A várva várt
szüreti bál, amit Borsos elvtárs minden esztendőben oly nehezen járt ki a
fővárosi pártbizottságtól, majdnem elmaradt. Először az engedéllyel vacakoltak
odafenn, aztán meg az idő szomorodott el és olyan szél fújt október első
szombatjának hajnalán, hogy majd lerángatta Nénnyuka fejéről a kendőt, míg
becipelte Vágner pék kenyeres kocsijáról a frissen sült vekniket. Márpedig
mindenki számon tartotta, ha október eleje, akkor szüret, s ezen az sem
változtatott, hogy a szüretelők immár a téesz tőkéiről szedték a dundi,
darazsak harapta fürtöket.
Még egészen
korán, az Aranysárkányban fogyasztották el reggelijüket a szüretelők, Puszi úr
pedig kocsmárosi minőségében mindig a legszebb szalonnáját és a legfrissebb
kenyerét kínálta a munkásoknak. Kis pohár papramorgó járt a szüretelőknek a
reggeli csípős hideg ellen, aztán hajrá, indultak a szekerek ki a dombra. Elült
a szél, a nap is kikacsintott a dombok mögül, mégsem volt víg a kedvük. Ki ki a
saját kis földjét kajtatta, amit elvettek tőlük. Stumperger Vili bácsi a kis
parcellát, amit még az őseitől örökölt, rajta kis kúttal, melynek jóízű vizét,
hajjaj, nem lehet feledni. Már haldoklott az öreg Stumperger, a Vili bácsi
apja, mikor azt kérte a családtól, hoznának neki vizet a szőlődombi kútból.
Megitta azt a nagybeteg, és két hónapig még élt, bár rossz nyelvek azt
beszélték, azért, mert bort kevert neki a vízbe a fia, az akkor még fiatal
Vili. Bártfainé kereste az öreg körtefát, melynek búzába rakott termése éppen
karácsonyra édesedett be és eszébe jutott, milyen jót evett ő abból, mikor a
kisebbik fiát várta. Volt, aki a tőkéket vette számba, s látva az elvadult
vesszőket, emlegetni kezdte az elvtársak felmenőit. De csak úgy, a bajsza
alatt.
-A közös
lónak, elvtársak, nem a háta túrós, annak nagyobb ereje van. Az elhúzza a hátán
az egész kommunizmust- érvelt Borsos elvtárs egy bizottsági gyűlésen, mikor
arról morogtak a tagok, hogy gazos és szemetes a szőlődomb, nincs gazdája a
közös tőkéknek, elhanyagoltak a földek is.
-Elhúznánk
mink inkább a te nótádat- szólt egy borízű hang hátulról, ám mire a liluló fejű
Borsos elvtárs idegességében az asztalra csapott volna, a titkára megnyugtatta.
-Csak a
félnótás Miskó az, Borsos elvtársnak ne tessen idegeskedni, mindenki tudja,
hogy bolond- susogta egy lélegzettel Kupánszky Dezső. Mármint a Miskó – törölte
meg izzadó homlokát kimeredt szemmel, és titokban intett a rendőrnek, kínálná
meg Miskót egy kis friss levegővel.
Ilyen
előzmények után bontakozott ki a szüret, teljes szépségében. Kisütött a nap,
könnyű szél vitte messzire a kisváros zaját, énekszótól és hangos nevetéstől
visszhangzott a hegy. Csinos szövőgyári munkáslányok bújócskáztak a sorokban,
fejük menyecskésen hátrakötve, kis kartonblúzuk dekoltázsa bőven hagyott
legelnivalót az elvtársi tekinteteknek. Mellettük disz-es fiatalok énekeltek
vidám mozgalmi indulókat instruktoruk vezényletével, s teltek a kosarak a hegy
ajándékával. Lesi sógor és Puszi úr a sorokat járta kosarával puttonyosi
minőségben, s nyújtott enyhülést az énekben megfáradt torkoknak, kinek-kinek
jussa szerint. Stumperger Vili bácsi a pálinkára esküdött.
-Ettől
élesedik a tekintet és erősödik a szív- mondta fátyolos tekintettel, majd a
negyedik pohár után egy almafa árnyékába heveredett és békésen végig horkolta a
napot. Hamarosan a hivatali autó is megérkezett, Borsos elvtárs fellihegett a
hegyre és elégedetten nézte szorgos népét.
-Valami
újítás kellene- töprengett a tőkéket nézegetve- kitenyészteni olyan fajtákat,
amik ágakon hozzák a fürtöket, akkor megspórolnánk a metszést, a kötözést és az
egyéb hiábavalóságokat.- Alkalomadtán felvetjük a pártbizottsági gyűlésen-
szólt oda a nyomában bukdácsoló Kupánszky elvtársnak, ki lelkesen bólogatott.
Addigra Stumpergerék régi kis présházánál elkészült a vezetőségi tagok szerény
ebédje. Cseri Béla, a Borsos elvtárs sofőrje vadhússal kedveskedett, vaddisznóból
főtt a pörkölt Puszi úr fakanala alatt, hozzá köménymagos krumpli meg
uborkasaláta, ahogy a város első embere szerette, utána kis kadarka fröccsnek,
végül fonott kalácsot varázsolt elő Puszi úr egy piros kockás kendőből, ami
Nénnyuka keze munkáját dicsérte. Lenn, a domb aljában a szüretelők
elfogyasztották paprikás krumpli ebédjüket egy sebtében kivezényelt
gulyáságyúból, majd megpihentek kissé, élvezve a szép őszi napot..
-Nem jó a
teli hasnak a pihenés- szólt hátra Cseri Bélának Borsos elvtárs, elnézve a
dombról, amint ebéd után elheveredik a nép.- Nem tesz jót a tunyaság a
munkamorálnak sem. Hova jutna a világ, ha mindenki lefeküdne ebéd után-
gyújtott rá cigarettájára, majd szűkülő szemmel nézte a présház hívogató
hűvösét. Cseri Béla leszáguldott a dombon, s hamarosan ismét szállt a dal, s
megindultak a szüretelők.
Amint
megnyúltak az árnyékok a dombon, s megteltek a szőlős kádak ki-ki a szüreti bálra
gondolt. A lányok gondolatban már ruhájukat vasalták, Dercsi Marika, akinek az
anyja a legjobb női fodrász volt a kisszövetkezetben, új frizuráról
ábrándozott, amivel meghódíthatná Tőtős Pistát, akit mindenki csak Mustos
Pistának nevezett. Mustos Pista arról volt nevezetes, hogy minden szüreti bálon
ő mérte a mustot a bálozóknak. Története volt ennek, mégpedig az, hogy Mustos
Pista édesapja megmentette a népharagtól az éppen bevonuló szovjet felszabadító
hadsereg egy hős katonáját, aki közelebbi ismeretségbe akart kerülni a rabbi
kisebbik lányával, akit a szőlőhegyen bújtattak a szomszédok. Hogy-hogy nem,
úgy találta fejbe verni egy szőlőskaróval az udvarlót, hogy az menten
összecsuklott és hogy megmentse az agyonveréstől, elrejtette egy présházba. A
történet vége az lett, hogy az öreg Tőtőst kitüntették, s elismerésül, hogy
tettével a szovjet-magyar barátságot erősítette, kizárólag ő és az utódai
szolgáltathatták a friss szőlőlevet a szüreti bál ideje alatt, minden
esztendőben.
Ekkoriban
már a fia, Mustos Pista látta el ezt a feladatot, lévén az öreg Tőtős állandó,
rendes lakója a városszéli temetőkertnek. Mustos Pista szép szál ember volt,
kis hamis bajsza, az a huncut jávor pálos, sok lány fantáziáját meglódította.
Tréfás természetet adott neki a teremtő, s nem volt olyan bál, mikor ne talált
volna ki valamilyen huncutságot. Régi szokás szerint a bál az Aranysárkányról
elnevezett vendéglátó ipari egység kerthelyiségében volt megtartva, s rossz idő
esetén bizony beszorultak a kocsmába a népek. Ám most enyhe volt az este, kis
szellő himbálta szelíden a figyelmes Nénnyuka által felkötözött lampionokat,
tündéri fényben úszott a kert. Ropogósra vasalt kockás abroszos asztalok várták
a vendégeket, s a nagy nap tiszteletére Nénnyuka vajszínűre súrolta lúggal mind
a négy udvari árnyékszéket. Kis, egybeépített takaros létesítmény volt ez,
ajtajuk épp csak annyira rövid, hogy engedtessék a belátás a bent lévő
cipőjére, a külső érdeklődő számára.
Lassan
gyülekeztek a népek, Fitori Ferkó és bandája is hangolt, majd megérkezett
Borsos elvtárs és a hivatalos megnyitó után elkezdődött a bál. Szépen fogyott
étel-ital, Puszi úr serényen buzgólkodott az asztalok körül s hamarosan Lesi
sógor is kötényt kötött maga elé. Mustos Pista ropogósra vasalt fehér ingben,
városi eleganciával állt szőlőfürtökkel és levelekkel díszített pultja előtt.
Lágy melódiát muzsikált a daráló, halkan csordogált az édes must. Csillogó
szemű lányok tolakodtak elvtársnőkkel, s mind azon volt, tán sikerülne
megcsípni ezt az embert, aki csinos is, gazdag is, mert meghagyták az apja
földjét a szőlőhegyen, lám, milyen édes mustja termett az idén is. Itták a
pirosat s fogyott a fehér is, meg ettek is rá bőséggel, elvtársak, elvtársnők
vegyest. Ám a friss mustnak van egy csúnya tulajdonsága. Szereti kipurgálni a
beleket. Hol itt a baj, kérdezhetnénk nemes egyszerűséggel együtt azzal a majd
tíz-tizenkét dolgozóval, akiknek sürgős dolga támadt. Először Cseri Béla
kukkantott reménykedve a kerti árnyékszékbe. Az elsőben vannak, egy pár
bakancs, a másodikban kis lakktopán (biztos a kis bögyös Dercsi Marika,
vigyorgott Cseri elvtárs), barna félcipős a harmadikban. Na, majd a
negyedikben, gondolta gyöngyöző homlokkal Cseri Béla, ám onnan egy cúgos cipő
orra kandikált ki. Nem volt mit tenni, összeszorított farpofákkal üldögélt az
asztalánál, míg mellette ropták a népek.
Azazhogy
ropták volna, mert mind többen álldogáltak, majd kukucskáltak sóvár arccal az
ajtó alatt. Borsos elvtárs sápadt dühvel meredt a bakancsra, majd a kis
lakktopánra, csikorgó foggal szemlélte a barna félcipőt, kiguvadt szemmel leste a cúgos orrút. S
így járt sorban mindenki, akit a természet szava szólított. Borsos elvtárs
eleinte reménykedve nézett a kert vége felé, ám a figyelmes házigazda itt is
kis égősorokat aggatott a pöszmétebokrokra. Puszi úr, kit magát is igen
szorongatott a szükség, apró, kacsázó léptekkel osont a budihoz, majd a sor
elejére tolakodott. Kis tétovázás után cselekvésre szánta el magát. Itt nincs
mit veszíteni, gondolta, és gyengéd mozdulattal megkoppantotta az első fülke
ajtaját. Nem jött válasz. Szintúgy a lakktopános, a barna félcipős és a cúgos
cipő gazdájától sem. Mögötte morajlott a tömeg.
-A szükség
törvényt bont, elvtársak- szólt furcsán elvékonyodó hangon Borsos elvtárs, és
biztatóan intett. Puszi úr remegő kézzel feltépte az ajtót. Az elsőben senki,
csak egy pár bakancs. Kis lakktopán a másodikban, s ugyancsak gazda nélküli
barna félcipő a harmadikban, végül cúgos az utolsóban.
Eszeveszett
tülekedés kezdődött. A négy budi majdnem szétesett, s a hátul állók még
hallották, amint Mustos Pista távolodó röhögését hozza az esti szél az utcáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése