Eper

Kapkodva lépett fel a villamosra, szatyra tetejéről majdnem leborult a kis műanyagdoboznyi eper. A legszebbeket válogatta ki a piacon, igazi ananászeper, nagy, zamatos, húsos gyümölcsök. Míg a villamos esőtől párás ablakán kémlelt kifelé, apja arcát látta az üvegen. Meleg markában szorongatta kezét, míg a kertben vallatták a kövéren guggoló eper töveket. Az nem jó, még nem piros, fogta vissza vékony kis gyerekkezét. De szép, nézett rá ő vissza a négyévesek konokságával, és lecsavarta a sárgás gyümölcsöt. Kóstold meg, bólintott az apja, és nevetett, látva fanyarú arcát. Ezt egyed, jó édes. A piros, az szép, érett és finom, nyújtotta felé a legszebb epreket, míg ő az apróbbakat szemezgette. Édes, mondta a négy éves kislány nevetve és szorosan átölelte apja lábát. Járjunk egy lábon, kapaszkodott a kezébe és ráállt a cipőire. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. A kép elúszott, a villamos ajtói erőszakos csilingeléssel záródtak.

Még négy megálló a kórház. Kinn nagyot dördült az ég és imbolygó, színes esernyők lepték el a járdákat. A teraszon álltak, mélázott el megint, az apja és ő, mikor a vihar jött. A terasz fölé óriási diófa nőtt, télen innen nézték a szalonnabőrön hintázó cinkéket, nyáron meg a zivatart. Gyere, lessünk vihart, hívta az apja és magához ölelte az ajtóban, hogy ne féljen. Figyeld a szelet, ahogy tolja a felhő maga előtt a levegőt. És csak állt, lehunyt szemmel élvezve arcán a szél motozását, elszabadult fürtjei apja arcát csiklandozták. Erdő illata volt a szélnek, meg apa illata. Amint meleg keze szorosan ölelte, nekitámasztotta homlokát a homlokának. Aztán hirtelen elült a szél és a világ körülöttük megtelt néma várakozással. A diófa levelei mozdulatlanná dermedtek, elhallgattak a madarak és alvó macskája összébb gömbölyödött a széken. Csendben figyelt és kis idő múlva elnyújtott, hosszú hörgést hallott. Megremegett és arcát apja nyakába rejtette. Nem kell félni, a vihar nem bánt. Ha a villámlás után elkezdesz számolni a dörgésig, kiderül, hány kilométerre csapott le a mennykő. A szél újra felerősödött és csapkodni kezdett az eső. A diófa karjai sóhajtva táncoltak a záporban. Aztán vakító fényt látott majd, mire ötig számolt éneklő hangon, nagyot csattant valami. Nagyon bátor voltál, most az ég dörög, ringatta apa, a villámlás hangtalan, csak nagy fényességgel jár.

Nagy fényességgel jár, forogtak fejében a szavak és az intenzív osztály irgalmatlan fényeire gondolt. Meg a mentőére, amint száguld öntudatlan apjával egy hajnalon. És a szikár, öreg testre ott a kórteremben, amint várja, soha meg nem szűnő figyelmes szeretetével lesve arcán az érzelmeket.

Ezt egyed csak, kislányom, jó édes nyújtotta felé apja megvékonyodott , öreg keze a legszebb epret és nagy figyelemmel nézte, amint legyűri a gyümölcsöt. Megetette. Kicserepesedett ajkairól letörölte a joghurt maradékát. Felrázta párnáját, kicserélte a törülközőt és friss vizet öntött a poharába. Kinn tompán dobolt az eső és párát sírtak az ablakok. Elszunnyadt, mondta a nővérnek és óvatosan letörölte homlokáról a könnyű izzadtságcseppeket. Kinn nagyot dördült az ég, apja arca nyugtalanul megrándult. Nem kell félni, a vihar nem bánt. Pihenj, szeretlek apa, suttogta és puszit nyomott a domború homlokra.

A kórház kapujában balra kanyarodott és a villamos megállóhoz sietett. A piros lámpánál megállt és nézte, amint eperszínű könnyeket sír az aszfalt.