Hiába sütött aznap reggel hétágra a nap, és hiába
sertepertéltek már nyitás előtt szomjas atyafiak az Aranysárkány küszöbén,
Puszi úr gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Keze szórakozottan törölgette
ragyogóra a poharakat, és bár fényesen kacsintott felé a sörcsap
rézkarmantyúja, édes maláta illatot eregetve maga körül, ő gondjaiba mélyedve
akkor sem eszmélt, mikor régen látott cimborája, Kornweis úr telepedett le a
pulthoz.
Kornweis úr testvérbátyja temetkezési vállalkozó volt, ő
maga régebben képkeretező kis műhelyéből tartotta fenn magát, lévén agglegény
és talán ennek is köszönhette, hogy a háborúban, idejében hírét véve a
másvallásúakat fenyegető vészről, sikerült meghúznia magát házvezetőnője padlásán
kialakított kamrácskában, s egyben túlélnie azt, ami bátyját és egész családját
elpusztította.
Kis időbe került, mire a háború után Kornweis úr megszokta és kénytelen
kelletlen elfogadta az új rendszer diktálta feltételeket. Tiéd az ország,
magadnak építed, harsogták vérvörös betűk a plakátokon, csak éppen Kornweis
úrnak nem adatott több lehetőség, hogy építsen bármit is, mert kis boltját,
amiben olyan otthonosan keveredett a terpentin, a lakkok és a macskahúgy szaga,
elsők között államosították. Egészen véletlenül Nagy elvtársnő, a helyi
pártszervezet oszlopos tagjának a felesége látott benne fantáziát, és
hozzácsapva a szomszédos kalapboltot, megnyitották a fodrászszövetkezet egyes
számú üzletét. Nagy elvtárs felesége a háború előtt hajmosó kislány volt,
szakmabeli tehát, ezért gyorsan megtették az elvtársnőt a fodrászszövetkezet
elnökének.
Kornweis úr egzisztencia nélkül maradt, mint oly sokan akkoriban,
de minek vannak a jó barátok, ha nem azért, hogy ilyenkor segítsenek egymáson,
nem igaz?
Így történt, hogy Kornweis új karriert építhetett, mármint a
helyi fatelep raktárosa, s ebbe a pozícióba nem más segítette, mint Puszi úr,
kinek segítőkészsége a háború alatt és után közismert volt.
Ő bújtatta annak idején, a kocsma padlásán Szedlacsek Pepit, aki a
nyilas pártház mindenese volt, és Salamon urat, akit őrült eszmék késztettek
bujdosásra. Az aranyszívű Hankó Malvina, a söntés tündére, bőkezűen
gondoskodott az urak kényelméről, s kényeztetésének meg is volt az eredménye,
mert miután Szedlacsek úr nyugatra szökött, Salamon úr meg Palesztinába, Hankó
Malvina egy kisfiúnak meg egy kislánynak adott életet, ám ő maga sajnálatos
módon nem élte túl az ikrek világra jöttét.
Az árvákat Puszi úr nevelte nagy-nagy szeretetben, s most
éppen azon törte szegény fejét, miként lehetne megkereszteltetni Julcsikát és
Karcsikát ezekben a hívő ember számára igazán nem könnyű időkben, amikor nem,
hogy keresztszülőt lehetetlenség találni, hanem a pap is ódzkodik a szentségek
kiszolgáltatásától. Na,
szerencsére nem mindegyik, mert a közelben lévő, Szent Lászlónak szentelt
templom papja, Dászkál tisztelendő atya, elvállalta a szertartást. Ő volt az,
aki a haldokló Hankó Malvina számára is biztosította az üdvözülést, feloldozván
vélt és valós bűnei súlya alól és ugyancsak az ő öreg házvezetőnője volt az,
aki vállalta, hogy a kicsik gondozásába besegít még az elején. Bizony, házhoz
járt Nénnyuka jó darabig, mert Puszi úr fogadalmához híven, mit a haldokló anya
ágyánál tett, egy percre sem engedte el maga mellől a kicsiket.
Cseperedtek azok szépen, ám egyik este, mikor Puszi úr esti
imádságra kulcsolta kezeiket, csak mellbe vágta a gondolat, hisz ezek az árvák
meg sincsenek keresztelve! A felszabadulás utáni hónapok zűrzavarában, annyi
váratlan és szomorú esemény közepette egészen megfeledkezett róla! Döbbenete
csak pár percig tartott, azon túl lázasan törte a fejét, mit lehetne tenni a
keresztelő érdekében.
Ahhoz kétség sem férhetett, hogy a gyermekek anyjuk után
római katolikus hitben nevelkednek, ám a helyzet még annál is komplikáltabb
volt, semmint gondolta. Óvatosan körbejárva a város templomait, szomorúan
tapasztalta, legtöbb helyen mereven elzárkóznak a kérés teljesítésétől, volt,
hogy a templomot féltette a várható atrocitástól az atya, volt, ahol az életét.
Dászkál atya rövidlátó szeme azonnal felszikrázott a
szemüveg vastag lencséje mögött, a kérés hallatán, és rögvest eszébe jutottak
hitének vértanúi és mártírjai. Kihúzva zömök, pocakos alakját, vastag állát
előrefeszítve szó nélkül megrázta Puszi úr kezét. Szavak nélküli szövetség
kötetett ott, az isten házában.
Csak a kivitelezés, az jelentett
hallatlan gondot. Ugyanis az atya kicsiny ám szívós nyája körében megjelent a
farkas, Márton Dávid személyében.
Zsebtolvajként kezdte a pályafutását Márton Dávid, ám mire a
háború végén kiszabadult a börtönből, már előbbre lépett a ranglétrán és
kasszafúróként debütált. Volna. Ám valami hiányzott belőle, ami még a
kasszafúrás „mesterségbeli” tudásának gyakorlásához is alapvetően szükséges, az
alázat, és a tudás. A tudás még meglett volna, elvégre minden megtanulható, ám
az alázat meg a betyárbecsület végképp hiányzott, ezért feldobta társát, bízva
abban, hogy a rendőr elvtársak cserébe elnézik kisebb stiklijeit.
Nem így történt, aztán egyik nap ott találta magát a
rendőrkapitány asztalánál, füle, szeme égett a pofonoktól és épp aláírt egy
papírt, amin vállalta, hogy beépülve a klerikális reakció soraiba, rendszeresen
informálja összekötő tisztjét a templomban és a hívek között történő
eseményekről.
Templomszolga lett Márton Dávid, a Szent László templomban,
s egy idő múlva már lelkesen dézsmálta a misebort meg a perselyt, és hasonló
lelkesedéssel vitte a híreket miséről, papról, hívekről. Óvatlan volt és
önhitt, egy hónap múlva az egész gyülekezet tudta, áruló férkőzött soraikba,
kit háta mögött csak Júdásnak hívtak. Márton Dávid személye jelentette tehát a
legnagyobb gondot Dászkál atya számára, ám ez is megoldódni látszott.
Egyik este ugyanis, bár szigorúan csak zárás után, Dászkál
atya besurrant az Aranysárkányba és komoly megbeszélésbe merültek a ragyogóra
pucolt sárgaréz pultnál. Csak négyen voltak, Puszi úr, Dászkál atya, meg a két
keresztszülő, Nénnyuka és Kornweis úr. A petróleumlámpa fénye sejtelmes
arabeszkeket rajzolt a falra, s ők négyen az őskeresztények sötét katakombáit
képzelték maguk köré.
A megbeszélést tett követte. Egy vasárnap, kora reggel, még
nyitás előtt Dászkál atya köpcös kis alakja kopogtatott be az ajtón, aztán
Nénnyuka érkezett szokatlanul ünnepélyes öltözetben, angol kiskosztümje
naftalintól illatozott, kis fonnyadt nyakán a keményített csipkegallér alatt
szerény gyöngysor bújt meg, diónyi kontyát teknőcfésű szorította. Majd Kornweis
úr is befutott, kissé lihegve, bepárásodott szemüveggel, szokatlanul hosszú
felöltőben. Mikor mind együtt voltak, Puszi úr lépett be, nyakán szorosra
gombolva az ünnepi ing, egyik karján a frissen mosdatott, masnis Julcsika,
másik karján, félig nyakába csimpaszkodva az angyalfürtű Karcsika. Csend volt.
Mint a templomban. Aztán papi ornátusában Dászkál atya lépett elő, szépen
elrendezgette megszentelt kellékeit a fényesre sikált pulton, majd kezdetét
vette a szertartás, a maga ünnepélyes ritmusában. Kérdések és válaszok
keringtek a maláta szagú csendben, s csak a gyermekek szepegése hallatszott,
amint az atya szentelt vízzel megöntözte fejecskéjüket. Julianna, suttogta
Nénnyuka, majd öreges mozdulattal felcsatolta gyöngysorát a kicsiny nyakra.
Károly, dörmögte Kornweis úr, és nehézkésen egy aranypénzt dugott a kisfiú
markába. Sok szó nem esett, hullottak a megszentelt cseppek, és Kornweis úr
suttogta a héber áldás szavait.
Odébb egy komlóillattól megittasodott légy járta mámoros
táncát az ablaküvegen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése