Bodza, a vérnyúl

 

Nem, nem a szép virágú bokorról ejtenék most szót, bár a nyúl, aki ezen a néven bevonult a családunkba, illatos és divatosan tépett bundácskájával nem volt nagyobb, mint egy közepes bodzavirág.

Még sosem volt nyúlunk. Most lesz, nekem, közölte velünk kisebbik leánygyermekünk, mikor olthatatlan vágy támadt a szívében egy simogatandó jószág iránt. Albérletbe nyúl, próbáltunk hatni a józan eszére, de ő rózsaszín felhőbe burkolózva csak intett, nyúl lesz és semmi más. Legyen macska, kutya vagy madár, ha megunná, úgy könnyen integrálódhatna saját magáncirkuszunk társulatába, győzködtük. Mindhiába. Nyúl kell, apró, törpe kis jószág, illatos bundácskával, picurka lábacskával, mulatságos farkincával. Aprólékos nyomozás következett, több tenyésztő kínálatából választotta ki a helyszínen a fahéj-fehér színben pompázó, fekete szexepillel rendelkező nyuszikát, aki oroszlángallért viselt apró fülecskéi körül.

Bodza valóban illatos volt és kicsi, kék szemeivel ártatlanul nézett a világba, mikor bemutatkozó látogatáson megjelent nálunk. Tenyérbe simuló, remegő pici nyúl. A három macska gyanakodva nézte az ágy alól, amint idétlen bakugrásokkal körbejárja a lakást, és apró, csinos bogyókkal dekorálja tele a konyha közepét. Aztán gyanakodásuk páni félelemmé változott, mikor a nyuszi úgy döntött, az öreg kandúrt anyjának választja, hasa alá fúrva magát lelkesen döfködni kezdte. Kapott két pofont, amin megsértődött és úgy döntött, frusztrációját úgy tudja legjobban levezetni, ha csinos, virág alakú lyukakat rág vadonatúj zsenília ágytakaróm különböző részeire. Olyan, mint a kalocsai, nyögte a lányom, és Bodza karanténba került. Vagy két percre.

Minden hét végén duplán örültem, egyszer mikor jöttek, és megláttam a kis műanyag retiküljében gubbasztó nyuszikát, és mikor mentek. Ilyenkor vad örömmel sepertem össze a bogyókat (nemsokára szobatiszta lesz!), és leltárt készítettem arról, mit rágott össze megint ez a büdös dög. Pár hét elteltével vígan kergetőzött a macskákkal, bár az Öreg sokáig nem felejtette el, hogy anyává választották, és az átlagosnál több pofont osztogatott. A rohangálástól kimerülten néha önfeledten eldobta magát és csak az tudta jobb kedvre deríteni, ha megrágta nagyanyám antik asztalának lábait. Aztán megismerkedett a család kutyáinak egyikével, a Gigi névre hallgató pinscherrel. Gigi alig nagyobb egy süldőpatkánynál és halált megvető bátorsággal futott Bodza elől, mikor az játszani invitálva felé futott.

Elől szaladt Gigi, utána Bodza, a sort a macskák zárták, váltakozó sorrendben. Bodza, ha izgatott lett, apró bogyókkal sorozta meg a környezetét (terület megjelölés, magyarázta a lányom) és ez kiváló játékszernek bizonyult felfedezőkedvű macskák számára. Örömmel fedeztem fel alig pár héttel Bodza látogatása után az apró golyócskákat a lakás legváratlanabb helyein. Keresd a golyókat, lett a legújabb családi társasjáték neve, aminek én voltam egyetlen játékosa, lévén a seprű nyele mindig az én kezemben.

Eltelt pár hét, és gyanakodva figyeltem a szépen gyarapodó nyuszit. Törpe lenne? A füle mindenképpen. De a teste, nos, az kezdett egyre jobban hasonlítani egy szépen kerekedő veknihez. Kék szeme megvetően nézett, csinos frufrut növesztett, farka elegánsan billegett futás közben, és ha rossz kedve volt, mekegő hangokat hallatva fogait csikorgatta. Nőtt, és határozottan nem volt törpe. De megszerettük. Főleg Miska, a családi tacskó szeretett volna vele közelebbről megismerkedni, de voltak fenntartásaink.

Aztán beütött a krach. A lányom albérletet váltott és az új albérlő nem kérte a nyulat, bármilyen cuki, bármilyen törpe és bármilyen szobatiszta. Látva a sötét jövőt, összeült a haditanács. Örömünk határtalanná vált, mikor kiderült, mi leszünk a szerencsések, akik Bodzának szerető otthont nyújtanak. Muszáj ezt, kérdezte a férjem sötét arccal, és technikai akadályokat emlegetett. Úgymint hiányzó ketrec, ami az udvaron állna, ki eteti és mivel, hogyan tartjuk távol a tacskótól és még sorolhatnám.

Két hét nem telt el, életem párja fütyörészve ácsolta a vadonatúj Bodza lakot, reggelente első utam nyúlunkhoz vezetett, aki dacára a szigorú étkezési embargónak, egyre kerekedett. Tanakodtunk, mi lehet ez, mire a férjem bevallotta, ő is eteti. Mi több, a fiúnk is meg megkínálja pár falattal esténként. Bodzát drasztikus diétára fogtam. A pitypang diéta bevált, ám ahogy tavaszodott az idő, rájöttünk, terebélyes Bodzánknak (aki törpe) kifutó kell, mert a ketrec immár szűknek bizonyul neki. Tegyünk egy összeszoktató próbát Miskával, így a családi tanács, hátha nem bántja, és akkor elengedjük az udvaron a nyulat. Élhetnek együtt boldog szimbiózisban, kutyák, macskák, Bodzák. Miska, csodák csodája, nem mutatott gyilkos szándékot Bodza irányában. Ő csak játszani akart, kergetőzni, kicsit megfogni, kicsit megtépni, kicsit harapdálni. Bodza bokszállásban fogadta Miska szándékait, majd megkezdődött a kergetőzés. A második félidőben a halálosan kimerült nyuszit a farakás alól szabadítottuk ki, farka fölött féltenyérnyi kopaszság mutatta, Miska komolyan gondolja a játékot. Egy illúzióval kevesebb.

 És innentől fogva Bodzánk lelkivilága megváltozott. Morózus lett, harapós, ketrecének ajtaját félve nyitottam ki reggelente, mert fogcsikorgatva támadott.  Ekkor kapta a Bodzilla nevet. Aztán egy illatos, harmatos tavaszi napon elkészült Bodza új kifutója. Kinyílt ketrece ajtaja és Bodza gyanakodva tekintett a kerítés túloldalán várakozó macskákra és kutyákra. Eltelt egy kis idő, mire billegető fülekkel kiszökdelt a napra, belelegelt a citromfű bokorba és elégedett pofával elheveredett.

Azóta szebb lett az élet. Bodza napozott, evett, és csintalan csikóként futkározott a kifutóban. A macskák rendszeres udvariassági látogatásokat tettek birodalmában és együtt hódoltak a napozás örömeinek. Csak Miska álldogált bánatos pofával a kerítés másik oldalán. Kinn rekedt a paradicsomból és a sportéletből.

De nem sokáig, mert több órányi közös napozás után, kerítésen innen meg túl, Miska megkedvelte Bodzát. Valami történt, mert egyre többet keresték egymás társaságát. Megfogja, higgyél nekem, hogy megfogja, jósolta a sötét jövőt borús arccal a férjem. De hátha nem, és akkor Bodza szabadon élhet a kertben, nincs korlátozva semmiben! Tegyünk egy próbát! Így hát, mint szemfüles labdajátékosok, szoros gyűrűbe fogtuk Bodzát és az izgatottan csóváló Miskát. Nyúlunk kiugrált a kifutójából, két lábon állva beleszimatolt a szélbe és flegma pofával elugrált a tacskó mellett. A macskák kéretlen közönségként követték az fejleményeket a nyúllak tetejéről. Semmi. Miska boldogan böködte a lustán heverő Bodzát. Ez nem menekül, már nem is érdekes, sóhajtotta a tacskó és békésen elfeküdt mellette. Még fél óráig követtük az eseményeket, amelyek nem torkolltak véres végkifejletbe.

Így vált az egész udvar Bodza-birodalommá, ahol önfeledten kergette a macskákat, vagy Miskát vegzálta, míg az békésen szundikált. A teregetés valóságos sportnak számított, ugyanis Bodza alantasan, lesből támadta a bokáimat, és átkarolva, hátsó lábaival rugdosta. Én futottam, de ő gyorsabb volt! Hazaértünkkor együtt rohant elénk az egész fogadóbizottság, Bodza, Miska meg a három macska. Békés időszak volt.

Végül a jóllét vitte el, mert nagyon elhízott és egész napját a bokrok alatti szundikálással töltötte. Ott találtunk rá egy nap, békésen elaludt, és míg búcsúzóul végigsimogattam tömött, puha bundácskáján, megköszöntem a Teremtőnek, hogy ilyen barátom lehetett, mint Bodza, a vérnyúl!

 

Éljen május elseje

-Eeegy-kettőőőő… Eeegy-kettőőőő – szálltak kissé visszhangosan a megafonból Lánci elvtárs, a körzeti bizalmi vezényszavai. A hajnali harmat még meg sem száradt az Aranysárkányról elnevezett kocsma előtti kis park bokrain, ám a munkásosztály jelentékeny hányada szorgos tornagyakorlattal ébresztgette izmait. Borsos elvtárs ugyanis úgy találta, a május elsejei felvonulás előtt jót tesz majd a felvonulóknak egy kis bemelegítés. Ezért reggel hatra testületileg kirendelte a dolgozókat az Aranysárkány elé, majd Lánci elvtársra bízva őket, ő maga is elvonult egy kora reggeli bemelegítésre Puszi úr kocsmájába.

Azt, hogy a friss, tavaszi hajnalban még a megafonban is kicsit reszketegnek tűntek Lánci elvtárs szavai, foghatnánk a szélre, ha fújt volna, vagy a fülekre, amik rosszul hallanak, ám az igazság az, hogy Lánci elvtárs tüdeje nem szuperált valami jól. A hivatalos verzióban az állt, hogy a háború alatt a partizánokkal harcolt, ott lőtték meg véres csetepatéban mindenre elszánt német katonák. El kell ismerni, hogy a történet szép. Csak nem igaz. A valóságban úgy volt, hogy Lesi sógornál disznóölésre gyűlt össze a család, aztán a már ittas állapotban és ehhez mérten kötekedő kedvvel érkező Láncit elvtársi minőségében csak úgy tudták leszerelni, hogy jól megverték. Valahogy megszúrta a tüdejét egy törött borda, ezért erős izgalmi állapotban egyszerűen kifulladt, elszállt belőle a szusz, ahogy az Aranysárkány törzsközönsége bölcsen megállapította, és ilyenkor csak tikogott, mint a szamaras Kis jószága eső előtt.

Elég az hozzá, hogy a háború után keresték a jó kádereket, Lánci elvtárs meg a beteg tüdeje miatt nem szeretett dolgozni, viszont tehetségesen tudott hazudni meg kötekedni, ezért a párt kiemelte és azt mondta, jó lesz körzeti bizalminak.

Lánci elvtárs szerette a munkáját és teljes odaadással végezte azt. Csiklandós izgalmat érzett, amint mellét peckesen kidüllesztve végig lejtett a főtéren, vagy beült egy fröccsre Puszi úrhoz, füle szomjasan itta az elharapott félszavakat, mindenütt leleplezésre váró szabotázst vagy egyéb pimasz összeesküvést sejtett, és boldogan fogadta Borsos elvtárs dicsérő szavait, ha újabb feljelentést nyújthatott át neki. Éberség, ez volt Lánci elvtárs vezérlő csillaga, ez vezette, mikor éjféltájt kikelve a meleg ágyból megfigyelő körútra indult, ahogy előszeretettel nevezte a maga kis portyáit. Így leplezett már le illegális disznóölést a négy gyerekes Varga családnál vagy kobozott el három kotlóst fészekaljnyi csibékkel özvegy Zatureckinétől, aki pedig a hálószobájába, pontosabban az ágya alá rejtette a szárnyasokat. Hiába.

-Az éberség, elvtársak- szokta könnybe lábadt szemmel mondogatni a hatodik rum után az Aranysárkány közönségének- az a legfontosabb.

Egyszer megtörtént, ami minden éber elvtárs rémálma. Hajnalban bóklászott a Fő tér egyik kis mellékutcájában, amikor gyanús mozgásra lett figyelmes. Köpcös, testes férfi lépett ki egy ház kapuján, kalapját mélyen szemébe húzva megindult a belváros felé. Lánci elvtárs szagot fogott, kis noteszébe feljegyezte a pontos címet és remekül tapadó nyersgumi talpú cipőjében nesztelenül sietett a delikvens után. Már éppen befordult a sarkon a gyanús idegen, mikor elébe kerülve hirtelen feltartóztatta és hivatása teljes tudatában felszólította, hogy igazolja magát. Kínos volt, nagyon. Ugyanis Borsos elvtárs éppen ügyeletes szeretőjétől tartott hazafelé, és nem éppen irodalmi stílusban közölte Lánci elvtárssal, mihez kezdjen az éberségével. Lánci elvtárs az izgalomtól kifulladt, hííííí, hörögte Borsos elvtárs méregtől ellilult képébe meredve.

- Ne hihegjen itt nekem, mint egy francos kísértet- vágta hátba a megyei pártitkár, mire Lánci elvtársba visszatért a szusz. Ezek után új kifejezéssel gyarapodott a körzeti bizalmi szótára.

-Diszkréció- súgta Puszi úr fülébe egy-egy fárasztó nap után- az éberség édes testvére, suttogta elhaló hangon, és bedobta a hatodik pohárka rumot.

A napot lelkes tornával köszöntő dolgozók éppen kellőképpen kimelegedtek, mikor Borsos elvtárs, megkoronázva az éhgyomorra leküldött kisüstit egy nagy karaj libazsíros kenyérrel, amit Nénnyuka, az Aranysárkány szakácsnéja kis lila hagyma szeletekkel tett vonzóbbá, megjelent az Aranysárkány ajtajában. Kedvtelve legeltette szemét a tornától kipirult munkásosztály csapzott csapatán, nagyot bólintott, látván egynémely fiatal szövőgyári munkáslány kebleinek szilaj fickándozását a színes kartonruha alatt, majd nagyvonalú intéssel így szólt.

-Torna, állj!

A májusi nap, ami előszeretettel csal ki szeplőket a fiatal lányok arcára, teljes erővel sütött, a Fő tér másik oldaláról vérpezsdítő munkásindulók hangját hozta a szél, amikor a menet megindult, körbe a park körül. Színes lufik repkedtek, kipirult arcok meredtek a szerény méretű dísztribünön gubbasztó elvtársakra, izmos munkás karok emelték a magasba a fő elvtársak felszalagozott képmásait és kutyavérű férfiak használták ki a hömpölygő tömeg adta lehetőségeket, és jól megmarkolászták a csinosabb elvtársnők farát. Bámész szemű úttörők lengettek színes szalagokat a fővárosból érkezett Szűcs elvtárs felé, aki napszemüvege mögé bújva kedélyesen bólogatott népére és mindenkinek meggyűlt a nyál a szájában, mert az apró Fő tér körül körbe-körbe masírozva újra meg újra elvonultak a Puszi úr által kitelepített lacikonyha előtt, ahol szemérmetlen illatfelhőben sült a kolbász és rotyogott nagy kondérban a pörkölt. Nénnyuka fehér kötényben szeletelte a jeles alkalomra sütött kenyeret, adagolta a roppanós uborkát, míg Puszi úr frissen csapolt sörrel várta a vonulásban megfáradt tömeget. Csak várta, várta. Az volt a szokás, ugyanis, hogy addig vonulnak az aprócska dísztribün előtt körbe a téren, míg a székesfővárosból leutazott fő elvtárs jelt nem ad egy kedélyes intéssel a felvonulás befejezésére.

 Egészen korán reggel volt még, mikor a szolgálati Pobeda ajtaja becsapódott Szűcs elvtárs mögött, aztán jött a bőséges reggeli Puszi úrnál, hát nem csoda, hogy a monotonon zúgó indulók közepette az elvtársat elnyomta a buzgóság a dísztribünre felhurcolt kényelmes karosszékben, ami Borsos elvtárs irodájának dísze volt egyéb napokon.

Szállt a dal, zengett az ének, Szűcs elvtárs nagyokat bólogatott, a brigádok éppen a tizenhetedik körüket rótták a porban vonszolt transzparensekkel és az egész kezdett rémálommá válni. Megszárad a kenyér, hümmögött Nénnyuka. Megmered a kolbász, vakarta fejét Puszi úr, míg a felvert porban fuldokló munkásosztály a lelkét is eladta volna egy nyelet hideg sörért. Borsos elvtárs, hallva az időközönként feltörő horkolást, érzékelte a problémát, de meg kell vallani, nem merte durva mozdulattal megzavarni felettese álmát. Eleinte mosolygott, aztán erősebb tapsolással igyekezett elűzni az álomtündért a tribünről, majd a huszadik kör után egyre nagyobb ijedtséggel nézte az elkeseredett arccal vonszolódó tömeget és könnyekkel a szemében imával fordult a szent Szűzhöz, ébresztené már fel az édesdeden horkoló Szűcs elvtársat.

 És ekkor megtörtént a csoda. Éppen a Lánci elvtárs vezette szövőnők sztahanovista brigádja botladozott el a tribün előtt, mikor egyikük lufija éles hangon eldurrant. Lánci elvtárs feje lila lett, szabotázs, akarta ordítani, de az izgalomtól elment a hangja.

-Híííííííí - rikoltotta vércsehangon, mire Szűcs elvtárs ijedtében talpra ugrott.

-Éljen a nép- közölte álomittasan és két kezét feje fölé emelve integetni kezdett.

A tömeg megindult, boldogan és féktelenül, mint egy engedetlen folyó, és két perc sem telt belé, kiürült a tér. Ettek. 

Mindent belengett a pörkölt szaga, és a tribün előtt lomhán hengergett a porban egy piros lufi kipukkant darabja.

Hófehérke munkát keres –mese felnőtteknek

Alig telt el két év a mesebeli lagzi után, Hófehérkének elege lett a királyfiból. Az még
hagyján, hogy szájszaga volt és kibírhatatlanul horkolt, de az már idegesítően hatott, hogy
állandóan szerteszét hagyta a koronáját és mindig idegen hercegnők után koslatott. Hófehérke
legalábbis az utolsó percig azt hitte. Aztán egy szép napon hirtelen betoppant az istállóba és
félreérthetetlen helyzetben találta élete párját a lovászfiúval.

Hófehérke nem csinált nagy cirkuszt, csendben rágyújtatta egy kósza sárkánnyal a csélcsap királyfira
és szerelmére az istállót. Később zaciba vágta a koronáját, összecsomagolta pár hintónyi
ruháját, fátylát és cipellőjét, majd az első fapados járattal elutazott.
Hogyhogy hova? Természetesen a törpékhez. Látni akarta őket és a helyet, ahol egykor
élt, hajdani kis lakótársait, akikkel annyi vidám napot töltött. Ám hiába kereste barátait, az
ismerős tisztáson négysávos út terpeszkedett, s a kis ház helyén bevásárlóközpont épült.
A biztonsági őr, aki elmondása szerint régebben apja udvarában vadászként szolgált és
valahonnan ismerősnek tűnt számára, elmondta neki, hogy a bányát privatizálták, a törpéket
elbocsátották, ezért kénytelenek voltak profilt váltani.
A kis Kuka például sikeres logopédus szakrendelést vezet, Szundi egy matrac boltot
üzemeltet, Morgó pedig megtért kispapnak. Egy pénzbehajtó társaság főnöke lett a jó
Szende, Tudor meg egy sikeres vállalkozást visz, ahol gazdag megrendelők elhízott macskáit
tanítják egerészni. Vidor szépen prosperáló temetkezési vállalkozóként ért révbe, míg
Hapci fröccsöntő üzemet nyitott. A gonosz mostoha először szépségszalont üzemeltetett a
környéken, majd átvette egy nagybani gyümölcs lerakat vezetését. Ez elég jól ment neki, mert
ősztől összeállt egy hajléktalan sárkánnyal és télen sült almával bizniszeztek.
A hírek elkeserítették Hófehérkét. Hova forduljon, mihez kezdjen? Hol találna magának
becsületes munkát?

Végig gondolta magában, mi az, amihez ért. Eszébe jutottak az áttáncolt, vidám esték a
törpékkel és jelentkezett egy hirdetésre, ahol táncos lányokat kerestek egy közeli bárba. Ám a
tulajdonos, miután jó alaposan végigmustrálta Hófehérkét, kijelentette, hogy túlkoros ehhez a
munkához, legfeljebb vécés néninek veheti fel négy órában bejelentve.
A következő álláshirdetés, amire jelentkezett szakácsnőt keresett egy olcsó kifőzdébe. A
kínai tulajdonos próbára tette Hófehérke főzőtudományát, ám mivel nem vagy csak alig tudta
megkülönböztetni egymástól a szecsuani és a pekingi csirkét, nem alkalmazta.
A sors gyönyörű hanggal áldotta meg Hófehérkét, ezért boldogan jelentkezett a híres
tehetségkutató műsorba. Egészen a második válogatásig jutott, ám mivel nem volt hajlandó
intim szolgáltatásokat nyújtani a kopasz, lábszagú producernek, kiszavazták.
Ám Hófehérke nem esett kétségbe. Eszébe jutott, milyen ügyesen varrogatta a törpék szakadt
ruhácskáit, ezért felkeresett egy szabóságot és felajánlotta szolgáltatásait: gombfelvarrás,
foltozás, stoppolás. A tulajdonos sírógörcsöt kapott, mikor meghallotta ajánlatát, és elmondta,
kizárólag egy megrendelése volt a múlt hónapban, ezért holnaptól már ki sem nyit.
Mit tegyek, töprengett Hófehérke, majd elszántan benyitott egy óvodába, ahol a kapun kis
cetli hirdette, munkaerő felvétel itt. Milyen jó lesz a sok apróság között, táncoltatja, nevelgeti
őket, pont úgy, mint a törpéket. Ám öröme korai volt, ugyanis nem ismerte a Montessori
óvodapedagógia alapjait sem, így érzékeny búcsút vettek tőle.

Hazafelé bandukolt nagy búsan, mikor meglátott egy hirdetést, ahol lányokat kerestek
filmforgatáshoz. Hófehérke soha életében nem forgatott filmet, így aztán bátran jelentkezett.
Nem bánta meg. Így kezdődött mesébe illő filmes karrierje. Azóta Hókefélke művésznéven
befutott pornósztár lett és mesés felnőtt filmeket forgat egy ismert producerrel.

Holnap (T.J. emlékére)

Amint a döcögősen felhúzott vasredőny a helyére csusszant, a kis üzletet elöntötte a napfény. Minden áldott reggel, pontban kilenckor elfordította a kulcsot a zárban és belépett birodalmába. Jobbra, az L alakú pult üveg tárlóiban bizományba átvett órák sorakoztak piros bársonyon. A pult folytatásaként következtek az ékszerek tárlói, majd a javításra átvett órák és ékszerek kis fiókjai. A bal sarokban nehéz órás asztal terpeszkedett, öblében bőrkötény, a javításra szánt ékszerek reszelékének összegyűjtésére. Mellette a falon polcok, reszelőkkel, fogókkal, éles fényű lámpával és sok-sok dobozzal. Minden a helyén!

A hátsó helyiségben fogasra akasztotta kabátját, magára vette barna köpenyét, akkurátusan kezet mosott és munkához látott. A fali széfből kipakolta és átnézte az árut, fiókja megfelelő fakkjaiba csúsztatta a javításra beadott tárgyakat, majd gondosan letörölte a pult üveglapjait. Helyükre kerültek az órák, az ékszerek, megtisztítva ragyogtak a kis falikarok és fél tízkor megszólalt az ajtó fölötti kis csengő, jelezve, vevő érkezett.

Mélységes boldogság és hála öntötte el ilyenkor. Hála az állandóságért, a holnapba vetett hitért, az erejéért, amivel lám, hetvenen jóval felül, még mindig itt lehet a saját boltjában. Szükség van rá, a tudására és tapasztalatára, helye van az elöljáróságon, a templomban és az otthonában. És igen, helye van a temetőben.  

Mikor alig tíz évesen, apja kezét fogva, először csodálkozott rá a sarki öreg órás szerszámaira, mindig tiszta kicsi boltjára, az órák, számára úgy tűnt, halk beszélgetésére a tárlókban, rögtön tudta, megtalálta a hivatását. Attól fogva minden szabad idejében ott csellengett az órás körül és amint iskoláit bevégezte, felcsapott órástanulónak. Apja addigra nem élt, anyja egyezett meg mesterével, ő meg kezet adott rá. 

Kezdődött a hajnali takarításokkal, a befűtéssel a mindig kormozó kis kályhába, majd a szerszámok kikészítésével. Úgy tűnt, soha be nem telik lelke az órák érintésének gyönyörűségével. Tokjuk hideg eleganciája, a mutatók kecsessége, hangjuk finom muzsikája elbűvölte. Mohón szimatolta a karórák bőrszíjának jellegzetes szagát, simogatta a zsebórák zománcos díszeit. Szerkezetük precízsége ámulatba ejtette fiatal lelkét és belső hitvallása lett, az óra a holnapot mutatja, a jövőt. A múló időt elegánsan utasítja maga mögé, és amint a mutatók két karja szerelmesen kergetőzik, ketyegő nászukból holnap születik. Holnap. A maga titokzatosságával, a lehetőségeivel és esélyeivel. A holnap mindig egy új esély. Életre. Halálra.

Öreg mestere türelmével sokszor ellenkezett magában, mikor utasítására elromlott alkatrészt javítgatva eltelt a délelőtt, s már esteledett, mire a beteg órát összerakta. Minek kínlódni az alkatrész javításával, mikor kihúzva a fiókot, ott az új, méltatlankodott fiatalos tüze. Beteg órának mondta az öreg a javításra vagy kidobásra váró időmérőket, s ő ezeken gyakorolhatott, hallgatva a csendes utasításokat, ellesve a fogásokat és megtanulva az egyik igazságot, minden javítható. És valóban, vizsgáin sikerült bizonyítania, nemcsak újból lehet alkotni, a régi is megbecsülhető, javítható.

Aztán nyakába vette a világot. Európa majd minden fővárosában dolgozott, nézelődött, figyelt, kereskedett. Lopta a mesterséget. Látott pazar fényben villogó, tündöklő üzleteket, állt járdán kuporgó vándor ékszerész pokróca mellett, aki hozott ezüstpénzekből kanyarított gyűrűt. Hallott krachokról és gyors meggazdagodásokról, és madarat lehetett volna fogatni vele, mikor sikerült üzletet bérelnie szülővárosában, visszatérte után nem sokkal.

Az üzletem, mondta a barna szemű, nevető szájú lánynak, aki nemsokára a felesége lett és mire megszületett első gyermekük, az üzlet tulajdonosa lett. Közben kitanulta az ékszerek titkait, hány fokon engedelmeskedik az arany, milyen drágakövek kelnek életre ezüstbe foglalva és mit üzen a smaragd tüze, egy kecses női függőben. Nemzedékeknek dolgozott nagy alázattal, nála készültek a karikagyűrűk, később egy szép, míves ékszer az első gyermek születésére, majd a keresztelő pohár következett. Elröppent megint pár év és már az elsőáldozásra készülődő gyermek finom medálját készítette aprólékos gonddal. Évtizedek röppentek észrevétlen, és ő egyre gazdagodó tudással és alázattal görnyedt a munkaasztal fölé. Ám maradt az órák, a holnap szerelmese, és mikor egy-egy tanulónak a hajszálrugó kecsességéről beszélt, könnyes lett a szeme.

A nagy háborúban végig Angyal őrizte. Mert mivel magyarázható, hogy társaival felderítésre indulva, csak ő tért vissza, szinte sértetlenül, míg a többieket gránát vágta, srapnell szaggatta. Keze, szeme, legfőbb munkaeszközei épen várták, hogy lecsengjenek a pusztulás évei, és ő újra birtokba vegye a holnapot. Közben elzúgott a feje fölött a történelem. Impériumváltás és a kis boltot is majdnem elveszítette. De az új városvezetés zöme is a kliensei közé tartozott. A munka, az minden nyelven munka, vonogatta a vállát és rendületlenül helytállt.

És újra a termékeny évek következtek! Sosem látott ívek, meglepő formák kerültek ki a keze alól. Becsületességének, precíz munkáinak messze híre kelt. És a régi kuncsaftok mellett újak is látogatták szép számmal. És közben csendben megöregedett. A gyereke felnőtt és a mosolygós, ősz hajú asszony is kiköltözött a temetőbe.

Az új háború árnyékot vetett öregségére. Háta meggörbült, érzékei tompult vakságát nehezen viselte, nagyítója szinte le sem került a szeméről. De dolgozott rendületlenül, kis boltja forgalma sosem látott ütemben nőtt, most, mikor javítani a régit mérhetetlen tőke volt. Öreges csoszogásához órát állítottak a szomszéd boltok, ha pontban kilenckor felzörgött a vasredőny. Amint a front átvonult a városon, sok boltban fel sem húzták a redőnyöket, ám ő el sem tudta képzelni a napot munka nélkül.

Mint ma is. Kis páncélszekrényében óvatosan elrendezte a bizományba eltett órákat, és gondosan átnézte az elszámolást. Stimmel, bólintott öreges motyogással, és gyengéden megsimogatta kedvencét, egy Philipp Patek-et. Eleinte nem hallotta meg a gajdolást, amint a részeg katonák sorra rugdosták a szomszéd boltok vasredőnyeit. Csak a csilingelésre csoszogott elő és nézett ámulva a három katonára. Érdeklődve, udvariasan hajolt pultja mögött feléjük és már az első ütéstől elszédült. Nagyítója lerepült szeméről, míg négykézláb próbálta védeni áruját, két katona nevetgélve seperte a pultból sapkájába az ékszereket.

Császi, jeszty? Társuk újra ütött, ekkor elzuhant. Lassan öntötte el a vér az arcát, csodálkozva nézte, amint kis buborékokat vet a szája, ahogy szólni próbált. Két másik katona lépett be, egyikük beverte pisztolyával a pult üvegét és mohón turkált az órák között. Felkönyökölt és mondani akarta, hogy ezek itt finom szerkezetek, ne dobálják őket, de csak véres nyál folyt a szájából. Csak pihegett és nézte az arca előtt toporgó sáros csizmákat, rajtuk Ázsia minden mocska.

 Megbékélt, a földön feküdve még érzékelte, amint vékony, öreg ujjain bakancsos láb tapos.

A lövést akkor kapta a fejébe, mikor az órákat kezdték összeszedni a páncélszekrényből.

Ecetvirág

Kis buborékokat fújt a házmester lánya a harmadik emeleti gangról. Csorba bögrébe szappanlevet kevert és masnis copfjait hátra vetve mélyen kihajolt a korláton. Remegő kék, arany és rózsaszín felhők libegtek a fénylő októberi égre, majd rövid keringés után szétpukkantak a bérház mocskos kövén.
-De szépek, istenem, ugye adsz még szappant, Emília - fordult hamiskás mosollyal a vesszőfotelben lehunyt szemmel üldögélő lány felé. Az szó nélkül felállt, majd jobb kezével botjára támaszkodva belépett az ajtón és kisvártatva kis szappandarabot dobott a bögrébe.
Emília gyereknek is fakó volt és jelentéktelen, elnagyolt vonásain sokat merengett az anyja, mikor sérülése után az ágya mellett ült. Hét éves volt, mikor Budapest ostrománál egy repesz majdnem leszakította a lábát. -Ha megmarad, sánta lesz,-mondta az amerikai katonaorvos, aki műtötte. Mosolygott és csokoládét adott neki. Emília csak titokban sírt.

A hegek sokáig fájtak, esténként félénken simogatta a lilás, harapásszerű sebeket a combján. Magányos volt. Mosolya keserű és elnéző, amint a fal mellett állva, vágyakozva nézte az ugróiskolás lányokat. -Egyen kettő, négyre, ötre - szálltak a copfok és a lófarkak, keményen csattantak a bőrtalpú cipők. Szikrázott a lányok szeme és mosolyuk harapós volt.Hamar kimarták maguk közül a sántát. Már kamaszodott, mikor a szomszéd házból egy fiú Ecetvirágnak nevezte el. Ezen sokat sírt. Ecetvirág, forgatta a szót. Savanyú, de mégis virág.
-Mint az élet- sóhajtotta az anyja, lódenjét igazgatva a tükör előtt. -Ne engedj be senkit és zárd el a gázt a leves alatt -mondta, és indult a gyárba. A szomszéd ajtó is nyílt, nevetgélő lánycsapat csapódott ki rajta. A függöny mögül leste őket. Magas sarkú cipőik kényesen kopogtak, lófarkuk lengett és látta, amint a lépcsőház előtt fiúk várnak rájuk. Emília, mondogatta magának a tükörbe nézve, míg szőke haját fésülte. Emi, Lia. Ecetvirág. Nincs barátom, gondolta, míg homlokát a párás, hideg ablaküvegnek támasztva az utcát nézte. A lányokra gondolt és a fiúra a szomszédból.

A szőke lány volt, a szomszédból, akit aznap este hazahoztak. A gangon állt a hírekre éhes többi lakóval, és látta, amint lepedőbe csavart testét átemelik és az udvari padra teszik. Nagy vérvirágok nyíltak a lepedőn, és a szőke lány harisnyája is véres volt. És szakadt. Fél lábáról hiányzott a cipő és amint fentről a gangról, jól megfigyelhette, hiányzott a fél arca is.
 -Lőttek ezek a szemetek- bőgte a szomszéd fiú, a lány vérmocskos kezét szorongatva, és átkozódva felnézett az égre. Valahol lövés hallatszott. Megremegtek a falak, ő ijedten a korlátba kapaszkodott. Bevonultak a tankok. Október huszonnegyedike volt.

A házban gyorsan megszervezték az ellenállást. Palackokat gyűjtögettek pincéből, kocsmából, és felhasogatták az otthoni lepedőkészletet. A padláson gyűltek össze, néha a gangon, ha nem esett, és fáskosárban hordták az üvegeket. A fiú, a szomszéd házból, lányokat is hozott, ismeretleneket is, és egy napon, mikor ő is bebicegett és félénken megkérdezte, nem segíthet e a palackok megtöltésében, csak legyintett és elmosolyodott.
-Gyere csak, Ecetvirág, tedd hasznossá magad- mondta és benzinszagú kezével megsimogatta az arcát. Otthon nekiállt és anyja minden paradicsomleves üvegét kiöntötte, feltúrta szegényes spájzuk minden zugát, majd kosárba gyűjtötte a zsákmányt. Két napig alig aludt, anyja kétségbeesett próbálkozásait, hogy visszatartsa, mosolyogva tűrte, aztán megölelte.
-Most élek- súgta a fülébe és a földön húzva a kosarat, elbotorkált a folyosón. 

A harmadik napon a kapualjban állt és dobogó szívvel leste, mikor ér vissza a szomszéd fiú, mikor a sarkon nehézkésen lavírozva befordult egy tank. Lassan araszolt, láthatóan bizonytalanul, majd megállt. Ekkor sapkás lányalak rontott ki egy kapu alól és rikoltva eldobott egy égő üveget. Az nagyot pukkanva esett a tank mellé, de nem tett benne kárt. Újabb alak rohant ki, majd egészen közel osonva, lángba borította a tankot. Lövések csattantak keményen, majd minden elcsendesedett. Füst szállt az utca romjai fölött és ő sápadtan, lihegve nézte a képet. 
Robbanás hallatszott. A légnyomás a falhoz vágta és kirepítette az utcára. Arra eszmélt, hogy egy katona pofozgatja az arcát. Oroszul szól hozzá, a szeme valószínűtlenül kék, kormos arcából világítanak a fogai és harckocsizó sapkája alól vér szivárog a füléből. Nagyon hangos volt és kába. Por köhögtette őket és fűst. A tank pattogva égett. Ggye, ggye, ggye makogta egyfolytában a katona, még akkor is, mikor ő nehézkésen feltápászkodva kézen fogta, és  bebotorkáltak az ajtójukon. Az ágyára ültette, szájára szorított újjal intve csendre és kilesve a tépett redőny alatt még látta, amint a szomszéd fiú és társai sorra lövik az égett tankból kikászálódó katonákat. Pak-pak-pak, pattogtak a lövések, és neki eszébe jutott a jégverés, amit egyszer nagyanyja szőlőjében élt át. 

Jégverés, gondolta magában szórakozottan és hideg ujjaival megcirógatta a katona kormos arcát. Nemsokára elment az áram. Kinn lövések dörögtek. Kis csonka gyertyát gyújtott és annak lángjánál nézte, amint Anatolij Kuzmin derékig levetkőzve megmosakszik a hideg fürdőszobában. Fél arcára rászáradt a vér. Teste fényes volt, izzadt. Felállt a szennyesládáról és odabicegett hozzá. Tiszta törülközővel végig dörgölte a hátát, majd ráhajtotta arcát kipirult bőrére. Olyan szaga volt, mint a földnek, eső után. Jégeső, gondolta, míg a katona ölelte és ő megriadva tűrte, hogy testét szaggassa a nem ismert erő. Aztán szalonnát ettek a sötétben, meg hordós káposztát. Kápusztá, mondta Anatolij Kuzmin, és teli szájjal nevettek. Ámília, mondta később elkomolyodva a katona, és ujjaival végigcirógatta a combján kéklő hegeket. Ecetvirág, suttogta ő, és belesimította az arcát a férfi kezébe. Kinn lőttek. Haldoklott a világ.

Tíz napon át éltek káposztán meg szalonnán. Tíz napon át ölelték egymást az ágyúk szakadatlan dörgése között. Tíz napon át mesélt Anatolij Kuzmin érthetetlen nyelvén, míg ő félig lehunyt szemmel figyelte, hogyan táncolnak a házak a tűzesőben. Végül elfogyott a kenyér. 
- Asszonyok, kinyitottak a pékségek, -kiabált fel a házmesterné egy napon, és ő csókkal búcsúzott Anatolij Kuzmintól, majd gondosan rázárta az ajtót, mielőtt kibotorkált a kapun.

Kinn sütött a nap. A romok között, a porban emberek botladoztak. A fákon megfeketedett testeket himbált a szél és a kormos falak az égre mutattak. Bot nélkül nehezen járt, egy fémdarabot piszkált ki a romok közül, arra támaszkodott. A sor hosszú volt a pékségnél, hátát falnak vetve nézte az eget. Mosolygott. Hirtelen pattogás hallatszott, sikoltozás. Por táncolt a lábai körül. Ütést érzett az arcán, és nem értette. Vérvörös, nagy virágok nyíltak körülötte, benne. Ecetvirág, suttogta Anatolij Kuzmin. Hol vagy, volt az utolsó gondolata, majd szelíden lecsúszott a fal tövébe.

Ajándék

Az egész egy félreértéssel indult. 

Aznap délután nyugdíjasklubba vittem a nagyanyámat. Ezek olyan kéthetente ismétlődő kis szeánszok, mikor kirajzanak otthonról a még mozgásképes, közös örömre nyitott öregek. Előkerül a dzsörzé kis kosztüm meg a zsabós blúz a naftalinból, az urak délelőtt bokszba mártott kefével csiszatolják fényesre nyikorgó bőrcipőiket, a hölgyek kis inas nyakán lilában játszik a pitypang frizura (jaj, Rózsikám, kicsit sok ment a hamvasítóból) és diszkrét rúzst maszatolnak a szájukra. Nagyanyám ilyenkor csepp Molnar Moser-t is ken a füle mögé. Parfümöt? Isten ments, fiam, azt csak a kurvák használnak, csippent a szemével hamiskásan. És tudja, mit beszél, a házuk mellett lakott egy öreg kupleros madám. 

Szóval ilyenkor eszegetnek régi receptek szerint sütött finomságokat, és előkerül a bor is, demizsonban, az öreg gavallérok jóvoltából, aztán táncba és nótázásba fullad a hepaj, de ilyenkor én már ott vagyok a nagyiért, mert ő nem szereti, ha eldurvulnak a dolgok. A múltkor is azon tört ki a balhé, kinek került többe a fogsora, és hat-e az apai örökség árába kerülő mágneses lepedő. De igazi szerelmek is születtek itt már, a valaha iskolai portásként dolgozó Sándor bá tíz évig imádta titkon az ugyanott konyhásként dolgozó Pannikát, aztán csak itt, a nyugdíjas klubban teljesedett ki a szerelmük, igaz addigra már majdnem mázsásra hízott Pannika, de az ura epekedő pillantásokkal lesi mind a mai napig az ő imádottját. 

Mikor nagyival benyitottunk, éppen egy izgatott összeesküvés kellős közepébe cseppentünk. Jó, hogy jösztök, sietett elénk nagyanyám mindig csinos barátnéja, Ibike. Azon vitázunk, ki köszöntse fel B. bácsit, pislogott rám reménykedve. Na, nem! B. bácsinak, mióta új fogai vannak (protkó), állandó kommunikációs ingere támad, ha mozgást érzékel úgy tíz méteres körzetben. B. bácsi levente volt a háborúban, majd a tanácsházán dolgozott nyugdíjig és megszokta, hogy rengeteg emberrel beszélhetett nap mint nap. Hatvan éves kora óta romlik a szeme, most nyolcvan és alig lát, de a beszélőkéje a régi. Ami azt jelenti, hogy egyszerű köszönés után karon kapja a gyanútlan delikvenst és legkevesebb harminc percig szórakoztatja vég nélküli kalandjaival a tanácsháza hétköznapjaiból. Tulajdonképpen, kezdi bizalmasan közel hajolva, fogait csattogtatva és megragadva az ártatlan áldozatot, és akkor már nincs menekvés. Ráadásul B. bácsi kedvence minden, ami fokhagymás, meséli is, hogy reggelente három gerezd fokhagymát is rádörgöl a pirítósra, ezért érte meg ezt a szép kort. Harminc perc egy fokhagymás aurában a tanácsházával, mit mondjak. Fiacskám, kérlek, most nyolcvan éves, nézett rám könyörögve nagyanyám, Ibike meg vagy húsz elcsigázott nyugdíjas. Beadtam a derekam. Nem bánom, essünk túl rajta, ide azt a csokrétát. Összeállt az alkalmi kórus, elénekelték B. bácsi kedvenc nótáját, én meg ékes szavakkal felköszöntöttem a könnyeivel küszködő ünnepeltet. Kis kopasz fején veríték csillogott, nyakkendője félre csúszott és nagyokat nyelve igyekezett vissza fogni könnyeit. Amint visszanyerte önuralmát cuppanós puszival és férfias kézfogással pecsételtük meg a köszöntést, majd egészen közel hajolva, göcsörtös ujjaival végig simogatta arcomat, nem látok, nem látok, motyogta, majd meglepetten felkiáltott, te Jani vagy, a Jolánka unokája, igaz? Ilyen szép ajándékot adtál nekem, dünnyögte meghatódva. Tulajdonképpen régóta szerettem volna elmesélni neked, kezdte, majd bizalmasan megragadva könyökömet egy közeli asztal felé vonszolt. 

Viszonylag könnyen megúsztam, B. bácsi túlságosan meghatódott a tényen, hogy tőlem ajándékot kapott, én meg meghagytam őt ebben a hitében. Cserében meghallgattam, csöpp fokhagymás bukéval, miként várták a pártitkárt május elsején a felvonulásra és milyen színű bugyija volt Rózsikának, a takarítónőnek. A buli fergetegesre sikeredett, a bor is elfogyott, megtáncoltatták az ünnepeltet, aki majdnem rosszul lett, mert elfelejtette bevenni a szívgyógyszerét, és én szerencsésen el is feledkeztem az egészről. Egészen a születésnapomig.

Akkor ősszel töltöttem a húszat, a család meg vagy két héttel hamarabb elkezdte a pusmogást és a szervezkedést. Én kiegyeztem volna egy kocsmázós estben a haverokkal, de rájuk hagytam, a nagyi imád meglepetést szerezni. Ám azon még ő is meglepődött, mikor a nagy napon csengetés után B. bácsi állt az ajtóban, talpig ünneplőben, kezében kis ajándékcsomag. Az ajándékot illik viszonozni, nézett rám szigorúan, aztán mire felocsúdtunk, el is botorkált, kinn már dudált a türelmetlen rokon. Bontsd már ki, unszolt a nagyi, B. bácsiról tudva lévő, hogy kő gazdag, és egy keresztgyereke gondozza. Talán egy arany óra vagy valami szép ékszer, repesett a családom. 

A barna cipős dobozból gondosan újságpapírba csomagolva előkerült a legrondább porcelán giccs, amit valaha láttam. Egy idióta arcú kislány zöldpettyes ruhában fejét fogva rémülten figyeli, amint egy dinnye nagyságú katica mászik a szoknyáján. Valaha a tanácsháza hivatalát volt hivatva díszíteni ez a kis remekmű. Ez aztán az esztétikai élmény, vihogott a húgom, legalább a légyszart letörölhette volna róla, dohogott a nagyi és indult vele a kuka felé. De én nem engedtem kidobni. Arra gondoltam, ha kidobom, meghal az öreg fószer, a kedves B. bácsi, és oda a jó kis fokhagyma szagú sztorik tárháza. Hülyeség, tudom, de én akkor így hittem. A rémületes külsejű kislány katicástul beköltözött a szobámba, és a könyvespolcon dekkolt két éven át. Egyszer a szomszéd néni unokáját ijesztgettem vele. Sikeresen. A kislány három hónapig dadogott.

Aztán festéshez készülődtünk, persze nagyanyám akart pakolni, úgyis mindig izgatta, milyen kincseket őrzök a szobámban. Sámlira állva szedegette le a könyveimet, mikor nagyot koppanva lerepült a katicás kislány. Csak a feje tört le, begurult az ágy alá, meg a szoknyájából egy darab. Megragasztom, suttogta nagyanyám könnyes szemmel. Minek, legyintettem, kukába vele. 

Két nap múlva Ibike csöngetett. Gyászjelentést hozott. B. bácsi nem sokat szenvedett, agyvérzéssel fordult le a székről. Aránylag sokan ácsorogtunk a temetésen, a nyugdíjas barátok teljes létszámban megjelentek. Szelíden sütött az őszi nap, és egy reszkető fejű szaktárs B. bácsi tanácsházi érdemeit méltatta. Aztán eltemettük. Sírja fölött fáradt katica mászkált a bágyadt virágokon és enyhe fokhagyma szagot kavart a szél.

Tavasz, bodobácsok, fiú kékben

Az első tavaszi nap. Mennyire vártuk már! Te, én, a borzas galambok a sarki háztetőn, a
hajléktalan, a bodobácsok a bokrok alatt a téren, és a fiú kékben.

A fiú úgy kilenc-tíz éves forma lehet, szelíd, pecsenyés arcú gyerek, olyan, aki tornaórán
utolsóként liheg be futás után, és két szalámis zsömlét is bevág szünetben, vasárnap meg
repetázik a rántott húsból. A fiú kékben türelmes és kitartó, nagyjából tíz percen át nézem
és gondolkodom azon, mit szedegethet a bokrok alól a kis parkban. Lehajlik, levelek közt
kotorász, majd vértolulásos arccal felemelkedve valamit piszmog. Találgatom, virág még
nincs, szinte fagyos a föld a kegyetlenül hosszúra nyúlt tél után. Talán kavicsot gyűjt.

Közelebb lépek.

Nem. Kezében tű, amin piros hátú bodobácsok tekeregnek néma kínban egy cérnára
felfűzve. Kis bogárteremtményei istennek, kik feléledve az első napsugaraktól talán napozni
indultak. Ki a fényre, a levelek nyirkos hidege alól. Nem találkoznak katicával, sem aranyos
futrinkával, bogártestvéreik talán még alszanak. Ők fényre vágynak, melegre.
Helyette a halál vár rájuk. Kékben.

Tóth Tihamér és a lakat

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a különleges napok kivételes reggelekkel indulnak, revideálnia kell az elképzelést. Mert az a reggel úgy indult, hogy semmi nem utalt a nap különleges mivoltára. A konflislovak ugyanolyan unott pofával csattogtatták patkóikat a váradi utcákon, a rikkancsok szintúgy ordibálták a reggeli híreket, mint egyébként.
Tóth Tihamér, mikor munkába indult, nem sejtette, hogy a mai nappal bevonul neve a városi legendáriumba. Hősünk, szigorúan csak ideiglenesen, szögre akasztotta hegedűjét, ugyanis az aggasztó gazdasági viszonyok okán jegelte komolyzenei karrierjét, és segédi minőségben ugyan, de felvétetett Klein úr rövidáru és aprócikk boltjába. 

Oh, az a bolt a váradi Fő utcán! Minőségben és kiszolgálásban a legprecízebb, hajlongott Klein úr a vevők előtt, és meg kell hagynunk, igaza volt. Egyébként Klein úr sokkal később sajnálatos módon nem tért haza egy rosszemlékű megsemmisítő táborból, ellenben nagyobbik fia, Kiss elvtársként sikeresen keserítette meg a későbbiekben, a nagyváradi iparosok életét. De ne kalandozzunk el ilyen távolra az időben.
Klein úr harmadmagával vezetgette üzletének kis csolnakát az élet viharos tengerén, s nem mondhatni, hogy meggondolatlanul választott munkatársakat maga mellé. Mert a két kisasszony, ki munkájával segítette, felettébb nem volt egyforma. Nem ám, mert Léni kisasszony, bár orcájának formája kissé szétfőtt krumplira emlékeztetett, nyaktól lefelé szerfelett ingerlő idomokkal lett megáldva a teremtőtől. Olyannyira, hogy mikor kellőképpen szűk szoknyájában telt idomain a bolti létrán billegett, mintegy varázsütésre férfi érdeklődők serege óhajtott vásárlásba bonyolódni, ami lássuk be, nem egy kis áldozat az említett urak részéről, tekintve, hogy nem könnyű eligazodni a különböző fodrok, zsabók és szalagok tömkelegében.
Ellenben Zsazsa kisnagysád kimerítette az elöl deszka hátul léc fogalmát, ám duzzadt, kissé nedves ajkai olyan, de olyan színben pompáztak (laque rouge Rivoire), mit bármely germensdorfi cseresznye megirigyelhetett volna. És nefelejcs szemeiről akkor még szó sem esett. Aztán meg úgy tudott számolni a kisasszony, hogy öröm volt hallgatni, pláne mikor cseresznye ajkai közül bájos szendeséggel kinyújtott nyelvecskéjével belenyalt a tintaceruzába, ártatlan tekintetet vetve hősünkre. 

Ilyen és ehhez hasonló kalandokba bonyolódott ő a kisasszonyokkal, és ezen a reggelen is elandalodva gondolt a rá váró hosszú nap izgalmaira, mikor a bolt elé érve meglátta Klein urat a kisasszonyokkal, amint a lehúzott vasredőny előtt várakoznak. Őreá.
A nyitás. Oh, a reggeli nyitás, mint szentség szerepelt Klein úr üzletpolitikájában. Talán Dávid érezhette ezt az erőt, ezt a magabiztos eleganciát, mellyel ez a kis ember minden reggel fontoskodva körülnézett és megforgatta a kulcsot a vasredőnyt lezáró méretes lakatban, megmutatva ezzel a világnak és nem utolsó sorban a konkurenciának (Szávay és T.-sa Méteráru), hogy kicsiny a boltja, de prosperál. Ez a rituálé kisebbfajta nézőközönséget vonzott oda rendszeresen, mert ilyenkor nyitottak a szomszédos frizír szalonban és a Popper-féle papírkereskedésben, meg a Hegedüs és Fia alkalmazottai is ilyentájt húzták fel a vasrolót a cipő üzlet portálján. Ezek most mind ott álltak, és őt várták, fixírozva.
Tóth Tihamér kissé elfulladva az izgalomtól lépett Klein úr felé, mire az apai szeretettel üdvözölve nyújtott kezet. Megjött, fiam, kérdezte, ami hülyeség volt, mert persze hogy megjött, csak a vak nem látja. Aztán nagylelkű mozdulattal átnyújtotta a lakat kulcsát. Talán nyisson ma reggel ön, kedves fiam. Hősünk álmélkodva nézett körül, de nem, a kék nyári égbolt szilárdan feszült fölötte, a Fő utca a megszokott képét mutatta, talán csak Zsazsa kisnagysád élveteg ajkai rángatóztak kissé gyanúsan.
Tóth Tihamér a megtiszteltetéstől szédülten hajolt a lakat felé, és akkor, igen akkor megpillantotta élete legnagyobb csomóját, mely emberi végtermékként szokott jelentkezni. Magyarán, az éjjel valaki mámoros jókedvében leszarta az üzlet lakatját.
Hősünk tétova pillantására mindenki másként reagált, Klein úr rosszallva húzta elő mellényzsebéből óráját, Zsazsa kisasszony vonagló ajkakkal kínlódott, míg Léni könnyes szemmel előhalászta monogramos zsebkendőjét és önfeledten beleröhögött.
A történet folytatásában jelentős szerepet játszott Béládi bácsi, aki utcaseprői minőségben kavarta a város szemetét, és megszánva Tóth Tihamér vérszegény próbálkozásait az eltakarításban, nyírfa seprűjével elcsapatta az ajándék nagyját. 

Ajándék, mondom, mert lévén aznap épp Tihamér napja, Zsazsa kisasszony két kuncogás közben megkockáztatta a címzett személyét megnevezni.
Aztán egész nap nem történt semmi érdemleges. Emberek jöttek-mentek, gombok és szalagok cseréltek gazdát. Talán csak a kisasszonyok vihogtak össze fintorogva a kelleténél többször, és a segéd úr mosta sűrűbben kezeit levendula szappannal.
Béládi bácsi azóta is váltig állítja, hogy ajándékban ilyen nagyot és büdöset sohasem látott, és vannak akik szentül hiszik, hogy tőle ered a városi folklór ama gyöngyszeme, mely így hangzik: szaros lett, mint Tóth Tihamér a neve napján.

Mint a mókus - egy hetem története

A tanító elvtársnő, Elvira néni, azt a házi feladatot adta, hogy írjuk le egy hétig, mi minden történik velünk. Nap, mint nap. Előtte be is kell mutatkoznunk, mert hiába ismer minket a tanító elvtársnő, Elvira néni, már régen, azt mondja, olyan legyen, mintha egy ismeretlennek mesélnénk el, hogy mi is történik velünk egy héten át.
Engemet Tóth Katalinnak hívnak, de mindenki csak Katinkának szólít, és egy szép házban lakunk anyukámmal, apukámmal meg velünk lakik dédi mama is, aki már nagyon öreg, és nem jól hall, de apukám azt mondja, hall az, csak azt, amit ő akar. Van egy testvérem is, ő Lackó, még kicsi, csak két foga van, de azzal nagyon harap, a múltkor is megharapta a doktor nénit, mikor megnézte, hogy hány foga van neki.
Engem még nem harapott meg. Szeret, és mindig vigyorog, meg kiabál, mikor ölbe veszem. Nekem szabad ölbe venni Lackót, mert sokat segítek anyukámnak. Néha szoktunk sorba állni is, mert anyukám nem viszi Lackót sorba állni, mióta egyszer ellöktek egy nénit a kisbabájával, és nagyon sírt szegény kisgyerek. Meg az anyukája is. Akkor ott álltunk mi is sorban az zöldségesnél, kaptunk is húsz tojást, anyukám nagyon örült.
Mi nagyon vidám család vagyunk, mikor esténként elveszik az áramot, olyat szoktunk játszani, hogy apukám, anyukám meg én sorban megcsiklandozzuk egymást és ki kell találni, ki volt a csikolós. Aztán egyik este itt volt Ibolya néni meg a férje, Petrika bácsi és ők is játszottak. És anyukám elkezdett visítozni, mert valaki megfogta a fenekét a sötétben. Apukám azt mondta, miután Petrika bácsiék elmentek, hogy legközelebb eltöri a kezét annak, aki fogdossa más feleségének a fenekét, anyukám meg nevetett és azt válaszolta, imádom, ha féltékeny vagy. Nem tudom, ez mit jelent, de Tót Ildi, aki a legjobb barátnőm, azt mondta, a nők néha furcsák.
Én eltörtem a kezemet, mert egyik este, mikor elvették az áramot, kimentem vécére, és elbotlottam a dédi papucsában, amit otthagyott az ajtóban. Akkor a sötétben nem láttuk, hogy milyen, mert anyukám nem találta a kis gyertyát, amit akkor szoktunk meggyújtani, ha fürösztjük Lackót, de reggelre jól megdagadt, és fájt is.
Elmentünk a poliklinikára, ott egy kedves doktor bácsi lefényképezte a csontomat, és meg is mutatta nekem, hol van eltörve. Azt mondta anyukámnak, ne aggódjon, mert ez olyan zöld –ág- törés, de nem tudom, ez mit jelenthet. Azt is mondta még anyukámnak, hogy gipszbe kell tenni, de nincsen itt gipsz az orvosoknak, mert elfogyott és szerezni kellene. Aztán én leültem ott a folyosón, anyukám meg nagyon ideges lett, és elrohant Lackóval. Én nem féltem, mert anyukám hamar jött, és hozott gipszet is meg fáslit, mert van neki egy régi barátnője, aki a Vali néni, és ő adott neki, mert a gyógyszertárban dolgozik. De ezt nem szabad senkinek elmondani, azt mondta anyuka.
Egy kicsit fájt a kezem, mikor rákenték azt a gipszet, olyan volt, mint egy krém, és nagyon hideg, utána felkötötték a nyakamba, így olyan, mintha egy kis pici pólyás babám lenne.
Anyukám megdicsért, hogy bátor voltam, ettünk egy tésztát a cukrászdában. Nem járt a villamos, a buszra meg nem fértünk fel, így gyalog sétáltunk haza, és kicsit elfáradtam. Azt mondta anyukám, legalább Lackó is levegőzött.
Itthon apukám mindenféle vicces dolgot rajzolt a gipszemre, de azért fáj egy kicsit.
Néztük kicsit Izaurát, utána elvették az áramot.
Másik nap reggel fél hatkor már kiálltunk anyukámmal a bolt elé tejért, és nagyon érdekes volt, mert sok öreg néni és bácsi is ott volt már, ők kis székeken üldögéltek, és várták, hogy kinyisson a bolt. Apu azt mondja, biztosan nem tudnak otthon aludni, de anyukám szerint csak tejet akarnak inni szegények. Mi eléggé a sor elején álltunk, és beszélgettünk Pannika nénivel, akinek kinn van rokona magyarban, és szokott hozni mindenfélét. Az én másik barátnőm, Csilla, Pannika néni unokája, már nagylány, és szokott adni nekem kerek, illatos rágót, magyarból kapja. Szokott még kapni alma szagú szappant meg sampont, meg egy olyan  kockát, ami sok kis színes kockából áll, tekergetni kell, akkor nyiszorog. Úgy kell forgatni, hogy minden oldala egyforma színű legyen. Én is szeretnék majd egyszer olyat.
Szóval mikor megjött a boltos néni, tánti Iepure, minden ember elkezdett tolongani, és engem kicsit oda szorítottak az ajtóhoz, féltem is. Anyukám kiabált, és ezután már be is engedtek minket, és vettünk két liter tejet, meg kenyeret, ami kemény volt.
Otthon ettünk pirítóst, én nagyon szeretem.
Délután átmentünk Csilláékhoz, mert megjött a rokon magyarból, és hozott mindenfélét. Anyukám kiválogatta, amit meg akart venni, de a rokon csak úgy adta oda, ha vesz hozzá nyolc flakon kézbalzsamot. Azt is mondta ez a rokon, hogy neki az anyukája mindig ezt használja. De az én anyum mérges volt és azt mondta, ezt nem kenheti a gyerekek kenyerére. Aztán mégis megvettük, amit akartunk, én örültem a sok jó szagú szappannak meg samponnak. Nekem az almaszagú a kedvencem. Anyukám vett még citromlevet, vajat meg finom sajtot. Én nem bántam a kézbalzsamot, de anyuka sokáig mérgelődött. Kockát nem kaptam.
Otthon Lackóval játszottam estig, mikor megérkezett apukám és örömmel mutatta, hogy hozott egy nagyon szép narancsot. Hű, hogy örültünk neki! Az történt, hogy apukám segített szerelni egy bácsinak és ő adta. Lackó, a kis buta, azt hitte labda és gurigázta, de anyukám elvette tőle és szépen megpucolta, utána megettük Lackóval. Anyu nem kért, azt mondta, nem szereti és apukám sem szerette, amit nem is értek. Finom volt, és Lackó sírt is, mert ízlett neki is, de nem volt több. És utána apukám kiment a teraszra káromkodni, mert oda szokott járni, mikor káromkodni kell neki.
Aztán elment az áram és két kis gyertyával fürödtünk. Ilyenkor az van, hogy Lackó fürdik először, anyukám kiveszi a kádból és törölgetni kezdi, de Lackó meg elszalad. Anyukám szalad utána, a gyertyával a kezében. Ezért kell a két gyertya.
Másik napon Lackóval voltunk a rendelőben, egy kedves doktor néni megmérte és adott neki injekciót, én egy kicsit féltem, hogy nekem is bead egyet, de anyukám azt mondta, ilyet csak a kisbabák kapnak, mert ez oltás. A kedves doktor néni azt is mondta, hogy Lackónak sok tejet és sajtot kellene ennie, kell a csontjának, és akkor anyukám kicsit sírt.
Lackó is sírt, mert fájt neki, én nem sírtam, csak majdnem, mert sajnáltam nagyon őket. Otthon anyukám főzni akart, de kifogyott a gáz, mert reggel kávéfőzés után dédi nem zárta el és sokat-sokat égett.
Én vigyáztam Lackóra, míg anyukám a butéliával kiment a sarokra, mert hátha jön a gázos. Kicsit sokára jött meg szegény, addig mi megettük Lackóval meg dédivel a tegnapi maradékot. Rossz volt hidegen, de nem volt gáz és mi éhesek voltunk.
Aztán megjött anyukám, hozott gázt és sütött rántott parizert.
Délután átjött Csilla és hozott egy tábla csokit, csak úgy, nem kellett kifizetni. Anyuka azt mondta, majd beosztjuk, Lackó meg én is mindennap kapunk egy kis kockát. Lackó majdnem megharapott, mikor a szájába tömtem a csokit. Nagyon finom volt.
Vasárnap anyukám kitalálta, hogy menjünk el az állatkertbe és én nagyon örültem neki. Nagyon szeretem az állatokat csak büdös volt és majdnem hánytam. A legszebb a páva volt. Le is rajzoltam itthon.
Ma reggel anyukámmal és Lackóval a piacon voltunk. Én nagyon szeretek a piacra járni, mert mindig szoktam kóstolót kapni az öreg néniktől. Barackot is adnak vagy szőlőt, Lackó is kap belőle. Paradicsomot meg vinettét vettünk az aprozárban, csak sokat kellett sorba állni érte. Lackó el is aludt a babakocsiban, én meg megijedtem, mert egy öreg nénire kiabált a boltos néni, hogy tanuljon meg románul, mert nem tudta mondani románul, hogy paradicsom, csak magyarul. De végül anyukám mondta helyette és vett neki. Nagyon öreg néni volt, olyan szőrök nőttek az állán és én sajnáltam, hogy nem tud románul. Otthon anyukám csinált vinettét. Én nagyon szeretem a vinettés kenyeret. Vajon nekem is ilyen szőrök lesznek az államon, ha öreg néni leszek?
Nekem az osztálytársaim el szokták hozni a leckét, mert most nem járok iskolába, míg el van törve a bal kezem. Ma délután is jöttek és hozták a házi feladatot. Nagyon megörültem, mert azt üzente a tanító elvtársnő, Elvíra néni, hogy jó tanuló vagyok és ezért pionírrá fognak avatni nemsokára. Balla Jutka el is mondta, hogy milyen énekeket kell majd elénekelni, van egy olyan is, hogy Mint a mókus.
Meg kell venni a pionír ruhát és lesz piros nyakkendőm is, és utána apukám megint kiment a teraszra. Kicsit káromkodott. Hallottam.
Anyukámnak most szólt a szomszéd, Ungur néni, hogy állnak a bolt előtt, biztosan jött valami áru. Anyukám gyorsan betett a szatyrába két kézbalzsamot és ketten bementünk hátul a boltba. Ott volt tánti Iepure, és mi odaadtuk neki a balzsamokat. Ő adott egy barna papírzacskót és kifizettük a kasszás néninél, de nem volt szabad megnézni, mi van benne, csak otthon.
Kiderült, hogy parizer volt benne, de a dédi azt mondja, ő nem szereti, mert nem tudja megrágni, olyan, mint a gumi. Én is inkább vinettés kenyeret ettem, apukám meg kinn a teraszon a Mint a mókust fütyörészte.

Így telt nekem egy hetem és nagyon várom, hogy pionír legyek.
Tóth Katalin
II. A. oszt. tan.

Ég a földdel

A nem- szeretem téli napok beköszöntével igyekszem fogódzót találni e szomorú időszakban.
Ha lehull a hó, már könnyebb a lelkemnek. Az első pár nap csillogó, extatikus öröme
után, mikor a világ egy fokkal szürkébbre fakul és hajlamos vagyok beleunni szinte
érintetlen szépségébe, igyekszem belefeledkezni a havas világba.

 Délután, mikor megnyúlnak az árnyak a havon és kékbe hajlik a táj, ha figyelmes vagyok, megláthatom.

Például azt, hogyan közlekednek a macskák a hóban. Kényes, finom tappancsaik alig érintik
a jeges fehérséget, kivéve, ha porhó, mert abba hasig süllyednek. Pár tétovázó lépés után
elnyújtott, hosszú szökellésekkel menekülnek száraz helyre, és csodálkozó pofával leülnek,
aztán sürgősen mosakodni kezdenek. Majd hajlékony gerincüket ívesre görbítve rákucorodnak
lábaikra és melegszenek. Szemeik smaragdja szűrt sugarakat szór. Szépek és kényesek, mint
egy napkeleti királylány. Szeretik a meleget.

Úgy, mint a galambok, akik a szelíden füstölgő kémények szélén egyensúlyozva melengetik
farkukat és talán a nyár fényein merengenek. Tollruhájuk szivárványa messze int a háztetők
fölött. Cinkék tornáznak aggodalmas igyekezettel a szalonnabőrön, kis csapatuk hangos
vitába száll az etetőre érkező verebek lármás koldus-seregével, majd mintegy varázsütésre
elcsendesül a táj és egy vércse ragad el egy vigyázatlan gerlét. Vércseppek írnak tragédiát
a hóba, de valahol egy madár jóllakottan gallyaz a fára a hideg éjben, a gerle surranása
vércsevijjogásba lényegült. 

Fagyott napraforgó bólogat a táncoló szélben, odébb egy álmodó
orgonabokor terméseit ringatja s talán dúdol is hozzá és a fiatal tűztövis bokor szemérmesen
mutogatja aranyszín bogyóit.
Kutyák szimatolnak álmos pofával a füstbe, és pár próbálkozó vakkantás után karikába
feküdve őrzik hasuk melegét, s a tyúkudvar egyébként vérmes trubadúrja is elgondolkodva
mereng, fél lábon, míg körötte udvartartása hölgyei sertepertélnek.

Ilyen téli délutánokon, mikor megáll az idő, néha varjak fekete serege szántja a hófelhőktől
terhes eget, és a háztetetők paplanjának fehérje összecseng az ég színével. Szelíden olvad
össze a kétféle fehér, és ha figyelmesen hallgatom, talán meghallom, amint a közelgő
szürkületben, valahol távol, durcás kis angyalok muzsikálnak.

Hajmosás

Hajmosás

Tegnapról maradt egy kis paprikás csirke, nokedli is van még a spájzban. Ma nem főzünk, mondja reggel nagymamám, míg lassú mozdulatokkal fésüli a hajam.

Hűvös van a konyhában. Mielőtt a piacra megy, begyújt. Nézem, ahogy guggol a spór előtt. Lassú, takaros mozdulatokkal kikotorja a hamut. Így nem száll a por, tudod, magyarázza, míg lassan felegyenesedik. Közben pár ősz tincs előrebukik a homlokába. Kis szilánkokat állít körbe, közé papiros darabokat gyürkél és ahogy meggyújtja a gyufát, a kis láng fellobbantja a fényt a szemében. Ezt csak oldalról látom. Ahogy ráfúj az éledő tűzre, ráncai hirtelen eltűnnek az arcáról, és egy pillanatra meglátom a régi lányt, aki a Nilgesz-telep szépe volt. A vesszőkosárból fadarabokat dob az éledő tűzre, égő papír és füstszag csap ki a spórból. A legjobb szag a világon. Nagymamám naftalinszagú bordó kabátot vesz, kis fekete prémje olyan illatos a nyakánál. Szeretem szagolgatni. Kosarat visz, fekete bőrkesztyűje puha, mint a vaj. Olvassál, int hátra, sietek, és hallom óvatos lépteit a terasz lépcsőin.

            November eleje van, érik a naspolya, amit úgy szeretek. Birsalmasajtot is vesz majd nekem, olyat, aminek dió van a közepében. Szeretek nagymamámnál lenni, mert ilyenkor csak mi ketten vagyunk. Ez jó. Míg odavan, kihozom a Brehm összes-t, hasra vágom magam a hencseren és lapozom. Milyen furcsa az érintése a hártyás papírnak a képek előtt. A macska gondos anya, olvasom, és a macskánkra nézek, aki ott alszik karikába fonódva a hokedlin. Négus. Egy halom fekete, gondos anya, csak a szeme sarka villan sárgán. Kinn szürke az ég. Mindjárt esik. Hallom, ahogy a diófa ágai súrolják a terasz tetejét. Álmosítóan pattog a tűz a spórban. A szélére húzva, nagy bordó fazékban halkan zümmög a víz.

           Azt hiszem, elaludtam, mert a kis parasztóra ütésére ébredem. Kinn esik, halkan dúdol a szél. Teszek a tűzre, a kis vasajtó csepp alakú nyílásain táncol a fény. Rőten hunyorog a parázs, óvatosan megkotrom, majd fahasábokat teszek rá. Nem kell fújni, szépen lángra kap. Mire a kutyát olvasom a Brehm-ben, megjön nagymamám. Fekete ernyőjét gondosan lerázza, majd a teraszon hagyja, kinyitva. Tettél a tűzre, kérdi és válaszra sem várva vállfára teszi a kabátját. Cipőjét gondosan megtöröli és kisámfázza. Kötényt köt maga elé. Nehéz a kosara, segítek neki, míg kipakoljuk.

            Tejfölt hozott, az ismerős palotai nénitől, aki mindig megkóstoltatja velem a túróját-tejföljét. Sárga ez a tejföl és kis vajdarabok vannak benne, elolvad a nyelvemen. Kis fehér vászonruhával kötözi le az üveg tetejét nagymamám. Mire haza ér, a vászon mindig átnedvesedik, de sosem folyik ki a tejföl. És igen, vett nekem naspolyát, kis barna papír stanicliban, meg birsalmasajtot. Répát vett még, meg savanyú káposztát. Holnap egy kis töltött káposztát főzünk, mondja, míg kezet mos. A sárga háziszappant a kis drót szappantartóból veszi ki, a konyhai csap mellől. Míg megtöröli a kezét, én ágaskodom a sárga törölköző tartóig és mindketten elégedetten állapítjuk meg, megint nőttem, mert már majdnem elérem.

            Terítsél kisjányom, mondja nagymamám, míg a paprikás csirkét melegíti a spór szélén. A nokedli sárga, a paprikás szaft befutja a tányér szélét, míg tálal. Combot kapok és máját, hogy nőjek. Ecetes uborkát szel hozzá. A rádióban harangoznak. A vastag falú poharakon átpárállik a víz hidege. Kinn eláll az eső, szürkén dereng minden. Négus herregve falja a maradékot.

           Nagymamám meleg vizet önt a mosogatódézsába a bordó lábosból. Majd újra megtölti a konyhai csapból, majdnem tele. Arra gondoltam, ma segíthetnél hajat mosni nekem, mondja. Nagyon örülök, szeretem a nagymama szép fehér haját simogatni.

           Lassan, élvezettel mosogat. Egyenként, nagy gonddal dörgöli át a mosogatószeres, habos vízzel a tányérokat és lábosokat. Mindig a poharakkal kezdjed, akkor még nem zsíros a víz, mutatja, majd megbuktatja a tisztára sikált poharakat az öblítővízben. Piros bádog a mosogatódézsa, kis kék a másik, amiben elöblíti az elmosott dolgokat. A tiszta tányérokat öblítés után én törlöm szárazra a konyharuhával, és ugyanígy a poharakat. Minden csillog, jegyzi meg elégedetten nagymamám és jelentőségteljesen néz rám, majd a köténye zsebét tapogatja. Megettük az ebédet, elmosogattunk, jár a csemege. Kis fehér papírtölcsért bontogat, tudom, hogy cukorka van benne. A sarki boltban vette nekem, ahol üvegtartókban sokfélét árulnak, de az én kedvencem a karamella. Édes és ragacsos, nagymamám nem kér, inkább kávét iszik, míg melegszik a víz a hajmosáshoz. Teszünk a tűzre. Négus újra karikába fekszik, de most a másik oldalára.

           Kotyog a kávéfőző, nagymamám sárga kis csészéből issza a kávét, én nem szeretem, mert olyan keserű. Elrágok még egy cukrot, aztán hozzálátunk az előkészületekhez. Egy hokedlit teszünk a konyha közepére, rá a kis sámli, arra kerül a fehér bádoglavór. Jó meleg a víz, még egy kis hideget öntök hozzá, megkeverem a kezemmel. Pont jó. Nagymama a másik hokedlire ül és odahajtja a fejét a lavór fölé. Kis porcelánkancsóból vizet csorgatok rá. Nem meleg? Háziszappannal dörgöli a haját. Olyan szép rózsaszín a fejbőre, fehérek a hajszálai. Tiszta hab a füle meg a nyaka. Most öntsél még egy kis meleget, szuszogja. Zúdul a víz, ujjai kis árkokat húznak a habba. Ezüst a hab, ezüstösek a tincsei. Tisztaság szag van. Nagymamám tincsei begöndörödnek, mint egy tündérnek. Mint egy szép, öreg tündérnek. Törölközőt borítok rá és gyengéden megölelem. Visszaölel.

           Szavak nélkül is tudjuk, mennyire szeretjük egymást.

Feltámadás

Amint homlokát a zötykölődő villamos párás ablakának nyomta, kis, vizes ebihalak indultak el a hideg üvegen. A homloka forró volt. Kinn szél cibálta a fákat és az eső vízszintesen esett.

Pont úgy, mint aznap, mint mikor az apja megérkezett a fogságból. Ő hat évesen, csenevész copfokkal, ijedt, vékony háborús kislány, merev öklökkel püfölte a szakadt, veres, szakállas embert, aki zokogva ölelte az anyját. Esős nap volt, csak álltak a kapuban, mint egy életkép, az anyja szoknyájáról tócsába gyűlt a víz a papucsába, amint elfehéredett kezekkel szorította magához a sáros embert és nyöszörgött. Büdös volt, egy cseppet sem hasonlított arra a katonára, akinek a fényképeit esténként nézegették az anyjával. Ő két nappal azelőtt született, mielőtt az apját a frontra vitték. Az anyja még fel tudta mutatni az állomáson a kis batyut az induló vonat felé, aztán sokáig semmi. Később jöttek rendetlenül kusza levelek, tele vággyal és féltéssel, egy elmosódott fényképpel és egy rajzzal, ami kislányának készült, messze Oroszországban. Fenyőket rajzolt az apja, meg valami mókust, most is megvan még valahol. Aztán sokáig semmit nem tudtak róla, az anyja elment egy jósnőhöz is. Nem halt meg, egy szőke asszony szereti, mondta az, és eltette a pénzt. Ezen az anyja két napig nevetett és sírt hisztérikusan. Múltak a hetek, hónapok, és az anyja egyre őszült. Keveset beszéltek akkoriban, és ha nem lett volna a nagyanyja, isten tudja mi lett volna vele.

Egy nap egy idegen férfi jött a hadifogságból, aki elmondta, a táborban kiemelték a még mindig jó kiállású szabómestert a foglyok közül, és egyenesen a tábor parancsnokának dolgozik. Meg a titkárnőjének. Szép, szőke asszony. Összeházasodtak, úgy beszélik. Akkor az anyja megköszönte, és kivezette a vendéget. Elővette a szekrényből a nagykendőt és letakarta a szobában a tükröt. Sokáig úgy volt, aztán mikor mégiscsak megjött az apja, elrakták a kendőt és tükör is máshová került, kellett hely új bútornak, mert hamarosan megszületett az öccse.

Az anyja sosem kérdezte, az apja sosem mondta, szót sem ejtettek a szőke nőről, de évente egyszer az apja mindig levelet írt, furcsa cirill ákombákomokkal és volt, hogy csomagot is küldött arra a messzi vidékre. Egyszer ők is kaptak csomagot, egy sárgás kaucsuk baba volt benne, szőke copfokkal és egy kis piros bádog autó, meg valami levél. Mikor kibontották, az apja csak nyelt egyet, az anyja meg szó nélkül vitte a szemétre a babát és az autót. Soha nem lett többet babája, nagylány koráig.

Az ő sportos, focista apja szinte elfogyott a háború után. Sokáig köhécselt a varrógép mellett, végül mégis a tífusz utólagos szövődménye vitte el. Az anyja könny nélkül állt a sír mellett, két felnőtt gyermeke közrefogta és csak akkor ingott meg a lába, mikor az első göröngyök dübörögni kezdtek a koporsón.

A villamos bekanyarodott a temető felé vezető úton, döcögése remegéssé változott. Akkor remegett így vele a világ, mikor a hivatalból megkérték, menne ki a temetőbe, mert exhumálni fogják az apját és valakinek ott kell lennie a családból. Lakótelep épül a temető helyén, kell a hely az élőknek. Reggel, míg a tükörben nézte magát, az anyja szemét látta, az apja fejformáját és haját, azon tűnődött, milyen lesz az apját viszontlátni tizenkét év után.

Mikor leszállt a villamosról, még mindig esett, sűrű, egyenletes kopogással. A szél elállt és mikor befordult a sír felé vezető úton, már látta, elkésett. A sárga földkupacon fekete nejlon zsák hevert, rajta hevenyészett kupacban sárgult csontok, egy selyem nyakkendő darabjai, mellette sárral vert koponya. Ősz tincseket mosott az eső szép egyenletes tisztára a koponyán, és ő, míg könnyei elkeveredtek az esővel, arra gondolt, hát ilyen a feltámadás.

Anyám vinettét sütött

Már ferdébben süt a nap reggelente a blokkok között, és későbben indul a madárdal is a tömbházak közötti csenevész fákon. De mi, blokkos gyerekek még élvezzük a nyár utolsó heteit. Finoman rezegnek a fák levelei, árnyék borul a padra a blokk előtt, mi már gyülekezünk. Ki-ki lerakja a labdáját, tollaslabdaütőjét, kártyáját és tanakodunk. Demokrácia van, előbb röplabdázzunk vagy inkább tollasozzunk, vagy menjünk ki a nádasba, a strekk mellé? Ezt mind meg kell beszélni. Borzosan, kicsit még álmosan gubbasztunk a padon, a nap gyengéden simogatja lábainkat. Mi legyen?Gyors megbeszélés, aztán győz a nyár végi lusta hangulat, és csak beszélgetünk, később előkerül a kártya, előttünk egy végtelen nyári nap szabadsága. Valaki labdát hoz, gyors leütések csattannak az úton, autó erre alig jár, aztán győz a kalandvágy és dacára a melegnek, megindulunk a nádasba.

A blokkok oldalánál, fel a vasúti töltésig szelíd nádas ring a szélben, benne kis ösvények visznek fel a füves emelkedőig. Most azt játsszuk, hogy bátrak vagyunk, és átvágunk a legkanyargósabb ösvényen. A nagyok riogatják a kicsiket az elásott vasutas és társai meséjével. Jó borzongani, a nádbugák magasan a fejünk fölött bókolnak. A kicsiket sosem hagyjuk hátra, lassan haladunk, mire porosan és izzadtan felkapaszkodunk a füves domboldalra, épp csak szusszanhatunk, és máris eldübörög egy vonat mellettünk. Szent borzadállyal nézzük, minden remeg körülöttünk, egymás kezét fogva mosolygunk, mi ez nekünk, csak egy vonat. Az aszott fűben kormos kövek mutatják, hogy a blokkosok vasárnaponként szalonnát, vinettét sütögetve múlatják az időt a töltés oldalában. Valóban, odébb, kockás plédeken szabadnapos szépasszonyok napoznak, kontyuk nájlon kendővel takarosan átkötve. Kezükben fürgén villog a kötőtű, készül a mellény vagy a pulcsi. Szusszanunk, botokkal piszkáljuk a kihűlt hamut. A nap egyre erősebben süt. Kabócák muzsikálnak és egy szép, zöld gyík napozik lüktető torokkal egy kövön. Még két vonatnyit maradunk. A lányok virágból koszorút fonnak, míg a fiúk botokkal kardozva nyesegetik a nádbugás ellenséget. Törött zöld üvegcserépen csillan a nap és már a második vonat zúg el mellettünk, kilapítva egy huszonöt banis érmét. A kicsik éhesek.

Egy másik ösvényen indulunk vissza, mert szeretjük a kalandokat. Fekete füst száll fel odébb, valaki felgyújtotta a nádast. Láttunk már ilyet, a kormos földből új ígérettel sarkadnak később a nád üde és vad zöld hajtásai. De legalább megvolt a kaland. A lépcsőházak előtt sietős búcsú, rohanunk ebédelni, hogy mihamarabb együtt legyünk megint. Anyáink főztek. Dinsztelt hagyma és sülő vinette szaga a lépcsőházakban. A lépcsőházi ablakokban viruló mályvatövek között álmos legyek. Sietős ebéd. Még segítünk anyánknak levinni a szemetet. Ez külön program. A kuka környékén émelyítő szag, kis pocsolyákban opálosodó dinnyelé poshad és őrült táncot jár a rengeteg a légy. Az újságpapírral bélelt szemetesvödröt akkurátus mozdulattal illik odaverni a szemetes széléhez, így könnyen kicsusszan a tartalma, almahéj, némi zöldség és pár papírzacskó.

Aztán gyorsan vissza a padhoz, ahol már várnak. És folytatódik. Tollasozunk, kártyázunk és beszélgetünk. Nagyokat röhögünk semmiségeken, világot váltunk. Szerelmesek leszünk. Tiszták és szűziek ezek a szerelmek. Csak a szemérmes pillantások beszélnek. Csak az arcok pirulnak, ha feltűnik a Kedves. Kisujj sem ér kisujjhoz. Csak jó ott ülni, jó vele kártyázni, véletlenül megérinteni tollasozás közben. Csak bambulni. Vele. Mellette.Véget nem érő, arany délutánok.

A nap aztán aztán estébe hajlik, sült paprika szagát hozza a szél. Megborzongunk. A nádasból alváshoz készülődő madarak hangja hallatszik, és ki-ki összeszedi a tollasütőjét, labdáját. Még két hét a suliig, állapítjuk meg elkeseredetten és nagyokat sóhajtunk. Akkor holnap, itt a padnál. A kicsik lopva ásítanak. A vacsora kész.

Anyám vinettét sütött.

Kútásó Putyi megdicsőülése

Mint rosszkedvű varjú gubbasztott az Aranysárkány kertjében Szende Putyi, s még az a feles sem tudta megvigasztalni, amit Puszi úr tett elé.

Putyi a keresztségben az Aladár nevet kapta, aztán oly sok honfitársához hasonlóan a háborúban fogságba esett, majd Szibéria kalandos vendégszeretetét élvezte pár esztendeig. Olyasféle áldásokban is részesült, mint fagyás a lábán, két ujjának csonkolása a bal kezén, s ha ez még nem lenne elég, az egészet megkoronázta egy kiadós tífusz, amiből felépült ugyan, ám belei betegsége miatt nem tudott parancsolni a bélgázoknak, ezért lépten-nyomon puttyogott. Így kapta a nevét. Mindegy volt, hogy paszulyt főzött az asszony vagy tejbegrízt, minden nagyobb mozdulatát, örömét-bánatát halk pukkanások, gurgulázás vagy harsány trombitálás kísérte. A legjobban akkor érezte magát Szende Putyi, mikor biciklijét tekerve kisebb sorozatokat eresztett az ájerbe, s közben Dunajev Szabad szél című mesterművét fütyülte a ritmusra. Ezt csinálja utánam valaki, gondolta büszkén, és nem is értette, mikor az asszony egy nap bejelentette, hogy elhagyja. Ki tud a nőkön eligazodni, panaszolta pár hét múltán az Aranysárkány törzsközönségének, mikor Szeredi bácsi elújságolta neki, hogy volt asszonya összeállt a sarki fodrászatban dolgozó Kuklis Tivadarral, aki arról volt híres, hogy ha ivott visszafelé kezdte mondani a bibliát. Lett is ebből majdnem baj, de ez egy másik történet.

Elég az hozzá, hogy a hír hallatán Putyi megvadult, és malomkeréknyi bokrétával beállított a fodrászatba, ahol asszonya takarítónőként építette a szocializmust. Puszi úr később úgy hallotta, szegény Putyi le is térdepelt, ám eközben vigyázatlanul eldurrantotta magát, mire asszonykája rövid úton közölte vele, mit is csináljon a virágjával, majd elmondta, hogy két napja beadta a válópert.

Szende Putyi élete romokban hevert, napjainak nagy részét az Aranysárkány kerthelyiségében töltötte, a csíkos abrosszal megterített nagy asztalnál, a diófa alatt, ahová Puszi úr ültette ki, a többi vendég iránti figyelmességből. Nénnyuka külön köménymagos levest főzött Putyinak az Aranysárkány konyháján, bélirritációját kúrálandó, ám ő jobbnak vélte nemesebb párlattal erősítenie magát, ezért mindennap bevágott egy pár pohár vilmoskörte pálinkát. Még a pártitkár elvtárs is felfigyelt a mindig szomorkodó kútásóra, mert Szende Putyi messze a környék legjobb kútásójának számított, mielőtt ketté nem törte karrierjét a háború.

-Adjon munkát az elvtársnak - tanácsolta Borsos elvtárs a kocsmárosnak.
-Munkát, munkát, hát honnan vegyek neki kutat, - vakarta a fejét Puszi úr, mikor

 Szeredi bácsi közbeszólt. Egy ívású lévén Nénnyukával, amit az erősen tagadott, még emlékeztek rá, hogy Puszi úr megboldogult édesapja betemetett egy öreg kutat a telken, mikor megvette az Aranysárkányt.

-Hogy volna e kedvem?- nézett Putyi könnyben úszó szemekkel Puszi úrra, és örömében megeresztett egy légvédelmi sorozatot.

Kerek egy hétig tartott a készülődés az Aranysárkány kíváncsi közönsége előtt. A forgalom megduplázódott, újabb és újabb asztalokat kellett kivinni a zöldbe, mert az emberek látni akarták, mint keríti elő az elveszett kutat egy kútásó. Még Lídia kisasszony, a fakó orcájú vénlány is ott kíváncsiskodott, pedig neki nem akaródzott férfitársaságban forgolódni, mióta a felszabadító hadsereg katonái tiszteletüket tették a házuknál. Eleinte annyi történt csak, hogy Putyi le s föl vágtatott a kertben, benézett a bodzabokrok alá, és sikeresen megzavarta álmát a szomszéd Fortuberné veres kandúrjának. Majd magában beszélve és hevesen gesztikulálva óriási léptekkel bemérte a kertet keresztben és hosszában, egy barna csomagoló papíron mindenféle krikszkrakszokat ejtett, aztán zsíros kalapját feljebb tolva a homlokáról megállt az árnyékszék mellett, a földre mutatott és azt mondta:

- Itt van!

-Itt?- hüledezett Puszi úr ámuló szemekkel és már látta maga előtt a lerombolt budit, ám Nénnyuka és Szeredi bácsi csak összenézett és határozottan rábólintott, meglehet.
 Másnap reggeli után a kútásó kissé fakó, de tiszta gatyára vetkőzött, elvégezte utolsó számításait, beleszimatolt a levegőbe, majd határozott mozdulattal belevágta csákányát a földbe. A budi korhadt deszkafalai megremegtek, és délre szépen kirajzolódott a kút formás téglakávája. Az ivó közönsége, de különösen Nénnyuka és Szeredi bácsi egyre nagyobb izgalommal követték az eseményeket, s Nénnyukával életében először megesett, ami még sosem, kifutott a krumplilevese. Aztán eljött a pillanat, mikor mindenféle törmelék került a kútásó vödrébe.

-Megvan a kút- jelentette be ünnepélyes hangon Putyi és nagyot törölt izzadó homlokán. Az Aranysárkány közönsége tapsban tört ki, Borsos elvtárs elégedetten bólintott, Lídia kisasszony pedig szemérmes mosollyal átnyújtott egy törülközőt. Egyedül Szeredi bácsi és Nénnyuka arcán nem látszott felhőtlen öröm. Már esteledett, s a kútásó kibicek is szétszéledtek, mikor a vödörben nagyot koppant valami és a kiszóródó földhalomból előgurult egy koponya.

Puszi úr ijedtében beugrott Nénnyuka rózsakertjének közepébe, míg Putyi remegő kezeit magasba tartva mászott elő a kútból. Aztán előkerült Szeredi bácsi meg Nénnyuka, és elmesélték, miként verte agyon az első nagy háború idején az akkor még ifjú Szeredi Kázmér azt a veres katonát, aki egy este a fásszínbe szorította a fiatal és tündökletes szépségű lányt, aki Viola névre hallgatott, de most Nénnyuka ként dicsérik főztjét az Aranysárkányban.

-Öt téglát drótoztunk rá, még akkor éjjel- legyintett Szeredi bácsi,- majd beásattuk az új kocsmárossal a kutat. Csend volt. Csak Nénnyuka szipogása hallatszott.

-Igyunk egy pálinkát- szólalt meg Putyi síri hangon, és aprókat pukkantott. Megitták. Hallgattak.

-Márpedig itt kútnak kell lenni, ha a fene fenét eszik is, mert Borsos elvtársnak jelenteni kell- vakarta fejét elkeseredve Puszi úr.

-Akkor ezt a kutat itten beássuk és keresünk egy másikat- tolta előre állát szokatlan határozottsággal Putyi és már kora hajnalban munkához látott. 

Amint pirkadt, és az első érdeklődők feltűntek a diófa alatti padokon, Nénnyuka a betemetett kút helyére sebtében kis levendula bokrot ültetett, a kútásó meg gatyára vetkőzve kis vesszővel kezében szaladgált ide-oda. Lídia kisasszony is megérkezett, frissen sült vajas pogácsával kínálta a kútásót meg a kibiceket, majd helyet foglalt egy fonott székben. Közben Putyi, mint vérbeli vizsla, szagot fogott, aztán nem messze a diófától megállapodott, leguggolt, megtapogatta a földet, majd a jelenlévők csodálkozása közepette kis csipettel a nyelvére vett és megforgatta a szájában.

-Megvan - közölte diadalmas hangon, és soha nem látott tűz lobbant a szemében. Aztán csak ásott és ásott, míg soha nem érzett zamatú víz tört fel a hevenyészett gödörből. Meleg víz.

-Büdös víz ez, emberek- kiabálta megrökönyödve Puszi úr és valóban, a sárga, meleg víznek olyan szaga volt, mint a tíznapos kotlóstojásnak.

-Gyógyvíz lesz, ez kérem-billentette meg kalapját Szeredi bácsi, és Puszi úr már látta maga előtt a feliratot: Gyógyfürdő az Aranysárkányhoz. Messzi földről jönnek majd gyógyulni vágyó elvtársak, Nénnyuka kibővíti a konyhát és Szeredi bácsit beállítják fürdőmesternek. És dől a pénz!

-Mindenki a vendégem- ölelte szívére a világot a kocsmáros és az általános éljenzés közepette csontropogtató ölelésre magához vonta a nyakig sáros Putyit.

Öreg este lett, mire Putyi hódolói körében fáradtan, ám elégedetten, kissé remegő kézzel gombolgatta magán az inget, de a nyakával sehogy sem boldogult.  Ekkor Lídia kisasszony lépett hozzá.

- Megengedi, Aladár?- szólt s fénylő szemmel a nyaka köré fonta karjait.