Bugyi-király

Ha valami felpezsdítette az elvtársnők irodai robotban megfakult életét, az a kedd volt. Keddenként a nap is vidámabban kelt, már ha nem esett, a jó Rákosi Mátyás arcképe is mosolygósabb lett a falon, Abszolút elvtársnő, Borsos elvtárs titkárnője pedig ilyenkor dupla annyi lakkot fújt terebélyes kontyára, mint egyébkor és szívdobogva várta, hogy megjelenjen Tapicki Gedeon, a Bugyi-király.

-Tanuld meg fiam- mondta Tapicki mama a kis Gedeonnak, mikor az óvodából először sírva jött haza,- a te apád az Ismeretlen Katona. Ne bőgj, törölte kötényébe kisfia orrát, és nyögve megemelte a mosogató dézsát, egyetlen mozdulattal kisuhintva a vizet az udvar örökkön nyálkás kockaköveire. A kis Gedeon esténként ismeretlen édesapjára gondolt, míg a mama vendégeit fogadta a függönnyel leválasztott konyha nyikorgó tábori ágyán.  A mamának vádlijáig ért barna hajfonata, ha kibontotta, és olyan szép volt kiscselédnek, hogy a bolondos Vályi gróf megfestette, miután legyűrte a mindig mosogatólé szagú cselédszobában. Háború volt akkoriban, és a mama megszánta a szomorú szemű, sebesült bakát, aki mindig ott könyökölt a katonakórház kerítésén, mikor a piacra ment. Kétszer ölelte, harmadjára már nem találta, és mikor a kis Gedeon megszületett, éppen Isonzónál aratott a halál, és a szomorú szemű baka sosem tudhatta meg, hogy fia született. Mama nevelte Gedeont, takarított, vasalt úri házaknál, esténként pénzért szerelmeskedett a kis ágyon, de mindig felismerte az adódó lehetőségeket. Ezért mikor a második világégés közepette közeledett az ostrom, gondolkodás nélkül elfogadta a nyilas érzelmű házmester ajánlatát, és felkapaszkodott vele a nyugatnak induló teherautóra. Nagy bánatára Gedeon éppen üzleti úton tartózkodott, és nem tarthatott vele. Igen, mert időközben Tapicki Gedeon felnőtt, megemberesedett, és ha bajuszát angolosra fésülve belenézett a tükörbe, szakasztott Jávor Pál nézett vele szembe. Dióolajjal ápolt, simán hátrafésült haja, angol szövet felöltője stabil egzisztenciát sugallt, magabiztos fellépése fél üzleti siker volt, mert, ahogy a háború kitört, ő egyből észrevette az abban rejlő egyéni lehetőségeket. Elfelejtett, kis vidéki boltokat kutatott fel, selyemharisnyát, szappant, női piperéket vett potom áron és árult méregdrágán a fővárosban, természetesen stabil vevőknek. Az üzlet szépen virágzott, minél nagyobb lett a nincs, annál jobban. A mama távozását nem élte meg veszteségként, és igaza is volt, mert amint a háború utáni konszolidálódott helyzetben megérkezett az első csomag signora Tapicki feladóval, megérezte, micsoda perspektívák nyílnak a vörösbe borult új világ rendjében. Egészen Rómáig futott a mama a házmesterrel, aztán hamarosan önállósította magát, és kis fehérnemű kereskedést nyitott a via Fragola-n, közel a templomhoz. A csomagok hol jöttek, hol nem, ám a régi rend megfordult. Gedeon vidéken házalt a pesti csomagokkal, majd rájött, legegyszerűbb irodákat megkeresni, hol csillogó szemű elvtársnők géppuskaujjakkal verik a gépbe a párt legszeretettebb Fiának legújabb útmutatásait a jólét felé vezető úton.

 Mikor Borsos elvtárs betért mindennapi ebédjéért az Aranysárkányba, nem sejtette, hogy titkárságát tizenkét nő rohamozza meg, minden kedden. Nem kellett sietni, Puszi úr, a vendéglős utasítására, Nénnyuka frissen készítette Borsos elvtárs kedvenceit, ebéd után meg jól esett tempósan elkortyolni a kisfröccsét és belebólogatni a délutánba az újság mögött.

Ezenközben tizenkettő, mindenre elszánt elvtársnő állta körül remegő izgalommal a gondosan lepakolt íróasztalt, míg Gedeon elvtárs, azaz a Bugyi-király, őszülő halántékán simítva, biztos kézzel felkattintotta kis bőröndjét és hátralépett. A klott és tetra fehérneműk fantáziátlan világába üdítő változatosságot lopott a selyem, a csipke és a legfinomabb batiszt bugyik, melltartók és kombinék felhője. Volt ott púderrózsaszín csipke bugyi Milánóból, vaj fehér Rómából, vadító fekete-vörös harisnyatartó Párizsból, vagy öt féle. Elragadtatott sóhajok, elismerő cuppanások keveredtek izgatott kotkodácsolással. Selyemharisnyából egy tucatot adott el a Bugyi-király, és nem volt olyan alkalom, mikor a nők ne kaptak volna hajba egy-egy rendkívüli darabon. Egy kacér, az intim helyen átlátszó csipkeszívvel kombinált bugyin két elvtársnő össze is verekedett volna, míg Abszolút elvtársnő diadalmas, ez az enyém, kiáltással Borsos elvtárs fiókjába süllyesztette azt. Levendula-szín habselyem csodát kaparintott meg Zárai elvtársnő, a könyvelői osztály vezetője, ám Verskova elvtársnő, a helyi orosz tolmács felesége, villogó szemekkel kapott utána.

-Elvtársnők, drága elvtársnők, hát ez a pártfegyelem- kérlelte őket a Bugyi-király, és a nagy felfordulásban senki nem vette észre, amint Borsos elvtárs csendben belépett az ajtón.

-Mi ez itt, kérem- kérdezte vértolulásos arccal méregetve az íróasztalát borító bugyikat és kombinékat. Tizenkét tekintet rebbent, tizenkét gyomor szorult el és pillanatok alatt kiürült az iroda.

-És maga, elvtárs- nézett kérdő tekintettel Gedeonra Borsos elvtárs- mi járatban- szólt és elgondolkodva himbált egy bugyit ujja hegyén.

Így történt, hogy estére Borsos elvtárs felesége igen csinos bugyi gyűjteményre tett szert, ám mind közül a levendula-szín habselyem nyerte meg a tetszését legjobban. 

A varázsszemen túl

Alig múlt hajnal három, mikor nagymama után halkan bezárult az ajtó. Felriadt, szuszogva forgolódott, a kis hencser szokatlan fekvőhely volt. Itt a konyhában ebéd után szoktak ledőlni. Pár percre csak, mondta ilyenkor nagymama és mesélni kezdett neki, a hátát vakargatva. Észrevétlen csúszott át az álomba, a kis parasztóra éles kattogása, és a szép, politúros rádió halk zümmögése közepette.  Rendszerint mindig borzosan ébredt, kicsúszott a masni a lófarkából. Nagytata ott ült addigra az asztalnál, körtét vagy almát hámozott neki, aztán uzsonna után rajzoltak. Csuda királylányokat tudott rajzolni nagytata, meg koronás királyfit, lovat meg vasorrú bábát. Kiszínezték és kivágták az alakokat, majd gombostűvel feltűzték a hencser melletti falra, a vastag falvédőre. Így mikor délután felébredt, már alig várta, hogy nagytata folytassa a mesét, amit nagymama elkezdett.

Vajon a kórházban van falvédő és lehetne oda feltűzni valamit? Talán ha rajzolna egy királylányt, reggel megkérné nagymamát, vigye be nagytatának. Nagymama sírt, mikor nagytatát elvitte a mentő, mert lebénult. Apa nem sírt, pakolta a kis cipzáras barna táskába nagytata papucsát, a borotváját meg a fésűjét. Ez még télen volt. De azóta sem engedték haza. A rádió csendesen zümmögött, titokzatos betűk mögött ismeretlen világ. A varázsszem is mese, kérdezte egyszer nagytatától, még régen, mikor nagycsoportos volt. Akkor odaültek a rádió elé, amin sok billentyű volt, mint a zongorán, Ili néninél, és nagytata elmesélte, hogy ez egy doboz, amiben benne van a világ. Városok, mondta nagytata, onnan jön a hang, az énekek, így üzennek az emberek. Ő lábát lóbálva ült a hokedlin, a gombokat csavargatta és figyelte, amint aprókat hunyorgott a varázsszem. Akkor keresztapa is benne van, bólogatott ő, ugye, ott Amerikában. Igen, hümmögött nagytata és aznap már nem mesélt többet.

 Keresztapa ki-ván-do-rolt Amerikába, nagymama sírt, mikor először nem kapta meg az engedélyt, aztán még jobban sírt, mikor rá nem sokkal, megjött a fia a pecsétes papírral. Keresztapa nem búcsúzott el, csak apa tudta, hogy vonatra szállt egy reggelen. Ősz lett, ő meg iskolába ment, mire megjött tőle az első levél. Nagytata sokáig nem akarta elolvasni, nagymama meg este a párnája alá tette, mindig. Ők ketten apával leáztatták a cifra bélyeget a kék-piros mintás borítékról és berakták a gyűjteménybe. Keresztapától kapta a zöld bélyegalbumot, karácsonyra, és apa megtanította, hogy mindig tisztára mosott kézzel szabad csak lapozgatni a hártyás lapokat. Ha keresztapa megjött, letette kis orvosi táskáját a hencserre és felkapta őt, megforgatta, mint a pelyhet, majd megborzolta a haját és azt mondta, mikor nősz meg, Csutka? Fagyit hozott, meg tésztát, a cukrászdából, és mindig lecsepegtette a nyakkendőjét, mikor evett. Aztán fogat mosott, sokáig dörzsölte habos kézzel a fogait, míg ő a kád szélén kuporogva nézte. Utána elővett pár borítékot és óvatosan az asztalra borította a színes bélyegeket. Ma-u-ri-ti-us, olvasta áhítatosan, és csoportosították ország szerint, földrész szerint téma szerint. Volt sportos, állatos meg híres emberes. Itt van Amerika, látod, mutatott egy sárga bélyeget, amin egy szobor tartott valamit a kezében.

Karácsonykor, mikor körülülték a nagy asztalt  nagymama eggyel többnek terített, akkor nagytata felállt és kiment a teraszra cigarettázni, nagymama meg csapkodott és azt mondta, ez a büdös bagó fogja sírba tenni, aztán csak utána ment, a hátára tette a kopott szvetterét. Másnap reggel nagytata nem tudott felkelni és furcsán görbe volt az arca, mikor megpuszilta. A szeme... a szeme úgy csillogott, mint a rádión a varázsszem, csak barna volt, nem zöld.

Mióta nagymama kiáll éjjel a sorba cukorért meg olajért, neki a konyhába ágyaz, a hencserre. Úgy nem fél. Szól a rádió, halkan sustorognak az érthetetlen szavak, néha zenét hall és félálomban álmodik valami történetet az idegen emberekről, ott a dobozban.

Zajt hallott, riadtan felült. A diófa ágai motoztak a konyhaablakon. A csupasz ágak karmos kézként hadonásztak és neki eszébe jutott a boszorkány keze a meséből. Félt.  A varázsszem biztatóan hunyorgott felé, ügyetlenül magára tekerte a takarót és a rádió elé húzta a hokedlit. Nekitámasztotta a fejét a doboznak, a homlokán érezte a hangok lágy zümmögését. Lassan forgatta a keresőgombot, betűzte az ismeretlen neveket. Amerikát kereste, úgy érezte, ha megtalálná, nagytata is hazajöhetne a kórházból. Aztán elfáradt a szeme, a karjára hajtotta a fejét és egyre kevesebbet harangozott a lábával. Álmában nagytata hangján szólalt meg a rádió, és azt mondta, nagyon szereti és még mást is mondott, fontos dolgokat, de, hogy mit, arra nem emlékezett.

 De reggel, mikor hajnalodott és nagymama megjött teli szatyraival és ébresztgetni kezdte, csupa könny volt a szeme.

A régi strandhoz

Mostanság az öreg

kőbékákkal álmodom,

gyermek vagyok, s a

kék csempék csókja

hűvös talpamon

szinte még parázs...

Ugye tart még a varázs,

a nyúlánk nyárfák

ég-vigyázó karja,

a Kálvária-domb

 kis, kanyargó útja

felfelé…

Hiszed-é, hogy a

könyöklő vén platánok

a strand felé, őrzik még

a léptem valahol…

S ha néha  a szívem

furcsán zakatol,

hallom, mint hív

nagyanyám szava...

Ritkán járok haza.