Állatságok

Családi ikonosztázunk állandó szereplői az állatok. Kutyák, macskák, teknősök, papagájok meg galambok tolonganak és repkednek majd körülöttünk, ha, hitem szerint egyszer átlépünk a túloldalra.

Velünk élő állatbarátaim megérdemlik, hogy megörökítsem őket, álljon itt e pár sor az ő emléküknek.

Fidi

2001 nyarán, egy hideg esős napon, munkahelyem ablakán kinézve megláttam egy csatakos szőrgubancot, amint mélységes szomorúságában fejét lógatva elfeküdt a vizes fűben.

Fél óráig áltattam magam különböző kifogásokkal, biztosan gazdáját várja, elkóborolt a szomszéd házból stb., mikor rászántam magam és kimentem hozzá. A világ legszomorúbb tekintete nézett vissza rám, ahogy megszólítottam. Jössz?- kérdeztem, és ő nagyot sóhajtva feltápászkodott. Benn udvarias tartózkodással, de láthatóan kiéhezve evett, ivott, majd elfeküdt a sarokban. Békén hagytam, láttam nem kíván barátkozni. Kis idő múlva megéreztem, néznek, fejét mancsain nyugtatva figyelt, vizes bundája hullámos tincsekbe száradt, barna szemeiben kimondhatatlan bánat.

Férjem hangja, nagy rutinnal, meg sem bicsaklott, mikor jeleztem, kocsival jöjjön értem, mert átmeneti kutya-vendégünk van. Új szerzeményem magától értetődő magabiztossággal foglalt helyet az első ülésen, és otthon is egy angol lord hidegvérével tűrte a macskák tolakodó kíváncsiságát. A legtisztább vonalú arany cocker spániel volt, és két héten át számtalan hirdetésben kerestük gazdáját. Addig ápoltuk csonkig töredezett körmeit, igaz, összegubancolódott bundájának kibontását csak nekem tűrte el. Esténként, míg a nyári kertben üldögéltünk mi ketten, ölembe fúrva aranyszín fejét, hallgatta ígéretemet, megtaláljuk a gazdit, egy nap eljön érte. Aztán hónapok teltek el úgy, hogy a fodros bundája után Fidinek keresztelt spániel a kapu rácsain kukucskálva várt valakire. Várt, sóhajtozott, simogató kezem elfogadta ugyan, de a szíve a Gazdit várta. Ajánlottuk tenyésztőnek, barátnak, ismerősnek, senkinek nem kellett. Gazdakeresésünk sikertelen maradt, és eljött a nap, mikor be kellet látnunk, ez a kutya már a miénk marad. Eltelt a tél, és már jócskán benne jártunk a nyárban is, mikor egy kutyakozmetikus megszabadította loncsos szőrruhájától, és kiderült, finom aranybarna szőre csodálatos minőségű, kutyakiállítások sztárja lehetne.

Fidi igazi individualistának bizonyult, ha vezényszavakkal nyaggattuk, sértődötten nézett ránk, de ha kedve úgy tartotta csodásan apportírozott, ajtót nyitott és macskát terelgetett.

Aztán eljött egy nyári reggel, mikor többé nem foglalta el őrhelyét a kapuban. A hintaágyban olvasva megéreztem, amint örökké nedves orrát a markomba fúrja és szerelmesen felsóhajt. Szerelmesen rebegtette szempilláit, rám szuszogott, aztán lehunyta szemeit. Én lettem az új szerelem.

Kísért aztán sok őszön és tavaszon át, lábam mellől nem mozdulva, állhatatos tekintete mindig az enyémet keresve, ábrándos sóhajjal vetve magát hanyatt egy kis gyomrozásért. Sok kalandon mentünk át, mi együtt. Egyik fülét Afrika-formájúra szaggatta a szomszéd kutyája a kerítésen át, heteken át kezeltem, szedtem ki kullancsot a szeme alól, némán tűrte, csak szuszogása hallatszott, mancsába fúródott gennyes toklászt operáltam ki, hálás puszik kíséretében. Nyolc éven át volt hűséges pajtásunk, idétlen kölyökkutyák mentora, kertünk Cerberusa, macskák türelmes, aranyszín matraca. Vesebetegség támadta meg, és dacára bátorságának, amivel újra és újra talpra állt és a húsmentes diétának, amellyel segíteni próbáltunk, nem lehetett megmenteni.

Reggel még elköszöntünk, de nem várt meg, mire hazaértünk, kedvenc helyén, az aranyvessző bokor alatt aludta örök álmát.