Túl élete delén, megfáradva a párt szabta feladatok
szüntelen kihívásaiban, Borsos elvtárs, a pártitkár, sorsa értelmén
gondolkodott az Aranysárkányról elnevezett kocsma fényesre dörgölt sárgaréz
pultjánál. Nagy csend honolt az ivóban. Puszi úr a poharakat törölte át nagy
beleérzéssel, Nénnyuka, a vendéglő állandó és örök felhatalmazással bíró
szakácsnéja éppen sztrapacskának való nokedlit kavart a konyhán, és csak egy
öngyilkos hajlamokkal rendelkező légy billegett a söröscsap karmantyúján, mikor
Borsos elvtárs sörére nézve felsóhajtott. Mi végre az élet, mi végre a sok
strapa, a sok szenvedés a rendre érthetetlen és fafejű elvtársakkal, akik
sokszor nem értik, mily pazar és gondtalan életfeltételeket van hivatva
biztosítani nekik a párt. A sok megveszekedett kulák, akik zsíros vagyonukon
kuporogva nem értik meg az új világ üzenetét. Csak harácsolnának, többet meg
többet, ahelyett, hogy a közjóért beadnák földjeiket a szövetkezetbe, ahol
hozzáértő kezek szorgos munkájával megduplázódna a termés. Ahogy azt a Fő
elvtárs előrelátó gondoskodása ígérte. Mit kell abból olyan nagy ügyet
csinálni, hogy a Szalma elvtárs tehene egy hét után megdöglött, miután elvitték
a közösbe? Meg abból, hogy Hermann gazda vetőgépéről leloptak minden csavart és
ott eszi a rozsda? Mit óbégat Szerediné,
hogy a termő szőlőtőkéit mind egy szálig kiszántották, mert rizsföldet
telepítettek a helyére? És jönnek, csak jönnek az emberek hasonló butaságokkal,
és ezeknek magyarázza ő, mi az osztályharc. A régimódi gondolkodás, elvtársak,
szokta magyarázni a gyűlésen bóbiskolóknak, az minden fejlődés kerékkötője.
Lám, a testvéri Szovjetunióból kell átvenni a jó példát, terem a gyapot,
zsendül a rizs, mosolyog a narancs a fán. Jó nagy pofon az imperialista disznók
pofájába.
És mégis, és mégis nőttön nőtt a nyugtalansága, ha
végigment szolgálati Pobedájával a városon és meglátta az emberek szeméből
feléje sütő gyűlöletet. Menjen templomba, Borsos elvtárs, gyónjon meg,
tanácsolta a mindig feketében járó Macelkáné, a kis púpos takarítónő, aki az
otthonát takarította. Két napig gondolkodott, mivel büntethetné meg Macelkáné
tiszteletlen szavaiért. Még hogy templomba, ő. Azóta nem volt ügye istennel,
mióta meg volt a barmicvója. Macelkánénak meg nem volt senkije és semmije, csak
a vasárnapi templomba járás, míg el nem helyeztette a papot.
Hogy a Borsos elvtárs kedélyállapotában beálló
változás mennyire aggasztotta Puszi urat és Nénnyukát, az onnan látszott, hogy az
öreg szakácsné két egymást követő napon is grenadin marsot főzött, tudva, ez a
párt első emberének kedvence. Jól megzsírozta, borsozta, ám Borsos elvtárs
kedvetlenül tologatta a jó falatokat ide-oda. Nénnyuka estére összeült
tanácskozni Puszi úrral, mihez kezdjenek már ezzel a szegény emberrel, hisz
elsorvad itt a szemük láttára. Hagyják csak nyugodtan megdögleni ezt a népnyúzó
disznót, szólt be egy borízű hang a ritkára eresztett redőny alatt az utcáról,
ám mire Nénnyuka kilépett a seprűvel, hogy megegyengesse a hátán a fogadatlan
prókátornak, csak futó léptek csattogása hallatszott.
- Küldjük el a Szőke Mimihez, hátha az megvigasztalja,
mindig szerette a nagymellű szőkéket - mélázott Puszi úr, mire Nénnyuka
mérgesen csapkodni kezdett a konyharuhával és azt mondta, borzasztó, hogy a
férfiak mindig a micsodájukkal gondolkodnak.
- Inkább jósnő kéne ennek, nem hancúr-manci -
seperte össze a morzsákat elgondolkodva Nénnyuka, majd másnap, ellentmondást
nem tűrő hangon közölte Borsos elvtárssal, hogy délután négykor jelenése lesz a
város jósnőjénél. Nénnyuka és Borsos elvtárs megboldogult mamája legjobb
barátnők voltak egykoron, ezért a Nénnyukától érkezett utasítás mintha csak a
mamától érkezett volna, ezért délután négykor a szolgálati Pobeda begördült
Amadé Jolánka háza elé.
Jolánka kisasszony vénkisasszonyként küzdötte végig
az életet, s olyan csúf volt, hogy szüzessége a nőkre végképp kiéhezett
dicsőséges szovjet felszabadító hadsereg katonáinak sem kellett, bár ezt ő
végképp tagadta.
- Amadé elvtársnő - szorongott az egérszagú kisszoba
vedlett kanapéján Borsos elvtárs, -lássuk, mit hoz nekem a jövő - szólt, és
virsliszerű ujjait szétterpesztve kinyújtotta tenyerét. Amadé Jolánka roppant
kínban törte csúf kis fejét, mitévő is legyen, majd úgy döntött, hasonlóan régi
dodonai kollégáihoz, homályban hagyja az igazságot. Elmélyülten tanulmányozta
hát a fő elvtárs nyirkos tenyerét, majd kínjában kijelentette, Borsos elvtárs
további életét egy hamarosan érkező telefonhívás lesz hivatva megváltoztatni.
Ez biztosan valami előléptetés lesz, dörgölte össze
izgatottan tenyerét a város első embere, s míg otthonában gondosan ellenőrizte
szépséges fekete bakelitből készült telefonja állapotát, már látta magát, amint
személyesen a nép Hős Fia gratulál majd neki elévülhetetlen érdemeiért.
Ez alatt Borsos elvtárs irodájában zajlottak az
ilyenkor délután megszokott események, azaz özvegy Milicárné bőszen takarított
s csak igazán kis időre ment ki, hogy kicserélje a legújabb pletykákat a
titkárnővel, ám ez a kis idő is elég volt Dezsikének, az unokának, hogy telefon
betyárkodjon egyet. Dezsike értelme kicsit megsérült, mikor születése után a
bábaasszony fejre ejtette, ám éppen elég esze maradt ahhoz, hogy felemelje
Borsos úr telefonját, és tárcsázza rajta a város első emberének otthoni számát.
Borsos elvtárs két, igen nagy lépéssel ugrott a
készülékhez és érzelmektől fátyolos hangon szólt bele.
-Halló! Itt Borsos Sándor elvtárs beszélek.
Dezsike reszelős kamasz hangja derűsen válaszolt.
-Halló! Szervusz, Sanyikám, itt a Halál. Hát hogy
vagy kedves elvtársam?
Akik hallották, később egybehangzóan állították,
hogy Borsos elvtárs valami nem emberi hangon üvöltött fel, és miután szétverte
a telefonkészüléket, fejvesztve rohant ki a házból. Két napig vizes ruházták a
szívét, kicsit reszketett a feje meg dadogott, de nagyobb baja nem esett.
Később leszázalékolták, s Amadé Jolánka ámulva ismerte fel szavai teremtő
erejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése