Kezdet

Szeptember 1., reggel hét óra. EL-SEM-HI-SZEM, EL-SEM-HI-SZEM, kántálja bugyiba és ünneplős blúzba öltözött legkisebb lányunk, miközben métereseket ugrik le-föl az ágyon. Két pamacs copfja leng, szeme elszántan izzik, szemmel láthatóan éppen a megfelelő állapotban van ahhoz, hogy elkezdje az első osztályt. Mire sikerül levadászni és ráadni az ünneplő szoknyát, haja csapzottan tapad a homlokára, de be nem áll a szája. Két nagyobb, nyolcadikos, ill. negyedikes testvére rezignáltan figyeli . A kicsi röpköd, csacsog, nyakába kerül a kis kártya, rajta a nevével és az osztály totemállatával, ami a teknősbéka,ezredjére átnézzük és átpakoljuk az ergonomikusra tervezett iskolatáska tartalmát. Helyére kerül az uzsonna, a tisztasági csomag, a váltócipő és ezer más praktikus apróság, ami megkönnyíti egy elsős életét. Minden kérés, ésszerű magyarázás (csak a sarokig vigyem) ellenére hátára emelem a dög nehéz ergonomikust. Kicsit megroggyan lendülete, mire a kapuhoz érünk. A két nagy már az utcán vigyorog, aztán elindulunk. A sarokig sem érünk, mire felsóhajt, azért nehéz ez az iskola. Becsületesen cipeli az osztályteremig, majd átveszem.

Az ajtóban a tanító néni széles mosollyal várja a népét, a teremben szinte hallik a sok riadt kis szív dobogása. Van, aki elpityeredik, a hátsó sorban hangosan elsírja magát egy nagymama. Az izgalmakat fokozandó, tanító néni bejelenti, az elsősök ma délelőtt kapják meg a kötelező védőoltást, a gyermekért az orvosi rendelő elé menjünk, s praktikusan alá is íratja a szülőkkel a listát, ami még arra is kitér, karba vagy farba kéri-e a tanuló az oltást. A lányom bal kezes, jobb karba kérjük.

Tanító néni szívélyesen elköszön a szülőktől, még egy puszi, egy intés, aztán kívül vagyok az iskola kapuján. Imitt-amott tétován leskelődő anyukákba futok, és míg hazafelé sétálok, gyanúsan elszorul a torkom és örülök, hogy nem találkozom ismerőssel.

A délelőtt szélsebesen elrepül, tizenegy után pár perccel megpillantom az én iskolás nagylányom. Lehajtott fejjel ballag, jobb karján az ünneplős blúz feltűrve, az ergonomikust cibálja maga után. Vihetem, kérdem a táska után nyúlva, de továbbra sem szól, lehajtott fejjel ballag mellettem. A sarkon tarka kutya ásít a napon. Hallgatunk. Fájt, simogatom meg óvatosan a karját. Ühüm, bólogat elgondolkodva. De képzeld anya, hogy fájt volna, ha farokba kapom. Némán bólogatok, és megyünk tovább. Elkezdődött.