Nem mondhatni, hogy fájt neki, mikor első gazdája
óvatlanul belemarkolt kócos sörényébe és megrántotta a fejét. Inkább furcsa
érzés volt, de nem rossz. A ringás mozdulatait rég begyakorolta az öreg
asztalos faforgács-illatú műhelyében.
Csak tartsd magad egyenesen, simította végig az eres
kéz, míg fűrészporral tömött fejét a kis fa ülőkéhez rögzítette. Ő türelmesen
várt, míg két, mindig csodálkozó üvegszeme a helyére került, hímzett pofájához
kis bőr kantárt erősítettek és diópáccal kenték ívelt talpait, majd miután sörényét
is átfésülték és helyére fűzték, enyhe remegés futott át szikár fa testén és
finoman meglódult. Éjszaka volt. A műhelyben szundikáló gyaluk és faforgács
kupacok álmodtak, egy sarokban halkan motozott egy egér és a hintaló csendesen
dúdolva ringatózott magában. Próbálta elképzelni egy gyermek érintését, örömét,
ahogy ő majd elrepíti és megvigasztalja, aztán elszundikált. Pár napig
porosodott még a polcon, majd egy hideg, fénytelen reggelen egy vásárban
találta magát. Újságpapírt terítettek alá, mellette kis sámlik, polcok és
dobozok kellették magukat. Unatkozva nézegette a tömeget és elgondolkodva ringatta
magát, mikor egy család állt meg előtte. Finom asszonyi kéz simította végig, ő
kacéran megrengette a farát és boldog öröm gyúlt szívében, mikor az öreg mester
óvatosan felemelte és újságpapírba csomagolta.
A kis ház szobájában, apró rácsos ágyban egy szőke
kisfiú kalimpált. Fürtös feje kíváncsian kandikált ki édesanyja karjaiból és
mikor apja felkapta és leültette a szőnyegre, a hintaló elé, kövér karjai mohón
kaptak felé. Csak óvatosan, hőkölt vissza, mikor kis gazdája először
kapaszkodott sörényébe. És tényleg nem fájt. Mikor a kis test súlyát óvatosan
átvette, érezte, amint ülőkéje körül öleli és szilárdan tartja. Na, hajtsd
magad, biztatta szelíden az anyja és kis lábak bizonytalanul mozdultak. Nem
történt semmi. Gyerünk, mozdult az apa keze segíteni, ám ebben a pillanatban a
hintaló egészen kicsit meglódult, míg a kis kezek megragadták sörényét.
Segítenem kell neki, cikázott át rajta az öröm, és óvatosan átvette az ütemet. Gingalló, szent ajtó, pattanj fel, hintaló, szállt
a dal naphosszat és ő boldogan ringott, ha vigasztalt, vágtatott, ha tanított
és repült, ha álmodtak. Igen, álmodtak, mert kis gazdája sokszor belealudt a
létezés fárasztó iskolájába. Volt, hogy spenót borult a nyakába és tej csorgott
az oldalán és egyszer ugyan, csak egyetlen egyszer, de fel is borultak.
Akkoriban már többet szaladgáltak a kis lábak és a hintalovat csak kantárjánál
fogva huzigálta a mindig mocskos kis kéz, mikor egy rossz mozdulattal rádobta
magát és hirtelen feje tetejére állt a világ. Ő csodálkozott, a gyerek
ordított, az apa meg megvakarta a fejét, és azt mondta, eladom a hintalovat,
már úgysem játszik vele, kinőtte. Ő tiltakozni akart, hogy dehogynem és
különben is, az eséstől megsérült egyik talpán a funír és a sörényében is
maradt még egy kis beszáradt tejbegríz, tehát itt még szükség lenne rá, ám az
asszony másnap reggel szépen letakarította, megigazította egyik meglazult
üvegszemét és azt mondta, eredj, pacika. Kis gazdája még aludt, mikor elvitték
és a hintalónak biztosan jól esett volna, ha meglátja, amint ébredése után
sírva keresi, ám az apukája megvigasztalta egy vadonatúj pöttyös labdával.
Új helyén ketten osztoztak rajta, két teljesen
egyforma kisbaba kövér karja ölelte át a nyakát, barna szemük azonos
tekintettel vizslatta kötőfékét, ám ő érezte, hogy egyikük szíve más ütemben
ver, és ha a ringásban megfáradó kis test fáradtan elernyedt, ő dúdolva
ringatta tovább. Testvére egészséges vágtáit megadóan tűrte, kalimpáló kis
kezei vadul markolták gyérülő sörényét, míg az erős lábacskák nagyokat rúgtak.
És elérkezett az idő, mikor a beteg testvér hosszú útra indult, ahonnan nincs
visszatérés, ám esténként, mikor a sírásba belefáradt asszony halkan becsukta a
gyerekszoba ajtaját, néha még megjelent egy testvérét kereső kisfiú bizonytalan
árnya és a hintaló vigasztalóan ringatta.
A család költözése után üresen maradt a ház. Egy mázát vesztett zsírosbödön és két csorba
virágcserép között szomorkodott. Kicsit megijedt, mikor idegen emberek jelentek
meg és durva kézzel egy poros, sötét kamrába dobták. Egy fáskamra, nézett körül
dobogó szívvel. Farakás állt katonás rendben egyik oldalon, hordók, amott
fejsze éle csillant hideg rosszindulattal. Eszébe jutott, amit az öreg asztalos
műhelyében suttogtak a szerszámok. Előbb-utóbb mind a balta alatt végzitek,
zizegték gonoszan a forgácsok és hangosan sikoltottak, ha az öreg megrakta
velük a kis dobkályhát. Szomorúan lehajtotta a fejét, szeme bágyadtan
csillogott és mikor egy kíváncsi egér óvatosan megrágcsálta a sörényét,
indulatosan megringatta magát. Apró pókhálók lepték el a sörényét és egyre
sűrűbben álmodott simogató, tépkedő gyerekkezekről.
Egy nap nyikorogva kinyílt a kamra ajtaja, a napfény
megcsillant a hintaló ámuló szemén.
Jó lesz, nagyon jó lesz, mondta boldogan egy
édesanya, míg az apa óvatosan kihalászta a limlomok közül. Haza vitték. Felzúgott
egy porszívó, kicsit csiklandozta a sörényét az óvatos ruhakefe, majd egy
nedves ruhával szépen áttörölték. Mintha új lenne, lelkendeztek a szülők és az
asszony egy kék szemű, barna hajú kislányt ültetett óvatosan a hátára. Dundi
ujjacskák kapaszkodtak fakuló sörényébe, kék szemek bámulták ámulva és ő
boldogan ölelte magához. Nézd, Panka, egy hintaló, igazi hintaló, suttogta az
anya, és ő szédült örömmel hintáztatta a kicsiny lábakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése