Állatságok 2.

Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint egyszer átlépünk a túloldalra.

Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.

Terike, a drótbajszú királykisasszony

Már a mama, Minus kisasszony, lecsúszott szerelemgyerekként született egy sziámi hercegnő és egy deli cirmos mindent elsöprő szerelméből.

Minus örökölte anyja kék szemeit, testének gracilis vonalait, élénk hangját, és apja elmosódott tigris mintáját fehér bundáján.

Ellenállhatatlan volt. Titokzatos kék pillantásának és a lakás valamely pontjáról folyamatosan hangzó, fülsértő nyávogásának nem lehetett ellen állni. Mindent akart, és mindent kapott.

Ahogy mi is tőle. Szerelmes puszikat hajnalonként, szemrehányó, jeges pillantást dorgáló kurrogással, mikor hazaérkeztünk, és nem volt időnk őt rögtön és azonnal ölbe venni.

Ilyenkor lábunkba akaszkodott és fültől fülig érő szájjal keservesen nyávogva panaszolta hiányunkat.

Hiába volt a kert, a kutyák, és a másik macska társasága, ő egyedül csakis minket vágyott.

Aztán egy szerelmes tél végi napon megtörtént, ami ilyenkor szokott, mert fel-fel tűnt egy derék zoknis kandúr, ki névjegyét többször is ajtónk sarkánál hagyta.

Minus gömbölyödött, egyre szelídebb lett, és a végén már nem kívánt semmit, csak hullámzó hasával heverészni a háziak ölében, míg odabenn ádáz csatákat vívtak jobb helyekért születendő kölykei.

Akik aztán a fürdőszobában látták meg a napvilágot egy vasárnap délután, három stramm kandúr, és a végén egy kis vakarcs, fekete-vörös cica lány.

Terikét szépnek a legjobb indulattal sem lehetett nevezni, ezért nem is csodálkoztunk rajta, hogy nem kellet senkinek, a nyakunkon maradt.

Vörös foltocskái, mint elkent pacák egy fakó bársonyon, nem voltak elegánsak, de Terikének szíve volt, arany szíve, és szemének borostyán fényű kicsiny lámpásai bevilágították és meg szépítették hétköznapjainkat. Drótbajszú királykisasszonyunk kis koboldként járt-kelt a házban, esténként lábunkhoz telepedve felizzította szeretetének kicsiny dobkályháját, aranyszemei üzenték, csak aludjatok, majd én őrzöm az álmotok. Reggelre mindig a fejünknél ébredt és ébresztett, apró, csiklandós puszikkal. Terikét könnyű volt szeretni, úgy járkált a világban, mint mindig csodálkozó, de elfogadó szeretetű vénkisasszony, alkalmazkodó volt és halk, éjszakánként puha takaró, ételosztásnál nem tolakodó, drótbajsza végén remegő, apró husikák jelezték, jól lakott.

Túl a kis műtéten, mikor egy életre megszabadítottuk agresszív kandúrok tolakodó zaklatásától, csendes, de bohókás, szeretetre méltó hálótársunkká szelídült, ki érkezésünkkor a kutyákkal tolongva várt ránk a kapuban. Mindig.

Csak egyszer nem. És utána soha többé már. Bohókás kis koboldunk szörnyű véget ért, kert szomszédunk többszörös macskagyilkos kutyái végeztek vele.

Esténként, ha rákezdik a tücskök, és a kertben ülök, hallani vélem bársony lépteit, látom villanni szeme aranyát, és érzem, ahogy vékony kis teste elhelyezkedik a karjaimban. 

A szívem fölött.