Kedd. Az utolsó korty kávé ízével a szájában éppen
az újságot lapozza, mikor a reggeli csendbe belehasít a telefon hangja. Apu
hív, int a férjének és mosolyogva beleszól. Jól aludtatok remélem, majd
homlokát ráncolva figyel a háttérből érkező zajokra. Dübörgés, halk lihegés és
az anyja rekedt hangja kiált valahonnan távolról. Apád meghalt, hívd a mentőt.
Csend. Fülében dobol a vér. Apu nem ébredt fel. Nézi
a férjét és mondogatja, száznégy, száznégy, száznégy. És a hangja, hallja
magát, amint magabiztosan, pontosan sorolja a diszpécsernek, amit kell. A férje
rohanó léptei, mert azonnal indulnak a szomszédos utcában álló házhoz. A kapu
tárva, dúlt arcú anyja tébolyodottan rohangál. A kutyák ugatnak. Apu. Az ágyon
fekszik. A szeme. Mint vadászaton látott egyszer egy szarvasnál. Opálos. A bőre
indigókék. A kezei némán lógnak. Nem integet. Nem szerel. Nem simogat kutyát.
Fekszik némán. Meghalt.
Kapjuk le az ágyról, lihegi a férje és máris kezdi
az újraélesztést. Ő az apja fejét simogatja. Hátrahúzza a nyelvét és figyeli a
tüdejéből felszakadó hörgést. Harminc, átveszem, tolja félre a férje kezét és
miközben számol, hallgatja a bordák recsegését a keze alatt. Ólomként kúsznak a
másodpercek, a mentő sehol. Add át, markolja vállát a férje, míg ő a szemébe
csorgó verejtéket törölgeti. Hol… van…már…az…a…kurva…mentő…lihegi a férje az
első negyedóra után. Aztán már nem is beszélnek. Nem hagyjuk abba, olyan isten
nincs, tolja el a kezét és folytatja zsibbadó csuklóval. Az anyja csendesen
zokog a sarokban. Kintről fékcsikorgás és ajtócsapkodás. Átveszem, teszi a vállára
a kezét a mentős, és ők némán hátra lépnek. Teméntelen táska, gépek, monitor,
fecskendők. Szakavatott kezek, félhangokból felismert utasítások. A monitoron
kis csúcsok ugrándoznak völgyekkel tarkítva. Így dobog egy szív. Vonalak.
Pálcikák. Apu és a közös életük pálcikákban elmesélve. Ahogy fésülte gyerekkorában.
Ahogy lekefélte a ruhájáról a szöszöket, ha mentek valahova. Ahogy megtanította
bedugni a nadrágjába a blúzát, hogy ne fázzon meg a dereka. Ahogy szereti. Apu.
Fibrillál, ráncolja szemöldökét a mentőorvos a monitort figyelve és előveszi a
defibrillátort. Hátra, int és a test tehetetlenül feldobja magát. Még háromszor
ismétlődik ugyanez és a mentősök arca egyre borúsabb. Nem mehet el pont most,
mondja a mentőorvosnak, pár nap múlva születik a dédunokája. Apu, hallod,
térdel mellé és homlokához simítja a homlokát. Már viszik. A hordágyon
beszorítva a test a hevederek közé, csak az apja kopasz feje búbja ismerős.
Puszilgatja. Drágám, mondja, nagyon szeretlek.
Intenzív osztály. Sivító, pittyegő gépek. Villogó
műszerek. Ott fekszik. Gépek tartják életben, mondja az angyalarcú doktornő,
nagyon beteg a szíve. Reggelre valószínű elmegy. Köszönjenek el tőle. Hallja
magukat, simítja meg az anyja karját. Itt vagyunk, szeretünk, tarts ki,
hazaviszünk. Kérlek, apu. Simogatja.
Milyen ez az erő, ami kiszippant közülünk valakit?
Elviselhetetlen otthon a látvány. A papucsa, a könyve az ágy mellett a
szemüveggel, ahogy az este olvasta. A vizespohara a gyógyszereivel az
éjjeliszekrényen. A teste hiánya. A hangja hiánya. Apu hiánya. Anyja öreges,
fáradt csoszogása végtelenül megindítja. Itt maradok veled, öleli át a
madárcsontokat, majd én felveszem, ha csörög, persze. Pihenj, szívem. Kell az
erő.
A szülei konyhájának éjszakai zaja. Suttog az öreg
ház. Sóhajt és zokog valami titokzatos erő, irtózva hallgatja. A telefon némán
fekszik előtte az asztalon. Három kis mécses lángja küszködik a sötéttel és ő
érzi, nem lehet most aludni. Visszahozhatatlanul elmegy az apja, ha most
elalszik az őrségben. Kinn valamit suttog a szél, megremeg az üveg az ablakban.
Fázik. Apja mellénye átmelegíti. Apu szaga van. A tévé halkan duruzsol,
érthetetlen szappanopera hősei intrikálnak. Nehezen virrad. Ólomszínű az ég
odakinn, valahonnan kakasszó hallatszik. Odateszi a kávét. A telefon hallgat.
Mikor anyja kilép a konyhába, megijed tőle. Iszonyodva néz rá. Nem csak álom
volt, zokog fel arcára csapva kezét és megtántorodik. Apu, hol vagy most?
Szerda. Kritikus, életveszélyes továbbra is az
állapota, a veséi sem működnek, mondja az angyalarcú és csupa részvét a szeme.
Még egy nap. Még egy éjjel. Talán nem károsodtak a veséi. Az agya is
sérülhetett. A rövidtávú memóriája elszállhatott. Erős a szervezete. Fekszik a
drótok között, orrában szonda, karjaiban csövek, mögötte egész űrhajó világít
és zümmög. A karjához simítja az arcát. Apukám.
Csütörtök. Ez a legszörnyűbb. Csukott szemmel
fekszik. Két keze bizonytalanul mozdul. Nincs magánál, nem kooperál a beteg,
így az angyalarcú, de beszélhetnek hozzá, mindent ért. Hát hogy van ez?
Újraélesztették, hogy nyálcsordító bábként vegetáljon még egy kis ideig? Mit
mondjanak neki? Küldjék vagy marasztalják? Kezei tétován simítják a levegőt, ő
megfogja a jobbját és tenyerébe hajtja az arcát. A száraz, eres csuklón végigperegnek
a könnyei. Apu. Apja feje felé mozdul, és kis időre kinyitja a szemét.
Öntudatlan mozgások, legyint az orvos, míg kivezeti.
Péntek. Csak egy simogatásra még a reggeli vizit
előtt, liheg az ajtóban az angyalarcúnak, aki mosolyogva fogja kézen. Apja ágya
körül fehér köpenyesek. A függöny behúzva. A vizit elkezdődött. Az angyalarcú
félretolja őket. A látvány letaglózza. Apja ül az ágyban, lélegeztető tubus
nélkül, a szeme nyitva. Őt nézi. Végig fut rajta a hideg, megismeri vajon.
Aztán a jól ismert hang.
-Fiam, adjál már egy kis vizet.
...Isten ott állt a hátatok mögött....láttad, látott ...s megírtad... csoda és szép...csodaszép!
VálaszTörlés...ott volt mindenki...Isten...az angyalok...így kellett történjen...megéltük!
VálaszTörlésNem jártam itt rég, remélem azóta is jól van az apud. Bizony csoda történt. Az én férjemet a lányaim apját már nem tudtuk, tudták visszahozni. Elment egy pillanat alatt és ennek már 10 éve.
VálaszTörlés