Ha kérdeznéd

Ha kérdeznéd, elmondanám neked, mennyire meglepődtem, mikor a konyhámban elmondtad, megint gyermeket vársz. A kertben ugatott a kutya, a lányom az öccsét pesztrálta a teraszon, behallatszott, amint a kicsi döcögve nevet, az öt hónapos pici lányod meg ott szunyókált a babakocsiban a diófa alatt. Emlékszem, ribizlit passzíroztam a gyerekeknek, és mikor kimondtad, megbillent a kezem, aztán néztük, amint a ribizlik apró vércseppekként szertegurulnak. Nem néztél rám, a ruhádat igazgattad, mindig irigyeltelek, hogy alig négy hónap alatt milyen szépen visszafogytál. Szóval, mondtad az övednek, segítesz, ugye.                                                                                                                                                       Azt, hogy valaki nem akar ilyen gyorsan másik gyereket szülni Ceausescu Romániájába, minden körülmények között megértettem. Álldogáltam hajnalban épp eleget a bolt előtt egy liter vizes tejért, szaladgáltunk pánikban gyógyszerért, ha valamelyik gyerek megbetegedett és vittük haza diadalmasan az undorító, lilára fagyasztott csirkét, mely maga volt a biológiai csoda a hat lábával. Vajat, sajtot, húst még mutatóban sem láttunk és karácsonykor megverték a férjemet három darab banánért.                                                                                                                                                                                  Az, hogy mit élsz meg nap mint nap egy alkoholista férj mellett, sosem volt téma közöttünk. Bár a család figyelmeztetett az esküvő előtt, te konokul tartottad magad az esküdhöz, és nem jöttél panaszra. Csak álltam ott és éreztem, elönt a szeretet és szánalom irántad. Hirtelen elgyöngült kezem-lábam, és arra gondoltam, míg guggoltunk a ribizlik fölött, hogy van anyád, apád és férjed meg testvéred, és te mégis hozzám jössz, hozzám, aki a bátyád révén testvéreddé lettem, és nekem panaszolod el, hogy bajba kerültél, mert nem akarod ezt a gyereket és tőlem vársz segítséget ahhoz, hogy megsemmisítsd. Négy éve ismertél már akkor, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy tudd, én élet párti vagyok, mert szerelemmel kötődöm a férjemhez és boldoggá tesz, ha a gyerekeim szuszogását hallgathatom esténként, elalvás előtt.                                                                                                

Számomra elképzelhetetlen volt, hogy szülés után alig hat héttel széles bőr övet erőltet rád és hasizom gyakorlatokkal kínoz a gyermeked apja, ugyanaz, aki kislánya születése után megpillantva annak gyűrött, piros arcocskáját kijelenti, ez a csúfság nem lehet az ő gyereke.  Napokig hánytál ezután, gyógyszer híján naponta háromszor vittük neked a kamillateát a kórházba, más segítség nem volt. Nem tudhatom azt sem, milyen lehetett pár hetes babával magadra maradva várni egy fűtetlen lakásban, mikor keveredik haza a férjed a kocsmából s aznap este milyen gyakorlatokat végeztet veled a tökéletesen lapos has érdekében.                                                                                                      Hogy a leszorító öv vagy a fáskosár cipelése miatt lettél beteg, az szinte mindegy is, jártad a nőgyógyászt, aztán váratlanul megfogant a gyermek, az apa szerint a nőgyógyásztól. Azt gondolom, ez lehetett az a pont, mikor eldöntötted, nem kell. Sem a gyermek, sem az apja.  Hiszem, hogy adódhat olyan pillanat az életben, mikor legszívesebben két lábbal rúgnánk szét magunk körül a világot. Ilyenkor a dühünk gyakran afelé fordul, aki a legvédtelenebb.                                                             Majd három órán át próbáltalak rábeszélni a gyerekre. Ígértem fűt-fát, kisruhát, babakocsit, ágyat, még több segítséget, csak ne öld meg. Testvére lesz a lányotoknak, nem marad egyedül a világban és lesz még valaki, aki az arcotokat viseli majd, ha már nem lesztek.                                                                                                              Mikor kikísértelek, piroslott a ribizli leve a karodon. Lenyaltad, fintorogtál, savanyú. Nem baj, mondtam, majd megcukrozzuk. Nevettünk, a kislányod nagyokat rúgott a kis nyári takaró alatt. Még kedvet csináltál nekem a gyerekhez, mondtad és megpusziltad a fiam. Hogy milyen mélyre temetted magadban a kétségbeesést, az pár nap múlva derült ki.                                                                               Villamos kalauzként dolgozott a nő, akit végül megkerestél. Hogy tiltott, és életveszélyes azt tudtad, mégis odafeküdtél a viaszosvászon konyhaasztalra és átengedted szép fiatal testedet egy sarlatánnak, aki egy kikalapált bicikliküllővel, egyetlen mozdulattal átszúrta a méhedet. Tudom, nem haragudtál akkor sem, mikor a már elviselhetetlen kínok után az orvos ránézett szegény meggyötört, kivérzett testedre és rögtön a milíciát hívta. Akkor olyan idők jártak, az állásával játszott, börtön járt érte, ha nem jelenti azonnal. Az már az ő külön pechje volt, hogy húsz évesen ott haltál meg a kezei között.

Ha kérdeznéd, én elmondanám, hogy azóta siratunk.