Amint a döcögősen
felhúzott vasredőny a helyére csusszant, a kis üzletet elöntötte a napfény.
Minden áldott reggel, pontban kilenckor elfordította a kulcsot a zárban és
belépett birodalmába. Jobbra, az L alakú pult üveg tárlóiban bizományba átvett
órák sorakoztak piros bársonyon. A pult folytatásaként következtek az ékszerek
tárlói, majd a javításra átvett órák és ékszerek kis fiókjai. A bal sarokban
nehéz órás asztal terpeszkedett, öblében bőrkötény, a javításra szánt ékszerek
reszelékének összegyűjtésére. Mellette a falon polcok, reszelőkkel, fogókkal,
éles fényű lámpával és sok-sok dobozzal.
A hátsó helyiségben
fogasra akasztotta kabátját, magára vette barna köpenyét, akkurátusan kezet
mosott és munkához látott. A fali széfből kipakolta és átnézte az árut, fiókja
megfelelő fakkjaiba csúsztatta a javításra beadott tárgyakat, majd gondosan
letörölte a pult üveglapjait. Helyükre kerültek az órák, az ékszerek,
megtisztítva ragyogtak a kis falikarok és fél tízkor megszólalt az ajtó fölötti
kis csengő, jelezve, vevő érkezett.
Mélységes boldogság és
hála öntötte el ilyenkor. Hála az állandóságért, a holnapba vetett hitért, az
erejéért, amivel lám, hetvenen jóval felül, még mindig itt lehet a saját
boltjában. Szükség van rá, a tudására és tapasztalatára, helye van az
elöljáróságon, a templomban és az otthonában. És igen, helye van a temetőben.
Mikor alig tíz évesen, apja
kezét fogva, először csodálkozott rá a sarki öreg órás szerszámaira, mindig
tiszta kicsi boltjára, az órák, számára úgy tűnt, halk beszélgetésére a
tárlókban, rögtön tudta, megtalálta a hivatását. Attól fogva minden szabad
idejében ott csellengett az órás körül és amint iskoláit bevégezte, felcsapott
órástanulónak. Apja addigra nem élt, anyja egyezett meg mesterével, ő meg kezet
adott rá.
Kezdődött a hajnali takarításokkal, a befűtéssel a mindig kormozó kis
kályhába, majd a szerszámok kikészítésével. Úgy tűnt, soha be nem telik lelke
az órák érintésének gyönyörűségével. Tokjuk hideg eleganciája, a mutatók kecsessége,
hangjuk finom muzsikája elbűvölte. Mohón szimatolta a karórák bőrszíjának
jellegzetes szagát, simogatta a zsebórák zománcos díszeit. Szerkezetük
precízsége ámulatba ejtette fiatal lelkét és belső hitvallása lett, az óra a
holnapot mutatja, a jövőt. A múló időt elegánsan utasítja maga mögé, és amint a
mutatók két karja szerelmesen kergetőzik, ketyegő nászukból holnap születik.
Holnap. A maga titokzatosságával, a lehetőségeivel és esélyeivel. A holnap
mindig egy új esély. Életre. Halálra.
Öreg mestere türelmével
sokszor ellenkezett magában, mikor utasítására elromlott alkatrészt javítgatva
eltelt a délelőtt, s már esteledett, mire a beteg órát összerakta. Minek
kínlódni az alkatrész javításával, mikor kihúzva a fiókot, ott az új,
méltatlankodott fiatalos tüze. Beteg órának mondta az öreg a javításra vagy
kidobásra váró időmérőket, s ő ezeken gyakorolhatott, hallgatva a csendes
utasításokat, ellesve a fogásokat és megtanulva az egyik igazságot, minden
javítható. És valóban, vizsgáin sikerült bizonyítania, nemcsak újból lehet
alkotni, a régi is megbecsülhető, javítható.
Aztán nyakába vette a
világot. Európa majd minden fővárosában dolgozott, nézelődött, figyelt,
kereskedett. Lopta a mesterséget. Látott pazar fényben villogó, tündöklő
üzleteket, állt járdán kuporgó vándor ékszerész pokróca mellett, aki hozott
ezüstpénzekből kanyarított gyűrűt. Hallott krachokról és gyors
meggazdagodásokról, és madarat lehetett volna fogatni vele, mikor sikerült
üzletet bérelnie szülővárosában, visszatérte után nem sokkal.
Az üzletem, mondta a
barna szemű, nevető szájú lánynak, aki nemsokára a felesége lett és mire
megszületett első gyermekük, az üzlet tulajdonosa lett. Közben kitanulta az
ékszerek titkait, hány fokon engedelmeskedik az arany, milyen drágakövek kelnek
életre ezüstbe foglalva és mit üzen a smaragd tüze, egy kecses női függőben. Nemzedékeknek
dolgozott nagy alázattal, nála készültek a karikagyűrűk, később egy szép, míves
ékszer az első gyermek születésére, majd a keresztelő pohár következett.
Elröppent megint pár év és már az elsőáldozásra készülődő gyermek finom
medálját készítette aprólékos gonddal. Évtizedek röppentek észrevétlen, és ő
egyre gazdagodó tudással és alázattal görnyedt a munkaasztal fölé. Ám maradt az
órák, a holnap szerelmese, és mikor egy-egy tanulónak a hajszálrugó
kecsességéről beszélt, könnyes lett a szeme.
A nagy háborúban végig Angyal
őrizte. Mert mivel magyarázható, hogy társaival felderítésre indulva, csak ő
tért vissza, szinte sértetlenül, míg a többieket gránát vágta, srapnell szaggatta.
Keze, szeme, legfőbb munkaeszközei épen várták, hogy lecsengjenek a pusztulás
évei, és ő újra birtokba vegye a holnapot.
És újra a termékeny évek
következtek! Sosem látott ívek, meglepő formák kerültek ki a keze alól. Becsületességének,
precíz munkáinak messze híre kelt. És a régi kuncsaftok mellett újak is
látogatták szép számmal. És közben csendben megöregedett. A gyereke felnőtt és
a mosolygós, ősz hajú asszony is kiköltözött a temetőbe.
Az új háború árnyékot vetett
öregségére. Háta meggörbült, érzékei tompult vakságát nehezen viselte,
nagyítója szinte le sem került a szeméről. De dolgozott rendületlenül, kis
boltja forgalma sosem látott ütemben nőtt, most, mikor javítani a régit
mérhetetlen tőke volt. Öreges csoszogásához órát állítottak a szomszéd boltok,
ha pontban kilenckor felzörgött a vasredőny. Amint a front átvonult a városon,
sok boltban fel sem húzták a redőnyöket, ám ő el sem tudta képzelni a napot
munka nélkül.
Mint ma is. Kis
páncélszekrényében óvatosan elrendezte a bizományba eltett órákat, és gondosan
átnézte az elszámolást. Stimmel, bólintott öreges motyogással, és gyengéden
megsimogatta kedvencét, egy Philipp Patek-et. Eleinte nem hallotta meg a
gajdolást, amint a részeg katonák sorra rugdosták a szomszéd boltok
vasredőnyeit. Csak a csilingelésre csoszogott elő és nézett ámulva a három
katonára. Érdeklődve, udvariasan hajolt pultja mögött feléjük és már az első
ütéstől elszédült. Nagyítója lerepült szeméről, míg négykézláb próbálta védeni
áruját, két katona nevetgélve seperte a pultból sapkájába az ékszereket.
Császi, jeszty? Társuk
újra ütött, ekkor elzuhant. Lassan öntötte el a vér az arcát, csodálkozva
nézte, amint kis buborékokat vet a szája, ahogy szólni próbált. Két másik
katona lépett be, egyikük beverte pisztolyával a pult üvegét és mohón turkált
az órák között. Felkönyökölt és mondani akarta, hogy ezek itt finom
szerkezetek, ne dobálják őket, de csak véres nyál folyt a szájából. Csak
pihegett és nézte az arca előtt toporgó sáros csizmákat, rajtuk Ázsia minden
mocska.
Megbékélt, a földön feküdve még érzékelte,
amint vékony, öreg ujjain bakancsos láb tapos.
A lövést akkor kapta a fejébe,
mikor az órákat kezdték összeszedni a páncélszekrényből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése