Kezdet

Szeptember 1., reggel hét óra. EL-SEM-HI-SZEM, EL-SEM-HI-SZEM, kántálja bugyiba és ünneplős blúzba öltözött legkisebb lányunk, miközben métereseket ugrik le-föl az ágyon. Két pamacs copfja leng, szeme elszántan izzik, szemmel láthatóan éppen a megfelelő állapotban van ahhoz, hogy elkezdje az első osztályt. Mire sikerül levadászni és ráadni az ünneplő szoknyát, haja csapzottan tapad a homlokára, de be nem áll a szája. Két nagyobb, nyolcadikos, ill. negyedikes testvére rezignáltan figyeli . A kicsi röpköd, csacsog, nyakába kerül a kis kártya, rajta a nevével és az osztály totemállatával, ami a teknősbéka,ezredjére átnézzük és átpakoljuk az ergonomikusra tervezett iskolatáska tartalmát. Helyére kerül az uzsonna, a tisztasági csomag, a váltócipő és ezer más praktikus apróság, ami megkönnyíti egy elsős életét. Minden kérés, ésszerű magyarázás (csak a sarokig vigyem) ellenére hátára emelem a dög nehéz ergonomikust. Kicsit megroggyan lendülete, mire a kapuhoz érünk. A két nagy már az utcán vigyorog, aztán elindulunk. A sarokig sem érünk, mire felsóhajt, azért nehéz ez az iskola. Becsületesen cipeli az osztályteremig, majd átveszem.

Az ajtóban a tanító néni széles mosollyal várja a népét, a teremben szinte hallik a sok riadt kis szív dobogása. Van, aki elpityeredik, a hátsó sorban hangosan elsírja magát egy nagymama. Az izgalmakat fokozandó, tanító néni bejelenti, az elsősök ma délelőtt kapják meg a kötelező védőoltást, a gyermekért az orvosi rendelő elé menjünk, s praktikusan alá is íratja a szülőkkel a listát, ami még arra is kitér, karba vagy farba kéri-e a tanuló az oltást. A lányom bal kezes, jobb karba kérjük.

Tanító néni szívélyesen elköszön a szülőktől, még egy puszi, egy intés, aztán kívül vagyok az iskola kapuján. Imitt-amott tétován leskelődő anyukákba futok, és míg hazafelé sétálok, gyanúsan elszorul a torkom és örülök, hogy nem találkozom ismerőssel.

A délelőtt szélsebesen elrepül, tizenegy után pár perccel megpillantom az én iskolás nagylányom. Lehajtott fejjel ballag, jobb karján az ünneplős blúz feltűrve, az ergonomikust cibálja maga után. Vihetem, kérdem a táska után nyúlva, de továbbra sem szól, lehajtott fejjel ballag mellettem. A sarkon tarka kutya ásít a napon. Hallgatunk. Fájt, simogatom meg óvatosan a karját. Ühüm, bólogat elgondolkodva. De képzeld anya, hogy fájt volna, ha farokba kapom. Némán bólogatok, és megyünk tovább. Elkezdődött.

Ecetvirág

Kis buborékokat fújt a házmester lánya a harmadik emeleti gangról. Csorba bögrébe szappanlevet kevert és masnis copfjait hátra vetve mélyen kihajolt a korláton. Remegő kék, arany és rózsaszín felhők libegtek a fénylő októberi égre, majd rövid tétovázás után szétpukkantak a bérház mocskos kövén.
-De szépek, istenem, ugye adsz még szappant -Emília, fordult hamiskás mosollyal a vesszőfotelben lehunyt szemmel üldögélő lány felé. Az szó nélkül felállt, majd jobb kezével botjára támaszkodva belépett az ajtón és kisvártatva kis szappandarabot dobott a bögrébe.
Gyereknek is fakó volt és jelentéktelen, elnagyolt vonásain sokat merengett az anyja, mikor sérülése után az ágya mellett ült. Hét éves volt, Budapest ostrománál egy repesz majdnem leszakította a lábát. -Ha megmarad, sánta lesz,-mondta az amerikai katonaorvos, aki műtötte. Mosolygott és csokoládét adott neki.
A hegek sokáig fájtak, esténként félénken simogatta a lilás, harapásszerű sebeket a combján. Magányos volt. Mosolya keserű és elnéző, amint a fal mellett állva, vágyakozva nézte az ugróiskolás lányokat. -Egyen kettő, négyre, ötre- szálltak a copfok és a lófarkak, keményen csattantak a bőrtalpú cipők. Szikrázott a lányok szeme és mosolyuk harapós volt.  Már kamaszodott, mikor a szomszéd házból egy fiú Ecetvirágnak nevezte el. Ezen sokat sírt. Ecetvirág, forgatta a szót. Savanyú, de mégis virág.
-Mint az élet- sóhajtotta az anyja, lódenjét igazgatva a tükör előtt. -Ne engedj be senkit és zárd el a gázt a leves alatt -mondta, és indult a gyárba. A szomszéd ajtó is nyílt, nevetgélő lánycsapat csapódott ki rajta. A függöny mögül leste őket. Magas sarkú cipőik kényesen kopogtak, lófarkuk lengett és látta, amint a lépcsőház előtt fiúk várnak rájuk. Emília, mondogatta magának a tükörbe nézve, míg szőke haját fésülte. Emi, Lia. Ecetvirág. Nincs barátom, gondolta sokszor, míg homlokát a párás, hideg ablaküvegnek támasztva az utcát nézte.

A szőke lány volt, a szomszédból, akit aznap este hazahoztak. A gangon állt és látta, amint lepedőbe csavart testét átemelik és az udvari padra teszik. Nagy vérvirágok nyíltak a lepedőn, és a szőke lány harisnyája is véres volt. És szakadt. Fél lábáról hiányzott a cipő és amint fentről a gangról, jól megfigyelhette, hiányzott a fél arca is. -Lőttek ezek a szemetek- bőgte a szomszéd fiú, a lány vérmocskos kezét szorongatva, és átkozódva felnézett az égre. Valahol lövés hallatszott. Megremegtek a falak, ő ijedten a korlátba kapaszkodott. Bevonultak a tankok. Október huszonnegyedike volt.

A házban gyorsan megszervezték az ellenállást. Palackokat gyűjtögettek pincéből, kocsmából, és felhasogatták az otthoni lepedőkészletet. A padláson gyűltek össze, néha a gangon, ha nem esett, és fáskosárban hordták az üvegeket. A fiú, a szomszéd házból, lányokat is hozott, ismeretleneket is, és egy napon, mikor ő is bebicegett és félénken megkérdezte, nem segíthet e a palackok megtöltésében, csak legyintett és elmosolyodott.
-Gyere csak, Ecetvirág, tedd hasznossá magad- mondta és benzinszagú kezével megsimogatta az arcát. Otthon nekiállt és anyja minden paradicsomleves üvegét kiöntötte, feltúrta szegényes spájzuk minden zugát, majd kosárba gyűjtötte a zsákmányt. Két napig alig aludt, anyja kétségbeesett próbálkozásait, hogy visszatartsa, mosolyogva tűrte, aztán megölelte.
-Most élek- súgta a fülébe és a földön húzva a kosarat, elbotorkált a folyosón. A harmadik napon a kapualjban állt és dobogó szívvel leste, mikor ér vissza a szomszéd fiú, mikor a sarkon nehézkésen lavírozva befordult egy tank. Lassan araszolt, láthatóan bizonytalanul, majd megállt. Ekkor sapkás lányalak rontott ki egy kapu alól és rikoltva eldobott egy égő üveget. Az nagyot pukkanva esett a tank mellé, de nem tett benne kárt. Újabb alak rohant ki, majd egészen közel osonva, lángba borította a tankot. Lövések csattantak keményen, majd minden elcsendesedett. Füst szállt az utca romjai fölött és ő sápadtan, lihegve nézte a képet. Robbanás hallatszott. A légnyomás a falhoz vágta és kirepítette az utcára. Arra eszmélt, hogy egy katona pofozgatja az arcát. Oroszul szól hozzá, a szeme valószínűtlenül kék, kormos arcából világítanak a fogai és harckocsizó sapkája alól vér szivárog a füléből. Nagyon hangos volt és kába. Ggye, ggye, ggye makogta egyfolytában, még akkor is, mikor kézen fogva bevezette az ajtójukon. Az ágyára ültette, szájára szorított újjal intve csendre és kilesve a tépett redőny alatt még látta, amint a szomszéd fiú és társai sorra lövik az égett tankból kikászálódó katonákat. Pak-pak-pak, pattogtak a lövések, és neki eszébe jutott a jégverés, amit egyszer nagyanyja szőlőjében élt át. Jégverés, gondolta magában szórakozottan és hideg ujjaival megcirógatta a katona kormos arcát. Nemsokára elment az áram. Kinn lövések dörögtek. Kis gyertyát gyújtott és annak lángjánál nézte, amint Anatolij Kuzmin derékig levetkőzve megmosakszik a hideg fürdőszobában. Fél arcára rászáradt a vér. Teste fényes volt, izzadt. Felállt a szennyesládáról és odabicegett hozzá. Tiszta törülközővel végig dörgölte a hátát, majd ráhajtotta arcát kipirult bőrére. Olyan szaga volt, mint a földnek, eső után. Jégeső, gondolta, míg a katona ölelte és ő megriadva tűrte, hogy testét szaggassa a nem ismert erő. Aztán szalonnát ettek a sötétben, meg hordós káposztát. Kápusztá, mondta Anatolij Kuzmin, és teli szájjal nevettek. Ámília, mondta később elkomolyodva a katona, és ujjaival végigcirógatta a combján kéklő hegeket. Ecetvirág, suttogta ő, és belesimította az arcát a kezébe. Kinn lőttek.

 Tíz napon át éltek káposztán meg szalonnán. Tíz napon át ölelték egymást az ágyúk szakadatlan dörgése között. Tíz napon át mesélt Anatolij Kuzmin érthetetlen nyelvén, míg ő félig lehunyt szemmel figyelte, hogyan táncolnak a házak a tűzesőben. Végül elfogyott a kenyér. Asszonyok, kinyitottak a pékségek, kiabált fel a házmesterné egy napon, és ő csókkal búcsúzott Anatolij Kuzmintól, majd gondosan rázárta az ajtót, mielőtt kibotorkált a kapun.

Kinn sütött a nap. A romok között emberek botladoztak. A fákon megfeketedett testeket himbált a szél és a kormos falak az égre mutattak. Bot nélkül nehezen járt, egy fémdarabot piszkált ki a romok közül, arra támaszkodott. A sor hosszú volt a pékségnél, hátát falnak vetve nézte az eget. Mosolygott. Hirtelen pattogás hallatszott, sikoltozás, por táncolt a lábai körül. Vérvörös, nagy virágok nyíltak körülötte, benne. Ecetvirág, volt az utolsó gondolata, majd szelíden lecsúszott a fal tövébe.