A pecsét

-Kétszer ad, ki gyorsan ad- szokta mondogatni Puszi úr, és a mondás különös fontossággal bírt most, mikor rendkívüli krumpli adag kiutalását várta a szövetkezettől. Az Aranysárkány konyhája messzi földön híres volt, és az alapanyag beszerzését rendszerint Puszi úr intézte a környékbeli termelőktől, ám az az esztendő olyan aszályosra sikeredett, hogy mogyorónyi krumplikat ástak ki a gazdák, ezt héjában sütötték és úgy kapkodták be a gyerekek, a hitványabbja meg mehetett egyenesen a moslékba. Eladásra nem maradt semmi, csak beszolgáltatásra. Az Aranysárkány konyháján főtt étkeknek, pontosabban Nénnyuka keze alól kikerülő remekműveknek Borsos elvtárs, a kerületi pártitkár sem tudott ellenállni, a grenadin mars meg egyenesen a kedvencei közé tartozott, jó borsosan-zsírosan, kicsit lepirítva. Puszi úr jelezte, sajnos kénytelen levenni az étlapról ezt, és más krumplit igénylő étkeket, mint a tejfölös krumplileves vagy a szilvás gombóc meg a nudli, amit némely helyeken angyalbögyörőként is aposztrofálnak, mert már második hete égre-földre kajtatja a krumplit, mindhiába.

Ekkor Borsos elvtárs indulatosan az asztalra csapott és korgó gyomrához illő megfelelő indulattal közölte, márpedig a dolgozókat jól kell lakatni, a nélkül nincs termelés, törölte meg virsli ujjaival éhségtől verejtékes homlokát, és rendelt egy pergelt levest, sok kenyérrel.

- Majd intézkedek - intett vissza az ajtóból- keresse Kupánszkyt a kiutalással.

Kupánszky elvtárs, aki akkoriban a szövetkezet irodáján a papírügyeket volt hivatva intézni, óriási, faragott íróasztal mögött uralkodott, ami még az épületet eredetileg tulajdonosként bíró gróf Wenckheim dolgozószobáját díszítette, csakúgy, mint a sarokban meghúzódó termetes páncélszekrény, amit méreténél fogva még a hős szovjet hadsereg katonái sem tudtak a magukévá tenni. Két kulcs nyitotta páncélszekrényt, amiben Kupánszky elvtárs az életénél is fontosabb hivatali iratokat és pecséteket őrizte, melyekkel a kiutalásokat kézjegye fölött kellő áhítattal lepecsételte. És itt álljunk meg egy szóra. A kézjegynél.

Titkolandó, de igaz, Kupánszky Dezső, bár négy osztályt végzett, az írás tudományával soha nem barátkozott meg igazán. Az olvasással már jobb volt a helyzet, a nyomtatott nagybetűkkel egész jól elboldogult, ám miért van az embernek titkárnője, ha nem azért, hogy írjon helyette. Ezért Kiss Eleonóra elvtársnőn kívül senki nem tudta a titkot, Kupánszky elvtárs, a szövetkezeti titkár funkcionális analfabéta. Nem is volt ezzel semmi gond, egészen addig, míg a Kiss elvtársnő keze alól kikerülő papírokat szignálni, azaz aláírásával hitelesíteni kellett volna. Elegáns mozdulattal vette kézbe a gróf ugyancsak megörökölt aranyhegyű töltőtollát, majd nekiállt nevét leírni. Hosszú és kimerítő munka után, amibe egészen beleizzadt kopaszodó feje, kettő darab kiutalás szignálásával végzett is, magában megemlékezve a kedves papáról, aki ilyen hosszú és nehezen leírható nevet adományozott a fiának, mire Kiss Eleonóra elvtársnő felvilágosította, talán az is elég lesz, ha nevének kezdőbetűit rója a papírra. Kicsit reszketeg K és D állott a pecsétek alatt, majd később elhagyta a D-t, a K-ból meg valamiféle X lett, így mindenki megelégedésére rendeződött a dolog. Legjobban talán özvegy Milicárné örült, az öreg takarítónő, aki számtalan méretű és korú unokája segítségével a délutáni takarítást végezte az irodában és nem győzte összeszedegetni a sok földre hajigált papírt, amin a titkár elvtárs az aláírását gyakorolta.

Jó káderként Kupánszky elvtárs csak akkor intézkedhetett az Aranysárkánynak kiutalandó krumpli ügyében, ha Borsos elvtárs írásos utasítását aláírva, lepecsételve iktatta Kiss elvtársnő. Hangsúly a pecséten. A nagy alakú körpecsétet minden hivatali nap után Kupánszky elvtársnak volt tiszte elzárni a többi fontos dokumentummal egyetemben a páncélszekrénybe.

Puszi úr, jókor reggel megjelent, várva a kiutalást, mert Borsos elvtárs már tegnap bejelentette igényét egy jó borsos krumplis tésztára, mikor előállott az a bolondító helyzet, hogy minden megvolt, csak a behemót vasszekrény kulcsai nem. Kiss elvtársnő majdnem megesküdött a szűzanyára, hogy nem látta a kulcsokat, Kupánszky elvtárs lázasan hívta Borsos elvtársat, kiadhatná-e a pecsétes papír nélkül azt a rohadt krumplit, ám főnöke házon kívül volt, keddi napokon kiszállásra ment legújabb szőke beosztottjával.

-Pecsét nélkül nincs krumpli- mondta sötét arccal a titkár elvtárs - elvégre pártfegyelem is van a világon.

-Nekem mindegy- vont vállat Puszi úr - legfeljebb tojásos nokedli tesz majd elé Nénnyuka.

-Jaj, azt ne- kiáltott fel Kupánszky elvtárs- csak azt ne, ki nem állhatja a tojásos ételeket, azok mindig meghajtják. Tanácstalanul néztek össze, aztán nekiálltak hárman keresni a kulcsokat. Találtak is mindenfélét, fél pár selyemharisnyát az íróasztal jobb alsó fiókjában, leghátul, Kupánszky elvtárs elveszettnek hitt kézelőgombját meg egy kicsorbult Lenin-szobrocskát, amit a titkár elvtárs megtörölgetett és őszinte tisztelettel íróasztala fő helyére állított. Talán hívjuk el Gabarek Pityut, javasolta félénken Kiss Eleonóra elvtársnő, míg fáradtan megtörölte homlokát zsebkendőjével. Hogyne, majd pont egy kasszafúrót, horkantott megvetően Kupánszky elvtárs, majd elkerekedett szemmel nézett a némán bólogató Puszi úrra.

Gabarek Pityu karrierje akkor kezdett üstökösként felfelé ívelni, mikor piti vidéki tolvajból fővárosi csibésszé lett, mert rövid idő alatt mesteri szintre fejlesztette tudását a mackók kinyitása terén. A börtönévek is csak javára váltak, ugyanis olyan továbbképzésben volt része öreg mesterek részéről, hogy tíz percen belül kinyitott bármilyen zárat.

-Gabarek elvtárs- szólt fontoskodó hangon Kupánszky elvtárs a szerszámait rakosgató kasszafúróhoz,- maga itt most a népköztársaság érdekeit szolgáló tevékenységet fog végezni.

-Sok a duma- legyintett a kis köpcös Gabarek Pityu,- inkább mutassa a mackót.

Később Puszi úr megesküdött rá, az apjától kapott Doxa-t figyelve, hogy alig tizenkét perc után megnyílt az öreg Wertheim ajtaja. És ekkor következett a meglepetés. A pecsétnyomó nem volt páncélszekrényben.

-Mi van itt elvtársak- hüledezett Kupánszky elvtárs szederjes orcával, - szabotázs?

Ám mielőtt valódi forradalmi helyzet alakult volna ki, megjelent az ijedt arcú özvegy Milicárné, tizenéves síró kisfiút vezetve.

-Dezsike nem rossz, nem rosszaságból vette el- tette óvatosan az íróasztalra a pecsétnyomót - csak nyomdásat akart játszani, ugye kisfiam- törölt nagyot unokája orrán.

Aztán hamarosan megnyugodtak a kedélyek, Dezsike a titkárnő székén ülve, lábával harangozva lekváros kenyeret evett, özvegy Milicárné rendkívüli műszakban eltakarította Gabarek Pityu ténykedésének nyomait, Kupánszky elvtárs pedig magabiztos x-t kanyarintott a kiutalás aljára majd ajkait csücsörítve nagyot lehelt a pecsételőre és lendületes mozdulattal lecsapott. Ez is megvolt.

Soha olyan jól nem sikerült a grenadin mars az Aranysárkányban, mint aznap. Sós volt, borsos, zsírtól csillogó.

Borsos elvtárs kétszer repetázott.

A hógolyóárus

Ha tehette, sosem hagyta el a környéket hosszabb időre. Nem azért, mintha nem ismerték volna a bolondos Miskót az egész városban, nem. Ő ott szeretett lenni, azon a helyen, ahol született, ahol felnőtt, ahol mindenki ismerte az anyját, a hangyaszorgalommal varró pici asszonyt kis udvari szobájában, aki napot csak akkor látott, ha az utcát seperte. Miskó örökre megrekedt a Miskó-szinten, sosem lett belőle Mihály, de még Misi sem.

Nénnyuka, az Aranysárkányról elnevezett kocsma és kifőzde öreg szakácsnéja, aki a sarkon lakott és arról volt híres, hogy mindenkiről mindent tudott a környéken, megesküdött rá, hogy születésekor kicsúszott a bábaasszony kezéből, és ettől lett kicsit ütődött Miskó. Aki amúgy nem ártott a légynek sem, kicsit nehéz beszédű lett, habogó meg lassú, de szép nagyra nőtt. Lobogó, fekete tekintete volt, meg dús göndör haja és ennek örült köhécselő, vékony kis anyja, mert az elkészült ruhákat Miskó szívesen vitte házhoz, ahol megdicsérték és néha cukrot is kapott, ez a nagyra nőtt szép, fekete gyermek.

Rettenetes erejét sosem fitogtatta, legfeljebb ha felmérgelték, egyszerre felhasított két mázsa fát a színben és estére fel is rakta, szép takaros sorokba. Volt Miskónak egy macskája, egy félszemű fehér jószág, akit akkor szabadított ki a gyerekek kezéből, mikor a másik szemét tolták volna kifele. Nagy lapát kezével óvatosan meglegyintette a kegyetlenkedőt, hogy az beesett az árokba, majd a kabátjában vitte hazáig a macskakölyköt. Otthon az anyja kamillateával mosogatta a sebet, és megmaradt a macska, a Bizsu. Ezután ott aludt Miskó mellkasán, oda gömbölyödve szorosan a nyakához, nappal meg megült a varrnivaló tetején, és szundikált. Miskó szerette csiklandozni a törékeny Bizsut, cicóka-cicóka, vakargatta sután selyem simaságú szőrét és elragadtatottan simította arcát a pofájához.

Miskó napi rutinjához hozzátartozott a sepregetés, a vízhordás a sarki kútról a zománcát vesztett kék kantában, nyáron meg simi-labdát árult a Ligetben. Szép színes papírokat kapott a kisasszonyoktól Klein úr papírboltjából és a keményre gyúrt fűrészpor golyót ügyesen beborította velük, majd filléres gumival körbetekerte. Így árulta. Hármat egy hatosért, ötöt egy tízesért. Melyik micsodás. Telente sült gesztenyét mért kis papírstaniclibe meg barnára pirított tökmagot. Loholt az anyja mögött, ha az piacra ment, és vitte hűségesen kosarát, neki és másnak is, de főképpen Puszi úr kocsmájában, az Aranysárkányban érezte jól magát.

 Nénnyuka óriási karéj pecsenyezsíros kenyerekkel támogatta meg Miskót, utána hideg málnaszörpöt csorgatott neki Puszi úr a pultnál, cserébe telente elhányta a havat vagy fát vágott a fáskamrában, és szépen sorokba rakta. Egyéb idejében a kályha mellett ült Miskó, előtte málnafröccs és csendben hallgatta az emberek beszélgetését.

-Volt-e már nőd, Miskó, bugyogóba nyúltál-e már- kezdte egyszer ugratni egy helybeli fuvaros, és az emberek nyerítve nevettek.  Puszi úr ekkor letette a törlőkendőt, kijött a pultból, és nagyon csendes hangon megkérte a fuvarost, hogy szórakozzon a kedves mamájával, de ne Miskóval, mert ha felhergeli, ez rettenetes erejével szétveri az asztalt a fején, ami ugye látványosságnak nem volna utolsó, de kár keresni a bajt.

Innentől mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Miskóval nem jó viccelni, mert Miskónak az anyja mellett immár Puszi úr is pártfogója lett, sőt, Nénnyuka is ott áll a konyha ajtajában akkora fakanállal, mint egy léc.

Éppen elmúlt harmincöt esztendős Miskó, mikor a nagy háború utolsó hónapjaiban keresztülzúgott a front a városon.  Aki tehette, bezárkózott. Miskó anyja szorgalmasan zúgatta a varrógépét, soha ennyi munkája nem volt, mint most, mikor arany ára volt egy komolyabb kabátnak vagy felöltőnek. Bizsu magasra nőtt ruhahalmokon szundikált, toldani, átalakítani hozták a népek a ruhákat reggeltől-estig. Miskó az utcákat járta, segített a romot takarítani az emlékezetes bombázás után, bútorokat rakott a menekülők kocsijára és járt egy kisgyerek után, akit az anyja vesztett el menekülés közben.

Nem félt a katonáktól, megbámulta a veres csillagot a sapkájukon, érdeklődve figyelte ugató beszédüket és elfogadta a korty pálinkát, amivel néha megkínálták.

Egy nap, tél volt, nyitva találta a kis lakás ajtaját. Nem értette, anyja sokszor elmagyarázta, drága a fa, télen nem szellőztetünk. Odabentről elfojtott kiabálást és nevetgélést hallott. Ketten voltak. Egyikük anyján térdelt, letolt nadrággal. Az ágyon szétszórva a máskor gondosan vasalt ruhák, egy kabát tetején Bizsu hevert, puhán elnyúló testtel, éppen csak a feje állt furcsa szögben és az orrából kicsi vér szivárgott. A nevetgélő katona újságba csavart üveget nyújtott felé, azt elvette és óvatosan az asztalra tette, majd megragadta őket.

Később azt mesélték az Aranysárkányban, egyszerre ragadta meg borzasztó erejével a két katonát, és összeütötte a fejüket. Szintúgy, mint a tököt. Pukkant egyet a fejük, akkor leengedte őket és betakarta az anyját egy kabáttal.

 Hat disznóba került meg két hordó legfinomabb tokajiba, mire Puszi úr kijárta, hogy felmentsék a habogós Miskót.

Tél volt, csikorgós nagy hó, mire csont soványan és félig vakon kiszabadult. Az Aranysárkány előtt megállt, lehajolt és gyúrni kezdte a havat. Takaros kis golyókat csinált, keményeket, formásokat. Hármat egy hatosért, makogta, mikor megálltak előtte, és ha jól ment az üzlet, estére egy borra is futotta az Aranysárkányban.

Frász-nap az Aranysárkányban

-Szabadság – köszönt Puszi úrra Várhegyi elvtárs, ahogy a budiból jövet összetalálkoztak.

Várhegyi elvtárs onnan volt felismerhető, hogy micisapkát hordott télen-nyáron, mióta megverték a börtönben, és bár leülte büntetése nagy részét, azóta nagyon haragudott a világra.  Várhegyi elvtárs nem egy vakmerő partizánakció lefülelésekor bukott le elvtársaival, ami minden öntudatos proletár álma, hanem rosszkor volt rossz helyen.

Úgy történt, hogy még a háborús évek elején Várhegyi elvtárs, aki akkor már illegalitásba vonult pár hónapja, vagyis a behívó helyett a bujkálást választotta, betért az állomásnál a restibe. Nyár volt, tikkasztó kánikula, és illegalitás ide, pártfegyelem oda, megszomjazott és legurított egy sört. Aprót böffentve a hideg nedű után éppen kilépett a resti ajtaján, mikor egy idegen fiatalember lépett hozzá, és azt mondta.

-Fogja csak meg ezt a csomagot egy kicsit, - majd egy barna papírzacskót nyomva a kezébe, fürge léptekkel elfutott. Várhegyi elvtárs szíve büszkén feldobogott, érezte, itt a pillanat, amikor talán tehet valamit az Ügyért. De mit is? Míg ezen mélázott kezében a csomaggal, hirtelen sípszó hangzott fel és körülötte kitört a zűrzavar. Civil ruhás detektívek lepték el az állomás környékét, majd kettő egyenesen hozzá lépett.

- Kukkantsunk csak bele – kacsintott huncutul a magasabb a csomagra, míg társa egy szót sem szólt, csak udvarias mosollyal gyomorszájon vágta Várhegyi elvtársat. A csomag tartalma, pontosan háromszáz darab röpcédula és Várhegyi elvtárs takaros csomóban elfeküdt a földön, majd később a fogdán elgondolkodott, hiába kérte a legutolsó titkos gyűlésen, mostanában ne osszanak rá feladatot, mert szaggat a dereka, lám, a küldetés így is utolérte.

Mert Várhegyi elvtárs valóban lelkes és vakmerő tagja volt a helyi pártszervezet maroknyi csapatának, ő volt az, többek között, aki a kormányzó úr látogatása idején fenyegető arckifejezéssel álldogált a járda szélén és megvetését kifejezendő, loccsanóst köpött annak elhaladó gépkocsija után. Az esetnek, saját elmondása szerint, számos szemtanúja volt, ám retorzió nem történt, mert amint rendőr közeledett, ő rögtön a távozás hímes mezejére lépett. Beszámolóit elvtársai nagy elismeréssel hallgatták, csak azt nem értették, akiben ekkora bátorság lakozik, miért visszakozik mégis, ha konkrét feladatra kérik.

Nem állítható, hogy elvitte volna a balhét, de elvtársait sem buktatta le, tekintve, hogy fogalma sem volt az egész röpcédulás akcióról. Nem baj, azért elítélték, és ő a börtönévek alatt egészen megkeményedett. Morózus lett és mindig haragos. Elhatározta, ha egyszer kiszabadul, ott árt mindenkinek, ahol tud.

Nem kellett sokáig várnia, a háború utáni évek hullámverése összemosta a mocskot és az aranyat, s ha a feljelentések bajnokságát meghirdették volna, ő bízvást dobogós helyezést ér el.

Mert Várhegyi elvtárs jelentgetett. Feljelentette a házmestert, hogy rádióján imperialista adót hallgat, ami igaz is volt, mert szegény rokkant zenetanárként jeleskedett valamikor és szívesen hallgatott opera közvetítéseket a Milánói Scalából. A házbeli takarítónő megvető kijelentéseket tett a rendszerre és közben nagy vehemenciával csapkodta földhöz a felmosórongyot, állt egy másik feljelentésben. És így tovább. Aztán egy nap az Aranysárkányban iszogatva, meghallotta Puszi úr, Salamon Ármin, Hankó Malvina és Szedlacsek Pepi történetét. Kicsit tűnődött, kicsit hümmögött, majd megigazítva fején a micisapkát, kiment.

Pár nap múlva Puszi úr gyanútlanul a pultot vakargatta az Aranysárkányban, az ikrek meg, Julcsika és Karcsika, épp egy kismacskát próbáltak kifordítani a bőréből az udvaron, mikor váratlanul egy teherautó kanyarodott a kocsma elé. Két civil ruhás elvtárs toppant be, egy magas meg egy másik, sötét micisapkában, pecsétes papirossal megerősítve és Puszi úr fél órát kapott, hogy összepakolja a maga és a gyermekek holmijait. A kérdésre, hogy mégis, mit követett el, a magas elvtárs tájékoztatta, bejelentés érkezett, miszerint a háború alatt nyilas érzelmű egyént bújtatott a kocsmában, mi több, nyugatra távozását is elősegítette.

-Hallod, apukádat emlegeti az elvtárs- simogatta meg Julcsika szöszke haját Puszi úr. De ezzel még nem véges a bűnlajstroma, folytatta az ávós, mert még egy népnyúzó, zsíros, kapitalista kocsmatulajdonost is rejtegetett itt ugyanakkor.

-Ez meg a te apukád volt- mondta Puszi úr és megcirógatta Karcsika szeplős orcáját. De csak egy percig tartott zavara.

-Gyerekek, pakolni, kirándulni megyünk - csapkodta össze tenyerét fürgén Puszi úr és hamarosan megindult velük a teherautó. Az már csak útközben derült ki, hogy Julcsika a nagy izgalomban a macskát is becsomagolta, de jól is jött az később nekik, ott Ebesen, a juhhodályban.

Mert másfél nap kalandos utazás után a kirándulók Ebesen kötöttek ki, pontosabban Tót uram, egy kulákhírébe keveredett nagygazda juhhodályában. Tót uram két fiát elvesztette a háborúban, egyetlen lányát a feleségével kicsi munkára invitálta a felszabadító szovjet hadsereg egy tisztje, ezért nem rázta meg különösebben, hogy huszonhét népnyúzó burzsujt telepítenek be a juhhodályába.

Eleinte akadtak gondok az elhelyezkedéssel, mert Andrássy Barbara grófné nehezményezte például, hogy kissé vedlett, de eredeti nutria bundáját kénytelen megosztani fekvőhelyként, a Rezső cigány népes családjával. Rezső vándorcigányként járta az országot és sok mindenhez értett, például ahhoz, hogyan kell kiemelni az alvó tyúkot a ketrecből úgy, hogy ne csapjon zajt, tudott gyereket csinálni, volt is neki hat, meg muzsikálni is tudott a maga készítette kukoricacsutka hegedűn. Szóval értett ő mindenhez, csak egyhez nem, a politikához, de ez nem volt baj, mert, hogy kilegyen a létszám, úgy felhajították purdéstul a teherautóra, hogy csak úgy nyekkent. Vagy ott volt például Jimmy, a kis kopasz emberke, aki a gyerekek nyelvén értett nagyon, s akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a tigrisszelídítő segédje volt az Amar cirkuszban. Az volt a feladata, mesélte nagy beleéléssel a gyerekeknek, hogy pisztollyal a kezében álljon a mestere mögött és aggódó arcot vágjon. Ő azért került Ebesre, mert, lelőtt egy postagalambot, megkárosítva ezzel a dolgozó népet.

Puszi úr szerencséjére legyen mondva, kitűnő szomszédokat kapott, egyik oldalukon a fent említett Barbara grófné telepedett le egy kifeszített lepedővel választva le intim szféráját Rezsőéktől, másik oldalon egy matematika tanár lakott feleségestül, egy kockás abrosz mögött.

Leküzdve a kellemetlenségeket, a kényelmetlen, de romantikus szalmaágyat, melyet reggelre rendszeresen szétrágtak a hodályban szép számmal tenyésző egerek, a bolhákat, az elemi higiénia hiányát, az állandó éhséget, mely egyformán kínzott gyermeket és felnőttet és a megalázás számtalan változatos formáját, mellyel nap, mint nap kedveskedtek fogva tartóik, Puszi úr példás lelkierővel megszervezte a hodály életét.

Alig pirkadt, a munkára fogható felnőttek Puszi úr vezénylete alatt elindultak a rizsföldekre.

 -Apa, ne menj a rizsbe!- ordította rendszeresen Rezső valamelyik purdéja, és földig csüngött a taknya. A gyermekek felügyeletét és oktatását Barbara grófné vállalta az agg és majdnem vak ferences, Titusz testvérrel karöltve, és ennek köszönhetően pár héten belül szépen törte a latint mind a tizenkét hodálylakó kisgyerek, beleértve Rezsőék purdéit. A szép szemű Baba, Rezső asszonya, jobb napokon bodagot sütött az ócska spór platniján, amire mohón kenték az avas zsírt Tót uram kicsorbult bödönéből. Ha maradt a bodagból, eleinte rongyba csomagolva rejtették a gerendák alá, ám az élelmes egerek ott is rájártak.  Julcsika és Karcsika cirmosa rövidesen igazi tekintélyt szerzett magának, mert éjjel-nappal irtotta a társbérlőket, ki is gömbölyödött szépen, aztán egy nap két vak kiscicát fialt a grófné féltve őrzött fehér angóra pulóverére.

Nehezen telt a tél, karácsonykor szénnel karácsonyfát rajzoltak a hodály birkaszaros falára, Titusz testvérrel karácsonyi dalokat énekeltek és a hidegtől fehérre ikrásodott mézet maszatoltak a bodagra, meg hagymát is faltak hozzá. Ez volt a vacsora szentestén. Puszi úr csutkababát eszkábált Julcsikának és a kislányoknak, még piros pántlika is virított kóchajukban, Karcsika meg a purdék egész kis ménest kaptak kukoricacsutkából. A grófné karácsonyi versekből szavalt, nyakában álmosan hunyorgott a két macskakölyök, majd Rezső cincogott rövid ünnepi műsort kis hegedűjén. Ezután Jimmy adott elő rendkívüli és megismételhetetlen produkciót bolhacirkusza legjobbjaival, majd csendben álomba sírták magukat.

Aztán lassan kitavaszodott és közben nem történt semmi, csak a szomszédos disznóólban lakó kisgyereket harapdálták össze a patkányok, meghalt egy idős asszony, aki megőrült és mindig a Szűzanyát látta lebegni a trágyadomb felett, meg új szállítmány internált érkezett egy reggelen.

Éppen felkelt a nap, hideg párák úsztak a puszta fölött, mikor Puszi úr a hodály melletti budi felé indult. Sötét micisapkás alak lépett ki az ajtón.

-Szabadság – köszöntötte Puszi urat Várhegyi elvtárs és fejét mélyen lehajtva belépett a hodály ajtaján.

Tyúktolvajok

A beszolgáltatások keserű éveiben igencsak főtt Puszi úr feje, milyen forrásból szerezzen friss árut az Aranysárkány konyhájára. Egyszerű és ízletes ételeket főzött Nénnyuka a kifőzdében, olyan káposztás cvekedlit meg tojásos galuskát hírből sem ismertek, mint az övé. Nem ragaszkodott a hagyományos receptekhez, alkalmazkodva a nyersanyaghoz, amit Puszi úrnak sikerült felhajtania a közeli falvakból, rögtönzött, például olyan szalonnás alapot dinsztelt hagymával a nyögvenyelő alá, amilyet még senki nem pipált. Vendégei voltak számosan, helyi irodákból főként, megesett, hogy Borsos elvtárs, a pártitkár is betért egy grenadírmarsra, amit krumplis tésztának is szokott aposztrofálni a magyar ember.

Az volt a bevett szokás, hogy Puszi úr hajnalok-hajnalán vonatra szállt és rövid ám célratörő alkudozás után felvásárolta az ismerős családok termékeinek maradékát. Azért nem a színe-javát, mert azt illett beszolgáltatni a hatóságoknak. A váratlanul megjelenő elvtársak kis noteszben kipipálva a tételeket, vitték, amit vihettek, szalonnát, tojást, vajat, gabonát, de lábasjószágot meg disznót is ríkattak hajnalban. Mindenki dugta, amije volt, és a maradékból titokban cseppent valami eladásra is.

A Sánta Kis sógor, akit a többi Kistől a sántasága különböztetett meg, amit a hadifogságban szerzett, szép kis gazdaságot vitt a háború előtt, az örökölt földekhez szívós munkával (de sok korpaciberét evett az asszonnyal azokban az időkben, ha kellett a hízott liba a zsidó sakternak), és egy kis szerencsével sikerült toldani pár holdacskát. Aztán a háború végén majdnem gajdeszra ment az egész, mert a gazda francia földön fogságban várta, hogy gyógyuljon a rövidebbik lába és szabaduljon Szegény asszony, Kisné született Sarka Rebeka, hiába állt helyt szinte férfi módra, mikor arra kanyarodott a front és megjelentek a kapuban az oroszok, kilelte a hideg.

Davaj, davaj, terelgette őket az öreg Mókucza, aki valamicskét beszélt a nyelvükön, lévén veres katona a nagy háborúban. Mókucza volt az első a faluban, aki kidugta a felesége veres alsószoknyáját a padláson, nem lévén a keze ügyiben lobogó, de az öröme csak addig tartott, míg a kiéhezett muszkák le nem lövöldözték sorra a tyúkjait, köztük a mag kokast, Matyit. Annak olyan farktollai voltak, hogy maga a csendőrőrmester kérte a férfias díszt a kalapja mellé, de sose kapta meg. Matyi tehát dicstelen véget ért, és Mókucza bánatát az sem enyhítette, hogy az orosz parancsnok kiengesztelésképpen személyesen kínálta neki a daliás szárnyas végtagját a levesből.

Az öreg Mókucza végigvitte a katonákat a falun és a zabrálásból nem maradt ki a Sánta Kis sógor portája sem, bár kissé másképp alakultak a dolgok, mint egyébként.

Kisné született Sarka Rebeka elmenekített, amit tudott, a kazal alá ásott két zsák krumplit meg egy kis zsák tengerit, a zsírban lesütött húst kis bödönben leeresztette a kéménybe, szóval az asszonyi furfang egész tárházát bevetette. Csak a három kecskével nem tudott mit kezdeni. Honnan jött az ötlet, nem tudni, elég az hozzá, hogy végül kis odút ásott a szalmakazalba, és egy levert karóhoz kikötötte a sztoikus nyugalommal rágcsáló kecskéket. Levegőjük volt, rágnivalójuk volt, igazította csinosra a megbolygatott kazlat és magában elégedetten kuncogva várta, hogy átzúgjon felette a háború.

Annak híre volt, hogy az orosz katonák, mint rossz kutyák koslatnak az asszonynép után és mindenféle rosszaságot művelnek velük, ezért takaros púpot rakott magának a napa hárászkendőjéből, fejét molyette kendővel kötötte át, orcáját hamuval csúfítva.

A művelet olyan jól sikerült, hogy mikor az első orosz puskáját élesre töltve belökte az utcaajtót, nagyot köpve szentségelt a púpos boszorkány láttán.

Hol a budi, förmedt oroszul a háziasszonyra, aki éneklő hangon eldarálta az egyetlen orosz mondatot, amire Mókucza megtanította, zabrál nyemecki szoldat, lelkem, tette hozzá. Ami annyit tesz: elvitték a német katonák.

Na, nem is volt egy darabig semmi baj, a katonák feldúlták a házat, húst kerestek. Azt leshetitek, gondolta kaján mosollyal Rebeka asszony, és a szeme sem rebbent, mikor a két éves szilva lekvárját felnyalta a horda. Aztán késő délután, már majdnem esteledett, az esti fejés idejét érezvén közeledni, megszólalt a kazal és azt mondta, mek-mek.

Fél óra múlva három takaros kecskebőr száradt a kerítésen, és Kisné született Sarka Rebeka a könnyeit nyelve aprította fokhagymát a kecske sülthöz.

De elmúlt ez is, isten segedelmével, Sánta Kis sógor is hazakeveredett, lábra álltak nagy nehezen, mikor beütött a téeszesítés. Belépjen, ne lépjen, ezen ment a huzavona, aztán eldőlt minden, mikor a sikeresen termőre fordult rizsföldjét mintagazdaságnak minősítették, és egyik napról a másikra tagosították.

Tagosítás, ez volt az a szó, amitől Sánta Kis sógor emelkedni érezte ritkuló haját a zsíros kalap alatt, az asszony sírva, ő meg káromkodva nézte, amint drága szimentáli tehenüket borjastól terelik a közösbe, hogy két hónap után csontig leromolva hajtsák a vágóhídra. Vége volt a régi disznóöléseknek, a hajnali pálinkázás után alázattal és hozzáértéssel végzett jó ízű munkának, mikor híre kelt, kinek mennyi zsírja, szalonnája lett és dicsőséggel vegyest jóérzés töltötte el a gazdasszony szívét, amint a kamrában sorakozó zsírosbödönöket és füstölt húsokat elnézte.

Lopva, dugva próbálta learatni munkája eredményét Sánta Kis sógor is, és sok furcsa dolog megesett vele akkoriban.

Egy alkalommal fülest kapott, hogy másnap jönnek a disznóságokért, meg mellé visznek, amit találnak, dugott hát mindent. A kotlót a tojásokkal a dunyhák alá rejtette Rebeka asszony, egy kis kolbászt meg körbetekert a derekán, amitől olyan lett hirtelen, mint egy viselős, csak két kis tábla szalonnának nem találtak helyet hirtelen. Na, de aki teremtette, cifrázta a gazda és kiszáguldott a budiba hóna alatt a szalonnákkal. Becsületére legyen mondva jó vastagon bebugyolálta újságpapírral, és kipp-kopp, hamar felszögezte belülről a reterát ajtajára. Szépen elsimogatta, kicsit göcsörtösnek tűnt az ajtó, de jó lesz az, megteszi, nézte összehúzott szemmel.

 Úgy adta a magasságos mennybéli, hogy éppen a nép nagy Vezére mosolygott az egyik újságon, és mikor a behajtók benyitottak az árnyékszékbe, mit láttak, Sánta Kis sógor letolt nadrággal kuporog, és elmélyült arccal olvassa az okosságokat az ajtó belsején. Ez igen, elvtárs, bólintott elégedett arccal a kiküldött, látom nem telik haszontalanságokkal az ideje, és feljegyezte a noteszébe, alkalomadtán érdemes határozatot hozni arról, minden paraszt tapétázza ki a budi belsejét Rákosi elvtárs útmutatásaival.

Elmentek. Elvittek vagy két kila zsírt, úgyis avas volt, legyintett Kisné született Sarka Rebeka, három zsák diót a tavalyiból, meg két öregecske tyúkot, az egyik fél lábára sánta volt, mert rálépett a kotló.

Aztán megérkezett Puszi úr és Rebeka asszony előszedte neki a sifonból a vászoncsepegőbe kötött túrót, ezt Sánta Kis uram ünneplős réklijének ujjába dugták. A padlódeszka alól kikerült három frissen vágott jérce és a budi ajtajáról hamarjában lefeszegetett szalonna is gazdára talált.

Másnap Nénnyuka felséges csirkepörköltet tálalt az Aranysárkányban, habként remegő nokedli halmokkal, meg túrós rétest, és Borsos elvtárs, míg jóllakottan hátra dőlt, szórakozottan arra gondolt, jó jó, az ideológia, de úgy jó a has is, ha fakad.

Keresztelő az Aranysárkányban

Hiába sütött aznap reggel hét ágra a nap, és hiába sertepertéltek már nyitás előtt szomjas atyafiak az Aranysárkány küszöbén, Puszi úr gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Keze szórakozottan törölgette ragyogóra a poharakat, és bár fényesen kacsintott felé a sörcsap rézkarmantyúja, édes maláta illatot eregetve maga körül, ő gondjaiba mélyedve akkor sem eszmélt, mikor régen látott cimborája, Kornweis úr telepedett le a pulthoz.

Kornweis úr testvérbátyja temetkezési vállalkozó volt, ő maga régebben képkeretező kis műhelyéből tartotta fenn magát, lévén agglegény és talán ennek is köszönhette, hogy a háborúban, idejében hírét véve a más vallásúakat fenyegető vészről, sikerült meghúznia magát barátai házában kialakított kamrácskában, s egyben túlélnie azt, ami bátyját és egész családját elpusztította.                                                                                                                          

Kis időbe került, mire a háború után Kornweis úr megszokta és elfogadta az új rendszer diktálta feltételeket. Tiéd az ország, magadnak építed, harsogták vérvörös betűk a plakátokon, csak éppen Kornweis úrnak nem adatott több lehetőség, hogy építsen bármit is, mert kis boltját, amiben olyan otthonosan keveredett a terpentin, a lakkok és a macskahúgy szaga, elsők között államosították. Egészen véletlenül Nagy elvtársnő, a helyi pártszervezet oszlopos tagjának a felesége látott benne fantáziát, és hozzácsapva a szomszédos kis kalapboltot, megnyitották a fodrászszövetkezet egyes számú üzletét. Nagy elvtárs felesége a háború előtt hajmosó kislány volt, szakmabeli tehát, ezért gyorsan megtették a fodrászszövetkezet elnökének.

Kornweis úr egzisztencia nélkül maradt, mint oly sokan akkoriban, de minek vannak a jó barátok, ha nem azért, hogy ilyenkor segítsenek egymáson, nem igaz?

Így történt, hogy Kornweis új karriert építhetett, mármint a helyi fatelep raktárosa, s ebbe a pozícióba nem más segítette, mint Puszi úr, kinek segítőkészsége a háború alatt és után közismert volt.                                                                                                                                       

Ő bújtatta annak idején, a kocsma padlásán Szedlacsek Pepit, aki a nyilas pártház mindenese volt, és Salamon urat, akit őrült eszmék késztettek bujdosásra. Az aranyszívű Hankó Malvina, a söntés tündére, bőkezűen gondoskodott az urak kényelméről, s kényeztetésének meg is volt az eredménye, mert miután Szedlacsek úr nyugatra szökött, Salamon úr meg Palesztinába, Hankó Malvina egy kisfiúnak meg egy kislánynak adott életet, ám ő maga sajnálatos módon nem élte túl az ikrek világra jöttét.

Az árvákat Puszi úr nevelte nagy-nagy szeretetben, s most éppen azon törte szegény fejét, miként lehetne megkereszteltetni Julcsikát és Karcsikát ezekben a hívő ember számára igazán nem könnyű időkben, amikor nem csak keresztszülőt lehetetlenség találni, hanem a pap is ódzkodik a szentségek kiszolgáltatásától.                                                                                            

 Na, szerencsére nem mindegyik, mert a közelben lévő, Szent Lászlónak szentelt templom papja, Dászkál tisztelendő atya, elvállalta a szertartást. Ő volt, aki a haldokló Hankó Malvina számára is biztosította az üdvözülést, feloldozván vélt és valós bűnei súlya alól és ugyancsak az ő öreg házvezetőnője volt az, aki vállalta, hogy a kicsik gondozásába besegít még az elején. Bizony, házhoz járt Nénnyuka jó darabig, mert Puszi úr fogadalmához híven, mit a haldokló anya ágyánál tett, egy percre sem engedte el maga mellől a kicsiket.

Cseperedtek azok szépen, ám egyik este, mikor Puszi úr esti imádságra kulcsolta kezeiket, csak mellbe vágta a gondolat, hisz ezek az árvák meg sincsenek keresztelve! A felszabadulás utáni hónapok zűrzavarában, annyi váratlan és szomorú esemény közepette egészen megfeledkezett róla! Döbbenete csak pár percig tartott, azon túl lázasan törte a fejét, mit lehetne tenni a keresztelő érdekében.

Ahhoz kétség sem férhetett, hogy a gyermekek anyjuk után római katolikus hitben nevelkednek, ám a helyzet még annál is komplikáltabb volt, semmint gondolta. Óvatosan körbejárva a város templomait, szomorúan tapasztalta, legtöbb helyen mereven elzárkóznak a kérés teljesítésétől, volt, hogy a templomot féltette a várható atrocitástól az atya, volt, ahol az életét.

Dászkál atya rövidlátó szeme azonnal felszikrázott a szemüveg vastag lencséje mögött a kérés hallatán, és rögvest eszébe jutottak hitének vértanúi és mártírjai. Kihúzva zömök, pocakos alakját, vastag állát előrefeszítve szó nélkül megrázta Puszi úr kezét. Szavak nélküli szövetség kötetett ott, az isten házában.                                                                                                            

Csak a kivitelezés, az jelentett hallatlan gondot. Ugyanis az atya kicsiny ám szívós nyája körében megjelent a farkas, Márton Dávid személyében.

Zsebtolvajként kezdte a pályafutását Márton Dávid, ám mire a háború végén kiszabadult a börtönből, már előbbre lépett a ranglétrán és kasszafúróként debütált. Volna. Ám valami hiányzott belőle, ami még a kasszafúrás „mesterségbeli” tudásának gyakorlásához is alapvetően szükséges, az alázat, és a tudás. A tudás még meglett volna, elvégre minden megtanulható, ám az alázat meg a betyárbecsület végképp hiányzott, ezért feldobta társát, bízva abban, hogy a rendőr elvtársak cserébe elnézik kisebb stiklijeit.

Nem így történt, aztán egyik nap ott találta magát a rendőrkapitány asztalánál, füle, szeme égett a pofonoktól és épp aláírt egy papírt, amin vállalta, hogy beépülve a klerikális reakció soraiba, rendszeresen informálja összekötő tisztjét a templomban és a hívek között történő eseményekről.

Templomszolga lett Márton Dávid, a Szent László templomban, s egy idő múlva már lelkesen dézsmálta a misebort meg a perselyt, és hasonló lelkesedéssel vitte a híreket miséről, papról, hívekről. Óvatlan volt és önhitt, egy hónap múlva az egész gyülekezet tudta, áruló férkőzött soraikba, kit háta mögött csak Júdásnak hívtak. Márton Dávid személye jelentette tehát a legnagyobb gondot Dászkál atya számára, ám ez is megoldódni látszott.

Egyik este ugyanis, bár szigorúan csak zárás után, Dászkál atya besurrant az Aranysárkányba és komoly megbeszélésbe merültek a ragyogóra pucolt sárgaréz pultnál. Csak négyen voltak, Puszi úr, Dászkál atya, meg a két keresztszülő, Nénnyuka és Kornweis úr. A petróleumlámpa fénye sejtelmes arabeszkeket rajzolt a falra, s ők négyen az őskeresztények sötét katakombáit képzelték maguk köré.

A megbeszélést tett követte. Egy vasárnap, kora reggel, még nyitás előtt Dászkál atya köpcös kis alakja kopogtatott be az ajtón, aztán Nénnyuka érkezett szokatlanul ünnepélyes öltözetben, angol kiskosztümje naftalintól illatozott, kis fonnyadt nyakán a keményített csipkegallér alatt szerény gyöngysor bújt meg, diónyi kontyát teknőcfésű szorította. Majd Kornweis úr is befutott, kissé lihegve, bepárásodott szemüveggel, szokatlanul hosszú felöltőben. Mikor mind együtt voltak, Puszi úr lépett be, nyakán szorosra gombolva az ünnepi ing, egyik karján a frissen mosdatott, masnis Julcsika, másik karján, félig nyakába csimpaszkodva az angyalfürtű Karcsika. Csend volt. Mint a templomban. Aztán papi ornátusában Dászkál atya lépett elő, szépen elrendezgette megszentelt kellékeit a fényesre pucolt pulton, majd kezdetét vette a szertartás, a maga ünnepélyes ritmusában. Kérdések és válaszok keringtek a maláta szagú csendben, s csak a gyermekek szepegése hallatszott, amint az atya szentelt vízzel megöntözte fejecskéjüket.

- Julianna- suttogta Nénnyuka, majd öreges mozdulattal felcsatolta gyöngysorát a kicsiny nyakra.

-Károly- dörmögte Kornweis úr, és nehézkésen egy aranypénzt dugott a kisfiú markába. Sok szó nem esett, hullottak a megszentelt cseppek, és Kornweis úr suttogta a héber áldás szavait.

Odébb egy komló illattól megittasodott légy járta mámoros táncát az ablaküvegen.

Puszi úr, a két árva meg a temető

Még a háború előtt történt, hogy Rezső bácsi, Puszi úr édesapja, már jóval túl élete delén, betársult Salamon úr mellé az Aranysárkány nevű kocsmába.   Sokan bolondságnak tartották kocsmát venni a temetőkert közelében, de Salamon Ármint sem ejtették a feje lágyára, mikor megvette a rozoga épületet. Fél éven belül kicsinosította, új berendezést és pultot csináltatott, kis asztalokat tett az utca felől, az udvaron meghagyta a lonc befutotta öreg pergolát és láss csodát, hamarosan felfuttatta a forgalmat. A bejárat feletti elaggott cégtáblán öreg sárkány kémlelte a kisvárosi eget, aranya patinává kopott, ám betűi büszkén hirdették, sört, bort és pálinkát kínál a kiszáradt torkoknak.                                                  

A közeli temető foghíjas kerítésén öreg füzek könyököltek, ciprusok meredtek vádlón ujjként az égre, ám ez lényegesen nem befolyásolta a kocsma törzsközönségének lelkiállapotát. Bizony, rövid időn belül bebizonyosodott, Salamon Ármin és Rezső bácsi jól gondolkodott, sokan betértek a temetőből egy búfelejtőre a szomorú esemény után, bár egyszer az ellenkezője is megesett.

Az történt, hogy Bubánszki úr, aki félállásban kommunista volt, még temetés előtt belépett egy szíverősítőre, mert meghalt az anyósa, és ezt az újságot szerette volna megosztani Rezső bácsival. A megboldogultat ismerte a fél város, ritka szekáns teremtés volt, ehhez mérten a kocsma törzsközönsége melegen gratulált a hír hallatán és egyöntetűen megállapították, ideje volt már, hogy elpatkoljon a vén boszorkány. Megvolt a temetés, aztán estére, mire nyugovóra tért a ház, Bubánszki úr dörömbölést hallott. Álmosságtól vaksin nyitott ajtót és rémülten kiáltott fel.

-Jesszus, visszajött a mama! Összeszaladt a ház, de kiderült, csak a megboldogult ikertestvére érkezett meg Pélpusztáról, aki lekéste a temetést.                                                 

Innentől fogva Bubánszki úr törzsvendég lett az Aranysárkányban, álmatlanságát frissen csapolt sörrel orvosolta, Unikummal bélelve. Amire Salamon Ármin azt mondta, ez olyan, mintha valaki tortát enne húslevessel, mert köztudomású, hogy mind a kettő isteni, de keverni nem tanácsos.

Teltek az évek, aztán Puszi úr édesapja is felköltözött a mennyei söntésbe csaposnak, és mindenki természetesnek vette, hogy fia veszi át a helyét. Nehéz, háborús idők jártak, megcsappant a kocsma közönsége is, ezért Salamon Ármin kitalálta, csábító, fehér asszonykarokkal csalogatja be a hétköznapokba belefáradt férfinépet.                                          

Egy napon rézvörös hajú, ibolyaszemű asszony koppantotta le kissé kopott bőröndjeit a söntés előtt, nagyot szusszant, körbenézett, és azt mondta.

-Igazán levakarhatná valaki a légyszart az ablakokról, alig lehet kilátni.

Így került az Aranysárkányba Hankó Malvina, aki felvidékről utazott idáig, hogy megszépítse a kocsma, a tulajdonosok és a búfelejtők életének hétköznapjait. Rövid időn belül egészen szépen berendezkedett a padlásszobában, otthonosan dirigált Puszi úrnak és nem akadt emberfia, aki ellentmondott volna neki.

Érkezése egész lavinát indított el, a tisztára sikált ablakok új függönyöket kaptak, vasalt terítő került az asztalokra és tilos volt a padlóra köpni. Ezek után már senkit nem lepett meg, mikor Salamon úr is új nyakkendőt kötött. A forgalom megnőtt, sokan csak azért tértek be, hogy Hankó Malvina kék szemébe nézzenek, karjának remegő teltségét lessék, mikor a sört csapolja vagy kezének együtt érző simítását érezzék vállukon egy-egy temetés után.

Békességben teltek a napok, de semmi nem tart örökké (ahogy a komáromi cserepes mondotta, mikor másnap ledőlt az új kályha), mert a háború beleköpött a levesbe.

Egy este, zárás előtt Bubánszki elvtárs verte meg az ablakot, és figyelmeztette Salamon Ármint, jobb lesz búvóhelyet keresni vagy megszökni, mert rossz világ jön a más vallásúakra.  Rövid tanácskozás után Puszi úr javaslatára Salamon úr döntött. Egyedülállóként összeszedte kis culibuliját egy kézitáskába és felköltözött egy rejtekkamrába a padlásra. Kicsit füstös és szűkös volt a hely, ott a kémény szomszédságában, barnapiros oldalasok és sonkák merengtek a szegen, de jelentősen enyhített a helyzeten Hankó Malvina gondoskodása, aki naponta háromszor meleg étellel és jó szóval látta el.                                                                                

 Puszi úr egy hétig panaszolta fűnek-fának, üzlettársa mily csúfosan lépett le a bevétellel, itt hagyva őt nyakig adósságban, Hankó Malvina meg a kofáknak újságolta a piacon szökése történetét. Hiába, nincs jobb hírvivő az asszonyoknál és a részegeknél.

Elég az hozzá, hogy nem keresték többé Salamon Ármint, viszont égre-földre kutatták pár hónap múlva Szedlacsek Pepit, aki fűtő és mindenes volt a nyilas pártházban. De addig történt pár dolog.

Hankó Malvina látogatásai testben-lélekben megerősítették Salamon urat, vigasztaló szava és keze elsimogatta a rémeket. Megnyitotta szívét és ágyát az üldözött előtt, és ebben az sem gátolta, hogy akkoriban Salamon Ármin kora szerint bízvást apja lehetett volna. Ám Hankó Malvina nagylelkűsége más irányába is megmutatkozott.

 Ekkor volt az, hogy a front közeledtével Szedlacsek Pepi, ki Puszi úr édes unokatestvére volt anyai ágon, és mindenesként a nyilas pártházban ügyködött, egy reggel, még nyitás előtt, bebocsátásért könyörgött. Puszi úr és Malvina meghallgatta, majd rövid tanácskozás után berakták Salamon Ármin mellé a kamrába. Mit csináltak ott ők ketten, addig a pár hónapig, míg köröttük dúlt az őrület, emberfia meg nem mondaná. Hankó Malvina igazságosan megosztva erejét és ölelését egyformán etette és ápolta a két bujdosót, egészen addig, míg Salamon Árminnak egy éjszaka hamis papírokkal sikerült az óhazába menekülnie.

Közeledett a front, és Hankó Malvina is megvívta addigra a maga csatáját, mert két hónapra rá, hogy Szedlacsek Pepi nyugatra szökött, Puszi úr kezei között félig kivérezve, ikreknek adott életet.

Kék szemekkel hunyorgott a leányka, szája kiköpött Szedlacsek, a kisfiú kissé elálló fülei meg Salamon Ármint idézték.

Ám ez mind nem fontos, mert Hankó Malvina sajnálatos halála után Puszi úr sajátjaiként szerette és nevelte őket.

Tudják, ott az Aranysárkányban, a temetőkert mellett.

A füttyös kalauz

Lesi sógor igazi nevét senki nem ismerte. Puszi úr családjába is úgy került be, mint Lesi sógor, Róza tánti negyedik férje Somogyból. A háború után keveredett fel a városba és állt össze Róza tántival, csak úgy balkézről. Se papír, se pap, de ez már nem is volt divat az új világban. A felvilágosult, öntudatos embertípus nem törődik a csökevényes hagyományokkal, nem kell neki a klerikális reakció, ha akarják, aláírják a paksust az anyakönyvvezető előtt és megy minden tovább. De Róza tánti nem akart a hivatalba se elmenni, hogyisne, csinál ő majmot magából vénségére.                                                                                                            

Róza tántit megcincálta az élet, korán gyereket fogott egy nagygazda fiától még mikor Geszten szolgált, aztán feljött a városba, itt meg egy katonatiszt bolondította sokáig, csinált is neki egy gyereket és még mielőtt elvette volna, hát nem meghalt a háborúban? Róza tánti nagyon neheztelt rá ezért, de legalább a gyereket a nevére íratta még életében.

Aztán lett egy vasutas, az már majdnem oltárhoz vezette Róza tántit, de mire megszületett a közös gyerekük, kiderült, ezt meg várja otthon egy feleség, aki megígérte kizsírosszódázza annak a cafatnak a szemét, aki az ő urára szemet vetett. Így történt, hogy Róza tánti minden szerelmétől megtartott emlékbe egy gyermeket, kiket aztán nagy szeretetben és még nagyobb szegénységben nevelgetett.  Lesi sógor meg fáin ember volt azért, mert nem tudott gyereket csinálni, ugyanis kiskorában himlő betegségbe esett és elsorvadt neki a férfi része, de azért szerette az asszonyokat nagyon, ám nagy kárt már nem csinált bennük.

Szóval Róza tántinak nem akaródzott menni se paphoz, se hivatalba, ha jó így, hogy papír nélkül mossa a gatyáját meg főz rá, jó, ha nem, le is út-fel is út. Lesi sógornak nem sok választása volt, de azért megadta a módját a leánykérésnek. Egy vasárnap kicsípték magukat, Lesi sógor nyakkendőt kötött, és elvitte Róza tántit a Kopasz Egérbe. Margaréta csokrot is vett neki egy öregasszonytól, aztán megettek a kockás abroszon egy tyúkpaprikás zónát nokedlivel és uborkasalátával (fokhagyma nélkül, mert attól Lesi sógornak gyomorégése volt), ittak rá egy hosszúlépést és megvolt. Tisztára, mint egy esküvő.

Ez akkoriban történt, mikor Lesi sógor elintézte, hogy Puszi urat felvegyék villamoskalauznak, nehogy éhen haljanak az ikrek a kitelepítés után.

Micsoda különleges világ volt ez! A nagy remízben úgy sorakoztak a villamosok, mint óriási, sárga döglött bálnák a parton. Puszi úr ugyan nem járt soha a tenger partján, bálnát is csak könyvben látott, ám úgy gondolta, egy ilyen villamos legalább olyan hatalmas, mint ez a tengeri szörnyeteg, és nagyon izgatott lett a gondolatra, hogy egy bálna gyomrában dolgozhat.                                                                                                                

 Roppant fontos beosztásba került, fess egyenruhában, oldalán csinos retiküllel menetjegyet árult és lyukasztott, indulásnál kis bőrszíjat rángatva jelezte csengővel, nincs le és fölszálló, indulhatnak. Ezen kívül számos hasznos tanáccsal szolgált az utasoknak, átszállásokról, menetidőről és megállókról, volt, hogy még egy elveszett kisgyereket is megvigasztalt, aki elhagyta az édesanyját a tolongásban, de a következő megállóban megtalálta. Egyszer kicsiny sípot kapott, nyakba akasztható bőrszíjon, ám mindig kisebesedett a szája a fém érintésétől, ezért kitalálta, füttyent ő a vezetőnek síp nélkül.                                                                                

Sokat próbálkozott, gyakorolt, különböző magasságú hangokkal, végül  Lesi sógor tanította be neki a megfelelőt. Náluk otthon a faluban így füttyent a kanász a disznóknak, mennek azok ész nélkül, csak jó lesz a villamosra is. Jó lett, az utasok csudájára jártak a füttyös kalauznak, tolongtak a járatán, ismeretlen elvtársnők tettek ajánlatokat neki, suhancok utánozták, még a rádióból is kijöttek, míg nem egyszer baj történt.

Meleg volt aznap, és ő előző este szalonnát vacsorált lila hagymával, kiszáradt a szája, nem ment a füttyentés. Két megállót mentek, mire rájött, belé szakadt a fütty. Ráadásul épp akkor szállt fel a villamosra Elekes elvtárs, a szakszervezetis, termetes anyósa, aki a közeli piacon vásárolt és nagyméretű cekkereivel elakadt az ajtóban. Puszi úr erőlködött, próbálkozott, tolta az anyóst erről-arról, kicsit lilult a feje, a fütty se akart menni, az anyós meg szép katonás hangon elkiáltotta magát, ne vernyákoljon már, elvtárs, mint egy fosos macska, induljunk el valahára. És lőn.

 A villamos vezető nagy vehemenciával indított, Puszi úr ösztönösen kapaszkodott, az anyós meg nem, ezért szép lendülettel kiesett a villamosból. Nagy baj nem történt, mert jól ki volt párnázva, de a viruló paradicsomok meg a konok répák vidáman szétgurultak, és a járdáig pattogott egy kis fej káposzta.

Másnap Puszi úr műszakkezdés előtt komoly bemelegítést tartott, nyers tojást ivott otthon hajnalban, mert azt hallotta valahol, azt jót tesz a toroknak, és mézes teát kortyolt rá egy csatos üvegből. Okos ember lévén ugyanis technikát váltott Puszi úr, attól fogva nem füttyre, dalra indult a sárga hatos.

A villamosvezető tükörbe nézett, Puszi úr meg a lépcsőn lógva rázendített:

„ Az asszony ingatag, úgy hajlik, mint a nád…”

Szamárfül

Sajnos Puszi úr portási pályafutásának csillaga hamar leáldozott a Vörös Hajnal varrodában. Pocók Eleonóra elvtársnő fegyelmivel vált meg tőle, mivel a portás Gusztáv nevű kandúrja belerondított a pártitkár elvtársnő kedvenc retiküljébe, a varroda ellenőrzése alkalmával.

Hogy mi lett a macska további sorsa, nem tudni, ám Puszi urat nem kerülte el a szerencse.

Az a patinás, belvárosi iskola alkalmazta pedellusi minőségben, amelyet nemrég kereszteltek át, és amely új nevét a nép szeretett fiának köszönhette. A tanári kar nagyrészt kicserélődött, az avítt világnézetet valló agg paptanárokat felváltották haladó szellemben gondolkodó friss tanerők. Bizony, megváltozott a világ, s e változást legjobban az igazgató, Schnell Sámuel elvtárs volt hivatva érzékeltetni.

Lendületes, fiatalos személyiségén nem hagytak nyomot a börtönévek, bár sajna volt része bennük. Régi történet ez, nem is érdemes bolygatni, legfeljebb Weisz úr tudna mesélni akkori segédje által elsikkasztott összeg nagyságáról, ám ő sajnálatos módon nem tért vissza egy rosszemlékű munkatáborból, Schnell Sámuel meg leülte a büntetését, de ez még a régi világban történt.

Schnell elvtárs azóta bizonyított, igenis hű az eszméhez, mellyel a börtönévek alatt ismertette meg egy elvtárs, és szabadulása után azonnal csatlakozott a párthoz, majd nemsoká kitüntetéssel végzett a marxista egyetemen.

Ideológiája egyszerű volt és szigorú, nem tűrte az erkölcstelenséget, a hazugságot, különösen a lopást, ezért az iskola átszervezésénél egyhangúan az ő neve merült fel igazgatóként.

Kollégái kiválogatására nagy gondot fordított, lévén elsődleges szempont erkölcsi fedhetetlenségük és politikai meggyőződésük, pedagógusi elhivatottságuk másodlagos. Van még idejük fejlődni, tapasztalatot gyűjteni, legyintett Schnell elvtárs, ha valaki megemlítette, hogy például Rigó Ilona elvtársnő orosz nyelv tudása hagy kívánni valót maga után, de kétségtelen, hogy remek káder.

Rigó Ica az után lett Schnell Sámuel szeretője, miután az a felszabadulás mámorában kimentette őt hét erőszakosan ismerkedni vágyó katona társaságából. Csak társaságra vágytak, hiányzik nekik a család, magyarázta a parancsnok elvtárs. Hálából az asszony társául szegődött és mivel Schnell felismerte, a jövő a szovjet-magyar barátságra épül, unszolására Rigó elvtársnő megtanulta az orosz konyhanyelvet. Innen csak egy lépés volt a katedra.

De özv. Kanalasné Boriska például remekül bevált, mint takarítónő, igaz, ő még az iskola előző munkaerőihez tartozott, ám akkoriban a matematika és fizika titkaira oktatta az ifjúságot. Férje a kormányzó tisztikarának többségével elesett a várnál, ezért az asszonyt nem kívánatos elemként száműzték a tanári karból, de takarítani kiválóan tudott, és a pártnak minden ember fontos, tehát maradt. A döntésben nem kis szerepet játszott Boriska tekintélyes mellbősége, szőke kontya és igéző kék tekintete.

Puszi úr beilleszkedése az új kollektívába nem volt zökkenőmentes. Első nap, késő délután nem ismerve még pontosan az iskola beosztását, kopogtatás nélkül nyitott be a szertárba, azt gondolván, a tornaterem ajtaját nyitogatja és ott találta Schnell elvtársat Boriskával félreérthetetlen helyzetben. Puszi úr úriemberként azonnal érzékelte a szituáció kényességét, pardon, mondta és azonnal behúzta az ajtót. Ki merné elirigyelni Schnell elvtárs igényét a változatosság iránt, ha barna kedvese mellé néha szőkét is megkíván?!

Ettől fogva Puszi úr az igazgató elvtárs kedvence lett, soron kívül kapott új kályhát kis irodájába, és minden reggel maga Boriska vitte le neki a frissen kifőtt kávét, de nem azt az undok ízű pótkávét, hanem igazi babkávéból főzöttet, az igazgató elvtárséból egyenesen.

Puszi úr élvezte a pedellusi munkát, alapvetően egyszerű gondolkodású, őszinte ember volt, élni és élni hagyni lett volna a jelmondata, de nem volt neki ilyen, helyette ott segített akár a diákoknak, akár a pedagógusoknak, ahol tudott. Munkarendje szerint hajnalban kezdett, kinyitogatta a termeket, bekészítette a krétát, fát vagy szenet rakott a kályhák elé télen, megszerelte a nyikorgó ajtókat-ablakokat és egyszer, de csak egyetlen egyszer lopott is.

Az úgy történt, hogy egy alkalommal késő délután, miután minden elcsendesedett, az igazgató elvtárs éppen továbbképzést tartott Boriskának a szertárban, amikor Rigó Ilona elvtársnő gyanakodva keresésükre indult. Puszi úr eleinte sikerrel akadályozta a kutatást, majd miután a szertárhoz vezető folyosóra fordult a dúlt lelkű elvtársnő, elszánta magát. Látván, hogy nem tudja megakadályozni a készülő katasztrófát, Puszi úr becsengetett. Igen, kétségbeesésében megnyomta a csengő gombját és szabályosan becsengetett. Kicsit kísértetiesen hangzott a berregő csengőszó a kihalt folyosókon, de arra jó volt, hogy a párocska észbe kapjon, és kimeneküljön a szertár ablakán. Sajnálatos módon az igazgató úr megvált nadrágjától a továbbképzés alatt, és körülmények kényszerítő hatása miatt kénytelen volt egy szál habselyem alsóban távozni az ablakon keresztül. Hogy miként szállította haza sofőrje az eset után, az már egy másik történet, elég az hozzá, hogy a légyott helyén maradt nadrágja az iskola kulcsaival egyetemben. Puszi úr, mit sem tudva erről, nyomában a gyanakodó elvtársnővel sorra nyitotta és zárta a termeket, bizonyítva, nem tartózkodik azokban senki emberfia.

Ám este, midőn az izgalmakkal teli nap után békésen pihenőre tért volna, megkocogtatták az ablakát. Az igazgató elvtárs nem kevesebbet kért tőle, mint hogy most, az éjszaka folyamán nyissa ki az iskolát és lopja ki nadrágját a kulcsaival. Puszi úr habozott, sötétben, tolvajként visszaosonni munkahelyére, ajtókat nyitogatni, kitenni magát annak a veszélynek, hogy igazoltatják egy idegen nadrággal a hóna alatt, ez nem fért össze az erkölcseivel. Schnell elvtárs kért, könyörgött, utasított, aztán sírva ecsetelte Rigó Ilona reakcióit, ha kiderül hűtlensége. Nem volt mit tenni, igazgató elvtárs hazaosont, nem kompromittálhatta magát éjjel az utcán, Puszi úr meg búsan fejébe nyomta micisapkáját és elindult.

A tolvajok és a szerelmesek istene kísérte útján, mert sem járőröző rendőrrel, sem teremtett lélekkel nem találkozott. Zseblámpája halovány fényénél olyan ijesztő volt az iskola máskor gyerekzsivajtól hangos folyosója, hogy először félve nyitott be a szertárba. Kitömött sas nézett rá szigorú üvegszemével a falról, ijesztően nyikorgott a parkett és kétszer is benézett a sarokban álló íróasztal alá, mire megtalálta az ominózus ruhadarabot.

Másnap Puszi úr soron kívüli fizetésemelést kapott és munkahelyi helytállása miatt előterjesztették kitüntetésre is. Az ajánlásban kitértek feddhetetlen erkölcsi életére és munkahelyén tanúsított hozzáértésére.

Igazán szép pillanatok voltak, és egy igazán fontos elvtárs jött le a megyétől, hogy a mellére tűzze a kitüntetést. Kilépve az ajtón, Puszi úr büszkén kihúzta magát az utcán és szamárfület mutatott tükörképének egy kirakatban.