A gyermek és a bárány

Nagymama a szokott időben ébresztette a megszokott duruzsolással és puszikkal. Kicsi
csillagomnak nevezte és gyengéden vakargatta a hátát. Így szokták minden reggel. Ma
tojásfestés lesz, ugrott ki jókedvűen az ágyból. Óvónéni főtt tojásokat kért, nagymama kis
kosárba készítette őket, nagytata meg korán reggel füvet szedett alá, hogy övé legyen a
legszebb húsvéti kosár. Türelmetlenül állta, hogy nagymama megfésülje és copfba fonja haját,
majd rohant ki a harmatos kertbe.
Amint kilépett, ámulva látta, hogy éjjel tán tündér járta a vidéket, mert sorban virágba borult
minden fa, s a fűben is égre tárták arcukat a százszorszépek. Az öreg meggyfa szemérmes
fehér fátyolba burkolózott, a barack rózsaszín felhőben pompázott és nagymama tulipánjai,
mint a tavasz pirosba öltözött kiskatonái kísérték lépteit a kapuig. Szerette ezt a vidám és
megengedő tavaszi világot, léptei könnyebben koppantak az ugróiskolán, s míg pajtásaival
tojásokat festettek, egyfolytában dúdolt egy buta kis tavaszi dallamot.
Délben nagymama titokzatos mosollyal köszöntötte, s nagytata kézen fogva hátra vezette, a
tyúkudvar felé. Földbe gyökerezett a lába. A meleg déli szél játékosan belekapott a virágzó
fák fátylába és a sziromeső közepette a füvön egy bárányka legelt. Mindentudó barna szemét
sűrű szempillák keretezték, gyapja selymes volt és jó szagú, apró farka játékosan verdesett.
Mellé kuporodott és átölelte a nyakát, az megszaglászta, majd kicsiny tejszagú nyelvével
csókolgatni kezdte. Nevetett, majd kergetőzni kezdtek, körbe a virágzó fák alatt.
Később nagymama ebédelni hívta, de a bárányka azt mondta gyermekhangon, beee, és ő
inkább maradt. Nem volt mit tenni, nagytata kihozta a hokedlit, mellé a kis sámlit és ott ettek
ők, ketten, a gyermek és a bárány, a zöld kert közepén. Nagymama paradicsomlevest főzött,
jó édesen, kis sárga nokedlik úszkáltak benne, s míg ette, a fák megrázták magukat és színes
szirmokkal hintették tele. Szép volt.
Aztán nagymama plédet terített le és ott játszottak egész délután, mert a báránykával
beszélgetni is lehetett, mindenre válaszolt vékony kis hangján, és bárhová ment, követte őt
pálcika lábain neki-neki iramodva.
Este nagytata szalmát szórt az ólba, ő bevezette kis barátját és megnyugodva látta, amint
vékony lábait gondosan összehajtogatva leheveredik.
Másnap reggel a bárányka lelegelte nagymama tulipánjait, de ő nem haragudott ezért, azt
mondta, úgyis elvirágoztak volna, és a gyermek nagyon szerette most ezért. Copfos fejét
odafúrta a kikeményített kötényhez, úgy ölelte. Nagymama kötényének szappan és rántás
szaga volt. Nagyon szerette nagymamát. Báránykája kis szökkenésekkel a kapuig kísérte s
még a saroknál is hallani vélte bégetését.
Mikor délben benyitott a kapun, az első, akit meglátott Rudi bácsi volt. Rudi bácsin kötény
volt, ezen mosolygott is, milyen furcsa egy bácsi kötényben, és a terasz asztalán mindenféle
kések között válogatott. Nagymama kézen fogta, és a konyhába vezette volna, kézmosás,
átöltözés, ahogy ilyenkor szokták. De ő kitépte magát a kezéből és a kertbe futott.
A nagy diófa oldalsó ágán, ahol a hintája lengeni szokott, apró bundás test lógott a kampón.
Alatta nagy foltokban piroslott a fű. Tulipánok, akarta mondani, kinyíltak a piros tulipánok,
aztán meglátta a kis fejet, a halálba dermedt fénytelen szemeket, s a nyelv kis rózsaszín
zászlaját. Zihálva hátrált.
Gyilkosok, szakadt ki belőle a kiáltás, s amint a vén meggyfa alá kuporodott, az fehér
szirmokkal hintette be kicsiny testét.