Bodza, a vérnyúl

Nem, nem a szép virágú bokorról ejtenék most szót, bár a nyúl, aki ezen a néven bevonult a családunkba illatos és divatosan tépett bundácskájával nem volt nagyobb, mint egy közepes bodzavirág. Még sosem volt nyúlunk. Most lesz, nekem, közölte velünk kisebbik leánygyermekünk, mikor olthatatlan vágy támadt a szívében egy simogatandó jószág iránt. Albérletbe nyúl, próbáltunk hatni a józan eszére, de ő rózsaszín felhőbe burkolózva csak intett, nyúl lesz és semmi más. Legyen macska, kutya vagy madár, ha megunná, úgy könnyen integrálódhatna saját magáncirkuszunk társulatába, győzködtük. Mindhiába. Nyúl kell, apró, törpe kis jószág, illatos bundácskával, picurka lábacskával, mulatságos farkincával. Aprólékos nyomozás következett, több tenyésztő kínálatából választotta ki a helyszínen a fahéj-fehér színben pompázó, fekete szexepillel rendelkező nyuszikát, aki oroszlángallért viselt apró fülecskéi körül.

Bodza valóban illatos volt és kicsi, kék szemeivel ártatlanul nézett a világba, mikor bemutatkozó látogatáson megjelent nálunk. Tenyérbe simuló, remegő pici nyúl. A három macska gyanakodva nézte az ágy alól, amint idétlen bakugrásokkal körbejárja a lakást, és apró, csinos bogyókkal dekorálja tele a konyha közepét. Aztán gyanakodásuk páni félelemmé változott, mikor a nyuszi úgy döntött, az öreg kandúrt anyjának választja, hasa alá fúrva magát lelkesen döfködni kezdte. Kapott két pofont, amin megsértődött és úgy döntött, frusztrációját úgy tudja legjobban levezetni, ha csinos, virág alakú lyukakat rág vadonatúj zsenília ágytakaróm különböző részeire. Olyan, mint a kalocsai, nyögte a lányom, és Bodza karanténba került. Vagy két percre. Minden hét végén duplán örültem, egyszer mikor jöttek, és megláttam a kis műanyag retiküljében gubbasztó nyuszikát, és mikor mentek. Ilyenkor vad örömmel sepertem össze a bogyókat (nemsokára szobatiszta lesz!), és leltárt készítettem arról, mit rágott össze megint ez a büdös dög. Pár hét elteltével vígan kergetőzött a macskákkal, bár az Öreg sokáig nem felejtette el, hogy anyává választották, és az átlagosnál több pofont osztogatott. A rohangálástól kimerülten néha önfeledten eldobta magát és csak az tudta jobb kedvre deríteni, ha megrágta nagyanyám antik asztalának lábait. Aztán megismerkedett a család kutyáinak egyikével, a Gigi névre hallgató pinscherrel. Gigi alig nagyobb egy süldőpatkánynál és halált megvető bátorsággal futott Bodza elől, mikor az játszani invitálva felé futott. Elől szaladt Gigi, utána Bodza, a sort a macskák zárták, váltakozó sorrendben. Bodza, ha izgatott lett, apró bogyókkal sorozta meg a környezetét (terület megjelölés, magyarázta a lányom) és ez kiváló játékszernek bizonyult felfedezőkedvű macskák számára. Örömmel fedeztem fel alig pár héttel Bodza látogatása után az apró golyócskákat a lakás legváratlanabb helyein. Keresd a golyókat, lett a legújabb családi társasjáték neve, aminek én voltam egyetlen játékosa, lévén a seprű nyele mindig az én kezemben.

Eltelt pár hét, és gyanakodva figyeltem a szépen gyarapodó nyuszit. Törpe lenne? A füle mindenképpen. De a teste, nos, az kezdett egyre jobban hasonlítani egy szépen kerekedő cipóhoz. Kék szeme megvetően nézett, csinos frufrut növesztett, farka elegánsan billegett futás közben, és ha rossz kedve volt, mekegő hangokat hallatva fogait csikorgatta. Nőtt, és határozottan nem volt törpe. De megszerettük. Főleg Miska, a családi tacskó szeretett volna vele közelebbről megismerkedni, de voltak fenntartásaink. Aztán beütött a krach. A lányom albérletet váltott és az új albérlő nem kérte a nyulat, bármilyen cuki, bármilyen törpe és bármilyen szobatiszta. Látva a sötét jövőt, összeült a haditanács. Örömünk határtalanná vált, mikor kiderült, mi leszünk a szerencsések, akik Bodzának szerető otthont nyújtanak. Muszáj ezt, kérdezte a férjem sötét arccal, és technikai akadályokat emlegetett. Úgymint hiányzó ketrec, ami az udvaron állna, ki eteti és mivel, hogyan tartjuk távol a tacskótól és még sorolhatnám.

Két hét nem telt el, életem párja fütyörészve ácsolta a vadonatúj Bodza lakot, reggelente első utam nyulunkhoz vezetett, aki dacára a szigorú étkezési embargónak, egyre kerekedett. Tanakodtunk, mi lehet ez, mire a férjem bevallotta, ő is eteti. Mi több, a fiúnk is meg megkínálja pár falattal esténként. Bodzát drasztikus diétára fogtam. A pitypang diéta bevált, ám ahogy tavaszodott az idő, rájöttünk, terebélyes Bodzánknak (aki törpe) kifutó kell, mert a ketrec immár szűknek bizonyul neki. Tegyünk egy összeszoktató próbát Miskával, így a családi tanács, hátha nem bántja, és akkor elengedjük az udvaron a nyulat. Élhetnek együtt boldog szimbiózisban, kutyák, macskák, Bodzák. Miska, csodák csodája, nem mutatott gyilkos szándékot Bodza irányában. Ő csak játszani akart, kergetőzni, kicsit megfogni, kicsit megtépni, kicsit harapdálni. Bodza bokszállásban fogadta Miska szándékait, majd megkezdődött a kergetőzés. A második félidőben a halálosan kimerült nyuszit a farakás alól szabadítottuk ki, farka fölött féltenyérnyi kopaszság mutatta, Miska komolyan gondolja a játékot. Egy illúzióval kevesebb. És innentől fogva Bodzánk lelkivilága megváltozott. Morózus lett, harapós, ketrecének ajtaját félve nyitottam ki reggelente, mert fogcsikorgatva támadott.  Ekkor kapta a Bodzilla nevet. Aztán egy illatos, harmatos tavaszi napon elkészült Bodza új kifutója. Kinyílt ketrece ajtaja és Bodza gyanakodva tekintett a kerítés túloldalán várakozó macskákra és kutyákra. Eltelt egy kis idő, mire billegető fülekkel kiszökdelt a napra, belelegelt a citromfű bokorba és elégedett pofával elheveredett.

Azóta szép az élet. Bodza napozik, eszik, és csintalan csikóként futkározik a kifutóban. A macskák rendszeres udvariassági látogatásokat tesznek birodalmában és együtt hódolnak a napozás örömeinek. Csak Miska álldogál bánatos pofával a kerítés másik oldalán. Kinn rekedt a paradicsomból.