélyes, teával és lazacos falatkákkal megbolondított társalgás megtorpant, a nagytiszteletű úr megsápadt orcával lopva a cipője talpát kezdte el nézegetni, és rövid, ám szívélyes búcsú után sietve távozott. De az ilyen és ehhez hasonló malőrök nem változtattak a comtesse érzelmein, aki el sem tudta képzelni a létet Lulu nélkül.
Így érthető volt a kétségbeesés, ami megszállta a szíveket, midőn Lulu úgy döntött, közelebbi ismeretségbe óhajt kerülni a piactér kóbor ebeivel, és ennek érdekében olyan messzire futott a konflistól, amilyen messzire görbe lábaitól csak tellett. Gyászba borult a ház, a comtesse sebesült bokáján ecetes borogatással migrénes rohamok sorozatával küszködött, kis pohár konyakokkal próbálta gyógyítani szétcincált idegeit, míg a ház összes cselédje a várost járta keresve az elveszett Lulut.
Tóth Tihamér délelőtti próbájáról tartott hazafelé a város Szigligeti Edéről elnevezett színházából, és sejtelme sem volt arról, hogy hamarosan megváltozik az élete. Békés délelőtt volt, hegedűje tokja hóna alatt, szemüvegét igazgatta éppen a művészbejáró ajtajánál, mikor meglátta a kutyát. Lulu, a két napos kaland után megéhezve ott ült és pitizett, csak egy falatért, ahogy otthon tanították. Szemei az átlagosnál is dülledtebben könyörögtek és olyan mulatságos volt az ebecske, hogy Tóth Tihamér megkínálta a reggelitől zsebében maradt kifli csücskével, amin még érződött a Kispipában mellé felszolgált szafaládé illata. Elmondhatjuk, hogy Tóth Tihamér megvette Lulu barátságát, mert attól fogva a kutya nem tágított mellőle, sem parancsra, sem kérésre, sem rúgásra, mert uram bocsá’, egy óvatlan pillanatban finoman ugyan és csak rüszttel, de farba billentette, ám Lulu egy vértanú elszántságával követte minden lépését.
Tóth Tihamér világéletében irtózott a bonyodalmaktól, s mivel okozott már hullámverést talált személy élete nyugodt vizein, gondoljunk csak az elveszített és általa megtalált menyasszony rövid ám dicstelen történetére, beleborzongott mi vár rá özv. Schwimmerné házában, ahol bérlőként lakott, ha haza állít egy kutyával.
Ám kár a nőknél, ha még oly bájosak is, logikát keresni, mert háziasszonya csak összecsapta kezeit Lulu láttán és felkiáltott, na, hogy fog a comtesse örülni, két napja keresik a kis dögöt.
Így történt aztán, hogy Tóth Tihamér elfogyasztva bőséges ebédjét, ami állt csülkös-csipetkés paszulylevesből, meg Schwimmerné híres lekváros buktáiból, ezekből persze Lulu is kivette méltóképp a részét, inget váltott, felvette fekete ünneplő zsakettjét, és hóna alatt Lulukával tiszteletteljesen bejelentette magát a ház úrnőjénél. Innentől felgyorsultak az események, kirontott a comtesse, tömény konyak és ibolya illatfelhőben, bal bokáján hosszasan leffegő ecetes borogatással, majd felkapta az elveszett ebet, aki kis nyiszorgó hangokat hallatott és heves csókjaival a comtesse száját illette, Terka meg, a bögyös szobalány, felváltva vihogott és öklendezett. Meglett a Lulu!
Az érzelmek néminemű lecsillapodása után a comtesse kis arany lornyonján alaposan szemügyre vette a becsületes megtalálót és harsány arra, csak arra fiatalember kiáltásokkal terelte az ebédlő felé. Dús asztal állott ott megterítve, és a hálás comtesse ellentmondást nem tűrően nyomta áldozatát a székbe. Hát csak elfogyaszt velem egy szerény ebédet, kulcsolta össze párnás kezeit rengő keblei előtt, szelíd konyak szagot lehelve. Lulu közben bágyadt sóhajjal elfoglalta helyét a kosárban, és a beszélgetést hamarosan diszkrét horkolás hangjai tarkították. Igen, beszélgetést, mert a comtesse mindent tudni óhajtott a becsületes megtaláló személyéről, míg a személyzet hordta, egyre csak hordta az étkeket. Tudni illik, hogy a comtesse Lulunál csak a hasát szerette jobban, ezt a hájas, puha párnácskát, mely oly meghitten pihent a selyemruhák ölelésében. Ennek megfelelően az ebéd egy nála gyengébb gyomrú egyénnek komoly kihívásnak számított.
Konyakkal indítottak, a legfinomabb Champagne Grande-al, ebben a comtesse nem ismert tréfát, egyenesen a Charente vidékéről érkeztek a palackok, szalmával bélelt ládikában, úgy egy évnyi adag. Minek elaprózni, volt a comtesse szavajárása. A fogásokat Mihály, az ezüstös halántékú inas szolgálta fel, akiről rebesgették, hogy hajdanán, mikor még Miska névre hallgatott nagy huncutságokat míveltek volna a fiatal comtessel. Ehhez képest Mihály merev ünnepélyességgel szolgált fel, elsőnek mindjárt apró, vörös rákokat dús tejszínes mártásban, kicsi caprikkal díszítve, a la creol, majd aranyszín ököruszály leves párája remegett az ebédlő asztal felett. A háziasszony kipirult, kis tokája remegett, ahogy szabadkozó vendégének egyre csak tálalt, tukmált. Na, még egy falatot, olyan cingárnak tűnik nekem! És ő hősiesen evett, bőszen gyűrte magába az elomló bárány kotlettet uborkasalátával, vaddisznó sültet rubinos áfonyával és krumplikrokettel, fiatal fürjet mártásban. Tóth Tihamér életében voltak olyan időszakok szertelen és boldog ifjú korában, mikor meglehetősen korlátozott anyagi körülményei folytán sokszor élt rúd kolbászon, kicsi szalonnán hetekig. Erre gondolt most, míg gyöngyöző homlokkal, pattanó erekkel rágta, nyelte a falatokat. És nem volt kegyelem, mert Mihály egyre újabb tálakkal, csészékkel, palackokkal jelentkezett. Nahát, csak nem egy hegedűművész, törölte meg mártásos ajkait a comtesse, majd energikusan megcsapkodta villája fejével egy aprócska fürj koponyáját. Tudja, hajolt közel bizalmasan, megboldogult atyám fogyasztotta mindig az agyvelejét, jót tesz a szemnek, nem tudta? De hogy pont egy művész, dőlt hátra diszkréten megbontva ruháit. Már tudom is mivel hálálom meg a kedvességét, hogy az én kicsikémet elhozta nekem. Nem, nem szót sem érdemel, egészen belesápadt itt nekem, paskolta meg párnás kezével Tóth Tihamér orcáját, és kisántikált, hogy kisvártatva visszatérjen egy hegedűtokkal a hóna alatt. Meg kell mondjam, hogy nem új, tárta szét gödrös kacsóit szabadkozva, még szegény bácsikám muzsikált rajta, de talán tudja majd használni valamire, nyújtotta át. De közben egyen is, teljesen elhűl krokett!
Tóth Tihamér úgy érezte, a világ minden hangyája a ruhájába költözött, a tok halk kattanással kinyílt és igen, semmi kétség, ott feküdt előtte egy valódi . Mesteri darab volt, rajta a készítő jele. Ebben a pillanatban két dolog történt gyors egymásutánban. Lulu kényelmesen megnyújtózott álmában és alfele halk pukkanások sorozatát hallatta, majd felpattant a comtesse, megbocsát egy pillanatra, rebegé és kirontott az ajtón.
Ok okozat összefüggését vizsgálva nem lehet már pontosan rekonstruálni, mitől támadt hősünknek hirtelen leküzdhetetlen okádhatnékja, lehetett az izgalomtól, hogy egy vagyont érő hangszer tulajdonosa lett váratlanul, vagy közrejátszott a Lulu által kibocsájtott ájer sajátságos és mindent beterítő szaga, esetleg az otthon elfogyasztott csülkös paszulyleves csatája volt ez a rákkal és vaddisznóval. Soha nem tudjuk meg, mert mikor Mihály nesztelenül belépett a desszertes tállal, ott találta Tóth Tihamért, amint vitézül beleokádik a hegedű tokjába. Mihály úriemberként azonnal visszalépett, hősünk határozott mozdulattal megtörölte száját, a hóna alá csapva a hangszert bekattintotta a hegedűtokot majd sarkát összeütve kifogástalan meghajlással és kézcsókkal búcsúzott az időközben belépő comtessetől. De ily hirtelen távozik, kulcsolta az össze dundi kezeit, meg sem kóstolta a desszertet, sápítozta. Majd ragyogó szemmel nézett a becsületes megtaláló után. Ah, fiatalság, bolondság, sóhajtotta mosolyogva, majd befalt egy képviselőfánkot.

Arany napok

…aztán megint azon kapjuk magunkat, hogy nyár van. Újra nyár van, és nekünk menni kell. Titkos erők mozgolódnak bennünk mélyen, ott legbelül. Szervezkedünk és aggódunk, pakolunk és örülünk, s mint pattanni vágyó parányi aranyrugó, úgy feszít az érzés: újra vár ránk tíz önfeledt, boldog nap, az arany napok, ott, a Fekete Körös völgyében.

Egy reggel aztán elindulunk, s miután határ sem tartóztat immár, Szalontát magunk mögött hagyva magukhoz ölelnek szilvafák alatt álmosan guggoló apró falvak, Tulka, Tenkegörbed és Bélfenyér. Úgy eresztjük szélnek mindennapi gondjainkat és civilizációs nyűgünket, mint foszladozó, ócska fátylat. Tenkét alig elhagyva, megcsillan alattunk a Fekete Körös zöld háta, s hátradőlünk elégedetten, jó a víz. Ez egyet jelent azzal, hogy sem a fürdést sem a halászatot nem zavarja majd, esőtől zavaros, sárga vize.

Aztán szelíden felkönyökölnek a Béli hegyek, és az út jobb oldalán feltűnik Belényesszentmiklós egykor volt templomának romja, a pálosok hagyatéka.

Minden boldogítóan ismerős. Az újra üzembe helyezett kőbánya az út bal oldalán nagy sebeket harap a hegybe, odébb a régi pionír tábor színesre festett faházai villannak elő a fák alól.

Két oldalt dombok állnak őrt a nyárnak és a kis bakterház sorompója szigorúan tiszteleg. Kitágul a tér, a tölgyekkel és fenyőkkel ékes bozontos dombok hátrálnak, helyet adva a kis falunak, melynek neve Borz.

Megérkeztünk. Vagyunk egypáran, család és barátok, kiknek ez a hely a világ közepe így nyáron, amikor összegyűlünk itt, immáron harmincöt esztendeje.

A fehér por lepte házak lehunyt redőnyszemekkel szundikálnak. A kis ortodox templom festett kerítésén kiintegetnek a rózsák, amint elkanyarodunk a faluból a Körös felé.

Arany és zöld, néma táj, csak a libák fecsegnek önfeledten a vízben, és egy kakukk köszönt egy vén diófán.

Szabadok vagyunk. Jólesik végig simogatni tekintetünkkel a tájat, érzékelni, hogy semmi nem változott, csak a fák nőttek nagyobbra. Jólesik lerúgni a cipőt és hagyni, hogy megfújjon a szél. Jólesik a nyelet házi pálinka és szinte gombamód nőnek ki a színes sátrak a földből.

És a víz! Sírni valóan ismerős, kedves, hűvös és tiszta. Apró halak csipkedik bizalmasan a lábunk szárát és nagyobb testvéreik kísérnek úszás közben.

A nap időközben átfordult és éppen készül átcsúszni a szemközti hegy peremén.

Száraz ágakat gyűjtünk, ez is a folyó uszadék ajándéka. Pillanatokon belül vidáman táncol a tűz s a sülő hús illata odacsalogatja a vén kecskepásztor fekete kutyáját. Az öreg is előballag később, előkerül a pálinka, örülünk egymásnak. Az élet titokzatos rúna vonalai borongnak tűzbe meredő arcán. Az a sok stressz, az öli meg az embert, mondja, mint kinyilatkoztatást.

A tűz aranyszikrákat köp a csillagok felé. Megborzongunk, mikor szél támad a víz felöl. Az erdőben róka kaffog, odébb vaddisznók tördelik a gallyakat, és egy-egy éber kakas szava is ide hallik, mire nyugovóra térünk. Csak a tücskök őrzik az álmunk, csak a folyó fecseg régi meséket.

Mint kényeskedő szépasszony, kel ki reggeli ködpárájából a folyó, és valahol egy mátyásmadár köszönti a napot.

És előttünk állnak boldogságos, végtelen nyári napok, az arany napok, mikor nem történik semmi fontos. Csak nő a fű, mélyebbre vált a fák zöldje és lassan ballag a nyár a hátunk megett.

Nevenincsek a napok, lustán elhever az idő, kelünk és fekszünk a magunk ritmusában. Nincs óra, és rohanás, sem hírek, válság és benzin áremelés. Csak látszólag végtelen nyári napok édes semmittevése. Csak fürdés, halászat, nagy evések és ivások. Meg kirándulás.

Egyik nap Bözsi nénit látogatjuk meg, aki nyaranta fenn lakik a hegygerincen épült kis házában. Ahogy kiérünk a faluból, elkanyarodunk a keskeny hegyi úton. A falu fölött könyöklő kis fennsíkon girbe-gurba keresztek vigyázzák az alant alvók álmát. Mindig van friss vadvirág csokor a sírokon.

A meredek hegyi úton találkozunk Flórika nénivel, aki nyolcvanhárom esztendős és mindennap felhajtja ide a család három tehenét. Mert itt a legízesebb a fű, mosolyog alma-arcocskája.

Még egy kaptató a tölgyerdőben és kiérünk a síkra, ott sárgállik Bözsi néni házacskája. A fogadtatás szívélyes, mint mindig. Jól esik a sült szalonna, a hagyma édesen harsan a fogunk alatt és a házikenyérnek is csak itt van ilyen íze. Jól csúszik rá a karcos vörös.

Alattunk kényelmesen terül el a Belényesi- medence. A messzeségből ide villan Belényes városának fényes templom tornya. Azok a híres belényesi vásárok! Sosem hagyjuk ki, ha ott vagyunk.

A balkáni forgatagban sír a hegedű, sütik a csípős juhtúróval töltött lepényt és a fűszeres hús rudacskákat, a mititei-t. Az asztalok roskadoznak a nyár bősége alatt. Villogó szemű cigánygyerek vájkálja a dinnye édes húsát. Féktelenül ugrándoznak a csikók a kis móc szekerek után kötve. Ezerráncú román mámikák kántálva tárgyalják a világ hívságait. Külön sorban árulják a fazekasok hasas korsóikat, nincs két egyforma. Öreg pásztorok remekbe faragott míves faeszközöket kínálnak. Faljuk a lepényt és a friss őszibarack mézes leve kicsordul a szánkon.

Mézged felé kanyarodunk, vár a barlang hűvös torka a hegy oldalában. Mély a szurdok, a fák alatt zöldes derengésben úszik a világ, s míg a kis patak fecsegését hallgatjuk, próbáljuk megidézni az embert, aki otthonának választotta a huzatos járatokat.

Visszafelé elidőzünk Belényesszentmiklóson, felgyalogolunk az öreg templom romjaihoz, amit a pálosok építettek a megszentelt fennsíkra.  Egykor a Nagyvárad alól visszavonuló török sereg rombolta le. Csend van a magányos fennsíkon, csak a kabócák fújják rendületlenül. S mi keresünk. Keressük a hajdani templom egyszer volt falait, a pálosokat, akik elhozták a hitet, a tudást és a törvény szelíd tiszteletét, keressük a még álló csupasz torony harangjának szavát s az egykor voltakat, kik erre a harangszóra hajtottak fejet és dicsérték a Teremtőt itt, a Fekete Körös völgyében.

S hogy semmi sem tart örökké? Igen, mert eljön az este, mikor utoljára gyújtunk tüzet s a tücskök csak nekünk húzzák ilyen szívszorongatóan. S csak miattunk kél a hűvös szél is, hogy megsimogassa tüzes arcunkat.

Elmúlt ismét a nyár egy szelete. Vége az olyan nagyon várt arany napoknak. Elfogyott ételünk, italunk s időnk is. Készen áll minden, a sátrak helyén szomorúan szégyenkezik a kikopott fű, csomagjaink és hálózsákjaink katonás rendben sorakoznak, s mi szoktatjuk lelkünket újra a szigorú rendhez. Vége a szabadságnak. Az öreg pásztor elhozza búcsú-ajándékát, zamatos kecskesajtot. Még egy utolsó fürdés a Körösben. Mosolyunk torz és erőltetett.

Ahogy visszanézek, még látom, amint arany kezével búcsút int a nyár.

Egy hetem története - mint a mókus

A tanító elvtársnő, Elvira néni, azt a házi feladatot adta, hogy írjuk le egy hétig, mi minden történik velünk. Nap, mint nap. Előtte be is kell mutatkoznunk, mert hiába ismer minket a tanító elvtársnő, Elvira néni, már régen, azt mondja, olyan legyen, mintha egy ismeretlennek mesélnénk el, hogy mi is történik velünk egy héten át.
Engemet Tóth Katalinnak hívnak, de mindenki csak Katinkának szólít, és egy szép házban lakunk anyukámmal, apukámmal meg velünk lakik dédi mama is, aki már nagyon öreg, és nem jól hall, de apukám azt mondja, hall az, csak azt, amit ő akar. Van egy testvérem is, ő Lackó, még kicsi, csak két foga van, de azzal nagyon harap, a múltkor is megharapta a doktor nénit, mikor megnézte, hogy hány foga van neki.
Engem még nem harapott meg. Szeret, és mindig vigyorog, meg kiabál, mikor ölbe veszem. Nekem szabad ölbe venni Lackót, mert sokat segítek anyukámnak. Néha szoktunk sorba állni is, mert anyukám nem viszi Lackót sorba állni, mióta egyszer ellöktek egy nénit a kisbabájával, és nagyon sírt szegény kisgyerek. Meg az anyukája is. Akkor ott álltunk mi is sorban az zöldségesnél, kaptunk is húsz tojást, anyukám nagyon örült.
Mi nagyon vidám család vagyunk, mikor esténként elveszik az áramot, olyat szoktunk játszani, hogy apukám, anyukám meg én sorban megcsiklandozzuk egymást és ki kell találni, ki volt a csikolós. Aztán egyik este itt volt Ibolya néni meg a férje, Petrika bácsi és ők is játszottak. És anyukám elkezdett visítozni, mert valaki megfogta a fenekét a sötétben. Apukám azt mondta, miután Petrika bácsiék elmentek, hogy legközelebb eltöri a kezét annak, aki fogdossa más feleségének a fenekét, anyukám meg nevetett és azt válaszolta, imádom, ha féltékeny vagy. Nem tudom, ez mit jelent, de Tót Ildi, aki a legjobb barátnőm, azt mondta, a nők néha furcsák.
Én eltörtem a kezemet, mert egyik este, mikor elvették az áramot, kimentem vécére, és elbotlottam a dédi papucsában, amit otthagyott az ajtóban. Akkor a sötétben nem láttuk, hogy milyen, mert anyukám nem találta a kis gyertyát, amit akkor szoktunk meggyújtani, ha fürösztjük Lackót, de reggelre jól megdagadt, és fájt is.
Elmentünk a poliklinikára, ott egy kedves doktor bácsi lefényképezte a csontomat, és meg is mutatta nekem, hol van eltörve. Azt mondta anyukámnak, ne aggódjon, mert ez olyan zöld –ág- törés, de nem tudom, ez mit jelenthet. Azt is mondta még anyukámnak, hogy gipszbe kell tenni, de nincsen itt gipsz az orvosoknak, mert elfogyott és szerezni kellene. Aztán én leültem ott a folyosón, anyukám meg nagyon ideges lett, és elrohant Lackóval. Én nem féltem, mert anyukám hamar jött, és hozott gipszet is meg fáslit, mert van neki egy régi barátnője, aki a Vali néni, és ő adott neki, mert a gyógyszertárban dolgozik. De ezt nem szabad senkinek elmondani, azt mondta anyuka.
Egy kicsit fájt a kezem, mikor rákenték azt a gipszet, olyan volt, mint egy krém, és nagyon hideg, utána felkötötték a nyakamba, így olyan, mintha egy kis pici pólyás babám lenne.
Anyukám megdicsért, hogy bátor voltam, ettünk egy tésztát a cukrászdában. Nem járt a villamos, a buszra meg nem fértünk fel, így gyalog sétáltunk haza, és kicsit elfáradtam. Azt mondta anyukám, legalább Lackó is levegőzött.
Itthon apukám mindenféle vicces dolgot rajzolt a gipszemre, de azért fáj egy kicsit.
Néztük kicsit Izaurát, utána elvették az áramot.
Másik nap reggel fél hatkor már kiálltunk anyukámmal a bolt elé tejért, és nagyon érdekes volt, mert sok öreg néni és bácsi is ott volt már, ők kis székeken üldögéltek, és várták, hogy kinyisson a bolt. Apu azt mondja, biztosan nem tudnak otthon aludni, de anyukám szerint csak tejet akarnak inni szegények. Mi eléggé a sor elején álltunk, és beszélgettünk Pannika nénivel, akinek kinn van rokona magyarban, és szokott hozni mindenfélét. Az én másik barátnőm, Csilla, Pannika néni unokája, már nagylány, és szokott adni nekem kerek, illatos rágót, magyarból kapja. Szokott még kapni alma szagú szappant meg sampont, meg egy olyan  kockát, ami sok kis színes kockából áll, tekergetni kell, akkor nyiszorog. Úgy kell forgatni, hogy minden oldala egyforma színű legyen. Én is szeretnék majd egyszer olyat.
Szóval mikor megjött a boltos néni, tánti Iepure, minden ember elkezdett tolongani, és engem kicsit oda szorítottak az ajtóhoz, féltem is. Anyukám kiabált, és ezután már be is engedtek minket, és vettünk két liter tejet, meg kenyeret, ami kemény volt.
Otthon ettünk pirítóst, én nagyon szeretem.
Délután átmentünk Csilláékhoz, mert megjött a rokon magyarból, és hozott mindenfélét. Anyukám kiválogatta, amit meg akart venni, de a rokon csak úgy adta oda, ha vesz hozzá nyolc flakon kézbalzsamot. Azt is mondta ez a rokon, hogy neki az anyukája mindig ezt használja. De az én anyum mérges volt és azt mondta, ezt nem kenheti a gyerekek kenyerére. Aztán mégis megvettük, amit akartunk, én örültem a sok jó szagú szappannak meg samponnak. Nekem az almaszagú a kedvencem. Anyukám vett még citromlevet, vajat meg finom sajtot. Én nem bántam a kézbalzsamot, de anyuka sokáig mérgelődött. Kockát nem kaptam.
Otthon Lackóval játszottam estig, mikor megérkezett apukám és örömmel mutatta, hogy hozott egy nagyon szép narancsot. Hű, hogy örültünk neki! Az történt, hogy apukám segített szerelni egy bácsinak és ő adta. Lackó, a kis buta, azt hitte labda és gurigázta, de anyukám elvette tőle és szépen megpucolta, utána megettük Lackóval. Finom volt, és Lackó sírt is, mert ízlett neki, de nem volt több. És utána apukám kiment a teraszra káromkodni, mert oda szokott járni, mikor káromkodni kell neki.
Aztán elment az áram és két kis gyertyával fürödtünk. Ilyenkor az van, hogy Lackó fürdik először, anyukám kiveszi a kádból és törölgetni kezdi, de Lackó meg elszalad. Anyukám szalad utána, a gyertyával a kezében. Ezért kell a két gyertya.
Másik napon Lackóval voltunk a rendelőben, egy kedves doktor néni megmérte és adott neki injekciót, én egy kicsit féltem, hogy nekem is bead egyet, de anyukám azt mondta, ilyet csak a kisbabák kapnak, mert ez oltás. A kedves doktor néni azt is mondta, hogy Lackónak sok tejet és sajtot kellene ennie, kell a csontjának, és akkor anyukám kicsit sírt.
Lackó is sírt, mert fájt neki, én nem sírtam, csak majdnem, mert sajnáltam nagyon őket. Otthon anyukám főzni akart, de kifogyott a gáz, mert reggel kávéfőzés után dédi nem zárta el és sokat-sokat égett.
Én vigyáztam Lackóra, míg anyukám a butéliával kiment a sarokra, mert hátha jön a gázos. Kicsit sokára jött meg szegény, addig mi megettük Lackóval meg dédivel a tegnapi maradékot. Rossz volt hidegen, de nem volt gáz és mi éhesek voltunk.
Aztán megjött anyukám, hozott gázt és sütött rántott parizert.
Délután átjött Csilla és hozott egy tábla csokit, csak úgy, nem kellett kifizetni. Anyuka azt mondta, majd beosztjuk, Lackó meg én is mindennap kapunk egy kis kockát. Lackó majdnem megharapott, mikor a szájába tömtem a csokit. Nagyon finom volt.
Vasárnap anyukám kitalálta, hogy menjünk el az állatkertbe és én nagyon örültem neki. Nagyon szeretem az állatokat csak büdös volt és majdnem hánytam. A legszebb a páva volt. Le is rajzoltam itthon.
Ma reggel anyukámmal és Lackóval a piacon voltunk. Én nagyon szeretek a piacra járni, mert mindig szoktam kóstolót kapni az öreg néniktől. Barackot is adnak vagy szőlőt, Lackó is kap belőle. Paradicsomot meg vinettét vettünk az aprozárban, csak sokat kellett sorba állni érte. Lackó el is aludt a babakocsiban, én meg megijedtem, mert egy öreg nénire kiabált a boltos néni, hogy tanuljon meg románul, mert nem tudta mondani románul, hogy paradicsom, csak magyarul. De végül anyukám mondta helyette és vett neki. Nagyon öreg néni volt, olyan szőrök nőttek az állán és én sajnáltam, hogy nem tud románul. Otthon anyukám csinált vinettét. Én nagyon szeretem a vinettés kenyeret. Vajon nekem is ilyen szőrök lesznek az államon, ha öreg néni leszek?
Nekem az osztálytársaim el szokták hozni a leckét, mert most nem járok iskolába, míg el van törve a bal kezem. Ma délután is jöttek és hozták a házi feladatot. Nagyon megörültem, mert azt üzente a tanító elvtársnő, Elvíra néni, hogy jó tanuló vagyok és ezért pionírrá fognak avatni nemsokára. Balla Jutka el is mondta, hogy milyen énekeket kell majd elénekelni, van egy olyan is, hogy Mint a mókus.
Meg kell venni a pionír ruhát és lesz piros nyakkendőm is, és utána apukám megint kiment a teraszra. Kicsit káromkodott. Hallottam.
Anyukámnak most szólt a szomszéd, Ungur néni, hogy állnak a bolt előtt, biztosan jött valami áru. Anyukám gyorsan betett a szatyrába két kézbalzsamot és ketten bementünk hátul a boltba. Ott volt tánti Iepure, és mi odaadtuk neki a balzsamokat. Ő adott egy barna papírzacskót és kifizettük a kasszás néninél, de nem volt szabad megnézni, mi van benne, csak otthon.
Kiderült, hogy parizer volt benne, de a dédi azt mondja, ő nem szereti, mert nem tudja megrágni, olyan, mint a gumi. Én is inkább vinettés kenyeret ettem, apukám meg kinn a teraszon a Mint a mókust fütyörészte.

Így telt nekem egy hetem és nagyon várom, hogy pionír legyek.