Tulla és Encián

Két Nap ragyogott az égen, mikor Tulla hercegnő megszületett. Aranyszínben tündökölt az egyik, ezüstösben pompázott a másik. Soha nem látott bőség és boldogság volt a világon.

Reggelente aranyban fürödtek Gug király városainak tornyai, megcsillant a fény az emberek sarlóin, kapáin, ahogy a mezőre indultak dolgozni, és színarany búzát csorgattak a zsákokba csépléskor. Alkonyat után ezüstbe öltöztek a fák és a folyók vizei, ezüst halak fickándoztak a halászok hálóiban és még a macskák is ezüstös egérkéket fogtak a magtárakban. Nem volt sötét, nem volt hideg és nem volt félelem. Énekszótól zengtek a falvak és a városok, s a megszületett gyermekek kicsinyke fénylő napot viseltek a homlokukon.

Tulla hercegnő homlokán is ott ragyogott a nap, fényével csak haja aranya vetekedett. Bőre fehér volt, mint a tavaszi hóvirág szirma, szeme kékje az ibolya virágé. Nemcsak szép volt Tulla, hanem okos is. A királyné halála után Gug király oldalán tanulta az országlást. A nép szerette, mert igazságos volt, mint az apja és érző szívű, mint meghalt édesanyja. Ha aranyvirágot szedni indult a rétre, gyerekek csapata követte, s neki mindenkihez volt kedves szava, simogatása és mosolya.

Egyik nap vadászni indult Gug király, karcsú szarvasokat űztek az aranyló dombok között, mikor egy tisztáson feketébe öltözött nénét találtak, de nemcsak a ruhája volt fekete neki, hanem az arca, de még a szeme is. Csak a haja volt színezüst, hogy csak úgy villogott ki a fekete kendője alól. Kérdezgették, szólongatták, de bizony senkinek nem válaszolt, csak sírt keservesen, fekete könnyeket hullajtva. Gug király legkényelmesebb hátasára ültette, hazavitte, megetette, megitatta és Tulla gondjaira bízta.

Szép ezüst rózsalugasba ültette Tulla a Fekete Nénét, kedvesen szólt hozzá, fekete arcát simogatva vigasztalgatta, kérdezgette, miért hullajtja a könnyeit.

Az aranyszín kakas éppen elkukorékolta a hajnalt, mire elapadtak a Fekete Néne könnyei, és elpanaszolta magát. Nénje volt ő a Fekete Királynak, onnan menekült, az Éjszaka birodalmából, ahol sosincs napfény, sötétben és hidegben élnek az emberek. Arcuk már egészen fekete az éjszakától és fagytól és a rettentő haragú Fekete Királynak dolgoznak egész életükben. Elszomorodott erre a hírre Tulla hercegnő, elképzelte a hidegben, sötétségben szenvedő embereket és gyermekeket, majd Gug királyhoz futott, segítene-e kiszabadítani szegényeket.

De a király éppen követeket fogadott. A Fekete Király, megtudván, hogy Néne elmenekült birodalmából, rettentő haragra gerjedt. Ám hiába kérte vissza a szökevényt, Gug király udvariasan elbocsátotta a követeit. Ezért bosszút esküdött, éjszín paripákon vágtató sárkányfejű katonái elárasztották Gug király országát, nem irgalmazva senkinek. Rémületes, vörös szemű sárkányfejük fekete füstöt fújt az emberekre, amitől azok azon nyomban kővé változtak. Bizony, kietlen pusztasággá lett Gug király virágzó birodalma, mindenfelé fekete kövek hevertek, kihalt az ének, a nevetés.

De ami még nagyobb baj volt, a Fekete Király irgalmatlan haragjában lelopta a két Napot az égről, és egy átlátszó üveghegybe zárta őket, a két birodalom határán. Halványan világított a két nap, szürkeségbe borult Gug király birodalma.

Összedugták a fejüket a királyi tanácsnokok, hét nap-hét éjszaka tanakodtak, végül a király javaslatára elhatározták, vitéz ifjakat toboroznak a Napok kiszabadítására, s akinek ez sikerül, bátorságáért Gug király megjutalmazza a legnagyobb kincsével, azaz megkapja Tulla hercegnő kezét.

 Így is történt, sorra jöttek a bátor ifjak, Gug király maradék népének színe-virága, ám akármilyen bátrak és vitézek is voltak, az Üveghegy oldalán egy sem bírt felkapaszkodni, s mind egy szálig elvesztek, mikor a Fekete Király sárkány serege lecsapott rájuk.

Telt-múlt az idő, Gug király már szinte belebetegedett a bánatba, mikor egy szép napon egy addig ismeretlen vitéz kért bebocsátást a palotába. Vállán fekete nagy madár, egy holló ült, és az ajtónállók alig akarták őt bebocsátani, azt hitték, talán a Fekete Király embere lehet.

Encián volt ez a vitéz, a hollófekete hajú, aki meghallván Tulla szépségét és Gug király szomorúságát, elhatározta, segít kiszabadítani a Napokat.

Gug király szomorkás mosollyal fogadta, vállát veregetve édes fiamnak nevezte, Tulla rávillogtatta szeme kékjét, óvatosan megsimogatta a holló éjfekete szárnyait, és finom selyem keszkenőjét nyújtva neki, útjára bocsátotta őket.

Elindult Encián vállán a hollóval, akiről senki nem sejtette, hogy ő a Hollók Fejedelme, az öreg Krox apó, a vitéz legjobb barátja. Hét nap vándorlás után megérkeztek a határvidékre, ahol már messziről villogtatta fényét az üveghegybe zárt két Nap.

Encián leheveredett egy bokor alá és csak nézte, nézte a titokzatos üveghegyet. Gondolkodott. Ez idő alatt Krox apó magához hívta holló népét és kikérdezte őket. A kerek világ minden részéről jöttek a nagy madarak, és hozták a híreket. Messze berepülhettek a hollók a Fekete Király birodalmába is, senki nem látta meg őket a sötétségben, ezért is tudhatták meg a hegy titkát. Mert ez a hegy nem is üvegből volt.

Encián és Krox apó megtanácskozták a tennivalókat, majd az öreg Krox hét válogatott holló madárral elrepült Tulla hercegnőhöz a selyemkeszkenővel a csőrében.

Megrettent a hercegnő meglátva Encián madarát a keszkenőjével, azt hitte, odaveszett a feketehajú vitéz is, aki elrabolta a szívét. Keserves sírásra fakadt Tulla hercegnő, a hét holló madár Krox apóval az élen pedig összegyűjtötte a könnycseppjeit a keszkenőben és villámgyors szárnyalással az Üveghegyhez vitték.

Ott már várta őket Encián, a hegy oldalában, aztán ahogy megérkeztek a hollók, öntözni kezdték a könnycseppeket a hegyre. És láss csodát, elolvadt a nagy hegy Tulla hercegnő könnyeitől, mert sóból volt az, nem üvegből! Abban a pillanatban újra emberré váltak fekete kövek, és a Fekete Király gonosz uralma is megdőlt.

Éppen az utolsó cseppecskéket facsarták ki a keszkenőből, mikor nagy robajjal kiszabadultak a Napok, igaz, az egyikre kicsit rácsöpögött Tulla könnye, ezért halványabb lett a fénye.

 Ő lett az ezüstös Hold, az éjszakai vándor, az álmok őrzője, míg nénje, a Nap, azóta is világít és melegíti az emberek világát.

Szeptember

szeretem fényedet,

szeretem mézedet,

szeretem száraz

zörgő lépteidet,

szeretem reggeled

fázós borzongását,

délutáni napod

bágyadt ragyogását,

szeretem a szemed

égkék nevetését,

felhő gyermekeid

víg bukfencezését,

tűnődő estéid

tücsök muzsikáját,

csillagporos dunnád

hideg ragyogását.

Keresztelő az Aranysárkányban

Hiába sütött aznap reggel hétágra a nap, és hiába sertepertéltek már nyitás előtt szomjas atyafiak az Aranysárkány küszöbén, Puszi úr gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Keze szórakozottan törölgette ragyogóra a poharakat, és bár fényesen kacsintott felé a sörcsap rézkarmantyúja, édes maláta illatot eregetve maga körül, ő gondjaiba mélyedve akkor sem eszmélt, mikor régen látott cimborája, Kornweis úr telepedett le a pulthoz.

Kornweis úr testvérbátyja temetkezési vállalkozó volt, ő maga régebben képkeretező kis műhelyéből tartotta fenn magát, lévén agglegény és talán ennek is köszönhette, hogy a háborúban, idejében hírét véve a másvallásúakat fenyegető vészről, sikerült meghúznia magát házvezetőnője padlásán kialakított kamrácskában, s egyben túlélnie azt, ami bátyját és egész családját elpusztította.                                                                                                                          Kis időbe került, mire a háború után Kornweis úr megszokta és kénytelen kelletlen elfogadta az új rendszer diktálta feltételeket. Tiéd az ország, magadnak építed, harsogták vérvörös betűk a plakátokon, csak éppen Kornweis úrnak nem adatott több lehetőség, hogy építsen bármit is, mert kis boltját, amiben olyan otthonosan keveredett a terpentin, a lakkok és a macskahúgy szaga, elsők között államosították. Egészen véletlenül Nagy elvtársnő, a helyi pártszervezet oszlopos tagjának a felesége látott benne fantáziát, és hozzácsapva a szomszédos kalapboltot, megnyitották a fodrászszövetkezet egyes számú üzletét. Nagy elvtárs felesége a háború előtt hajmosó kislány volt, szakmabeli tehát, ezért gyorsan megtették az elvtársnőt a fodrászszövetkezet elnökének.

Kornweis úr egzisztencia nélkül maradt, mint oly sokan akkoriban, de minek vannak a jó barátok, ha nem azért, hogy ilyenkor segítsenek egymáson, nem igaz?

Így történt, hogy Kornweis új karriert építhetett, mármint a helyi fatelep raktárosa, s ebbe a pozícióba nem más segítette, mint Puszi úr, kinek segítőkészsége a háború alatt és után közismert volt.                                                                                                                                        Ő bújtatta annak idején, a kocsma padlásán Szedlacsek Pepit, aki a nyilas pártház mindenese volt, és Salamon urat, akit őrült eszmék késztettek bujdosásra. Az aranyszívű Hankó Malvina, a söntés tündére, bőkezűen gondoskodott az urak kényelméről, s kényeztetésének meg is volt az eredménye, mert miután Szedlacsek úr nyugatra szökött, Salamon úr meg Palesztinába, Hankó Malvina egy kisfiúnak meg egy kislánynak adott életet, ám ő maga sajnálatos módon nem élte túl az ikrek világra jöttét.

Az árvákat Puszi úr nevelte nagy-nagy szeretetben, s most éppen azon törte szegény fejét, miként lehetne megkereszteltetni Julcsikát és Karcsikát ezekben a hívő ember számára igazán nem könnyű időkben, amikor nem, hogy keresztszülőt lehetetlenség találni, hanem a pap is ódzkodik a szentségek kiszolgáltatásától.                                                                                              Na, szerencsére nem mindegyik, mert a közelben lévő, Szent Lászlónak szentelt templom papja, Dászkál tisztelendő atya, elvállalta a szertartást. Ő volt az, aki a haldokló Hankó Malvina számára is biztosította az üdvözülést, feloldozván vélt és valós bűnei súlya alól és ugyancsak az ő öreg házvezetőnője volt az, aki vállalta, hogy a kicsik gondozásába besegít még az elején. Bizony, házhoz járt Nénnyuka jó darabig, mert Puszi úr fogadalmához híven, mit a haldokló anya ágyánál tett, egy percre sem engedte el maga mellől a kicsiket.

Cseperedtek azok szépen, ám egyik este, mikor Puszi úr esti imádságra kulcsolta kezeiket, csak mellbe vágta a gondolat, hisz ezek az árvák meg sincsenek keresztelve! A felszabadulás utáni hónapok zűrzavarában, annyi váratlan és szomorú esemény közepette egészen megfeledkezett róla! Döbbenete csak pár percig tartott, azon túl lázasan törte a fejét, mit lehetne tenni a keresztelő érdekében.

Ahhoz kétség sem férhetett, hogy a gyermekek anyjuk után római katolikus hitben nevelkednek, ám a helyzet még annál is komplikáltabb volt, semmint gondolta. Óvatosan körbejárva a város templomait, szomorúan tapasztalta, legtöbb helyen mereven elzárkóznak a kérés teljesítésétől, volt, hogy a templomot féltette a várható atrocitástól az atya, volt, ahol az életét.

Dászkál atya rövidlátó szeme azonnal felszikrázott a szemüveg vastag lencséje mögött, a kérés hallatán, és rögvest eszébe jutottak hitének vértanúi és mártírjai. Kihúzva zömök, pocakos alakját, vastag állát előrefeszítve szó nélkül megrázta Puszi úr kezét. Szavak nélküli szövetség kötetett ott, az isten házában.                                                                                                            Csak a kivitelezés, az jelentett hallatlan gondot. Ugyanis az atya kicsiny ám szívós nyája körében megjelent a farkas, Márton Dávid személyében.

Zsebtolvajként kezdte a pályafutását Márton Dávid, ám mire a háború végén kiszabadult a börtönből, már előbbre lépett a ranglétrán és kasszafúróként debütált. Volna. Ám valami hiányzott belőle, ami még a kasszafúrás „mesterségbeli” tudásának gyakorlásához is alapvetően szükséges, az alázat, és a tudás. A tudás még meglett volna, elvégre minden megtanulható, ám az alázat meg a betyárbecsület végképp hiányzott, ezért feldobta társát, bízva abban, hogy a rendőr elvtársak cserébe elnézik kisebb stiklijeit.

Nem így történt, aztán egyik nap ott találta magát a rendőrkapitány asztalánál, füle, szeme égett a pofonoktól és épp aláírt egy papírt, amin vállalta, hogy beépülve a klerikális reakció soraiba, rendszeresen informálja összekötő tisztjét a templomban és a hívek között történő eseményekről.

Templomszolga lett Márton Dávid, a Szent László templomban, s egy idő múlva már lelkesen dézsmálta a misebort meg a perselyt, és hasonló lelkesedéssel vitte a híreket miséről, papról, hívekről. Óvatlan volt és önhitt, egy hónap múlva az egész gyülekezet tudta, áruló férkőzött soraikba, kit háta mögött csak Júdásnak hívtak. Márton Dávid személye jelentette tehát a legnagyobb gondot Dászkál atya számára, ám ez is megoldódni látszott.

Egyik este ugyanis, bár szigorúan csak zárás után, Dászkál atya besurrant az Aranysárkányba és komoly megbeszélésbe merültek a ragyogóra pucolt sárgaréz pultnál. Csak négyen voltak, Puszi úr, Dászkál atya, meg a két keresztszülő, Nénnyuka és Kornweis úr. A petróleumlámpa fénye sejtelmes arabeszkeket rajzolt a falra, s ők négyen az őskeresztények sötét katakombáit képzelték maguk köré.

A megbeszélést tett követte. Egy vasárnap, kora reggel, még nyitás előtt Dászkál atya köpcös kis alakja kopogtatott be az ajtón, aztán Nénnyuka érkezett szokatlanul ünnepélyes öltözetben, angol kiskosztümje naftalintól illatozott, kis fonnyadt nyakán a keményített csipkegallér alatt szerény gyöngysor bújt meg, diónyi kontyát teknőcfésű szorította. Majd Kornweis úr is befutott, kissé lihegve, bepárásodott szemüveggel, szokatlanul hosszú felöltőben. Mikor mind együtt voltak, Puszi úr lépett be, nyakán szorosra gombolva az ünnepi ing, egyik karján a frissen mosdatott, masnis Julcsika, másik karján, félig nyakába csimpaszkodva az angyalfürtű Karcsika. Csend volt. Mint a templomban. Aztán papi ornátusában Dászkál atya lépett elő, szépen elrendezgette megszentelt kellékeit a fényesre sikált pulton, majd kezdetét vette a szertartás, a maga ünnepélyes ritmusában. Kérdések és válaszok keringtek a maláta szagú csendben, s csak a gyermekek szepegése hallatszott, amint az atya szentelt vízzel megöntözte fejecskéjüket. Julianna, suttogta Nénnyuka, majd öreges mozdulattal felcsatolta gyöngysorát a kicsiny nyakra. Károly, dörmögte Kornweis úr, és nehézkésen egy aranypénzt dugott a kisfiú markába. Sok szó nem esett, hullottak a megszentelt cseppek, és Kornweis úr suttogta a héber áldás szavait.

Odébb egy komlóillattól megittasodott légy járta mámoros táncát az ablaküvegen.