Ősszel

erdőbe vágyok,
hol szelíd,
öreg óriások
reszketeg karjukkal
magukhoz ölelnek,
fejem mohapárnán
s csak szendergek,
míg mosott kéken
fakul az ég,
ezüst a csend,
tűnődő levelek peregnek

sosem volt suttogások
kelnek, kék tollú
madár felelget
egy rőt szoknyájú
bokrocska ágain,
s míg eres kezével
hátraint a nap,
hajának aranya
fennakad egy
üres pókháló
tépett romjain.

Kirké vacsorája

Mert mindig a hasa, az a mindene – dohogott. A zaba.
Most állhat itt a negyven fokban, mert brassóit kíván vacsorára. Persze, az a hülye orvos is megmondta, mikor a fekély után lábadozott, rendszeres, zsírszegény, meleg ételt a kedves férjének. Mintha addig nem evett volna. Jó, mindig nem főzhet vacsorára meleget, de ott a hűtő, ehet egy kis kolbászt, szalonnát, vaj is mindig akad otthon. Ki merné azt mondani, hogy sok a heti egyszeri fodrász, a körmeit is illik rendben tartani, a masszázs meg a gyenge gerincének muszáj. Hát tehet ő róla, hogy a szépségéből él? Maróti doktor is megmondta, a magánrendelőbe nem ültethet be egy kövér, trampli, ápolatlan asszisztenst. Pedig hányan tekertek a helyére. Legjobban az a borjúszemű Sipiczné, de aztán belátta, szakápolói diploma ide-oda, egy ápolt, formás külső azért kell a diploma mellé. Fél reklám az ilyen, Maróti doki is azt mondta, mikor olyan elismerően végig nézett rajta. Na igen, az férfi. Az már a szemével is vetkőztet. Jó, persze, beteget sosem, de a nővérkék tudnának mesélni.
Vele eddig csak egyszer próbálkozott, de nem jutottak semeddig, mert rájuk kopogott egy beteg. Hiába a rendelési idő, ezek nem értik. Mert, hogy görcsöl. Na és, ő is görcsölt, mikor elment a gyerek. Áldott legyen az úr neve, hogy azóta nem maradt úgy. Minek gyerek egy ilyen világra? Gyereket, ennek? Ugyan. Ezt csak a könyvei érdeklik, meg a virágai, mást sem örökölt attól a vén satrafa anyjától. Nem is látott ez nőt levetkőzve negyvenéves koráig, legfeljebb a rendelőben. Anyuka így, anyuka úgy. Anyuka vasalta még a fehérneműjét is, és anyukával havonta legalább egyszer színházba mentek, utána pedig vacsorázni a Kék Macskába. Tőle aztán összedőlhet a színház kék macskástul. Inkább vásárolgat. Az ember figyeljen oda magára meg a ruhatárára, legyen ápolt, kövesse a divatot.
Sosem értette azokat a szakadt bölcsész lányokat, saruban, farmerban, a seggükig érő hajfonatukkal, a hajnalig tartó vitákat filmről, könyvről. Az ilyenekből lettek aztán a sokgyerekes mintaanyák, akik délelőtt báboznak és sütnek a gyerekeikkel, este ülnek a fotel lábánál, kezükben pohár vörösborral, és szemükben ájult odaadással lesik a férjük vagy a hozzájuk hasonló seggfejek kinyilatkoztatását. Hajnalig megy a világmegváltás, jó barátok ha összegyűlnek, milyen romantikus. Hányinger. Tudja, milyen ez, látta ép eleget Etáéknál.
Sosem fogja megtudni, hogy tulajdonképpen, csak sportból csábította el. Legyezgette a hiúságát, hogy az új adjunktus, a mintaéletű agglegény, anyuci fiacskája fülig belé habarodott. Nem volt nehéz, párszor nézett csak rá úgy, amitől tudta, mind megőrülnek.
Miután megtörtént, körülbelül olyan izgalmas volt, mintha egy nyálas kamaszt ölelt volna, ő rágyújtott, a férfi meg remegő kézzel simogatta a haját, és biztosította arról, hogy úriemberként fog viselkedni. Csak nézett rá, és nyelte a röhögést. Ni már, ha nem vigyáz, még adjunktusné lesz belőle.
Gyors esküvő volt, semmi felhajtás, meg fehér ruhás hülyeség, anyuka váltig sápítozott a templomi cécóról, de aztán udvariasan eltávozott és átadta a terepet, két hét múlva temették a vén boszorkányt. Nemsokára elment a gyerek is. Hogy sírt, mikor megmondta neki, hogy nem akar többet gyereket. Jobban siratta, mint a vénasszonyt.
Zsuzsót nem tudja. Tulajdonképpen Zsuzsó, mintha nem is létezne. Jobb ez így mindenkinek, hogy Eta neveli, ha már ilyen mártír, hogy a sajátjai mellé bevállal negyediknek egy ilyen nyomorultat.
Zsuzsó alig volt egy kilós, mikor született, rá sem bírt nézni, mintha egy szőrös kis béka pihegett volna ott a csövek és a pittyegő műszerek között. Bezzeg a nővére. Eta első perctől fogva akarta a kislányt, akarta, annak ellenére, hogy az orvosok megmondták, ha túl is éli, fogyatékos lesz. Aztán mit műveltek vele, ki tudja, ő ugyan egyszer sem látogatta, lemondott róla már másnap. Egyszer messziről látta őket, az óvodából jöttek ki éppen, Zsuzsó odaszaladt Etához, anya, kiabálta, és valami rajzot lobogtatott.
Zsuzsó. Copfos, szemüveges, már négy éves. És szalad.
Gőz csapott az arcába a lábosból. Dühösen törülte meg a szemét.
Minden férfi  disznó.
Mama is mindig ezt mondogatta neki.
Disznó, mind disznó – suttogta zokogva, és könnyei elkeveredtek a piruló húsokkal.

Egérfogó János és Szűz Mária találkozása a spájzban

Két napja állt a bál az Aranysárkányban. Nénnyuka feldúltan forgatta a megcsúfolt celofánt a lekváros üvegen, és lamentálása betöltötte a kocsmát.

-Negyven esztendeje vezetek saját konyhát és még egyszer sem volt egér a spájzomban. Most meg tessék, nincs nap, hogy ne találjak egy megrágott dunsztost- mondta sötét tekintettel és kanalával óvatosan belerázta az üveg tartalmát a szemétbe. Az ivó elcsendesedett, majd borízű, bátortalan férfihang megjegyezte, talán újra kellene az üveget celofánozni, ha nem piszkálta meg az egér a lekvárt. Nénnyuka megsemmisítő pillantással nézett a hang irányába.

-Persze, aztán majd az egeres lekvárral kenem meg az elvtárs palacsintáját- horkant fel megvetése jeléül, majd becsapta maga után a spájz ajtaját. Ez már háború, húzta be nyakát a kocsma törzsközönsége és tanácsokkal látták el a kocsmárost.

Puszi úr vitézül próbálkozott. Eleinte fél diót tett egy lefelé fordított virágcserép pereme alá. Semmi. Ellenben reggelre a kis torkosok megdézsmálták a száradni kiakasztott dióbelet a vászonzacskóból.

-Ki is rághatták volna a zacskót- jajongott Nénnyuka a megcsúfolt vászon holmi romjai felett, és undorodva dobta a szemétbe. Na, de majd most! Puszi úr kis, rugós egérfogót állított fel, benne zamatos szalonnával, és éjszakára a söntésben ágyazott magának, hogy kéznél legyen, ha lecsap a rugó.

-Oda megy, megszimatolja a kis bajszával, majd jóízűen rágni kezdi és ekkor, bang, lecsap a kis pöcök, és eltöri a gerincét. És vér, mindenütt vér!- ecsetelte Karcsika az emeleti hálószobában kaján örömmel a szepegő, befogott fülű Julcsikának az egér viszontagságos elmúlását.

Hajnalban óvatos léptekkel indult Puszi úr, álmatlanságtól kissé karikás szemekkel, a spájz irányába. Az egérfogó érintetlen, ám egy oldalszalonna csücskét sikeresen kicsipkézték.

-Na, megfogta?- csörtetett nagy lendülettel Nénnyuka a spájz felé, mire Puszi úr hirtelen mozdulattal lekanyarította a megrágott szalonnadarabot. – Hát nem, de nem is rágott meg semmit, ám én ennék egy kis szalonnát reggelire, szólt Puszi úr, és vitézül bekatonázta az egérrágta szalonnacsücsköt egy kis lilahagymával. Nem is tudtam, hogy szereti a szalonnát, tűnődött Nénnyuka egész délután, aztán szerencsére el is felejtette az egészet, mert Cseri Béla, a párttitkár sofőrje, elhozta a macskáját.

Mefisztót, aki nevéhez méltóan nagy volt és fekete, a környék hóhéraként ismerték. Egér, madár. de még süldő patkány is szerepelt a repertoárján. Egyszer még a szomszéd kanáriját is kipiszkálta valahogy a kalitkából, lett is belőle harag meg feljelentés, Borsos elvtárs alig tudta elsimítani az ügyet. Elég az hozzá, hogy Mefisztó ott kuporgott egy méretes fáskosárban, és harci kedvét mutatandó, ide-oda dobálta farkát.

-Jó ideges, ma még nem adtam neki enni- kuncogott Cseri Béla, és egyesült erővel elhelyezték a hóhért a spájzban, majd rácsukták az ajtót. Reggel egész kis bizottság tolongott az ajtónyitásnál, mindenki látni óhajtotta az eredményt.

-Eredmény az volt- mesélte később Puszi úr,- az a dög megevett másfél szál füstölt kolbászt, pont a fokhagymásból, amit én is úgy szeretek, és úgy aludt összegömbölyödve a liszteszsák tetején, hogy szinte horkolt. - Nincs mese, határozott a dühtől sápadozó Nénnyuka, el kell hívni Egérfogó Jánost!

Messze, még a háború előtti időkbe nyúlt János története, aki kisgyerekként a nagybátyja malmában nevelkedett és arról volt híres, hogy egy mozdulattal lecsapta az egeret, még éjjel is, ha meglátta. Nagy, komoly fogadásokat nyert János ezzel a tudománnyal, s egyszer még feleséget is így szerzett magának, mert egy alkalommal a szomszéd település fogadósnéja elhívta, szabadítaná meg a fásszínt az egerektől. Estére leütött vagy harminc egeret, reggelre kélve pedig megszöktette a fogadósnét az urától. De nem volt rajta áldás, mert később az asszony meglépett egy kefekötővel.  Hát ilyen ember volt Egérfogó János.

Kicsit szabadkozott, kicsit kérette magát, de mikor maga Borsos elvtárs reccsintett rá, hogy el ne hanyagolja az Aranysárkány spájzát, mert ez nemzetgazdasági ügy, egy délután becsoszogott az ivóba.

Történt pedig akkoriban, hogy éppen szállóvendége volt Nénnyukának az Aranysárkányban. Megholt testvérhúgának egyetlen leánya, az aranyhajú Mariska érkezett vendégségbe, s élvezte nénje vendégszeretetét pár hétre. Mariska nefelejcstekintetű, gömbölyded vénkisasszony volt, nagy, szőke kontyát éjjelre kibontotta, s volt egy ártatlan szenvedélye, amit senkivel nem osztott meg. Mariska zugevő volt. Nappal szerényen csipegetett az ételből (hogy ez mitől lett ilyen szép kövér, hümmögött Nénnyuka), ám éjfél után, mikor az egész ház aludt, lázban égő orcával és kalapáló szívvel osont ki a spájzba és végigzongorázta a kínálatot. Beleivott a felfőzött és Nénnyuka által gondosan lefedett tejesfazék vastag fölébe, kis párnás ujját kéjesen merítette a bödönben sárgálló libazsírba és lelkesen tunkolta a szaftot a tegnapi sültről. Majd apró fogaival megbontotta a celofánt a lekváron és hangos cuppogással szopogatta ujjáról a gyümölcsdarabokat. Egyszer majdnem lebukott Mariska, mikor Puszi úr a söntésben aludt, ám oly halkan osont párnás talpacskáin, hogy nem ütött semmi zajt a házban.

Eljött az este, Egérfogó János még szürkületkor elhelyezkedett a spájzban. Egy kis beugróban, ült, háttal a falnak, a zsírosbödön és a lisztesláda között. Eleinte semmi nem történt, később még úgy sem, így hát csendes elhatározással elővette kopott zakója belső zsebéből a laposüveget és meghúzta. Törköly volt, tán még Lesi sógortól. Vagy Szeredi bácsitól. Míg ezen gondolkodott, behunyta a szemét. Csak hogy jobban felidézze, kitől van a pálinka. Mert ilyenkor az ember a lehunyt szemhéja mögött látja az arcát, hallja a hangját. Vagyis, igen.

Zajt hallott. Csendes motoszkálást. Halk cuppogást, majd lelkes hörpölést. Ez poc lesz, ébredt benne a harci vágy és hangtalan felemelkedett majd rávágott a villanykapcsolóra. Párnás arcú, szőke tünemény bámult rá, vállán halványkék kendő, pufók kezében gyengéden pihent egy darabka abált szalonna, szája sarkán eperlekvár mosolygott. Szép, mint Szűz Mária, futott át Egérfogó János fején, s tétován felé nyújtotta félig kiürült laposüvegét.