Kvalitásait tekintve, már ami a testieket illeti, Puszi úr
nem volt kifejezetten adoniszi termet, kis pocakját, őszülő fejét, egész zömök
testi valóját nem kísérték sóvár női tekintetek. Álmatlan éjszakákat sem okozott
halk, nyugodt orgánuma, egészében véve nem az a férfi volt, aki megjelenve egy
társaságban izgalmat keltene rámenős, női csukák körében. És mégis, egyszer
megtörtént, hogy Puszi urat meglátván, lángra lobbant egy szív egy nem is
akármilyen női kebelben.
A kitelepítések zavaros időszakában, mikor Puszi úr is
megjárta az ebesi poklokat két kis neveltjével, Julcsikával és Karcsikával, a
teremtő és a Borsos elvtárs irgalmából a kocsmáros visszahelyeztetett az
Aranysárkány pultja mögé. Látszólag folyt tovább az élet, az emberek dolgoztak,
munka után megittak egy felest és ették a Nénnyuka főztjét, tökfőzeléket
fasírozottal, elnézték a favonattal játszadozó Karcsikát meg a babáját
fésülgető Julcsikát a söntés mellett, lesték a szemük sarkából az ajtót, és azt
érezték, az élet nem egyéb, mint tömény félelem, ami a rettegésig fokozódik, ha
valakiért megjelenik a fekete autó.
Ebbe a szürke, félelemtől fakó világba robbant be egy szép
napon, eleven fénycsóvaként Schmitz Jozefin, a háború előtti zenei világ fénylő
csillaga.
Finike kisasszony, az
európai operaházak koronázatlan királynője, a háború alatt példás
helytállásával több üldözött család életét mentette meg, mikor budai villájának
kertészlakába és borospincéjébe bújtatta őket. Volt közöttük orvos, dr. Neumann,
a nőorvos, Szüsz Ármin, aki szőnyegekkel kereskedett, még egy rabbi is, a
családjával. Bátorságában odáig ment Finike kisasszony, hogy az egész német
tisztikar tiszteletére vacsorát adott, míg a bort a bújtatott rabbi felesége
szolgálta fel nekik. Nevetve, bátran élt Schmitz Jozefin, fityiszt mutatva a
világnak, ezért érte váratlanul a háború utáni helyzet, amikor is egy
tollvonással megfosztva családi ingatlanjától, két bőrönddel és a macskájával
az utcán találta magát.
Régi pártfogoltjai
közül csak Szüsz úr, a kereskedő volt elérhető, aki újonnan kiutalt kis
villában lakott családjával Finike kisasszony régi utcájában. Szűcs elvtárs
sajnos nem ért rá egykori jótevőjével foglalkozni, fontos tisztséget töltött be
a helyi pártirodán és igazán senki nem várhatta el tőle, hogy kompromittálja
magát, egy osztályidegen csepűrágóval.
Új szelek fújdogáltak Thália világában, Finike kisasszonyt
német származása miatt sehol nem alkalmazták, kis hónapos szobában húzta meg
magát és énekórákat adott kispénzű diákoknak. Dús, vörös fürtjei csak kicsit
vesztettek színükből, majd két méteres delnői alakja alig soványodott, s mikor
reggelente Wagnert énekelt, beleremegtek az ablakok. Mert Wagner volt Finike
kisasszony szívszerelme, a Mester. Beszélték, hogy azért él vállalt
szüzességben, mert nem talált kerek e világon különbet választottjánál.
Egyszer még bekopogott Finike kisasszony a Szűcs elvtárs
villája ajtaján, pontosabban úgy megverte a kaput, hogy leugrott a faragott
dísz a szemöldökfáról. Egy nagyon kedves és jó torkú tanítványáért járt volna
közbe, hogy vennék fel a konzervatóriumba, mert ritka tehetséges a kislány.
Ekkor Szűcs elvtárs megjelent a teraszon, és kikérte magának, hogy mindenféle
jött- ment, államellenes elemek zavarják a dolgozók nyugalmát, és közölte a
kisasszonnyal, ha nem hagyja abba a zaklatást, kénytelen lesz intézkedéseket
foganatosítani.
Zaklatás, csillant fel Finike kisasszony szeme, és azon túl
reggelente, alig pirkadt, Wagneri dallamokra ébredt a Szűcs elvtárs háza népe,
mi több, az egész utca.
Szűcs elvtárs betartotta a szavát, egy hét ingyen koncert
után, egy hajnalban megjelent a fekete autó és Finike kisasszony a Hortobágyon
találta magát a macskájával egyetemben.
Hősi idők voltak, kulákok, léha arisztokraták és
megbízhatatlan művészek dolgoztak a rizsföldeken, és Finike kisasszony kitűnt
közülük rendkívüli testi erejével és töretlen optimizmusával. Az akkoriban majd
ötven éves kisasszonnyal egyszer szemtelenkedett a helyi rendőr, azt úgy vágta
szájba puszta kézzel, hogy zsebbe vitte haza a fogait. Igaz, hogy utána
kenyéren és vízen lehúzott két hetet egy ablaktalan kis házban, ám mint minden
reggel, ott is Wagnerrel kezdte a napot, szállt diadalmasan Izolda áriája, a
rizsföldek felett.
Mint minden rossznak, ennek is vége lett egyszer. Pecsétes
papír érkezett felsőbb helyekről és a kitelepítettek hazamehettek.
Isten tudja, Finike kisasszony hogyan keveredett az
Aranysárkányba, de egy szép napon megjelent, teljes egy méter kilencvenöt
centis magasságában, rőt haja hullámzott, macskája ernyedten lógott a nyakában,
két bőröndjét levágta és harsány hangon megkérdezte.
-Szeretik itt maguk Wagnert?
Puszi úr, ki makulátlan kötényében a poharakat törölgette, tétován
nézett körbe az ivó közönségén, a sarokban ketten fröccsöztek, Lesi sógor meg
Szeredi bácsi tátott szájjal nézte a kisasszonyt. Nénnyuka némán állt a
konyhaajtóban, mint egy jelenés, aztán a kocsmáros csendesen megszólalt.
-Hogyne szeretnénk, olyan jó kenyeret, mint Vágner úr, senki
nem süt a környéken.
-Ismeri is?- kérdezte pirosra gyúlt arccal Schmitz Jozefin
Puszi urat, és kedvtelve méregette zömök kis alakját.
-Hogyne, minden reggel vele kezdem a napot- lehelte Puszi
úr, és nem is hazudott, mert elsőnek Vágner úr pékségéből jött meg a pékáru.
-Ez egy rendes hely, maradok- nézett sokatmondó pillantással
Puszi úr szemébe a kisasszony és kigombolta kabátján a gombokat.
Két aprócska, ám minden kényelemmel ellátott szoba volt az
emeleti traktusban, szerény fizetségért, besegítős házimunkáért itt húzta meg
magát Schmitz Jozefin meg a macskája.
Takarításban, a söröshordók meg a boros rekeszek
emelgetésében nem volt párja, ám ami miatt igazán a szívükbe zárták az emberek,
az a rádiója volt. Minden este hallgatta a tiltott adót, ám kimerítően
beszámolni a friss hírekről nem tudott, sosem lehetett tudni, mikor téved
rosszakaratú ember az ivóba. Ám Finike kisasszonynak erre is volt ötlete. A
reggeli nyitásnál kiállt az ajtóba, és a jól bevált Sprechensang módszerrel
beleénekelte a legfrissebb híreket a városka álmos csöndjébe. A Mester
zenéjére. Természetesen.
Imádták, s mikor egy esztendő múlva megkérte Puszi úr kezét,
állva tapsoltak a népek az ivóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése