A piros vájdling

Napok óta nem történt semmi. Tétlenül vártunk. Néha a belövésektől szabályosan táncoltak a falak. Tavasszal táncoltam utoljára, K.-val, Ilikéék eljegyzésén. Akkor még egésznek tűnt a világ. Egésznek és érintetlennek. Szabályosnak, mint anyuska háromszárnyas velencei tükre a falon. Ha belenézhettem volna, mert csodával határos módon nem tört volna ezer szilánkra a szalon többi berendezésével már az első ágyútűznél, nem ismertem volna magamra. Akkor már legalább három hete nem mosakodtunk, a hajam a házmesterné undok sárga-rózsás kendőjével szorosan hátra volt kötve és a szemembe húzva, vastag, büdös patentharisnyás lábamon bakancs és púpom is volt, erre jó a három réteg ruha. Blúz, pulóver és ki tudja hány szvetter, jó vastagok és rondák, még dédi kötötte darabok.  És ha ez nem lett volna elég, anyus gondosan bekormozott minket Ilivel, azután mi meg őt. Csak módszeresen, mint egy szépségszalonban. Ili csuklott, úgy nevetett, mikor ránk nézett. Naponta más jár ki vízért a pincénkből, előző nap anyuson, a köhögős Sitkovics bácsin meg a házmesternén volt a sor.  Sokára jöttek, aggódtam. Hat vederrel elhoztak, anyusnak meghúzta a karját, a kövér házmesternének meg sem kottyant, az elhúzta volna a Gellért hegyet is. Sitkovics tata ismerőse mondta a kútnál, míg sorban álltak, hogy az oroszok napokon belül itt lesznek. Örültünk mi ennek vagy nem? Mióta a front közelgett, egyebet sem hallottunk, csak azt, milyen rémtetteket követtek el a lakosságon. A régi életemet vágytam visszakapni, az otthonunk biztonságát, apám rendelőjének fertőtlenítőszagát, anyus mosolyát a vasárnapi ebéd felett, Ili kacsintását, amint felmutatja Palkó gyűrűjét. K. borostás volt, mikor búcsúzni jött, reszelős volt a csókja, hideg az ajka és szomorú, nagyon szomorú az a mindig nevetős szeme. „… muszka földön lassan jár a posta…”.

Anyus sokat imádkozott, mi csak úgy tessék-lássék Ilivel, a legbuzgóbbnak a házmesterék szoptatós kismenye bizonyult, aki a bombázások elöl jött fel valahonnan vidékről. Kis nevetős, gömbölyű asszony volt, egészségtől majd kicsattanó kisfiával. Olyan, mint egy légós madonna, naphosszat kucorgott a szénhegyre terített vastag pokrócon, ölében a kibontott kisded, s ő egy vászonlepedő darabkáit köpködte és takarította vele jó alaposan a gyermek maszatos ülepét. Aztán megszoptatta, s a kicsi, mintha csak érezné, nem illendő sírással zavarni egy légópince tébolyodott közönségét, udvariasan álomba merült. S a kis asszony fecsegett-csivitelt naphosszat, és jó étvággyal ette a fagyos krumpliból gyorsfőzőn kotyvasztott levest és annyi teje volt, hogy kisfia fuldokolva szopott. Mi málékenyéren éltünk, krumplin, babon, két napja Sitkovics bácsi hozott egy darab fagyos húst, azt mondta, marha, de Ili látta, hogy egy ló dög fekszik két sarokkal feljebb és tudtuk, abból van. Nem baj, jól megsóztuk és a cipész felesége finom levest főzött belőle.

Aznap mi voltunk soron, Ili, én meg a cipész bácsi a harmadikról. Kicsit esett a hó, mikor elindultunk a vödrökkel, de legalább nem fújt a szél. Szünetelt az ágyúzás, csak valami nyugtalan morajlás hallatszott a távolból, és messze dél felől gomolygott sűrű, büdös füst. Ég a cipőgyár bőrraktára, mondta a cipész, miután beleszimatolt a füstbe, és szomorúan húzta szája elé a foltos sálat. Nagy gránáttölcsérek és romok között botladoztunk a kút felé, ahol kihasználva a viszonylagos csendet, már kisebb tömeg ácsorgott. Még két nap és itt vannak a ruszkik, mondta egy sovány, nagy orrú ember egy piros vájdlinggal a hóna alatt. Körben csak hümmögés hallatszott, volt, aki kiköpött és elfordult.  Aztán zúgást hallottunk, közvetlenül azelőtt, hogy sorra kerültünk volna a kútnál, majd felüvöltött a légvédelmi sziréna. Eszeveszett pánik tört ki. Az üres vedreket magunkhoz szorítva egymásba kapaszkodtunk Ilivel, majd a piros vájdlingos ember magával húzott minket egy közeli kapu alá. Csak a cipőink csattogása hallatszott a köveken, majd behuppantunk egy szenes pincébe. Sötét volt. Ili lihegését hallottam a fülemben. Aztán elkezdődött. Egyenletes, vibráló zúgás hallatszott, ezek angol gépek, mondta valaki, aztán a legiszonyatosabb hangorkán kélt, amit valaha csak átéltem. Mintha egy óriás, haragvó isten taposott volna rajtunk. Bepisiltem. Valaki hangosan sírt. Valaki hangosan átkozódott. Valaki hangosan imádkozott. Aztán a beálló kis csendben meghallottam, amint egy női hang héberül imádkozik. Nem tudnám megmondani, meddig tartott. Az örökkévalóságig. Már azt hittük vége, elmentek. És akkor ránk szakadt a ház.

Álomból ébredtem így, gyerekként, hogy nem tudtam, milyen nap van, és hol vagyok. Kinyitottam a szemem, sötét volt és por köhögtetett. A hátam nyomta valami és a közelben bömbölt egy csecsemő. Aztán Ili hangját hallottam, Ili kezét éreztem, és megpróbáltam felállni. Közben valaki kinyitotta a pince ajtaját, és a kavargó porban megláttam, hogy a pince hátsó fala leomlott. Lábak, egy hát, a feje a törmelék alatt, odébb a piros vájdling tele törmelékkel. Testek, mindenfelé. Nem tudom, mennyi idő telt el. Aztán kitámolyogtunk, Ili karján egy ismeretlen, ordító csecsemő. Ezt honnan vetted, tátogom, de csak krákogás tör fel a torkomon és a szavam köhögésbe fullad. Ili áll, haja megőszült a portól, de a szeme szikrázik, mint a gyémánt. Mellettem halt meg az anyja, suttogja és ütemesen rázza a babát.

Anyusban azt szerettem mindig, hogy sosem lepődött meg, bármivel is állítottunk haza. Gyerekkorunkban Ili vitt haza lába tört kiscsirkét, amit apánk gyógyított, én félig vízbe fojtott kutyakölyköt, ami később szétrágta a dédi foteljének lábát. Anyánk meg nem rebbenő szemmel nézett rajtunk végig, amint portól piszkosan, víz nélkül bevonulunk a pincébe, egy piros vájdlingban alvó csecsemővel.

Kislány volt, s poros takarójába varrt papírjai szerint Sonnenfeld Dávid és Herczeg Éva gyermeke, Fanni. Olyan féléveske lehet, bontogatta a házmesterné kismenye, majd rögtön megszoptatta. Két napig éltünk így, hogy a fiatalasszony két csecsemőt szoptatott, majd a cipész hozta a hírt, hogy a szomszéd utcában megjelentek az oroszok. Sitkovics bácsi, aki beszélt valamicskét a nyelvükön, nagydarab kartonra szénnel ráírta oroszul, hogy MUP, majd egy koszos lepedőt botra tűzve kiálltak fogadóbizottságnak a kapuba.

Imádkoztunk. Ili karjában a gyermek, egyik oldalán anyám, mellette én, mögötte a házmesterné kismenye a babával, elől a házmesterné. Mint egy élőkép. Aztán berúgták az ajtót és egy báránybőr bundás katonanő lépett be, szája sarkában cigaretta, kezében kibiztosított fegyver. Nyemecki jeszty?- ordította felénk fordított puskával, mire mind a két csecsemő hangos sírásra fakadt. Közben társai érkeztek, rossz és kemény arcú fáradt férfiak, nevettek és mondtak valamit, és hallottam, hogy a házmesterné elsírja magát. Elvitték.  Aztán a katonanő mondott valamit, Ilihez lépett és a kislányra mutatott.  Egészen közel hajolt a gyermekhez, pálinka szaga volt és igen, éreztem rajta a mosdatlanság bűzét. Elmentek. Sokáig sírtunk.

Aztán váratlanul újra megjelent a katonanő, és zsákban fehér port hozott. Tejpor, nyalta le Ili az ujjait és rámosolygott. Az mondott valamit, egy szót ismételgetett majd kivágta a pince ajtaját és felfelé mutatott. Tiszta, kék volt az ég. Sütött a nap. Kintről a házmesterné sírása hallatszott. Béke volt.