A várva várt szüreti bál, amit Borsos elvtárs minden
esztendőben oly nehezen járt ki a fővárosi pártbizottságtól, majdnem elmaradt. Először
az engedéllyel vacakoltak odafenn, aztán meg az idő szomorodott el és olyan
szél fújt október első szombatjának hajnalán, hogy majd lerángatta Nénnyuka
fejéről a kendőt, míg becipelte Vágner pék kenyeres kocsijáról a frissen sült
vekniket. Márpedig mindenki számon tartotta, ha október eleje, akkor szüret, s
ezen az sem változtatott, hogy a szüretelők immár a téesz tőkéiről szedték a
dundi, darazsak harapta fürtöket.
Még egészen korán, az Aranysárkányban fogyasztották
el reggelijüket a szüretelők, Puszi úr pedig kocsmárosi minőségében mindig a
legszebb szalonnáját és a legfrissebb kenyerét kínálta a munkásoknak. Kis pohár
papramorgó járt a szüretelőknek a reggeli csípős hideg ellen, aztán hajrá,
indultak a szekerek ki a dombra. Elült a szél, a nap is kikacsintott a dombok
mögül, mégsem volt víg a kedvük. Ki ki a saját kis földjét kajtatta, amit
elvettek tőlük. Stumperger Vili bácsi a kis parcellát, amit még az őseitől
örökölt, rajta kis kúttal, melynek jóízű vizét, hajjaj, nem lehet feledni. Már
haldoklott az öreg Stumperger, a Vili bácsi apja, mikor azt kérte a családtól,
hoznának neki vizet a szőlődombi kútból. Megitta azt a nagybeteg, és két
hónapig még élt, bár rossz nyelvek azt beszélték, azért, mert bort kevert neki
a vízbe a fia, az akkor még fiatal Vili. Bártfainé kereste az öreg körtefát,
melynek búzába rakott termése éppen karácsonyra édesedett be és eszébe jutott,
milyen jót evett ő abból, mikor a kisebbik fiát várta. Volt, aki a tőkéket
vette számba, s látva az elvadult vesszőket, emlegetni kezdte az elvtársak
felmenőit. De csak úgy, a bajsza alatt.
-A közös lónak, elvtársak, nem a háta túrós, annak
nagyobb ereje van. Az elhúzza a hátán az egész kommunizmust- érvelt Borsos
elvtárs egy bizottsági gyűlésen, mikor arról morogtak a tagok, hogy gazos és szemetes
a szőlődomb, nincs gazdája a közös tőkéknek, elhanyagoltak a földek is.
-Elhúznánk mink inkább a te nótádat- szólt egy
borízű hang hátulról, ám mire a liluló fejű Borsos elvtárs idegességében az
asztalra csapott volna, a titkára megnyugtatta.
-Csak a félnótás Miskó az, Borsos elvtársnak ne
tessen idegeskedni, mindenki tudja, hogy bolond- susogta egy lélegzettel Kupánszky
Dezső. Mármint a Miskó – törölte meg izzadó homlokát kimeredt szemmel, és
titokban intett a rendőrnek, kínálná meg Miskót egy kis friss levegővel.
Ilyen előzmények után bontakozott ki a szüret, teljes
szépségében. Kisütött a nap, könnyű szél vitte messzire a kisváros zaját,
énekszótól és hangos nevetéstől visszhangzott a hegy. Csinos szövőgyári
munkáslányok bújócskáztak a sorokban, fejük menyecskésen hátrakötve, kis
kartonblúzuk dekoltázsa bőven hagyott legelnivalót az elvtársi tekinteteknek. Mellettük
disz-es fiatalok énekeltek vidám mozgalmi indulókat instruktoruk vezényletével,
s teltek a kosarak a hegy ajándékával. Lesi sógor és Puszi úr a sorokat járta
kosarával puttonyosi minőségben, s nyújtott enyhülést az énekben megfáradt
torkoknak, kinek-kinek jussa szerint. Stumperger Vili bácsi a pálinkára
esküdött.
-Ettől élesedik a tekintet és erősödik a szív- mondta
fátyolos tekintettel, majd a negyedik pohár után egy almafa árnyékába
heveredett és békésen végig horkolta a napot. Hamarosan a hivatali autó is
megérkezett, Borsos elvtárs fellihegett a hegyre és elégedetten nézte szorgos
népét.
-Valami újítás kellene- töprengett a tőkéket
nézegetve- kitenyészteni olyan fajtákat, amik ágakon hozzák a fürtöket, akkor
megspórolnánk a metszést, a kötözést és az egyéb hiábavalóságokat.- Alkalomadtán
felvetjük a pártbizottsági gyűlésen- szólt oda a nyomában bukdácsoló Kupánszky
elvtársnak, ki lelkesen bólogatott. Addigra Stumpergerék régi kis présházánál
elkészült a vezetőségi tagok szerény ebédje. Cseri Béla, a Borsos elvtárs
sofőrje vadhússal kedveskedett, vaddisznóból főtt a pörkölt Puszi úr fakanala
alatt, hozzá köménymagos krumpli meg uborkasaláta, ahogy a város első embere szerette,
utána kis kadarka fröccsnek, végül fonott kalácsot varázsolt elő Puszi úr egy
piros kockás kendőből, ami Nénnyuka keze munkáját dicsérte. Lenn, a domb
aljában a szüretelők elfogyasztották paprikás krumpli ebédjüket egy sebtében
kivezényelt gulyáságyúból, majd megpihentek kissé, élvezve a szép őszi napot..
-Nem jó a teli hasnak a pihenés- szólt hátra Cseri
Bélának Borsos elvtárs, elnézve a dombról, amint ebéd után elheveredik a nép.-
Nem tesz jót a tunyaság a munkamorálnak sem. Hova jutna a világ, ha mindenki
lefeküdne ebéd után- gyújtott rá cigarettájára, majd szűkülő szemmel nézte a
présház hívogató hűvösét. Cseri Béla leszáguldott a dombon, s hamarosan ismét
szállt a dal, s megindultak a szüretelők.
Amint megnyúltak az árnyékok a dombon, s megteltek a szőlős kádak ki-ki a szüreti bálra gondolt. A lányok gondolatban már ruhájukat
vasalták, Dercsi Marika, akinek az anyja a legjobb női fodrász volt a
kisszövetkezetben, új frizuráról ábrándozott, amivel meghódíthatná Tőtős
Pistát, akit mindenki csak Mustos Pistának nevezett. Mustos Pista arról volt
nevezetes, hogy minden szüreti bálon ő mérte a mustot a bálozóknak. Története
volt ennek, mégpedig az, hogy Mustos Pista édesapja megmentette a népharagtól
az éppen bevonuló szovjet felszabadító hadsereg egy hős katonáját, aki
közelebbi ismeretségbe akart kerülni a rabbi kisebbik lányával, akit a
szőlőhegyen bújtattak a szomszédok. Hogy-hogy nem, úgy találta fejbe verni egy
szőlőskaróval az udvarlót, hogy az menten összecsuklott és hogy megmentse az
agyonveréstől, elrejtette egy présházba. A történet vége az lett, hogy az öreg
Tőtőst kitüntették, s elismerésül, hogy tettével a szovjet-magyar barátságot
erősítette, kizárólag ő és az utódai szolgáltathatták a friss szőlőlevet a
szüreti bál ideje alatt, minden esztendőben.
Ekkoriban már a fia, Mustos Pista látta el ezt a
feladatot, lévén az öreg Tőtős állandó, rendes lakója a városszéli
temetőkertnek. Mustos Pista szép szál ember volt, kis hamis bajsza, az a huncut
jávor pálos, sok lány fantáziáját meglódította. Tréfás természetet adott neki a
teremtő, s nem volt olyan bál, mikor ne talált volna ki valamilyen huncutságot.
Régi szokás szerint a bál az Aranysárkányról elnevezett vendéglátó ipari egység
kerthelyiségében volt megtartva, s rossz idő esetén bizony beszorultak a
kocsmába a népek. Ám most enyhe volt az este, kis szellő himbálta szelíden a
figyelmes Nénnyuka által felkötözött lampionokat, tündéri fényben úszott a kert.
Ropogósra vasalt kockás abroszos asztalok várták a vendégeket, s a nagy nap
tiszteletére Nénnyuka vajszínűre súrolta lúggal mind a négy udvari
árnyékszéket. Kis, egybeépített takaros létesítmény volt ez, ajtajuk épp csak
annyira rövid, hogy engedtessék a belátás a bent lévő cipőjére, a külső
érdeklődő számára.
Lassan gyülekeztek a népek, Fitori Ferkó és bandája
is hangolt, majd megérkezett Borsos elvtárs és a hivatalos megnyitó után
elkezdődött a bál. Szépen fogyott étel-ital, Puszi úr serényen buzgólkodott az
asztalok körül s hamarosan Lesi sógor is kötényt kötött maga elé. Mustos Pista
ropogósra vasalt fehér ingben, városi eleganciával állt szőlőfürtökkel és
levelekkel díszített pultja előtt. Lágy melódiát muzsikált a daráló, halkan
csordogált az édes must. Csillogó szemű lányok tolakodtak elvtársnőkkel, s mind
azon volt, tán sikerülne megcsípni ezt az embert, aki csinos is, gazdag is,
mert meghagyták az apja földjét a szőlőhegyen, lám, milyen édes mustja termett
az idén is. Itták a pirosat s fogyott a fehér is, meg ettek is rá bőséggel,
elvtársak, elvtársnők vegyest. Ám a friss mustnak van egy csúnya tulajdonsága.
Szereti kipurgálni a beleket. Hol itt a baj, kérdezhetnénk nemes egyszerűséggel
együtt azzal a majd tíz-tizenkét dolgozóval, akiknek sürgős dolga támadt.
Először Cseri Béla kukkantott reménykedve a kerti árnyékszékbe. Az elsőben
vannak, egy pár bakancs, a másodikban kis lakktopán (biztos a kis bögyös Dercsi
Marika, vigyorgott Cseri elvtárs), barna félcipős a harmadikban. Na, majd a
negyedikben, gondolta gyöngyöző homlokkal Cseri Béla, ám onnan egy cúgos cipő orra
kandikált ki. Nem volt mit tenni, összeszorított farpofákkal üldögélt az
asztalánál, míg mellette ropták a népek.
Azazhogy ropták volna, mert mind többen álldogáltak,
majd kukucskáltak sóvár arccal az ajtó alatt. Borsos elvtárs sápadt dühvel
meredt a bakancsra, majd a kis lakktopánra, csikorgó foggal szemlélte a barna
félcipőt, kiguvadt szemmel leste a cúgos orrút. S így járt sorban mindenki,
akit a természet szava szólított. Borsos elvtárs eleinte reménykedve nézett a
kert vége felé, ám a figyelmes házigazda itt is kis égősorokat aggatott a
pöszmétebokrokra. Puszi úr, kit magát is igen szorongatott a szükség, apró,
kacsázó léptekkel osont a budihoz, majd a sor elejére tolakodott. Kis tétovázás
után cselekvésre szánta el magát. Itt nincs mit veszíteni, gondolta, és gyengéd
mozdulattal megkoppantotta az első fülke ajtaját. Nem jött válasz. Szintúgy a
lakktopános, a barna félcipős és a cúgos cipő gazdájától sem. Mögötte morajlott
a tömeg.
-A szükség törvényt bont, elvtársak- szólt furcsán
elvékonyodó hangon Borsos elvtárs, és biztatóan intett. Puszi úr remegő kézzel
feltépte az ajtót. Az elsőben senki, csak egy pár bakancs. Kis lakktopán a
másodikban, s ugyancsak gazda nélküli barna félcipő a harmadikban, végül cúgos
az utolsóban.
Eszeveszett tülekedés kezdődött. A négy budi majdnem
szétesett, s a hátul állók még hallották, amint Mustos Pista távolodó röhögését
hozza az esti szél az utcáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése