A nemszeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót
találni e szomorú időszakban. Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első
pár nap csillogó, extatikus öröme után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre
fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte érintetlen szépségébe, ilyenkor kell
bele feledkezni a havas világba. Ilyentájt, ez az „ilyen” délután három után
értendő, ha figyelmes vagyok, megláthatom. Hogy mit?
Például
azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig
érintik a havat, kivéve, ha porhó, mert abba hasig süllyednek. Pár tétovázó
lépés után elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, majd
csodálkozó pofával leülnek, és sürgősen mosakodni kezdenek. Ezután hajlékony
gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak lábaikra és melegednek. Úgy,
mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva
melengetik farkukat és talán a nyár fényein merengenek. Cinkék tornáznak aggodalmas
igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos vitába száll az etetőre
érkező verébsereg lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre
elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó
vakkantás után karikába feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként
vérmes trubadúrja is elgondolkodva mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása
hölgyei sertepertélnek.
Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak
fekete serege szántja a hófelhőktől terhes eget, és a háztetetők paplanjának
fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad össze a kétféle fehér, és ha
figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő szürkületben, valahol
távol durcás kis angyalok muzsikálnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése