Puszi úr pácban





Két hétig tartott a bizonytalanság, mire Puszi úr megtudta, felvették portásnak a Vörös Hajnalról elnevezett varrodába. Örült.
Azt viszont nem sejtette, hogy maga Miklósné Mayer Aranka járt közbe az érdekében.          Az úgy történt, hogy Puszi úr az ostrom végnapjaiban segített neki nagydarab húsokat kanyarítani annak a fagyott lónak a farából, melyet a végzet ott ért el a házuk közelében. Metsző hideg volt, háború, a város merő rom, Miklós elvtárs illegalitásban, hát Puszi úr szíve megesett Mayer Arankán, amint ott nyiszitelte a lótetemet egy bugylibicskával. Engedjen csak, kiskezicsókolom, szólt, majd határozott mozdulattal félretolta Mayer Arankát és lecsapott a borotvaéles faragószekercével. A megboldogult papa ácsmesterként kereste a kenyerét, s mint ilyen, Puszi úr is megtanulta egyenletes csapásokkal faragni a forgácsot a gerendán ülve, semmi ehhez képest fagyott lóhúst faragni. Szép takaros darabokat faragott ezután mindennap Mayer Arankának, míg a fagy tartott, aztán el is felejtette az egészet. Közben felszabadultak, katonák jöttek, polgárok mentek, zajlottak a hétköznapok, amiket úgy hívtak később okos emberek, hogy történelem.
Ám Miklósné Mayer Aranka nem feledkezett meg jótevőjéről, így mikor megtudta, hogy portást és mindenest keresnek a Vörös Hajnalba, maga emelte meg a telefont, hogy a pártirodán beajánlja protezsáltját.
Akkoriban Poc(z)kó Eleonóra volt az első ember a megyénél, aki a felszabadulás után egészségesnek érezte elhagyni nevéből az ősöktől örökölt úrias „z”-t a „c” után. Ugyanis Poc(z)kó Eleonóra elvtársnő nagyapja még címeres porcelán bilibe pisilt gyermekkorában, lévén felmenői  tagjai az alsó-és felső Mezey Poczkó családnak.
Pockó Eleonórát, ki igen korán a lázadás útjára lépett, még a háború idején egy balul sikerült légyott után letartóztatta a titkosrendőrség, történt ugyanis, hogy titkos szereleme, egy tüdőbeteg nyomdászfiú találkára hívta az alig tizenhét esztendős leányzót egy rejtekhelyre, hol tiltott röpcédulákat nyomtattak. A pókhálós pincében hamar kibontakozott az idill, Pockó Eleonóra gerjedelmét csak fokozta a tény, hogy tiltott dolgot művel szerelmével egy romantikus helyen, így hanyatt vágta magát kétszáz terjesztésre váró röpcédula tetején.
A beteljesülés elmaradt, ugyanis detektívek ütöttek rajta a szerelembe bódult párocskán, és ezt tessék szó szerint érteni, ugyanis mindkettőjük testtájain sikerült elhelyezniük különböző méretű és színű foltokat.
Pockó Eleonóra kemény börtönéveknek nézett elé, alakja felmagasztosult az idők során és legendává vált, mint hős ellenálló és antifasiszta harcos. Ezért senki nem csodálkozott, mikor a börtönből szabadulva maga Miklós elvtárs, a helyi ellenállás legendás vezére rázott vele kezet. Így lett Pockó Eleonóra a megyei pártszervezet megbecsült tagja, kiről óvodát neveztek el és kultúrházat, bár ő annak idején csak egy bűnös liezonra vágyott.
Családját és nevét megtagadva hihetetlen ambícióval kúszott felfelé a ranglétrán, maga is megdöbbenve tapasztalta, mint érez mélységes elkötelezettséget az Ügy iránt, és egy napon azon kapta magát, a megyei pártitkárságig vitte. Így történt, hogy Puszi úr sorsa Pockó Eleonóra elvtársnő párnás kacsóiba került és hathatós protekciója lévén, meg is kapta az állást.
Ám maga Puszi úr erről mit sem tudott, munka és asszony nélkül élte az elhagyott férjek vidám életét, ugyanis felesége a háború után meglépett egy kalapossal. Na, nem kalapos emberre kell itt gondolni, hanem egy kalap készítő iparosra, aki jó helyzetfelismerő képességével felmérte, ebben az új világban befellegzett mind a kalapoknak, mind a kalaposoknak és jónak látta lelépni nyugatra. Emlékbe elvitte magával Puszi úr asszonyát, akiért nem volt nagy kár, mert egy hárpia volt, csak jól tudta előadni magát, legalább is így mondta Puszi úr a cimboráinak a kocsmában.
Puszi úr tehát asszony nélkül tengette napjait, eljárt sakkozni a szakszervezetbe vagy alkalomadtán megivott egy fröccsöt a Kopasz Egérben.
Itt csapolta a sört és mérte e konzumrumot napi tíz órában Miklósné Mayer Aranka, ki mikor meglátta egykori jótevőjét, egyből felajánlotta szolgálatait. Nem kell semmi rosszra gondolni, Aranka akkor is hű maradt Miklós elvtárshoz, mikor az elmerült az illegalitás zavaros vizébe, ám, bár beleborzongott, feledni nem tudta hősünk férfias mozdulatait, amivel a fagyos húst faragta. Ezért megismerve siralmas helyzetét beprotezsálta a megyei pártitkár elvtársnőnél portási állásba.
Így történt, hogy Puszi úr hamarosan elfoglalta helyét a Vörös Hajnal varroda portásfülkéjében. Valóságos kis birodalom volt ez, olajos deszkáján kis heverő, fakó gyapjú pokróccal letakarva, egyszerű ám strapabíró íróasztal zárható fiókkal, rajta kékpapírba kötött kilépő könyvvel, melybe Puszi úr minden ki-és belépő személy adatait volt hivatva rögzíteni. A felszerelés elengedhetetlen része volt egy kis dobkályha a sarokban, egy vadvirágokkal pingált váza az ablakban és egy ős öreg bakelit telefon, melynek kurblija időnként megmakacsolta magát, s aminek egyedüli funkciója az volt, Puszi úr szerint, hogy a vonal másik végén lévő elvtársat éjjel-nappal zaklatni lehessen vele.
A kis iroda felszereléséhez tartozott még egy öreg cirmos, mely nemrég jelent meg a környéken csonttá-bőrré fogyva. Puszi úr szíve megesett az állaton, kis szalonna katonákkal édesgette magához és Gusztávnak keresztelte.
A macska vén volt és süket, az időt az ágyon való szundikálással ütötte agyon, egyébként meg egerekre vadászott a varrodában, több-kevesebb sikerrel, míg egy nap váratlan dolog történt.
Puszi úr hatkor kezdte a szolgálatot, kisztihand, köszönt nagyot Vanocseknénak, aki kialvatlanságtól vörös szemekkel, fásultan takarított, majd szertartásosan megfőzte reggeli kávéját a kis dobkályhán. Több adagot is lefőzött ilyenkor, üzemi büfé még nem lévén, a lányok szívesen kortyolták méregerős kávéit szerény pénzért. Éppen végzett a kávéval és a kilépő könyv adatait rendezgette, mikor megcsörrent a fekete monstrum. Jesszus, mondta Puszi úr és a szívéhez kapott.
Délelőttre rendkívüli ellenőrzést ígért a szenvtelen hang, maga Pockó elvtársnő teszi tiszteletét a megyétől.
Meglódult a világ. Vanocsekné soron kívül fel-és letörölt, a varrónők pókhálóztak és ablakot tisztítottak, és friss virág került Puszi úr vázájába is. Szóval lótott-futott mindenki, egyedül Gusztáv szundikált szenvtelenül a pokróc szürkeségébe olvadva.
Pockó elvtársnő Pobedája percnyi pontossággal érkezett. A fogadóbizottság izgatottan állt sorfalat, kisztihand, csapta össze sarkait katonás széptevéssel Puszi úr és majdnem kezet csókolt. A vendég kedvtelve nézegette a portásfülkét, igazán lakájos, bólintott hideg tekintettel az elvtársnő, majd vigyázva elhelyezte piros retiküljét a heverőn. A kedvence volt ez az új darab, amerikai rokonok csomagjából, kár lenne bepiszkolni a varrodában, jó helyen lesz a portásfülkében.
Odabenn izgatott munkásnők vezették körbe az elvtársnőt, ki megszemlélve a gépeket, az anyagokat, a szabásmintákat, meghallgatva az észrevételeket az akadozó cérnaszállításról és a szövetek minőségéről, fokozott termelésre bíztatta a dolgozókat, emlékeztetve őket a termelés növelésének fontosságára, amit a legutóbbi pártkongresszuson olyan jelentőségteljesen hangsúlyozott a nép választott vezére.
Puszi úr a hátsó sorban álldogálva hallgatta a kinyilatkoztatást és csatlakozott a spontán tapsviharban kitörőkhöz, majd hűségesen kísérte a delegációt a varroda egyéb helyiségeibe.
A kis ebédlőben Pockó elvtársnő megtekinthette az egyik munkásnő sebtében félbehagyott reggelijének maradványait, abált szalonnát friss paprikával, és nem mulasztotta el az alkalmat megvilágítani a munkásosztály kiváltságos helyzetét, mely köszönhető a párt bölcs előrelátásának.
Álltak, tapsoltak. A delegáció mindennel elégedetten kifelé tartott. A műhelyfőnök magában imákat mormolt istennek és összes szentjeinek, hogy gond nélkül lezajlott a látogatás, mikor Puszi úrnak eszébe jutott az elvtársnő retikülje.
Utólag már senki nem tudná megmondani, ki volt, aki benyitva a portáslakba felkiáltott, nézzék mán, beleszart a Gusztáv a retikülbe, és ez nem is fontos, de a bűnös ész nélkül rohant ki, míg Pockó Eleonóra elvtársnő arcának színe vetélkedett a meggyalázott retikül színével.

Magamnak éntőlem





dörgött az ég,
mikor megszülettem,
s anyám sírt fel
később helyettem

arcomon egy folt,
láthatatlan bélyeg,
szemeimben nap-hold,
világmindenségek

örök változásban
merül ki a létem,
változó világom
nem mindig értem

keresem a szót,
tántorogó betűkkel,
dadogó lélekkel
alázatos szívvel

enyém ez a vers,
mi hajnalban lepett meg,
pár sorocska csak,
magamnak éntőlem

Novelláskötet bemutató

...varázslatos este volt...Kiss Ernővel

....köszönöm, Imre

köszönöm még nekik....

....Beslin Anitának

....Auréliának



...Fabulya Andreának..és Kosztolányi Józsefnek

...Auka szép ajánlását és versét

...nekem könnyű volt

melegé(j)ben





halkan pukkan a csönd,
félénken nyújtja a percet
az aszfaltba olvadt nyári est

virágzihálós apró utcák
redőnyszemein szökik a fény,
mormoló varázsdobozok
dúdolnak napi igazságokat
az izzadó falak között

lopva kotoznak bársonytalpon                                                                                                             osonó árnyak viruló szeméthalmokon,
szemük zöldjében táncoló
kétségbeesés

pirul a hold,
 buja gondolatok
karcolnak denevér-redőt
megfáradt homlokára.

Záporban





rőt hársfaillat omlik a betonba
s míg kóbor villámok kéket
kacsintanak neonfény feleseli
tócsákból az időt

zöld kaftánjaikban táncra
perdülnek a fák a muzsikás
esőben és mélyet sóhajtanak
a fényesre mosdatott háztetők

kacér buborék-lányok ringják
a létezés feszes ritmusát
és esőcseppek szívdobbanását
visszhangozza az ereszcsatorna

dinnyehéj keringeti szelíden
tépett buszjegy- párját
a sárga víz haragos
áradatában lebegve

kócos a nap és már
próbálgatja mosolyát
a víz verte tócsák
mámoros higanytükrében.

Miért szereted





A szagok miatt. Ilyenkor égre bomlik a virágok teljes tüze, a színek mámora kavarog az illattal és lüktet a lengén öltözött nők nyakán az olcsó parfüm, teljessé varázsolva az illúziót. Rózsaillat kúszik alattomosan összeölelkezve a brutális liliommal, és halkan dúdol esténként a petúnia az ablakban. Látod a gerlét? Mámoros tánca fészekőrző vággyá szelídül és sárga a pehely a fiókák nyakán, amint a napba néznek. Aranypor táncol a légben, és mindent átjár a létezés lázasan lüktető harmóniája.
Megengedő a világ ilyenkor. A hajnali rigófütty fénykardként semmisíti meg a sötétséget és a lelket rágó gondokat, a napfelkeltével új lélegzetet vesz a mindenség. Nem lehet nem remélni, és szégyenkezve somfordál el a kétségbeesés behúzott farkú fekete kutyája. Diadalmas a nap, kényeztet a nyár, a víz és a pergő idő kis katonái megpihennek.
Mézbe ragadva telnek az órák, és a hangyaszorgalmú percek mögül kikacsint a közelgő szabadság semmittevő aranya. Tervezgetsz és hagyod, hogy elérjen.
Békésen engedelmeskedsz a nálad hatalmasabb erőnek és kitárod magad a fénynek, a színeknek, az illatoknak, majd szelíden tűröd, hogy átmossa testedből-lelkedből, a hidegből és sötétségből kövesedett magányt.
És a nyári délutánok kedves időtlensége, fagylaltba fulladó örömök, míg folyóba lógatott lábbal mutatsz fityiszt az elmúlásnak. Kedvvel csúszik a bor a csillag hímes estében, nap verte bőröd jólesően borzong és visszaint gyerekkorod nyári estéinek finom szappanszaga.
Állj meg egy percre, és gondolatban illesd csókkal a ráncos kezet, mely valaha a hátad és plezúros térdeid szappanozta egy csorba lavórban. Árnyaid, örömeid, emlékeid, mint megrakott kofferek, szelíden sorakoznak körülötted és sorsod nagy karmestere csak az intésre vár.
 Figyelj, ha csendben maradsz, meghallod a tücskök fáradt muzsikáját és megérzed, amint a létezés könnyű, nyári takaróját ráborítja a világra.