Talán még ki sem hűlt a tested, ott voltál valahol a proszektúrán,
azt hiszem, mikor halálod hírére összeszaladtunk anyádéknál. A tény, hogy
húszévesen meghaltál azon a hajnalon, mert egy sarlatán átszúrta a méhedet egy
kikalapált bicikliküllővel, nos, ez az egész olyan hihetetlennek tűnt, hogy
csak a családi összekapaszkodás segített elviselni a tudatot, meghaltál. Nem
vagy már. Nem fogod felnevelni a lányodat, nem temeted el anyádat, nem leszel
ráncos, zsémbes vénasszony, és nem ülteted térdedre az unokádat. Sógornőkként nem
fogunk többé együtt fagylaltozni a sarki cukrászdában és karácsonyra sem kötsz
nekünk többé pulóvert. Ilyenek jártak a fejemben, a férjem zihált mellettem,
mikor csengetés után egymás karjába estünk anyáddal. Egyedül apádnak volt annyi
lélekjelenléte, hogy a fia után rohanjon a konyhába, mert az már ölte a
férjedet. Nem volt épületes a látvány, nekem elhiheted, a sógor részegen
térdelt a földön, taknya-nyála egyben, a bátyád őrjöngve éppen arra készült,
hogy megszabadítsa a világot egy alkoholistától, aki a halálba kergette az öt
hónapos kislánya anyját. Ha börtönbe megyek, akkor is kitaposom a belét,
zokogta a férjem, de aztán hárman lecibáltuk róla.
Innentől elszálltak
az érzelmek, lecsendesedtünk, csak ültünk bénán, szavakra nem is emlékszem. Mintha
anyád mesélte volna, hogy miután elabortáltad a gyermeket, akit nem kívántál
erre a világra, fájdalmaid lettek, egyre nagyobbak, aztán leállt a veséd, kék
lett a szád és apád látta, tudta, jaj, nagy a baj, menni kell, bármi áron.
Mindegy már, ha ki is hívja az orvos a milíciát, csak megmentsenek valahogy. Az
ügyeletes orvos rád nézett, nem lesz semmi baj, mondta és tárcsázta a
rendőrséget. Nem akarom, ezek voltak az utolsó szavaid. Így mondja anyád. Apád,
lenn a portásfülke előtt összeesett, mikor lekiáltottak neki. Még hazamehettek,
még telefonálhattak, még összekapaszkodhattunk.
A csengő. Rémlik, apád ment ki,
van öt percük, mondta a kis szektorista, és még emberséges volt, mert engedte,
hogy anyád bevegye a gyógyszerét. Valami állati szaga volt a rabszállítónak, a
lekopott festék alatt a büdös fém és izzadság szaga, a félelem szaga. A
félelemnek íze is van, tudtad?
Fémes íze volt a
számnak, kapaszkodtam a férjem kezébe, anyósom is karolta apádat, a sógor csak
ült, ahogy rázta az autó és folyt a taknya. Adott pillanatban nevethetnékem
támadt, mit keresek én itt egy rabszállítóban, mikor otthon már felkelt a fiam,
pelenkáznom kéne, három éves nővérének meg ebédet főzni. Mellettünk elsuhantak
a jól ismert épületek, villamosra vártak közömbös emberek, aztán kinyílt majd
becsukódott mögöttünk a kapu. Majdnem elröhögtem magam, vigyen el a milícia,
jutott eszembe a jókívánság, egy akkori vicc csattanója, mikor megálltunk.
Bénultan tűrtük, hogy szétválasszanak minket. Mint egy bábu. Tűrtem, hogy egy
üres irodába tereljenek. A férjem még visszanézett rám. Vigyázz, üzente a
szeme.
Az iroda. Úgyis mondhatnám, innen kezdődött az én új kis
időszámításom. Csak négy fal, légyszaros íróasztal, a falon Románia térképe meg
az obligát fénykép. A Kárpátok Géniusza fél profilját mutatja, ajkán bizakodó mosoly.
Átlagos iroda. És mégis, mennyi minden történt itt még estig.
Én addigra már magamon kívül voltam, ha érted. Elszálltam,
lekapcsolták a kis piros gombot, és kívülről néztem magam, az alakot, aki
kuporog a széken és csak vár. Elég sokat várattak, ez is hozzá tartozott a
tervhez. Hogy megtörjenek. Hogy megalázzanak.
Hogy megsemmisítsenek.
Ha osztályoznom
kellene a kihallgatóimat, az elsőre azt mondanám, ő volt a hivatalos. Pláne az
őt követő kollegák fényében. Hivatalos volt és száraz. Azt is mondhatnám, hogy
az adott körülmények között korrekt. Most már azt is tudom, ilyennek szánták.
Szárazon felvázolta a történteket és felszólított mondjam el, mit tudok. Elmondtam.
Újra. És megint. Unott szemmel nézegetett az íróasztal túl feléről és szemmel
láthatólag igyekezett minél hamarabb aláíratni velem a jegyzőkönyvet.
Megtettem. Ugye elmehetek, kérdeztem mikor felállt. Nem válaszolt, csak
csendben rám csukta az ajtót.
Éppen azon töprengtem, vajon anyám hogy birkózik meg odahaza
az unokái főzelék ebédjével, mikor kivágódott az ajtó. Lehengerlő belépő volt.
Mit lopod itt a napot, ahelyett, hogy a gyerekeiddel törődnél, kérdezte
alacsony, kopasz vallatóm és nagy lendülettel leült az íróasztal sarkára, közel
az arcomhoz. Civilben volt ő is, szürke szövetnadrágját kényesen összecsippentette
a térdén, pecsétes nyakkendőjén kis lyuk jelezte, gazdája szenvedélyes
dohányos. Na, mesélj, kezdte és összefont karjai mögül lenézett rám. És én
meséltem. Te hazudsz, érintette nikotinfoltos ujját homlokomhoz. Újra. Elölről.
Mikor megunta, nagyot rúgott a székembe, ez hazugság, fröcskölt nyála az
arcomba. Az igazat mondd, vagy nem kerülsz ki élve innen. Ugye tudod, hogy
megtehetem, fürkészett véreres tekintete. Eltüntetlek családostól, még csak
nyomotok sem marad, ha hazudozol. Elmondtam, újra és újra ugyanazt. Nem tudom,
sírtam e vagy hány óra volt, elvesztettem minden időérzékemet. Nem bántott, csak
megfélemlített. Aztán hirtelen félbeszakított és aláíratott velem egy újabb
jegyzőkönyvet. Most állj arccal a falnak, közelebb, így, és gondolkozz el a sok
hazugságon, amit mondtál, mondta búcsúzóul. Csak egy kicsit sírtam, néztem a
falat, az is légyszaros volt és az egy helyen megrepedt vakolat egy fát
mintázott. Azt nézegettem és arra gondoltam, a nehezén már túl vagyok.
Halk kopogás hallatszott, ugye hozhatom a kávét, nézett be
egy szemüveges férfi. Kérem, foglaljon helyet, csak kényelmesen, hajolt felém
rövidlátóan pislogva szemüvege mögül. Makulátlan tejeskávé szín ingét kihajtva
viselte, nadrágja frissen vasalva. Sajnálom, hogy megvárakoztattam. Talán nem
zavarja, ha rágyújtok, rossz szokás, tárta szét kezeit mosolyogva. Na, most mit
szól ehhez a szörnyűséghez, dőlt hátra az íróasztal mögött. Ön is anya, két
kicsi gyerek anyja, ingatta fejét elgondolkodva. Mesélje el, mit tud erről az
egészről. Zsongtak, duruzsoltak a szavak, az egész ember maga volt a jóindulatú
együttérzés, a megértő barát. Megbocsásson, nézett rám dohányfüstbe burkolózva,
én nem hiszem, hogy maga semmit sem tudott arról, mire készül a sógornője. Az
asszonyok megbeszélik az ilyesmit, tanácsot kérnek, címeket cserélnek, tudja,
hunyorgott rám cinkosan. Csak a címét kérem öntől, semmi mást, hogy
megbüntessük az ilyen személyeket, akik annyi szenvedést okoznak az
asszonyoknak.
Most mondjam el neki,
hogy sírtál, mert nem akartál még egy gyereket szülni egy alkoholistának?
Mondjam el, hogy én voltam, aki lebeszéltelek, mi több, rábeszéltelek a
gyerekre, mert mindig is életpárti voltam? Mondjam el neki, hogy sok nő fog még
belehalni abba, hogy nem rendelkezhet a saját teste felett, mert idióta
törvényeket hoztak? Hallgattam.
Nézze, hajolt közel hozzám az íróasztalon keresztül, lenne
egy ajánlatom. Ön most szépen hazamegy, megnyugszik. Aztán pár nap múlva,
jelentkezik itt nálam és elmeséli mit hallott, mit beszélnek az asszonyok.
Boltban, óvodában, anyukák egymás közt, tudja, hunyorított felém. Legyek
besúgó, kérdeztem. Micsoda szavak, nevetett fel fejét hátravetve a székben. Dehogyis,
nézett rám elkomolyodva, csak azt kérem, járjon nyitott szemmel a világban, és
mesélje el nekem, amit hallott. Kár lenne a két kisgyerekért, nézegette
elgondolkodva a körmeit. Hány évesek? Oh, a kisfiú még egy éves sincs, ingatta
a fejét hátradőlve. Csak legyen okos, nézett rám áthatóan és nem lesz semmi
baj. Jövő héten várom.
Újabb jegyzőkönyv újabb aláírása után az utcán találtam
magam.
Esteledett, néma volt az utca. Fél órás sétálgatás után a
kapu kinyílt és kilépett a bátyád. Összeölelkeztünk. Utána sokat feküdtünk
otthon álmatlan éjszakákon. Mi legyen. Mi lehet. Aztán döntöttünk.
Megfogadtuk kedves, emberbarát kihallgatóm tanácsát. Okos
voltam. Pénteken volt a temetésed és mi csütörtökön elhagytuk az országot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése