Tökéletlenek




Jégburok fedte a fákat. A hó kéken villogott. Tompán csilingeltek az ágak a szélben, mikor kiléptek a kisváros pályaudvaráról. A Bácsi messziről integetett, kis pocakos alakja nehézkésen döcögött feléjük a tömegben. Fázós varjak gubbasztottak az ágakon és némán nézték, míg a Fiú bepakolja a bőröndöket. Az öreg autóban akadozott a fűtés, azaz nincs, nevetett feléjük az öreg. Fáztak. A hátsó ülésen kuporogva szorongatták egymás kezét, nézték, amint a dombokon piszkosszürkén terpeszkednek a fenyők és útközben a Lány arra gondolt, életében nem látott még ilyen szomorú várost.
A lámpánál pirosat kaptak, s várakozás közben pár suhanc hajolt a szélvédőhöz. Egyikük, piros baseballsapkáján kék csillaggal, szivaccsal maszatolt a Fiú felőli ablakon. 
- Nem kell, takarodjatok - hadonászott a Bácsi. A Fiú pedig, jobbjával képzeletbeli fegyvert formálva a baseballsapkásra lőtt. BANG-BANG-BANG! Aztán kacsintott és ráfújt a fegyver csövére. 
- Tökéletlenek, legyintett a Bácsi gázt adva, s a csikorgó gumik elől félreugrók egyike egyezményes jellel mutatta, mi a véleménye a kocsiban ülőkről. 
- Sok a munkanélküli, ezek a gyerekek nem rosszak, csak tökéletlenek, nincs, aki megnevelje őket.-  Csak az utca-  mondta a Bácsi, míg óvatosan ráfordult a domb tetején álló házhoz vezető útra. A meredek, szűk utat betakarták a fenyők, s míg döcögve kaptattak felfelé, fekete fenyőágak súrolták kétfelől a kocsit. A ház szélesen terpeszkedett a tetőn, valaha nyaralónak épült, körbeüvegezett teraszszemei felragyogtak a hirtelen kisütő napfényben, alatta pincelabirintus
- Hogy sose találjam tavasszal, amit ősszel levittem- kacsintott a Bácsi, míg kivörösödve, szuszogva megmászta a teraszra vezető pár lépcsőt. 
- Isten hozott benneteket- csörgette kulcsait az öreg, s benyitott a masszív faajtón. Körülöttük mindent elárasztott a fény, csak lent völgyben lapult ködben a város. 
- Szép, mondta a Lány, és hidegtől pirosra csípett orrát a Fiúéhoz dörgölte.  Szobájuk a városra nézett és első este, mikor a bőséges vacsorától és a cserépkályha melegétől elpilledve az alattuk hunyorgó fényeket nézték, a Fiú a baseballsapkásra gondolt. 
- Jó ez a csend - nézett fel rá a Lány mosolytalan arccal és lehámozta magáról a pulóvert. A szája meleg volt.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtek. 
- Pompás időtök van egy kis sétára- mosolygott a Bácsi a reggelinél és házi vajat kínált a Lánynak. Teát ittak, rummal, és hozzá sonkát kanyarított a Fiú, meg vastag házikenyeret. Sokat nevettek a régi történeten, mikor a Bácsi nősülni akart, de elaludt az esküvő reggelén. 
- Erre iszunk-  töltötte újra a poharakat a Fiú, és az öreg hátát csapkodta. A Lány mézzel figurákat rajzolt a vajas kenyerére és alig figyelt, mikor a Bácsi az orvvadászokról beszélt. Hogy így karácsony előtt sokan raknak ki csapdákat, de az ő erdejét ne dézsmálja senki. A rumtól harcias lett, kis gombszeme fémesen csillogott, míg az emeletről lehozta az öreg Walther PP-t. 
- Íme, egy jó barát, mely sosem hagyott cserben-  szólt és áhítatosan megcsókolta a pisztolycsövet. -Két hétig lapultam a pincében, mikor átment rajtunk a front, én meg ő, és túléltem-  motyogta kásás hangon és kacsintott. 
- Talán induljunk, szólt a Lány, és magára kanyarította kabátját.
Kinn vakított a fény. A száraz hidegben füstként gomolygott a leheletük. Egy darabig az úton mentek, a fagyott hó üvegként pendült a lábuk alatt. Az erdőben ünnepélyes csend volt és félhomály. Mint egy halott templomban, gondolta a Fiú, és visszafojtotta a lélegzetét. 
- Nem szeretem a téli erdőt-  markolta szorosan a kezét a Lány és húzta magával vissza, az útra. Pedig szép, akarta mondani a Fiú, mikor meglátta őket. Öten voltak. A baseballsapkás éppen egy őzet vágott ki a hurokból. 
- Gyere-  susogta lila ajkakkal a Lány, és futni kezdtek. A város határában piszkos köd takarta a napot.
 - Csak nem ijedünk meg pár gyerektől-  fújt mérgesen a Fiú és visszanézett. Az erdő hallgatott.
Pár nap alatt bebarangolták a környéket, megtalálták a félig befagyott patakot a völgyben, megmászták a fából ácsolt roskatag kilátót a domb túlsó végében és meglestek egy vaddisznócsaládot, amint élelmet túrt a hó alól. Szilveszter napjának reggelén arra ébredtek, hogy erős szél csapkodja az ablaktáblákat. 
- Ma alighanem áram nélkül maradunk-  keresgélte a Bácsi a régi viharlámpákat, és gyertyákat készített a szobákba. - De legalább telihold van. Ilyenkor a legszebb az erdő!
-  Milyen romantikus, csak te, én meg a gyertyák-  kuncogott a Lány és kibontott hajával végigcirógatta az ágyon heverő Fiú arcát. Hideg sültet ettek, és hallgatták, amint a szél sikong a kéményben.
 A szél délutánra sem csendesedett, s amint az ablaknál állva a völgyet nézték, a város hirtelen sötétbe borult. - Kezdi már-  göcögött az öreg- ilyenkor kipurcan a villanytelep és kuksolhatunk a sötétben. A szilveszteri vacsorát ünnepélyes gyertyafénynél ették végig, a Lány kipirult a bortól, kibontott haja arcába borult, alatta parázsként villogott szeme. Minden pohár előtt tósztot mondtak. Sok tósztot mondtak. Még nem volt éjfél, az öreg katonaindulókat gajdolt, s a Fiú zagyván énekelt vele.
Az üvegcsörömpölést a Lány hallotta meg, s amint gyertyájával az ablakhoz lépett, beleszorult a kiáltás. Árnyak álltak a havon a ház körül, s egyikük újra karját lendítette, majd beverte a terasz másik üvegablakát. - Na, csak semmi, ne ijedezzetek- botorkált a Bácsi imbolygó gyertyafényben-  csak szórakozni akarnak, de én megmutatom nekik, mi az igazi szórakozás. Az emeleti lépcső felé indult, dobogás hallatszott, majd elhaló káromkodás és kuncogás, ahogy nagy robajjal legurult. Majd csend. A Fiú viharlámpáját magasba emelve lépett ki a ház elé. 
- Gyertek csak-  motyogta és jobbját pisztolyként emelve az árnyakra lőtt. 
-BANG- BANG-BANG! Aztán ráfújt a pisztolycsövére. 
- Gyere már be- cibálta iszonyodva a Lány és érezte, amint a könnyei átnedvesítik inge elejét. A következő dobás óriási csörömpöléssel betörte a nappali ablakát és a szél elfújta a gyertyákat. A sötétben a Bácsi nyöszörgése hallatszott a lépcső felől s vad lobogással táncoltak a függönyök. Aztán váratlan robajjal kinyílt a nehéz bejárati ajtó s a Lány sikoltozni kezdett. A pince, hallotta a Fiú motyogását és rohantak. A nehéz csapóajtó hangtalanul nyílt, s a retesz olajozottan csúszott a helyére. A Lányt néma zokogás rázta, amint fagyos kezekkel kapaszkodott a Fiúba. 
- Szaros kölykök, ezek csak szaros kölykök-  sziszegte az váratlan indulattal, s megindult a csapóajtó felé. -- Nehogy felmenj-  dadogta a Lány, és ekkor sikoltozást hallottak. Van itt egy nő, futott át a Fiú fején, egy nő van itt a házban, és ezek elkapták. A kis rohadékok. Csend. Majd léptek. Nyikorgó padlódeszkák. Csend.
Mintha évek óta álltak volna ott, remegő, tapadós hideg verítékben összeölelkezve. Aztán a Lány megszólalt. - Menjünk fel. Most. Elmentek. Érzem. Lemegyünk az erdőn át a városba és segítséget hívunk. 
Kicsit vártak a felnyíló pinceajtó takarásában, míg szemük megszokta a sötétséget. A nyitott bejárati ajtón bezuhogott a holdfény. Az emeleti lépcső aljában a Bácsi ült, szeme helyén két sötét üreg, kis tokája fültől fülig hasítva. Reszelős lélegzettel készült sikoltani a Lány, ám a Fiú keze kapocsként fogta a száját. Ringatta. Magához szorítva. Nem tudni mennyi idő telt el, a Bácsi jobb lábát épp elhagyta a holdfény, mikor elindultak. Körben üvegként csillogtak a fák. Elült a szél. A Lány kábultan, fél lábán papuccsal botladozott, s verítéktől nedves inge hamarosan hátára fagyott. A keskeny úton keményre fagyott hó recsegett a lábuk alatt, s egy nagy fenyő alatt, egy irtásnál, megálltak pihenni. 
Igaza volt a Bácsinak. Ilyenkor a legszebb az erdő. Ezüst fényben ragyogott minden. S amint a baseballsapkás fiú társaival némán kilépett a holdfénybe, felszikrázott késén a fény. Lent aludt a város. Az erdő hallgatott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése