Ezeréves történelme alatt Magyarországot számtalan
szerencsétlenség sújtotta. A teljesség igénye nélkül, kezdve a XIII. századi
tatárdúlástól, az 1526-os oszmán-török meghódításon át, az 1848-as vérbe
fojtott függetlenségi harcon keresztül ez az ország elvesztett két világháborút
majd eltiporták 1956-os szabadságharcát.
A gyászos emlékű trianoni szerződés mind közül a
legtragikusabb, mert a megszállás, az elnyomás és vereség okozta sebek idővel
többé-kevésbé begyógyulnak, ám az ország megcsonkítása visszafordíthatatlan.
Álljon itt egy rövid felsorolás arról, mi az, amit elvettek
tőlünk.
A trianoni békeszerződés után 282 000
négyzetkilométerről 93 000 négyzetkilométerre csonkították Magyarország területét,
egyharmadával. Csak a Romániának átadott
terület nagyobb volt, mint a megmaradt csonka Magyarország. A lakosság létszáma
több mint felével csökkent, azaz 18,2 millióról 7,9 millióra. Több mint három
millió etnikai magyar került osztrák, csehszlovák, jugoszláv vagy román
fennhatóság alá. Magyarország elvesztette minden réz-, só-, arany-, ezüst-,
higany- és mangán készletét, valamint olajkútjai nagy részét. Fenyőerdeink
97%-át, tölgyeseink 68%-át, egyéb lombhullató erdeink 87%-át. Ezzel együtt
elvesztek a hegyi legelők, a szántók, az utak, a vasutak, az épületek,
közintézmények, templomok, múzeumok és még sorolhatnánk. Magyarország 1914
előtti nemzeti vagyonának alig 38%-al rendelkezett.
Mit tehet a ma embere, kérdezhetnénk. Többféle módja van az
emlékezésnek. Passzív, elfogadó, esetlen tudatlanságból eredő beletörődő, ami
bár fájó, nem mentség.
Remélhetőleg a többség, ki magyar gyökereit büszkén
vállalja, megáll egy percre június 4-én, és fejet hajt a három millió magyar
emléke előtt. Hétköznapi emberek voltak ők, kik 1920 után kiszakítva hazájuk
oltalmából, idegen ország hűségére kellett nevelniük gyermekeiket, idegen nyelv
szabályai és törvényei szerint kellett berendezkedniük a hétköznapokban,
elszenvedve a másodrendűség státuszát és az igen súlyos állampolgári
hátrányokat olyan nemzetállamban, melybe akaratuk ellenére kerültek.
De lássuk, mi is történt azon a gyászos napon, kilencven
kettő évvel ezelőtt.
1920. június 4-én a nemzeti gyász napja köszöntött
Magyarországra, fekete leplekbe öltözött Budapest és a legtöbb vidéki város, az
üzletek, iskolák, hivatalok zárva maradtak, leálltak a buszok és villamosok, az
újságok gyászkeretben jelentek meg és a zászlókat mindenhol félárbocra
engedték. Tömegek gyűltek össze a Hősök terén, zúgtak a harangok végig az
országban, gyászistentiszteletet tartottak a templomokban. Harag, megaláztatás
és gyász töltötte el a szíveket. „Megalázott minket Európa.(…) A magyar nép
adta a kontinensnek az első szabad alkotmányt, ez a nép védte meg évszázadokon
át Európát a keleti barbárság ellen, ez ajándékozta meg az emberiséget dicső
hadvezérek, önfeláldozó szabadsághősök, világhírű államférfiak, halhatatlan
tudósok, költők és művészek hosszú sorozatával.”- írta a Nemzeti Újság aznapi
száma.
Ez idő alatt a magyar küldöttség két tagja, név szerint
Benárd Ágoston, népjóléti és munkaügyi miniszter, és Drasche-Lázár Alfréd
diplomata, kik hajlandók voltak elvállalni az aláírás szomorú aktusát, valamint
ezzel járó megaláztatást, délután négy órakor megjelentek a versailles-i palota
parkjába lévő Nagy –Trianon pavilonban. A békeszerződés aláírása után, az öt
nagyobb szövetséges és a békekonferencia többi résztvevőinek képviselői is
szignálták az okiratot, majd a magyar küldöttség visszavonult, hagyva, hogy a
csehszlovák, jugoszláv és román küldöttség ünnepeljen, örvendve annak, hogy
egymást jelentősen támogatva szétdarabolták Magyarországot.
Kilencvenkét esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy ma újra
méltóképpen emlékezhessünk. Tegyük meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése