Zsablyai madonna

Ha jól emlékszem, valamikor a délelőtti órákban vonultak be Petar Bencak partizánjai a
faluba. 1944. október dereka volt, ilyenkor már hűvösek a reggelek Zsablyán, talán ezért,
de bűzlöttek a pálinkától. Az a Petar Bencak vezette őket, aki ott volt 1942 januárjában a
Sajkási osztagban, mikor Csurog és Zsablya határában rámentek a magyar katonákra. Sokan
meghaltak ott, ahogy anyám mesélte, magyarok is, de a partizánok mind egy szálig, csak a
rókaképű Petar menekült el valahogy. Azt mondják, a szeretője bújtatta egy hétig a budiban.
Akkor volt ez, mikor a Feketehalmy-Czeydner katonái bosszúból szerbeket meg zsidókat
öltek le.
Apánknak asztalos műhelye volt Zsablyán, aztán kikerült a frontra, ő is, meg a sógor is, ott
maradtunk mink anyánkkal, Anna néném, én meg az öcsém, Palkó. Ami férfimunka volt a
háznál, az mind a tizenkét esztendős Palkóra hárult, aki bár kisfiú volt kora szerint, mégis
derekasan kivette részét mindenből. Mondta is anyám sokszor, ez a tizenhat esztendős
leányka meg a kislegény kitesz egy kis felnőttet. Élelmünk, kicsi tüzelőnk kitartott volna
egy darabig, isten segítségével, de ahogy a partizánok bevonultak, befészkelték magukat az
öreg iskolaépületbe és megalakították a katonai tanácsot, az OZNA-t. Petar Bencak és Sipro
Bankovic lettek az elöljárók és akkor rászakadt a falunkra a pokol. A bosszújuk elöl nem volt
menekvés.
Rendszerint napnyugtakor jöttek, nyolcan-tízen, vitték, akit kaptak. Az öreg Gusztony Tóni
bácsit, aki nyolcvanhárom esztendőt megért, a budiból rángatták ki, és míg a kapuig hajtották
kiverték puskatussal a félszemét. Gálikék fiát meztelenre vetkőztették, majd baltával csapták
le a fejét az árok partján a kút mellett. Elmondhatatlan dolgok történtek nap, mint nap, és
rettegésben telt az életünk.
Néha elgondolkodom, meg lehetett volna-e akadályozni az ez után történteket, de azt hiszem,
a Szűzanya elfordította tőlünk az arcát.
Akkor nap a padláson teregettem, mikor meghallottam a kutyaugatást meg a részeg szerb
gajdolást, mert részegek voltak ezek szinte mindig, mintha józanul ők sem viselték volna el
azt a tenger fájdalmat, amit okoztak. Szóval nagyon ugatott a szemközti szomszéd, a tanító
úrék kutyája, a Bogár. Valahogy kiszökött aztán nekiment az utcán ordítozó szerbeknek, a
kutya ilyen, nem állja a részeget. Én a résen kikukucskálva látom ám, hogy Margit, a tanítóék
egyetlen lánya csak kiszökik a kapun és úgy hívogatja, Bogár, Bogárkám, gyere ide, ne
bomolj már Bogár! Mink Margittal egyidősek voltunk, kicsi korunktól legjobb barátnők, ő
szőke, én fekete. Akkora nagy szőke haja volt ennek a leánykának, hogy ha kibontottuk, rá
tudott ülni.
Elég az hozzá, hogy volt a partizánok között egy Mitro nevű csurogi ember, az kilépett a
társai közül és lelőtte a kutyát. Aztán elkapta a Margitot a hajánál fogva és felrántotta a
szekerükre. Istenem, hogy sikoltozott! Üres volt az utca.
Másnap lelték meg a mocsár szélén a leánykát, csak a szőke haja csillogott a sárban.
Akkor nap volt az is, hogy a tanító úr, az édesapja baltával ment rá Petár Bankovicékra, azt
megfogták, elvágták a torkát és felakasztották a templomkertbe.
És a szörnyű napok csak jöttek-jöttek egymás után. Apánkról semmi hír, a sógortól is ritkán
jött levél. Anyánk szép csendben emésztette magát, Anna néném ki sem tette a lábát az utcára,
erősen látszott már az állapota, januárra várták az áldást. Így telt a szegényes karácsony, és az
újesztendő hajnalán imáink fronton lévő szeretteinkért és sorsunk jobbrafordulásáért szóltak.
Eljött a január farkasordító hideggel, a petrónk már fogytán, csak kis olajmécsessel
világítottunk, mikor egyik este megverték az ablakot. Másnap reggel váltás ruhával,
élelemmel jelentkezzünk a komanda-n, mert kitelepítenek és munkára visznek minden
magyart a faluból. Szűz Mária, most segíts! Anyánk erősnek mutatta magát, gyorsan levágtuk
két maradék tyúkunkat, azt lesütöttük zsírban, kiskaska hagyma, fokhagyma meg krumplink
volt még, azt feltarisznyáztuk. Összeszedegettük a ruhákat, a babakelengyét, öcsém kinőtt

kiskabátját, anyánk meleg kendőit, nénémnek apánk nagy télikabátját jutott, az még összeért a
hasán. Mindenórás volt.
Aztán reggel lett. Olyan hideg volt, hogy befagyott a zár. Úgy maradt ott a házunk tárva-
nyitva. Anyámnak ráfagyott a könny az arcára. Csak a nénémnek jutott hely egy szekéren,
de szegény már nagyon oda volt, mire Tiszaistvánfalváig jutottunk, mert a nagy fagyban
és hóban mind kimerültünk. Tiszaistvánfalván, amit a szerbek Jareknak neveztek, az
OZNA elöljárói mindenfelől összegyűjtötték a magyarokat, voltak itt Palánkáról, Kiskérről,
Csurogról, Mozsorról. Hajtották az embereket fagyban-hóban, mint a marhákat. Csupa
magyart meg az idősebb németeket, akik nem futottak el, mikor még lehetett.
A mi családunk a 405. számú házba került egy öreg német házaspárral, Meierékkel, a Tisza
utca közepén. Kirabolt, üres, jéghideg épület volt, néhai német gazdái elmenekültek. Nem
maradt ott bútor, vagy asztal, de még egy szék sem. A konyhába szorultunk mind, ott volt egy
kis sparhert, begyújtottunk kevéske kukoricaszárral, szénát szórtunk le vastagon a sarkokba,
ott háltunk a ruháinkban. Reggelre befagyott a víz a kantába, olyan hideg volt. Aztán a Jareki
Komanda jegyzékbe vett mindenkit, kis fagyos krumplit osztottak, meg fél vekni kenyeret két
emberre. Anyánk cserélt a nagykendőjéért egy fazekat, abban főztünk, míg futotta.
Még egy hete sem voltunk Jarekon, mikor a nénémnek eljött az ideje. Meier bácsi Palkóval
felaprította az udvari galambdúcot és jó meleget csinált, Meier néni meg felhasogatta két
alsószoknyáját lepedőnek. Kaptunk két kis gyertyát, annak a fényénél született meg a kis
Julikánk, valamikor, hajnaltájt. Ha lett volna szamarunk meg ökrünk, bizony lehelhették volna
az ártatlant, mert olyan árva és nyomorult volt ott a szalmában a gyermek, mint a kis Jézuska
lehetett, mikor megszületett. Kis egérrágta szakajtó kosarat lelt Palkó a padláson, Anna néném
kibélelte vastagon szalmával és abba fektette szép kék gyapjúkendőjébe pólyált kisbabát.
Mein Gott, lenni kicsi Madonna kék kendővel, imádkozott értük Meier néni. Julikánkat
mind imádtuk, Palkó kis fa csörgőt farigcsált neki, azt rázogatta neki, ha felsírt. Mert eleinte
sokat sírt, pedig a néném mindig szoptatta, csak teje nem nagyon volt szegénynek. Mindent
megevett az, csak etethesse a gyermeket, az anyánk főzte hagyma teát, a varjúból főzött
levest, amihez Palkó fogott kukoricával egy öreg madarat, és aminek olyan fekete levese
lett, mint a tinta. Aztán hasmenéses lett a kisgyerek, és nem bírtuk rendesen füröszteni, mert
nem volt tüzelőnk. A néném lehelgette a vizes rongyot, úgy törölgette a kis ráncos fenekét.
Két hét után látszott, már nem él meg Julikánk. Anyám elszalasztotta öcsénket a papért, úgy
keresztelték meg az ártatlant, estére már nem élt.
Két napba telt, míg elvettük nénémtől, mert csak ringatta, ringatta, meg dúdolt és beszélt
neki. Az Úr 1945-ik esztendejében, február tízedik napján Julikánkat kékkendőbe csavarva
ásták el valahol a járeki temető szélen. Kevés szavú volt mindig az én kedves néném, de
onnantól hétszámra sem szólt, ezért örvendtünk is kicsit, mikor az idő tavaszodván munkára
vitték az embereket. Utat takarítottunk, szerb nagygazdáknál dolgoztunk, de szépíteni
nem lehet, rabszolgamunkát végeztünk. A silány élelemtől megrokkant az egészségünk,
a só hiánytól csomókban hullt a hajunk, kilazultak majd kihulltak a fogaink. Tisztálkodás
híján megtetvesedtünk, volt, aki rüh betegségbe esett. A Komanda kihirdette, D.D.T.-
vel megszórják a házakat, mert a magyarok lusták és piszkosak. Másnap az öreg Meierék
felakasztották magukat, hátul a csűrben, ott lógott a két öreg egyazon gerenda két végén.
Palkó talált rájuk reggel, szegény utána két hétig dadogott. Öcsém mindig evett volna,
megette volna az a széklábat is, ha lett volna. Fogott tőrrel madarat, hozott csigát, de só
nélkül ízetlen volt minden falat. Anyánknak nagy szívfájdalom volt látni a gyerekei éhezését,
ezért mikor Palkó kitalálta, hogy átszökik a szögesdróton Temerinbe élelemért, vonakodva
bár, de beleegyezett. Kétszer sikerült is átjutnia, Rozi ángyi, a temerini rokon ilyenkor jól
megetette, meg rakott kenyeret, zsírt és sót a tarisznyájába. Harmadjára már nem jutott át,
mert az őr elzavarta, ráadásul csúnyán felszúrta a lábát a szögesdrót. Kimostuk mi vízzel,
de estére már félrebeszélt. Jaj, de mit szenvedett. Szaladt anyánk a Komandára, adjanak

gyógyszert, valamit, de reggelre kiszenvedett. Két hét múlva lett volna tizenhárom esztendős.
Majd megbolondultunk. Talicskával toltuk ki a temetőhöz, akkor már látszott, hogy feketedett
a lába szegénynek. Közös sírba tették nyolc másik magyar kisgyerekkel, mert addigra
tífuszjárvány lett. Hogy számolok el apátoknak a fiával, őrjöngött anyánk és tisztára fehér lett
a haja egy reggelre. Onnantól annyira elengedte magát, hogy se nem evett, se nem ivott, de
még fel sem kelt a szalmáról, hiába mondogattuk, hogy mi még itt vagyunk neki, miránk ki
vigyáz majd. Mikor megtaláltuk, kék volt a szája, mint a szilva. Azt mondta a felcser, megállt
a szíve. Tömegsírba temették a mi jó anyánkat, aki negyvenhárom esztendőt élt ezen a földön,
mindig hűséges felesége volt apánknak, és jóságos, gondviselő édesanyja gyermekeinek.
Csoda-e, ha ebbe a sok fájdalomba és nyomorúságba belebetegedtem magam is? Nagy
gennyes kelések támadtak a hónom alatt, két hétig hánykolódtam lázban és ébrenlétben
felváltva, míg a felcser felvágta és kinyomkodta a keléseket. Szegény néném a szomszéd öreg
német asszonyra bízott, mert nyár eleje lévén már, kihajtották őket munkára. Ez az asszony,
Frau Hedvig, ez hozott engem vissza az életbe. Szép csendes imádkozó szavakkal, gyógyteás
borogatásokkal vidította testemet-lelkemet. S mire felgyógyultam, nyár derekán kihirdetetett,
hogy minden magyar nemzetiségű lakos a tábor területéről elbocsáttatik, de szülőföldjéről,
lakóhelyéről örökre száműzve marad.
Ekkor vett sorsunk nővéremmel oly fordulatot, hogy idegen földön megtelepedve
kényszerültünk folytatni életünk sorát.
Keserves a sorsa az idegenbe szakadtnak.
Lejegyeztem 1989-ben, Wolpert Johanné, szül. Gálik Irén