Két hétig tartott a bizonytalanság, mire Puszi úr megtudta,
felvették portásnak a Vörös Hajnalról elnevezett varrodába. Örült.
Azt viszont nem sejtette, hogy maga Miklósné Mayer Aranka
járt közbe az érdekében. Az úgy történt, hogy Puszi úr az ostrom
végnapjaiban segített neki nagydarab húsokat kanyarítani annak a fagyott lónak
a farából, melyet a végzet ott ért el a házuk közelében. Metsző hideg volt,
háború, a város merő rom, Miklós elvtárs illegalitásban, hát Puszi úr szíve
megesett Mayer Arankán, amint ott nyiszitelte a lótetemet egy bugylibicskával.
Engedjen csak, kiskezicsókolom, szólt, majd határozott mozdulattal félretolta
Mayer Arankát és lecsapott a borotvaéles faragószekercével. A megboldogult papa
ácsmesterként kereste a kenyerét, s mint ilyen, Puszi úr is megtanulta
egyenletes csapásokkal faragni a forgácsot a gerendán ülve, semmi ehhez képest
fagyott lóhúst faragni. Szép takaros darabokat faragott ezután mindennap Mayer
Arankának, míg a fagy tartott, aztán el is felejtette az egészet. Közben
felszabadultak, katonák jöttek, polgárok mentek, zajlottak a hétköznapok,
amiket úgy hívtak később okos emberek, hogy történelem.
Ám Miklósné Mayer Aranka nem feledkezett meg jótevőjéről,
így mikor megtudta, hogy portást és mindenest keresnek a Vörös Hajnalba, maga
emelte meg a telefont, hogy a pártirodán beajánlja protezsáltját.
Akkoriban Poc(z)kó Eleonóra volt az első ember a megyénél,
aki a felszabadulás után egészségesnek érezte elhagyni nevéből az ősöktől
örökölt úrias „z”-t a „c” után. Ugyanis Poc(z)kó Eleonóra elvtársnő nagyapja
még címeres porcelán bilibe pisilt gyermekkorában, lévén felmenői tagjai az alsó-és felső Mezey Poczkó családnak.
Pockó Eleonórát, ki igen korán a lázadás útjára lépett, még
a háború idején egy balul sikerült légyott után letartóztatta a
titkosrendőrség, történt ugyanis, hogy titkos szereleme, egy tüdőbeteg
nyomdászfiú találkára hívta az alig tizenhét esztendős leányzót egy
rejtekhelyre, hol tiltott röpcédulákat nyomtattak. A pókhálós pincében hamar
kibontakozott az idill, Pockó Eleonóra gerjedelmét csak fokozta a tény, hogy
tiltott dolgot művel szerelmével egy romantikus helyen, így hanyatt vágta magát
kétszáz terjesztésre váró röpcédula tetején.
A beteljesülés elmaradt, ugyanis detektívek ütöttek rajta a
szerelembe bódult párocskán, és ezt tessék szó szerint érteni, ugyanis
mindkettőjük testtájain sikerült elhelyezniük különböző méretű és színű
foltokat.
Pockó Eleonóra kemény börtönéveknek nézett elé, alakja felmagasztosult
az idők során és legendává vált, mint hős ellenálló és antifasiszta harcos.
Ezért senki nem csodálkozott, mikor a börtönből szabadulva maga Miklós elvtárs,
a helyi ellenállás legendás vezére rázott vele kezet. Így lett Pockó Eleonóra a
megyei pártszervezet megbecsült tagja, kiről óvodát neveztek el és kultúrházat,
bár ő annak idején csak egy bűnös liezonra vágyott.
Családját és nevét megtagadva hihetetlen ambícióval kúszott
felfelé a ranglétrán, maga is megdöbbenve tapasztalta, mint érez mélységes
elkötelezettséget az Ügy iránt, és egy napon azon kapta magát, a megyei
pártitkárságig vitte. Így történt, hogy Puszi úr sorsa Pockó Eleonóra elvtársnő
párnás kacsóiba került és hathatós protekciója lévén, meg is kapta az állást.
Ám maga Puszi úr erről mit sem tudott, munka és asszony
nélkül élte az elhagyott férjek vidám életét, ugyanis felesége a háború után
meglépett egy kalapossal. Na, nem kalapos emberre kell itt gondolni, hanem egy
kalap készítő iparosra, aki jó helyzetfelismerő képességével felmérte, ebben az
új világban befellegzett mind a kalapoknak, mind a kalaposoknak és jónak látta
lelépni nyugatra. Emlékbe elvitte magával Puszi úr asszonyát, akiért nem volt
nagy kár, mert egy hárpia volt, csak jól tudta előadni magát, legalább is így
mondta Puszi úr a cimboráinak a kocsmában.
Puszi úr tehát asszony nélkül tengette napjait, eljárt
sakkozni a szakszervezetbe vagy alkalomadtán megivott egy fröccsöt a Kopasz
Egérben.
Itt csapolta a sört és mérte e konzumrumot napi tíz órában
Miklósné Mayer Aranka, ki mikor meglátta egykori jótevőjét, egyből felajánlotta
szolgálatait. Nem kell semmi rosszra gondolni, Aranka akkor is hű maradt Miklós
elvtárshoz, mikor az elmerült az illegalitás zavaros vizébe, ám, bár
beleborzongott, feledni nem tudta hősünk férfias mozdulatait, amivel a fagyos
húst faragta. Ezért megismerve siralmas helyzetét beprotezsálta a megyei
pártitkár elvtársnőnél portási állásba.
Így történt, hogy Puszi úr hamarosan elfoglalta helyét a
Vörös Hajnal varroda portásfülkéjében. Valóságos kis birodalom volt ez, olajos
deszkáján kis heverő, fakó gyapjú pokróccal letakarva, egyszerű ám strapabíró
íróasztal zárható fiókkal, rajta kékpapírba kötött kilépő könyvvel, melybe
Puszi úr minden ki-és belépő személy adatait volt hivatva rögzíteni. A
felszerelés elengedhetetlen része volt egy kis dobkályha a sarokban, egy
vadvirágokkal pingált váza az ablakban és egy ős öreg bakelit telefon, melynek
kurblija időnként megmakacsolta magát, s aminek egyedüli funkciója az volt,
Puszi úr szerint, hogy a vonal másik végén lévő elvtársat éjjel-nappal zaklatni
lehessen vele.
A kis iroda felszereléséhez tartozott még egy öreg cirmos,
mely nemrég jelent meg a környéken csonttá-bőrré fogyva. Puszi úr szíve
megesett az állaton, kis szalonna katonákkal édesgette magához és Gusztávnak
keresztelte.
A macska vén volt és süket, az időt az ágyon való
szundikálással ütötte agyon, egyébként meg egerekre vadászott a varrodában,
több-kevesebb sikerrel, míg egy nap váratlan dolog történt.
Puszi úr hatkor kezdte a szolgálatot, kisztihand, köszönt
nagyot Vanocseknénak, aki kialvatlanságtól vörös szemekkel, fásultan
takarított, majd szertartásosan megfőzte reggeli kávéját a kis dobkályhán. Több
adagot is lefőzött ilyenkor, üzemi büfé még nem lévén, a lányok szívesen
kortyolták méregerős kávéit szerény pénzért. Éppen végzett a kávéval és a
kilépő könyv adatait rendezgette, mikor megcsörrent a fekete monstrum. Jesszus,
mondta Puszi úr és a szívéhez kapott.
Délelőttre rendkívüli ellenőrzést ígért a szenvtelen hang,
maga Pockó elvtársnő teszi tiszteletét a megyétől.
Meglódult a világ. Vanocsekné soron kívül fel-és letörölt, a
varrónők pókhálóztak és ablakot tisztítottak, és friss virág került Puszi úr
vázájába is. Szóval lótott-futott mindenki, egyedül Gusztáv szundikált
szenvtelenül a pokróc szürkeségébe olvadva.
Pockó elvtársnő Pobedája percnyi pontossággal érkezett. A
fogadóbizottság izgatottan állt sorfalat, kisztihand, csapta össze sarkait
katonás széptevéssel Puszi úr és majdnem kezet csókolt. A vendég kedvtelve
nézegette a portásfülkét, igazán lakájos, bólintott hideg tekintettel az
elvtársnő, majd vigyázva elhelyezte piros retiküljét a heverőn. A kedvence volt
ez az új darab, amerikai rokonok csomagjából, kár lenne bepiszkolni a
varrodában, jó helyen lesz a portásfülkében.
Odabenn izgatott munkásnők vezették körbe az elvtársnőt, ki
megszemlélve a gépeket, az anyagokat, a szabásmintákat, meghallgatva az
észrevételeket az akadozó cérnaszállításról és a szövetek minőségéről, fokozott
termelésre bíztatta a dolgozókat, emlékeztetve őket a termelés növelésének
fontosságára, amit a legutóbbi pártkongresszuson olyan jelentőségteljesen
hangsúlyozott a nép választott vezére.
Puszi úr a hátsó sorban álldogálva hallgatta a
kinyilatkoztatást és csatlakozott a spontán tapsviharban kitörőkhöz, majd
hűségesen kísérte a delegációt a varroda egyéb helyiségeibe.
A kis ebédlőben Pockó elvtársnő megtekinthette az egyik
munkásnő sebtében félbehagyott reggelijének maradványait, abált szalonnát friss
paprikával, és nem mulasztotta el az alkalmat megvilágítani a munkásosztály
kiváltságos helyzetét, mely köszönhető a párt bölcs előrelátásának.
Álltak, tapsoltak. A delegáció mindennel elégedetten kifelé
tartott. A műhelyfőnök magában imákat mormolt istennek és összes szentjeinek,
hogy gond nélkül lezajlott a látogatás, mikor Puszi úrnak eszébe jutott az
elvtársnő retikülje.
Utólag már senki nem tudná megmondani, ki volt, aki benyitva
a portáslakba felkiáltott, nézzék mán, beleszart a Gusztáv a retikülbe, és ez
nem is fontos, de a bűnös ész nélkül rohant ki, míg Pockó Eleonóra elvtársnő
arcának színe vetélkedett a meggyalázott retikül színével.
