Algyői halászok

lágyan csobban a csend

sóhajtva rebben a vízben

két evező

elvágyódik a nap

tükrétől elfordul és

ágyába dől

megrázkódik a táj

hálóba csobban a vízből

mind ami kincs

ősi dal szava száll

víz-tündér homlokán fénylő

ezüst a tincs

Nyár végi üdvözlet Tihanyból

Ahogy az apátság villogó tornyai rendíthetetlen tartják a magasba feszített ég kék kupoláját, még elhiszed.
Még elhiszed, hogy nincs sötétség, és nincs halál, hogy a víz türkiz selymén a halhatatlanság kis színes vitorlásai siklanak. Zömök levendula bokrok guggolnak konokul a kényes rózsatövek között, s a napfényben felragyogó virágok színpompás felhői a búcsúzó nyár imáját küldik a Teremtő felé.
Lentről üzen a tó, víz illata keveredik a halódó levendula sóhajával, és a méhek részeg dünnyögése elringat.
A világra boruló csend kristály búráját a harangok szava roppantja szét , s a távolból villanó sirály-szárnyakon búcsút int a nyár.

Templom

lélek-Tisza-hullám

végtelen imában

összeforr-elenged

kézen fog s vezet

van hited, kérdezi

s szemlesütött                                                                                                                                                                                                 magyarázkodásod                                                                                                

 a szélbe hajítja

és engedi lépteid karcsú

tornyához vezetni

guggoló házak fölött

fehér ujjú égre intés,

benn térdeplő

barna padok

titkai zizegnek

falak kék magányában,

Mária tenyerén

holdfény csorog,

egyszer-volt néma

 halászok

pikkely ezüstje bomlik

az oltár elé

harang- selyemen,

s a néma kisded                                                                                                                                           szelíd tekintete

gyermeket varázsol

hited üresen

maradt bölcsőjébe.