Hófehérke munkát keres -mese felnőtteknek-

Alig telt el két év a mesebeli lagzi után, Hófehérkének elege lett a királyfiból. Az még
hagyján, hogy szájszaga volt és kibírhatatlanul horkolt, de az már idegesítően hatott, hogy
állandóan szerteszét hagyta a koronáját és mindig idegen hercegnők után koslatott. Hófehérke
legalábbis az utolsó percig azt hitte. Aztán egy szép napon hirtelen betoppant az istállóba és
félreérthetetlen helyzetben találta élete párját a lovászfiúval.
Hófehérke nem csinált nagy cirkuszt, csendben rágyújtatta a sárkánnyal a csélcsap királyfira
és szerelmére az istállót. Később zaciba vágta a koronáját, összecsomagolta pár hintónyi
ruháját, fátylát és cipellőjét, majd az első fapados járattal elutazott.
Hogyhogy hova? Természetesen a törpékhez. Látni akarta őket és a helyet, ahol egykor
élt, hajdani kis lakótársait, akikkel annyi vidám napot töltött. Ám hiába kereste barátait, az
ismerős tisztáson négysávos út terpeszkedett, s a kis ház helyén bevásárlóközpont épült.
A biztonsági őr, aki elmondása szerint régebben apja udvarában vadászként szolgált és
valahonnan ismerősnek tűnt számára, elmondta neki, hogy a bányát privatizálták, a törpéket
elbocsátották, ezért kénytelenek voltak profilt váltani.
A kis Kuka például sikeres logopédus szakrendelést vezet, Szundi egy matrac boltot
üzemeltet, Morgó pedig megtért kispapnak. Egy pénzbehajtó társaság főnöke lett a jó
Szende, Tudor meg egy sikeres vállalkozást visz, ahol gazdag megrendelők elhízott macskáit
tanítják egerészni. Vidor szépen prosperáló temetkezési vállalkozóként ért révbe, míg
Hapci fröccsöntő üzemet nyitott. A gonosz mostoha először szépségszalont üzemeltetett a
környéken, majd átvette egy nagybani gyümölcs lerakat vezetését. Ez elég jól ment neki, mert
ősztől összeállt egy hajléktalan sárkánnyal és télen sült almával bizniszeztek.
A hírek elkeserítették Hófehérkét. Hova forduljon, mihez kezdjen? Hol találna magának
becsületes munkát?
Végig gondolta magában, mi az, amihez ért. Eszébe jutottak az áttáncolt vidám esték a
törpékkel és jelentkezett egy hirdetésre, ahol táncos lányokat kerestek egy közeli bárba. Ám a
tulajdonos, miután jó alaposan végigmustrálta Hófehérkét, kijelentette, hogy túlkoros ehhez a
munkához, legfeljebb vécés néninek veheti fel négy órában bejelentve.
A következő álláshirdetés, amire jelentkezett szakácsnőt keresett egy olcsó kifőzdébe. A
kínai tulajdonos próbára tette Hófehérke főzőtudományát, ám mivel nem vagy csak alig tudta
megkülönböztetni egymástól a szecsuani és a pekingi csirkét, nem alkalmazta.
A sors gyönyörű hanggal áldotta meg Hófehérkét, ezért boldogan jelentkezett a híres
tehetségkutató műsorba. Egészen a második válogatásig jutott, ám mivel nem volt hajlandó
intim szolgáltatásokat nyújtani a kopasz, lábszagú producernek, kiszavazták.
Ám Hófehérke nem esett kétségbe. Eszébe jutott, milyen ügyesen varrogatta a törpék szakadt
ruhácskáit, ezért felkeresett egy szabóságot és felajánlotta szolgáltatásait: gombfelvarrás,
foltozás, stoppolás. A tulajdonos sírógörcsöt kapott, mikor meghallotta ajánlatát, és elmondta,
kizárólag egy megrendelése volt a múlt hónapban, ezért holnaptól már ki sem nyit.
Mit tegyek, töprengett Hófehérke, majd elszántan benyitott egy óvodába, ahol a kapun kis
cetli hirdette, munkaerő felvétel itt. Milyen jó lesz a sok apróság között, táncoltatja, nevelgeti
őket, pont úgy, mint a törpéket. Ám öröme korai volt, ugyanis nem ismerte a Montessori
óvodapedagógia alapjait sem, így érzékeny búcsút vettek tőle.
Hazafelé bandukolt nagy búsan, mikor meglátott egy hirdetést, ahol lányokat kerestek
filmforgatáshoz. Hófehérke soha életében nem forgatott filmet, így aztán bátran jelentkezett.
Nem bánta meg. Így kezdődött mesébe illő filmes karrierje. Azóta Hókefélke művésznéven
befutott pornósztár lett és mesés felnőtt filmeket forgat egy ismert producerrel.

Hogyan nem lettem besúgó

Talán még ki sem hűlt a tested, ott voltál valahol a proszektúrán, azt hiszem, mikor halálod
hírére összeszaladtunk anyádéknál. A tény, hogy húszévesen meghaltál azon a hajnalon, mert
egy sarlatán átszúrta a méhedet egy kikalapált bicikliküllővel, nos, ez az egész olyan
hihetetlennek tűnt, hogy csak a szoros családi összekapaszkodás segített elviselni a tudatot,
meghaltál. Nem vagy már. Nem fogod felnevelni a lányodat, nem temeted el anyádat, nem
leszel ráncos, zsémbes vénasszony, és nem ülteted térdedre az unokádat. Sógornőkként sem
fogunk többé fagylaltozni együtt a sarki cukrászdában. Ilyenek jártak a fejemben, a férjem
zihált mellettem, mikor csengetés után egymás karjába estünk anyáddal. Egyedül apádnak
volt annyi lélekjelenléte, hogy a fia után rohanjon a konyhába, mert az már ölte a férjedet.
Nem volt épületes a látvány, nekem elhiheted, a férjed részegen térdelt a földön, taknya-nyála
egyben, a bátyád őrjöngve éppen arra készült, hogy megszabadítsa a világot egy
alkoholistától, aki a halálba kergette az öt hónapos kislánya anyját. Ha börtönbe megyek,
akkor is kitaposom a belét, zokogta a férjem, de aztán hárman lecibáltuk róla. Innentől
elszálltak az érzelmek, lecsendesedtünk, csak ültünk bénán, szavakra nem is emlékszem.
Mintha anyád mesélte volna, hogy miután elabortáltad a gyermeket, akit nem kívántál erre a
világra, fájdalmaid lettek, egyre nagyobbak, aztán leállt a veséd, kék lett a szád és apád látta,
tudta, jaj, nagy a baj, menni kell, bármi áron. Mindegy már, ha ki is hívja az orvos a milíciát,
csak megmentsenek valahogy. Az ügyeletes orvos rád nézett, nem lesz semmi baj, mondta és
tárcsázta a rendőrséget. Nem akarom, ezek voltak az utolsó szavaid. Így mondja anyád. Apád,
lenn a portásfülke előtt összeesett, mikor lekiáltottak neki. Még hazamehettek, még
telefonálhattak, még összekapaszkodhattunk.
A csengő. Rémlik, apád ment ki, van öt percük, mondta a kis szektorista, és még emberséges
volt, mert engedte, hogy anyád bevegye a gyógyszerét. Valami állati szaga volt a
rabszállítónak, a lekopott festék alatt a büdös fém és izzadság szaga, a félelem szaga. A
félelemnek íze is van, tudtad? Fémes íze volt a számnak, kapaszkodtam a férjem kezébe,
anyósom is karolta apádat, a sógor csak ült, ahogy rázta az autó és folyt a taknya. Adott
pillanatban nevethetnékem támadt, mit keresek én itt egy rabszállítóban, mikor otthon már
felkelt a fiam, pelenkáznom kéne, három éves nővérének meg ebédet főzni. Mellettünk
elsuhantak a jól ismert épületek, villamosra vártak közömbös emberek, aztán kinyílt majd
becsukódott mögöttünk a kapu. Majdnem elröhögtem magam, vigyen el a milícia, jutott
eszembe a jókívánság, egy akkori vicc csattanója, mikor megálltunk. Bénultan tűrtük, hogy
szétválasszanak minket. Mint egy bábu. Tűrtem, hogy egy üres irodába tereljenek. A férjem
még visszanézett rám. Vigyázz, üzente a szeme.
Az iroda. Úgyis mondhatnám, innen kezdődött az én új kis időszámításom. Csak négy fal,
légyszaros íróasztal, a falon Románia térképe meg az obligát fénykép. A Kárpátok Géniusza
fél profilját mutatja, ajkán bizakodó félmosoly. Átlagos iroda. És mégis, mennyi minden
történt itt még estig.
Én addigra már magamon kívül voltam, ha érted. Elszálltam, lekapcsolták a kis piros
gombot, és kívülről néztem magam, az alakot, aki kuporog a széken és csak vár. Elég sokat
várattak, ez is hozzá tartozott a tervhez. Hogy megtörjenek. Hogy megalázzanak. Hogy
megsemmisítsenek.
Ha osztályoznom kellene a kihallgatóimat, az elsőre azt mondanám, ő volt a hivatalos. Pláne
az őt követő kollegák fényében. Hivatalos volt és száraz. Azt is mondhatnám, hogy az adott
körülmények között korrekt. Most már azt is tudom, ilyennek szánták. Szárazon felvázolta a
történteket és felszólított mondjam el, mit tudok. Elmondtam. Újra. És megint. Unott szemmel
nézegetett az íróasztal túl feléről és szemmel láthatólag igyekezett minél hamarabb aláíratni
velem a jegyzőkönyvet. Megtettem. Ugye elmehetek, kérdeztem mikor felállt. Nem válaszolt,
csak csendben rám csukta az ajtót. Éppen azon töprengtem, vajon anyám hogy birkózik meg
odahaza az unokái főzelék ebédjével, mikor kivágódott az ajtó. Lehengerlő belépő volt. Mit

lopod itt a napot, ahelyett, hogy a gyerekeiddel törődnél, kérdezte alacsony, kopasz vallatóm
és nagy lendülettel leült az íróasztal sarkára, közel az arcomhoz. Civilben volt ő is, szürke
szövetnadrágját kényesen összecsippentette a térdén, pecsétes nyakkendőjén kis lyuk jelezte,
gazdája szenvedélyes dohányos. Na, mesélj, kezdte és összefont karjai mögül lenézett rám.
És én meséltem. Te hazudsz, érintette nikotinfoltos ujját homlokomhoz. Újra. Elölről. Mikor
megunta, nagyot rúgott a székembe, ez hazugság, fröcskölt nyála az arcomba. Az igazat
mondd, vagy nem kerülsz ki élve innen. Ugye tudod, hogy megtehetem, fürkészett véreres
tekintete. Eltüntetlek családostól, még csak nyomotok sem marad, ha hazudozol. Elmondtam,
újra és újra ugyanazt. Nem tudom, sírtam e vagy hány óra volt, elvesztettem minden
időérzékemet. Nem bántott, csak megfélemlített. Aztán hirtelen félbeszakított és aláíratott
velem egy újabb jegyzőkönyvet. Most állj arccal a falnak, közelebb, így, és gondolkozz el a
sok hazugságon, amit mondtál, mondta búcsúzóul. Csak egy kicsit sírtam, néztem a falat, az is
légyszaros volt és az egy helyen megrepedt vakolat egy fát mintázott. Azt nézegettem és arra
gondoltam, a nehezén már túl vagyok.
Halk kopogás hallatszott, ugye hozhatom a kávét, nézett be egy szemüveges férfi. Kérem,
foglaljon helyet, csak kényelmesen, hajolt felém rövidlátóan pislogva szemüvege mögül.
Makulátlan tejeskávé szín ingét kihajtva viselte, nadrágja frissen vasalva. Sajnálom,
hogy megvárakoztattam. Talán nem zavarja, ha rágyújtok, rossz szokás, tárta szét kezeit
mosolyogva. Na, most mit szól ehhez a szörnyűséghez, dőlt hátra az íróasztal mögött. Ön is
anya, két kicsi gyerek anyja, ingatta fejét elgondolkodva. Mesélje el, mit tud erről az egészről.
Zsongtak, duruzsoltak a szavak, az egész ember maga volt a jóindulatú együttérzés, a megértő
barát. Megbocsásson, nézett rám dohányfüstbe burkolózva, én nem hiszem, hogy maga
semmit sem tudott arról, mire készül a sógornője. Az asszonyok megbeszélik az ilyesmit,
tanácsot kérnek, címeket cserélnek, tudja, hunyorgott rám cinkosan. Csak a címét kérem
öntől, semmi mást, hogy megbüntessük az ilyen személyeket, akik annyi szenvedést okoznak
az asszonyoknak.
Most mondjam el neki, hogy sírtál, mert nem akartál még egy gyereket szülni egy
alkoholistának? Mondjam el, hogy én voltam, aki lebeszéltelek, mi több, rábeszéltelek a
gyerekre, mert mindig is életpárti voltam? Mondjam el neki, hogy sok nő fog még belehalni
abba, hogy nem rendelkezhet a saját teste felett, mert idióta törvényeket hoztak? Hallgattam.
Nézze, hajolt közel hozzám az íróasztalon keresztül, lenne egy ajánlatom. Ön most szépen
hazamegy, megnyugszik. Aztán pár nap múlva, jelentkezik itt nálam és elmeséli mit hallott,
mit beszélnek az asszonyok. Boltban, óvodában, anyukák egymás közt, tudja, hunyorított
felém cinkosan. Legyek besúgó, kérdeztem. Micsoda szavak, nevetett fel fejét hátravetve
a székben. Dehogyis, nézett rám elkomolyodva, csak azt kérem, járjon nyitott szemmel
a világban, és mesélje el nekem, amit hallott. Kár lenne a két kisgyerekért, nézegette
elgondolkodva a körmeit. Hány évesek? Oh, a kisfiú még egy éves sincs, ingatta a fejét
hátradőlve. Csak legyen okos, nézett rám áthatóan és nem lesz semmi baj. Jövő héten várom.
Újabb jegyzőkönyv újabb aláírása után az utcán találtam magam. Esteledett, néma volt az
utca. Fél órás sétálgatás után a kapu kinyílt és kilépett a bátyád. Összeölelkeztünk.
Megfogadtam kedves, emberbarát kihallgatóm tanácsát. Okos voltam. Pénteken volt a
temetésed és mi csütörtökön átszöktünk Magyarországra.

Bözsi néni esete a jacuzzival

Két hete borzolta a falu lakóinak idegeit egy hirdetés, amely a Sövény utcai kisbolt ajtaján
ékeskedett. Hirdettek itt hasított disznót, kukoricát, jó állapotú biciklit, egyszer meg a Kuklis
Pista bácsi elveszített protézisét. Azt is meghirdették, aztán ároktakarítás után lett csak meg,
mert odahányta az öreg, mikor egyszer nyugdíj után hazafelé tartott a kocsmából.
Szóval, egy szép nyári napon megjelent egy fényképes hirdetés, mely alig használt kültéri
djacucit (sic!) kínált eladásra, potom hétszázezerért. Viszont ingyen beszerelik. A
rosszminőségű fénymásolat egy dézsaszerű alkotmányt ábrázolt, és a boltos Marika volt, aki
elmagyarázta a kíváncsiaknak, mi is az a jacuzzi.
Bözsike néni, aki a szemközti ház lakója, és mindent tud, ami az utcában történik, csak azért
nem vette meg, mint mondta, mert összevesztek azon az urával, hogy a disznóól mellé vagy a
kacsákhoz telepítsék. Az öreg a kacsákhoz tenné, mert akkor legalább valami haszna is lenne,
csak hadd pocsoljanak a jószágok. Attól lesz jó a húsuk.
Ellenben Jani bácsi, ki a sarokról jár a mindennapi friss kenyérért, azon mélázott, vajon
hányan férnének abba a bugyborékos vízbe, mert ő csak az asszonnyal merészkedne bele, de
annak meg szaggat a dereka, beszállni még csak beszállna valahogyan, de reggelig sem bírna
kikászálódni. Meg aztán látta a tévében, hogy mindenféle pucérkodó népek ülnek abba. Az én
házamba oszt be nem hozod, mer letöröm a derekad, így az asszony. Aki ritkán szól, de akkor
nagyot.
Milyen jó is lenne, ha zárás után megáztatná magát a család, így a boltos Marika. Elférne ott
valahol a káposzta ágyás meg a paradicsomok mellett. Csak a macska bele ne essen. Körbe
rakná muskátlikkal, olyan volna, mint egy welnesszes medence. Az ember sörözne, ő meg
iszogatná a jó vörösboros kólát. Tisztára, mint a filmekben.
Pöszike néni egyből az unokáira gondolt, egész nyáron elpancsolgatnának azok a drágák,
olcsóbb, mint a fürdő, aztán meg, ha nincsenek itt a gyerekek, beáztatná a szennyest egy
kismosáshoz. Estére meg kiáztatná a fájós bütykeit egy kis kamillás vízben, aztán jöhet az
ágy.
Kár lenne azt csak nyáron használni, így az öreg Rác Pista. Télen, ha üres elfér abban pár zsák
krumpli, legfeljebb letakarná az ember zsákkal, hogy meg ne fagyjon. A répának is lenne ott
hely meg a kis gyökérnek, ami a kertjében megterem. Ha berakná a fásszínbe még a gyújtóst
is szárazon tartaná. Okos dolog, huncut ember volt, aki kitalálta, pederte meg kese bajszát.
Maca néni azon ábrándozott, ha beférne a kis szobába, télen milyen fájin dolog lenne abból
nézni esténként a sorozatot. A nagy zuborgásból. Aztán mielőtt elnyomná az álom, átmászna
a kis rekamiéra, az még odaférne mellé.
Ki kell mondanunk, fenekestül felforgatta az utca életét az a hirdetés.
Napokig citáltak egymásra jobbnál jobb ötletekkel a környékbeli öregek. De gazdára nem lelt
a bugyborékos dézsa, ahogy valaki találóan elnevezte.
Mígnem egyik reggel eltűnt a hirdetés. Csak a négy rajzszeg csúfoskodott az ajtó zöldre
festett deszkáján és Bözsike néni zárta mindig kettőre a kaput, ha boltba indult valamiért.

Malacok, szex, vadaspark

Amint a törzsfejlődés meghatározott szakaszai egymásra épülnek, úgy épülnek kisgyerekes
családok állattartó szokásai is.
Nekünk is volt halas korszakunk, míg a felettünk lakó szomszéd egy indulatos ajtóbecsapása
után atomjaira nem robbant szét a kétszáz literes akvárium, és ennek eredményeként kis
ideig bokáig jártunk guppikban és szifókban, repkedtek mindenre elszánt nimfapapagájok
szabadon a lakásban és volt kalandunk egy különlegesen gonosz és falánk aranyhörcsöggel,
aki kedvtelve falta fel visítozó kölykeit.
Egy meggondolatlan vasárnapon keveredett családunk kapcsolatba a tengerimalacokkal.
Történt, hogy gyerekeimet krumpliért küldtem piacra édesapjukkal. Milyen nagy piac volt,
áradozott gyermekeim apja, vettünk almát, répát, céklát meg egy tengerimalacot. Krumplit,
azt nem.
Béla kedves volt, vörös és jólfésült, kényelmesen hevert szellős udvari ketrecében,
kapunyitáskor erőteljes visongó hangot hallatott ( a szomszéd néni meg is jegyezte, nem rossz
hangja van ennek a riasztónak) és izgatottan rebegtette fodros füleit. Szerettük. Aztán egy
borozós szombat este barátainkkal beszélgetve megállapítottuk, igen, jó dolga van Bélának,
ám élete mégsem teljes, mert nem ismerheti meg a szerelem örömeit. A második üveg bor
után férjem másnapra titkos találkát beszélt meg barátjával a piacra, mondván nőt vesznek
Bélának.
Így érkezett meg hozzánk Malvin. Kicsi volt, formás, mókás fekete-fehér pofácskájával.
Láthatóan jól érezte magát és kiváló ütemben növekedve versenyt visongott Bélával.
Bizonyos ideig tartott ez az idilli állapot, majd miután Malvin testi gyarapodása elérte, sőt
meg is haladta a Béláét, elkezdődtek a hatalmi harcok.
Nem ismerve a tengeri malacok intim életének rejtelmeit, sokáig arra gondoltunk, a
véresre harapott fül is részét képezi a folyamatnak, ám egy idő után szörnyű gyanú kezdett
motoszkálni bennem. Ez a Malvin nem is Malvin, hanem Mihály vagy mit tudom én.
A rácsodálkozás után ott álltunk két kifejlett, harcias és szerelemre éhes hímmel, kik
vérfagyasztó horkantások közepette vívtak ádáz csatákat. Nap mint nap.
Átgondolva a dolgot, a következő elhatározásra jutottunk, nem kell nekünk többet
tengerimalac.
Mivel sem az állatkereskedőnek történő felajánlás, sem az elajándékozás nem volt járható út,
valakinek kipattant a fejéből az ötlet, vigyük el őket a vadasparkba.
Két lányunk vállalkozott az expedícióra, majd miután elbúcsúztunk malacainktól, azok
elindultak az új élet felé.
Sajnos az akció nem várt fejleménnyel indult, ugyanis a vadasparki alkalmazott közölte,
a túlszaporodást megelőzendő csak nőstény malackák szaladgálnak az állatkert alacsony
téglakerítéssel elkerített, Peruról elnevezett részlegében. Nem áll módjukban hímeket
befogadni. Ám az én gyerekeim mindig is híresek voltak az eszükről, így volt ez most is.
Udvariasan megköszönték a tájékoztatást és, ha már itt vagyunk, nézzünk szét felkiáltással
sétára indultak. A perui részleghez érve kivárták a megfelelő pillanatot, és szempillantás alatt
becsempészték Bélát és Malvint a körülbelül tizenkét, keserves szinglilétben tengődő nőstény
közé.
A hatás azonnali volt, a malac lányok izgatott visongások közepette ismerkedtek a fiúkkal,
majd kitört az orgia. Szállt a por, fűcsomók repkedtek a levegőben, amint az eddig cölibátusba
szorult két kan teljesítette, amire a természet szánta őket.
Lányaim szemérmesen nézték egy darabig a boldog végkifejletet, majd kisétáltak a kapun.
Senki nem vette észre őket. Malacuk volt.

Margit kimutatja a foga fehérjét

Tavasszal örökbefogadott, majd később szabadon engedett galambunk, Margit, kamaszos báját, hogy stílszerű legyek, szárnyra bocsátotta. Madarunk nem tágít a házunk tájáról, ragaszkodása megható, ám mélyreható változásokon ment keresztül. Margit megnőtt, megtollasodott, fehér tollruhája elegáns szürke zsakettet kapott, megnyúlt farktollait kettő darab kacér csík díszíti és elismert tagja lett a ház körüli madártársadalomnak. Margit okos és megfontolt, valamint roppant kíváncsi. A minap meghallva a pár hetes kismacskák anyahívó vészjeleit az emeleti szobából, lassan, lépésről lépésre araszolva megközelítette a párkányon egyensúlyozva az ablakot, majd behajolva aggodalmasan figyelte fejét forgatva a hancúrozó cicapopulációt. Az idillnek a macska mama megjelenése vetett vége, aki rég feni a fogát Margitra.

Margit minden esti megjelenése és rituális alvásra készülődése hallatlan izgalomba hozza a ház három macskáját. Úgy szürkületkor megjelenik, elfogyasztja vacsoráját a ház féltetőjére helyezett tálkából, akkurátusan iszik rá, majd elegánsan átlibben a ház oldalán futó gázcsőre. Itt mélyen elgondolkodva pihen, meditációját néha megszakítva egy kis vakarózással, aztán tollruhájának alapos átvizsgálásába kezd. Mikor minden tolla elképzelésének megfelelően áll, megrázza magát, fél lábát kacér mozdulattal felhúzza, így álldogál maradék piros lábacskáján, majd kecsesen elhelyezkedik a csövön. Sötétedésre fejét félszárnya alá rejti. Margit alszik. Ezt a produkciót minden este legalább egy macska vágyakozó tekintete kíséri.

A minap reggel lelkes és erőteljes burukkolást hallottunk, majd mire kiszaladtam, Margit az utcai vezeték drótján hintázott egy jóképű vadgalamb társaságában. Az eleséget is megmutatta neki, mi több egy szemtelen verébcsalád is belekóstolt a menübe, de Margit erőteljes fellépésével elzavarta őket. Repeső szívvel néztem a vadgalambos kalandot, Margit szép kis galamblány, megérdemli, hogy megtalálja a boldogságot egy fess galambfi oldalán, gondoltam.

A meglepetés akkor ért, mikor egy napon újfent elhangzott a burukkolás és én megpillantottam Margitot, amint önfeledten és hangosan udvarolt a kéménynek. Nyakát felfújta, fejét lehajtotta és egy mindenre elszánt hím galamb nászlépéseit gyakorolta elszántan. Még hogy Margit, csóválta a férjem a fejét, ez egy amorozó, meglásd nem telik egy hét és asszonyt hoz a házhoz. Igaza is lett , Margit naponta üldözi szerelmével a fiatal vadgalambokat a háztetőn a kutyák lelkes és bíztató ugatása közepette. Azóta feltűnően megszaporodtak a csinos galamblányok a környékünkön, pláne mióta Margit felfedezte az előző lakó által kialakított galamb röpdét a padláson. Galambom igazán fess, koszt-kvártély biztosítva így minden esély meg van rá, hogy jövőre kis galambokkal gyarapítsuk társulatunkat. Ja, és hogy a neve Margit? Az kit zavar ebben az identitászavaros világban?!

Ön nyert!

Két napja szakadt az eső, reggel már fejfájással ébredt. A hétfő reggelek rutinjával megadóan tűrte a két gyermek nyafogását. Lánya ordítva követelte nyári szandálját harisnya bugyival (adj uram észt az óvodásoknak), felesége meg kiosztott egy soron kívüli pofont a fiúnak, mert elsunnyogta a tegnapi verstanulást. Kapkodva magába döntötte a tűzforró kávét, majd kettesével véve a lépcsőket leszáguldott és éppen időben ért a megállóba ahhoz, hogy még lássa a távozó busz halványuló fényeit. Dühe lassan szomorúságba ment át, és egészen kicsire összehúzva magát esernyője alatt csüggedten nézte a pocsolyák felszínén ugráló fényeket. A szemközti padon ismerős hajléktalan emelgette felé félig telt palackját és mosolygott. Undorodva viszonozta az üdvözlést, majd elfordult. Közben elállt az eső, ám hirtelen támadt szél kavarta fel a kis tér ázott szemetét. Tökmagos zacskó hengergett felé, majd egy félig ázott papírt csapott nadrágjára a szél. Bosszankodva mozgatta lábát, ám a cetli a nedves papírok makacsságával tapadt a ruhájára. Határozott mozdulattal hajolt le utána. A tenyérnyi, kissé ázott papíron két szó virított, ÖN NYERT! Ebben a pillanatban a fékező busz sóhajára eszmélt és a papírt szórakozottan a zsebébe gyűrte. Késő este volt már, mikor a gondosan fotelre fektetett nadrágjában kotorászva előhúzta a papírt. ÖN NYERT, harsogták a jellegzetes formájú betűk és hirtelen aritmiája lett. Torka bedagadt, alig kapott levegőt, halántékán kicsiny szellem újjak doboltak vad indulót. Atyaúristen, nyertem, dübörögtek benne a szavak. Nyertem, zsibogta a szíve, nyertem, égtek a fülei, nyertem, jártak örömtáncot lábujjai a szőnyegen. Le kellett üljön. Tört mozdulattal huppant a fotelbe és ujjai szórakozottan masszírozták halántékát. Kába volt, valami áldott, megkönnyebbült fáradtságot érzett a tagjaiban. Megváltás, megváltás, keringett a szó a fejében. ÖN NYERT, suttogták kéjesen a fülébe. Ön, nem maga, nem hé, nem haver. NYERT. Nyert, ringatták hullámot vetve a szavak, édességüktől kicsurrant a könny a szeméből. És látta, ott a kiült fotelban hátradőlve látta jövendő életét, a gondtalanság megülepedett biztonságát, a jómód meleg ölelését. Reggel mámorosan ébredt, bár ezt első pillanatban maga sem értette, aztán a fotelről lecsúszott nadrágra nézett és elmosolyodott. Kéjesen elnyújtózott a takaró melege alatt és elaludt. Tíz körül lépett ki az ajtón, ma később kezdek, csókolta homlokon hitetlenkedő hitvesét, majd nagyobb bankót nyújtott a padon ücsörgő hajléktalannak, ki fogatlan mosollyal emelte felé palackját. ÖN NYERT, dúdolta magában elégedett mosollyal és tánclépésben mondott fel elképedt főnökének, miután megcsipkedte titkárnője fenekét (erre oly régen vágyott). Szándékosan nem köszönt a portásnak, akit magában elkönyvelt érzéketlen marhának, mióta egy késésnél bemártotta a főnöknél. De ez már múlt idő, gondolta szemérmes boldogsággal és elindult, hogy beváltsa nyereményét. Egy padra ült le, távol a tér mindig zajos szökőkútjától és elővette a kis papírt. ÖN NYERT, búgták a betűk és ő elégedetten bólintott, tudom. Na, nézzük, fordította át kíváncsian a másik oldalt. Egyenletes simaságú, fehér papírt látott. Sehol egy név, egy cím, egy jelige. Egyetlen betű vagy szám. Lássuk csak, gyűrte le kezdődő idegességét. ÖN NYERT, nyerítettek csúfondárosan a szavak az egyik oldalon, a másikon semmi. Idegesen forgatta, hajtogatta, fény felé tartotta. Talán valami vízjel, titkos szám, de semmi nem látszott a bágyadt őszi fényben. Aztán elindult. Az újságosnál kezdte, majd a környező boltokba tért be. Két hónapba telt, mire az összes újságost, boltot, lottózót körbejárta a környéken. Aztán nagyobb köröket is tett, egyszer aztán elfelejtett hazamenni. Egy év után a családja is lemondott róla, miután felfeszítve a kórház ablakát, megszökött. Azóta a környéken bolyong, üdvözült mosollyal tapogatja zsírfoltos nadrágja zsebét, és néha elfogadja, ha egy ismerős hajléktalan filléres borral kínálja a palackból.

A toronyhoz

Talán tíz éves múltam, mikor először megpillantottalak. Rendíthetetlen nyugalommal állt zömök tornyod a nyári verőfényben, alattad a Fekete Körös partján kis falvak pihegtek a napsütésben, Sólyom és Szentmiklós.

A magányos fennsíkon, hová egykor élt pálosok felépítették klastromukat és erősségüket, hogy őrizze a rendet és harangjával hirdesse urunk szavát minden igaz embernek, most tengeri tábla bókol, és fiatal diófa nyújtózkodik. Falaid, valaha díszesen faragott oszlopaid megette az idő, a tetőt is elseperte nyolcszáz esztendő, csak tornyod vigyázza rendületlenül a tájat, ablakaid világtalan szemével. Hol a koponya, melyben építésed ötlete megszületett, merre a mérnök fráter vigyázó szeme, a téglával megrakott szekerek nyomán hová szállt a por, és hol a pallér atyafiak serege, kik megrakták falaid téglával és mész habarccsal. Hol vannak a kislányok, kik mezei virágból font koszorúkkal díszítették a friss falakat és hová lett a falu népe, kiknek magasra húzott tornyodból üzentél harangszóval néha ünnepet, néha temetést. Merre tűnt a harangozó, és hol a miséző fráter szava. Hova szállt a dal és hol vannak az emberek, akik szerte a mezőn dolgozva az esti harangszó után fáradtan megtörölve homlokukat, hálát adtak a teremtőnek egy újabb dolgos nap eredményeiért. Kis lőrésszerű ablakaidból kik kémlelhették a tájat és merre fújta a szél a port a lovak patája után, mikor megtámadták és felégették a falvakat. Hova lett az ima, a könyörgés és a könnyek, hová szállt az égő házak füstje. Miként vétkeztünk ekkorát, hogy ma már nem értik a szót, mit ezer éve használtak ezen a vidéken. Az időtlenséget és biztonságot adod az utasnak, ki elhaladva az úton, ott az elfeledett és a végtelen időben örökre elnémult falvak mellett szeretettel és tisztelettel gondol Rád.

A kezdet

Szeptember 1., reggel hét óra. EL-SEM-HI-SZEM, EL-SEM-HI-SZEM, kántálja bugyiba és ünneplős blúzba öltözött legkisebb lányunk, miközben métereseket ugrik le-föl az ágyon. Két pamacs copfja leng, szeme elszántan izzik, szemmel láthatóan éppen a megfelelő állapotban van ahhoz, hogy elkezdje az első osztályt. Mire sikerül levadászni és ráadni az ünneplő szoknyát, haja csapzottan tapad a homlokára, de be nem áll a szája. Két nagyobb, nyolcadikos, ill. negyedikes testvére rezignáltan figyeli . A kicsi röpköd, csacsog, nyakába kerül a kis kártya, rajta a nevével és az osztály totemállatával, ami a teknősbéka,ezredjére átnézzük és átpakoljuk az ergonomikusra tervezett iskolatáska tartalmát. Helyére kerül az uzsonna, a tisztasági csomag, a váltócipő és ezer más praktikus apróság, ami megkönnyíti egy elsős életét. Minden kérés, ésszerű magyarázás (csak a sarokig vigyem) ellenére hátára emelem a dög nehéz ergonomikust. Kicsit megroggyan lendülete, mire a kapuhoz érünk. A két nagy már az utcán vigyorog, aztán elindulunk. A sarokig sem érünk, mire felsóhajt, azért nehéz ez az iskola. Becsületesen cipeli az osztályteremig, majd átveszem.

Az ajtóban a tanító néni széles mosollyal várja a népét, a teremben szinte hallik a sok riadt kis szív dobogása. Van, aki elpityeredik, a hátsó sorban hangosan elsírja magát egy nagymama. Az izgalmakat fokozandó, tanító néni bejelenti, az elsősök ma délelőtt kapják meg a kötelező védőoltást, a gyermekért az orvosi rendelő elé menjünk, s praktikusan alá is íratja a szülőkkel a listát, ami még arra is kitér, karba vagy farba kéri-e a tanuló az oltást. A lányom bal kezes, jobb karba kérjük.

Tanító néni szívélyesen elköszön a szülőktől, még egy puszi, egy intés, aztán kívül vagyok az iskola kapuján. Imitt-amott tétován leskelődő anyukákba futok, és míg hazafelé sétálok, gyanúsan elszorul a torkom és örülök, hogy nem találkozom ismerőssel.

A délelőtt szélsebesen elrepül, tizenegy után pár perccel megpillantom az én iskolás nagylányom. Lehajtott fejjel ballag, jobb karján az ünneplős blúz feltűrve, az ergonomikust cibálja maga után. Vihetem, kérdem a táska után nyúlva, de továbbra sem szól, lehajtott fejjel ballag mellettem. A sarkon tarka kutya ásít a napon. Hallgatunk. Fájt, simogatom meg óvatosan a karját. Ühüm, bólogat elgondolkodva. De képzeld anya, hogy fájt volna, ha farokba kapom. Némán bólogatok, és megyünk tovább. Elkezdődött.

Ajándék

Az egész egy félreértéssel indult. Aznap délután nyugdíjasklubba vittem a nagyanyámat. Ezek olyan kéthetente ismétlődő kis szeánszok, mikor kirajzanak otthonról a még mozgásképes, közös örömre nyitott öregek. Előkerül a dzsörzé kis kosztüm meg a zsabós blúz a naftalinból, az urak délelőtt bokszba mártott kefével csiszatolják fényesre nyikorgó bőrcipőiket, a hölgyek kis inas nyakán lilában játszik a pitypang frizura (jaj, Rózsikám, kicsit sok ment a hamvasítóból) és diszkrét rúzst maszatolnak a szájukra. Nagyanyám ilyenkor csepp Molnar Moser-t is ken a füle mögé. Parfümöt? Isten ments, fiam, azt csak a kurvák használnak, csippent a szemével hamiskásan. És tudja, mit beszél, a házuk mellett lakott egy öreg kupleros madám. Szóval ilyenkor eszegetnek régi receptek szerint sütött finomságokat, és előkerül a bor is, demizsonban, az öreg gavallérok jóvoltából, aztán táncba és nótázásba fullad a hepaj, de ilyenkor én már ott vagyok a nagyiért, mert ő nem szereti, ha eldurvulnak a dolgok. A múltkor is azon tört ki a balhé, kinek került többe a fogsora, és hat-e az apai örökség árába kerülő mágneses lepedő. De igazi szerelmek is születtek itt már, a valaha iskolai portásként dolgozó Sándor bá tíz évig imádta titkon az ugyanott konyhásként dolgozó Pannikát, aztán csak itt, a nyugdíjas klubban teljesedett ki a szerelmük, igaz addigra már majdnem mázsásra hízott Pannika, de az ura epekedő pillantásokkal lesi mind a mai napig az ő imádottját. Mikor nagyival benyitottunk, éppen egy izgatott összeesküvés kellős közepébe cseppentünk. Jó, hogy jössztök, sietett elénk nagyanyám mindig csinos barátnéja, Ibike. Azon vitázunk, ki köszöntse fel B. bácsit, nézett rám reménykedve. Na, nem. B. bácsinak, mióta új fogai vannak (protkó), állandó kommunikációs ingere támad, ha mozgást érzékel úgy tíz méteres körzetben. B. bácsi levente volt a háborúban, majd a tanácsházán dolgozott nyugdíjig és megszokta, hogy rengeteg emberrel beszélhetett nap mint nap. Hatvan éves kora óta romlik a szeme, most nyolcvan és alig lát, de a beszélőkéje a régi. Ami azt jelenti, hogy egyszerű köszönés után karon kapja a gyanútlan delikvenst és legkevesebb harminc percig szórakoztatja vég nélküli kalandjaival a tanácsháza hétköznapjaiból. Tulajdonképpen, kezdi bizalmasan közel hajolva, fogait csattogtatva és megragadva az ártatlan áldozatot, és akkor már nincs menekvés. Ráadásul B. bácsi kedvence minden, ami fokhagymás, meséli is, hogy reggelente három gerezd fokhagymát is rádörgöl a pirítósra, ezért érte meg ezt a szép kort. Harminc perc egy fokhagymás aurában a tanácsházával, mit mondjak. Fiacskám, kérlek, most nyolcvan éves, nézett rám könyörögve nagyanyám, Ibike meg vagy húsz elcsigázott nyugdíjas. Beadtam a derekam. Nem bánom, essünk túl rajta, ide azt a csokrétát. Összeállt az alkalmi kórus, elénekelték B. bácsi kedvenc nótáját, én meg ékes szavakkal felköszöntöttem a könnyeivel küszködő ünnepeltet. Kis kopasz fején veríték csillogott, nyakkendője félre csúszott és nagyokat nyelve igyekezett vissza fogni könnyeit. Amint visszanyerte önuralmát cuppanós puszival és férfias kézfogással pecsételtük meg a köszöntést, majd egészen közel hajolva, göcsörtös ujjaival végig simogatta arcomat, nem látok, nem látok, motyogta, majd meglepetten felkiáltott, te Jani vagy, a Jolánka unokája, igaz? Ilyen szép ajándékot adtál nekem, dünnyögte meghatódva. Tulajdonképpen régóta szerettem volna elmesélni neked, kezdte, majd bizalmasan megragadva könyökömet egy közeli asztal felé vonszolt. Viszonylag könnyen megúsztam, B. bácsi túlságosan meghatódott a tényen, hogy tőlem ajándékot kapott, én meg meghagytam őt ebben a hitében. Cserében meghallgattam, csöpp fokhagymás bukéval, miként várták a pártitkárt május elsején a felvonulásra és milyen színű bugyija volt Rózsikának, a takarítónőnek. A buli fergetegesre sikeredett, a bor is elfogyott, megtáncoltatták az ünnepeltet, aki majdnem rosszul lett, mert elfelejtette bevenni a szívgyógyszerét, és én szerencsésen el is feledkeztem az egészről. Egészen a születésnapomig.

Akkor ősszel töltöttem a húszat, a család meg vagy két héttel hamarabb elkezdte a pusmogást és a szervezkedést. Én kiegyeztem volna egy kocsmázós estben a haverokkal, de rájuk hagytam, a nagyi imád meglepetést szerezni. Ám azon még ő is meglepődött, mikor a nagy napon csengetés után B. bácsi állt az ajtóban, talpig ünneplőben, kezében kis ajándékcsomag. Az ajándékot illik viszonozni, nézett rám szigorúan, aztán mire felocsúdtunk, el is botorkált, kinn már dudált a türelmetlen rokon. Bontsd már ki, unszolt a nagyi, B. bácsiról tudva lévő, hogy kő gazdag, és egy keresztgyereke gondozza. Talán egy arany óra vagy valami szép ékszer, repesett a családom. A barna cipős dobozból gondosan újságpapírba csomagolva előkerült a legrondább porcelán giccs, amit valaha láttam. Egy idióta arcú kislány zöldpettyes ruhában fejét fogva rémülten figyeli, amint egy dinnye nagyságú katica mászik a szoknyáján. Valaha a tanácsháza hivatalát volt hivatva díszíteni ez a kis remekmű. Ez aztán az esztétikai élmény, vihogott a húgom, legalább a légyszart letörölhette volna róla, dohogott a nagyi és indult vele a kuka felé. De én nem engedtem kidobni. Arra gondoltam, ha kidobom, meghal az öreg fószer, a kedves B. bácsi, és oda a jó kis fokhagyma szagú sztorik tárháza. Hülyeség, tudom, de én akkor így hittem. A rémületes külsejű kislány katicástul beköltözött a szobámba, és a könyvespolcon dekkolt két éven át. Egyszer a szomszéd néni unokáját ijesztgettem vele. Sikeresen. A kislány három hónapig dadogott.

Aztán festéshez készülődtünk, persze nagyanyám akart pakolni, úgyis mindig izgatta, milyen kincseket őrzök a szobámban. Sámlira állva szedegette le a könyveimet, mikor nagyot koppanva lerepült a katicás kislány. Csak a feje tört le, begurult az ágy alá, meg a szoknyájából egy darab. Megragasztom, suttogta nagyanyám könnyes szemmel. Minek, legyintettem, kukába vele. Két nap múlva Ibike csöngetett. Gyászjelentést hozott. B. bácsi nem sokat szenvedett, agyvérzéssel fordult le a székről. Aránylag sokan ácsorogtunk a temetésen, a nyugdíjas barátok teljes létszámban megjelentek. Szelíden sütött az őszi nap, és egy reszkető fejű szaktárs B. bácsi tanácsházi érdemeit méltatta. Aztán eltemettük. Sírja fölött fáradt katica mászkált a bágyadt virágokon és enyhe fokhagyma szagot kavart a szél.

Dódi, a mennyei galambász

Első emlékem róla, állunk nagyanyámmal náluk a kapuban, alattunk Várad kora esti
fényei, itt fenn „a hegyen” jó illatú szél borzolja a hajamat. Gyere Dódi, kísérj ki minket,
hívja nagyanyám, aztán csak állunk és beszélgetnek, mert nagyanyám képtelen elszakadni
kisebbik öccsétől. Három éves vagyok, nézem, amint Dódi magas, hajlott háta óvón hajol
egy a karjaiban tartott macska fölé. Nagy sárga, öreg cirmos, vagy süldő fehér, mindegy. A
macska ősbizalommal, égnek meresztett hassal fogadja a bundáját gyengéden gereblyéző kéz
becézését. Én megbabonázva lesem ujjai játékát és látom, nincs két egyforma hosszúságú ujj
azon a kézen. Cicóka, Cicóka, kiscica, becézi rekedtes hangján a macskát és én tudom, hogy
kis szürke szeme bandzsaságát is ugyanaz a kezében felrobbant lőszer okozta, amelyik ujjai
csonkolását is.
Mert a háború után Dódika hasonlóan a többi cájgnadrágos kisfiúhoz, kinn csatangolt a szőlő
dombon. Csak kicsit kopogtatták, ütögették a talált lőszereket. Csoda, hogy nem ment rá a
szeme, mondta a jó nevű sebész, míg sérült ujjait csonkolta. Így is tud majd asszonyt ölelni.
Neki nem kellett más asszony, csak az az egy, amelyik megcsalta. Válás után maradt a szülői
házban, ott a város fölött trónoló szőlő dombon. Valaha kilenc gyerek zsivajától volt hangos a
Koszorú utcai kis ház, amit dédapám épített, ott a dombra fölkapaszkodó gyümölcsös szélén.
Mikor kihaltak az öregek, már csak négy testvér maradt a kilencből. Volt ki gyerekként halt
meg, akadt, akit tizenéves nagylányként tüdőgyulladás vitt el, mást meg a háború szele sodort
Drezdáig. Ők hárman, Piri, Dódi, Babi végsőkig gondozták az öreg szülőket. Nagyanyám,
legidősebb lányként a családjával lakott, de nem emlékszem olyan hétre, hogy ne látogattunk
volna fel a testvéreihez, mentünk „fel a hegyre”.
Piri és Babi, a két vénlány lakta a szülői házat, Dódi meg, az öreg agglegény a kis düledező
nyári konyhát az udvart uraló vén eperfa alatt, a galambház mellett. Babit egyszer megkérte
egy iparos, de mivel a házasság azzal járt volna, hogy nem látja a családját, mert mindig
utazni kell, szűcs volt ugyanis a vőlegény és utazott egyik vásártól a másikig, nem lett a
frigyből semmi. A fáma szerint egyszer hozott Babinak egy szépen kikészített nyúlprém
muffot, az meg hozzávágta a kapuban, nem hordok döglött nyulat a kezemen, mondta a
harcias menyasszony jelölt és a nász elmaradt.
Dódi egyszerre volt elaggott órák doktora, díjnyertes galambász meg irgalmas kezű böllére az
ólban lakó, ember névre keresztelt disznóknak, akinek leölése külön trauma volt a legfiatalabb
lánynak, Pirinek.
Piri, a költő, az érzékeny lelkű szűz, akinek testét soha nem illette férfikéz, mert gyereklány
korában emberfej nagyságú daganatot távolítottak el a méhéből, és aki gyönyörű verseket
írt a Pece parti fűzekről, nos, Piri a disznóvágás reggelén sírva vette ölbe az általa etetett
mázsás disznó fejét. Megölnek, Rózsikám, megölnek ezek, jajongta Piri, akit ezután rendesen
elzavartak moziba. Délre megjött Piroska, kisírt szemmel, némán tette a dolgát, aztán estére
szépen elmosogatva helyére került az utolsó vájdling is, majd jóízűen elfogyasztották az
orjalevest. Piri mesterien varrt kis könnyű Singerén, és pótanyja volt a környék gazdátlan és
beteg állatainak. Kis pirospozsgás almaarcán állandó mosoly fénylett és rendre sokára ért haza
a vizeskannával a kútról, mert sokan szerették kedves lényét. Szerette az isten is, mert a dupla
szülői ágy egyik felében érte a halál egy hajnalon, mellette szendergett a másfél éve béna
Babi, aki így túlélte őt hűségesen gondozó húgát.
Dódi sokszor lenyűgözött azzal, hogy mindent tudott, mindenhez értett, a csillagok latin
nevétől a szőlő metszésén át, a legújabb olasz baba cumi felépítéséig mindenhez. Ám az
állatok felé empátiával forduló mély szeretetéért tiszteltem a legjobban. Ő mutatta meg a
galambok szépséges röptét, az újszülött kismacska esendőségét, az állatok beszélgetését,
ami emberi füllel nem hallható, csak szeretetantennákkal. Ő volt, ki öregkora magányában
megosztotta ágyát és asztalát macskáival, és bátran, soha nem lankadó derűvel nézett szembe
öregséggel, betegséggel, halállal.

Béna nővérét, Babit haláláig gondozta és mikor megjött halálhírével, éppen ebédelt a család.
Asztalhoz ültettük, öreg háta meghajolt, csonka ujjai tétován babrálták a kenyeret, szeméből
némán peregtek a könnyek a krumplileves gőzébe.
Ha van túlvilág, Dódi bácsit odaát virágos diadalív fogadta, lábainál kutyák és törleszkedő
macskák seregével, hajlott vállán galambok búgtak dalt a tiszta szeretetről.

A harangvirág tündérei

Ismeritek a harangvirág tündéreiről szóló mesét? Nem? Akkor jól figyeljetek, nekem

is nagyapám mesélte.

Történt egyszer, mikor emberek még nem éltek ezeken a tájakon, hogy a csodálatos szépségű

harangvirágok tündérei közül ketten egymásba szerettek. Hogyan, ti nem tudjátok milyen

volt akkoriban a tündérek élete? A Réz erdő és Ezüst pagony közötti réten harangvirágok

nyíltak, egyik oldalon csupa lila, szemközt csak sárga virágok, míg az erdő szélén fehér színű

harangvirágok nőttek. Minden száron sok kis virág integetett, s minden virágnak megvolt

a maga tündére. Egész tündérnemzetségek lakták a rétet, lilát a lila szín tündérek, sárgát a

sárgák és fehér volt a fehér tündérek ruhácskája. Napnyugtakor ébredeztek ők, a színpompás

tündérseregek, és meghúzták kis harangjaikat a jóságos Holdanyácska tiszteletére, mikor

az előbújt felhő fátylaiból. Az erdő és a rét rendjére a Hét Rőf Szakállú Öreg ügyelt, mikor

fújjon Szél Úrfi, hány csepp könnyet ejtsen Felhő Kisasszony, ha szomorú és meddig érjen

a szivárvány hídja, ha a Nap jókedvében elkacagja magát. Az Öreg szabta meg, hogy fehér

színű tündér csak fehéret szerethet, nem keveredhetnek a színeik, mert ez már így volt azóta,

mióta az első tündér csapat leköltözött a csillagokról.

Történt egyszer aztán, hogy a kelő Holdanyácska ezüstös fényében egymásra csodálkozott két

tündér. Éppen fátylas táncát gyakorolta egy csipkebokor mellett a lila nemzetség legfiatalabb

tündére, mikor kicsiny pókháló fátylát megakasztotta egy huncut tüske. Vergődött,

siránkozott a csöpp tündérlány, de senki nem halotta a sírását. Egy szemfüles Katica, a

Hétpettyes nemzetségből éppen a bokor alatt fényesítgette szárnyain a pöttyöket, ő kiáltott a

tündérek felé segítséget kérve. Mert tudjátok, hogy van ez, tündérnek csak tündér segíthet.

Elég az hozzá, hogy a fehér tündérfiúk legdaliásabbja éppen időben érkezett, és

megnevettetve a csipkebokor huncut tüskéjét, kiszabadította a lila tündérkisasszonyt. Sokáig

táncoltak és kergetőztek a réten, aztán mire az aranymálinkó a hajnalt köszöntötte, minden

tündér álmosan kereste a saját virágját, de jaj, a lila tündérlány nem követhette szerelmesét

annak fehér virágotthonába. Másnap alig várták, hogy Nap apóka nyugovóra térjen és ők újra

találkozzanak. Egymást szépen kézen fogva, illedelmesen járultak a Hét Rőf Szakállú Öreg

elé, de az nem teljesítette kérésüket. Hogyisne, azért van a rend, hogy azt minden erdő-

mezőlakó betartsa. Keservesen sírt a kis tündérlány, csupa harmat lett hajnalra a rét, és bár

összefogott értük a mező népe, senki nem tudott írt a bajukra. A kotnyeles Katicának,

tudjátok, a Hétpettyes nemzetségből, támadt egy ötlete és tanácsot kért barátjától, a legifjabb

Holdsugártól. Ő, mint Holdanyácska legkisebb gyermeke, azt tanácsolta, telihold idején

vigyenek anyjának egy szép ajándékot, hátha megesik a szíve a szerelemeseken. Igen ám, de

mi legyen ez az ajándék? Aranyos futrinka összedugta fejét Katicával és kitalálták. Kérjétek

meg erdő-mező szorgalmas takácsait, a pókokat, szőjenek-fonjanak ezüst fátylat

Holdanyácskának, annak biztosan örülne. Így is lett. Pók apó vezetésével elkészült a sál, és

eljött az este, mikor Szél úrfi segítségével felrepítették az ég mélykék bársonyára. Gyönyörű

lett a fátyol, szeme-szája elállt a csodálkozástól mindenkinek, aki csak megpillantotta, és úgy

megtetszett a csillagoknak is, hogy sűrűn beszórták csillagporral. Mostantól engedélyezem,

hogy a különböző színű harangvirágok tündérei egybekeljenek, szólt az ajándéktól

meghatódva Holdanyácska. Nosza, még akkor éjjel megtartották a tündér lagzit a réten.

Tizenkét válogatott tücsök húzta a talpalávalót s a kis Katica is rongyosra táncolta a cipőit.

Azóta virulnak mindenfelé szebbnél szebb színes harangvirágok boldog tündérekkel és azóta

díszíti az éjszakai eget Holdanyácska díszes csillagfátyla.