Hogyan nem lettem besúgó

Talán még ki sem hűlt a tested, ott voltál valahol a proszektúrán, azt hiszem, mikor halálod
hírére összeszaladtunk anyádéknál. A tény, hogy húszévesen meghaltál azon a hajnalon, mert
egy sarlatán átszúrta a méhedet egy kikalapált bicikliküllővel, nos, ez az egész olyan
hihetetlennek tűnt, hogy csak a szoros családi összekapaszkodás segített elviselni a tudatot,
meghaltál. Nem vagy már. Nem fogod felnevelni a lányodat, nem temeted el anyádat, nem
leszel ráncos, zsémbes vénasszony, és nem ülteted térdedre az unokádat. Sógornőkként sem
fogunk többé fagylaltozni együtt a sarki cukrászdában. Ilyenek jártak a fejemben, a férjem
zihált mellettem, mikor csengetés után egymás karjába estünk anyáddal. Egyedül apádnak
volt annyi lélekjelenléte, hogy a fia után rohanjon a konyhába, mert az már ölte a férjedet.
Nem volt épületes a látvány, nekem elhiheted, a férjed részegen térdelt a földön, taknya-nyála
egyben, a bátyád őrjöngve éppen arra készült, hogy megszabadítsa a világot egy
alkoholistától, aki a halálba kergette az öt hónapos kislánya anyját. Ha börtönbe megyek,
akkor is kitaposom a belét, zokogta a férjem, de aztán hárman lecibáltuk róla. Innentől
elszálltak az érzelmek, lecsendesedtünk, csak ültünk bénán, szavakra nem is emlékszem.
Mintha anyád mesélte volna, hogy miután elabortáltad a gyermeket, akit nem kívántál erre a
világra, fájdalmaid lettek, egyre nagyobbak, aztán leállt a veséd, kék lett a szád és apád látta,
tudta, jaj, nagy a baj, menni kell, bármi áron. Mindegy már, ha ki is hívja az orvos a milíciát,
csak megmentsenek valahogy. Az ügyeletes orvos rád nézett, nem lesz semmi baj, mondta és
tárcsázta a rendőrséget. Nem akarom, ezek voltak az utolsó szavaid. Így mondja anyád. Apád,
lenn a portásfülke előtt összeesett, mikor lekiáltottak neki. Még hazamehettek, még
telefonálhattak, még összekapaszkodhattunk.
A csengő. Rémlik, apád ment ki, van öt percük, mondta a kis szektorista, és még emberséges
volt, mert engedte, hogy anyád bevegye a gyógyszerét. Valami állati szaga volt a
rabszállítónak, a lekopott festék alatt a büdös fém és izzadság szaga, a félelem szaga. A
félelemnek íze is van, tudtad? Fémes íze volt a számnak, kapaszkodtam a férjem kezébe,
anyósom is karolta apádat, a sógor csak ült, ahogy rázta az autó és folyt a taknya. Adott
pillanatban nevethetnékem támadt, mit keresek én itt egy rabszállítóban, mikor otthon már
felkelt a fiam, pelenkáznom kéne, három éves nővérének meg ebédet főzni. Mellettünk
elsuhantak a jól ismert épületek, villamosra vártak közömbös emberek, aztán kinyílt majd
becsukódott mögöttünk a kapu. Majdnem elröhögtem magam, vigyen el a milícia, jutott
eszembe a jókívánság, egy akkori vicc csattanója, mikor megálltunk. Bénultan tűrtük, hogy
szétválasszanak minket. Mint egy bábu. Tűrtem, hogy egy üres irodába tereljenek. A férjem
még visszanézett rám. Vigyázz, üzente a szeme.
Az iroda. Úgyis mondhatnám, innen kezdődött az én új kis időszámításom. Csak négy fal,
légyszaros íróasztal, a falon Románia térképe meg az obligát fénykép. A Kárpátok Géniusza
fél profilját mutatja, ajkán bizakodó félmosoly. Átlagos iroda. És mégis, mennyi minden
történt itt még estig.
Én addigra már magamon kívül voltam, ha érted. Elszálltam, lekapcsolták a kis piros
gombot, és kívülről néztem magam, az alakot, aki kuporog a széken és csak vár. Elég sokat
várattak, ez is hozzá tartozott a tervhez. Hogy megtörjenek. Hogy megalázzanak. Hogy
megsemmisítsenek.
Ha osztályoznom kellene a kihallgatóimat, az elsőre azt mondanám, ő volt a hivatalos. Pláne
az őt követő kollegák fényében. Hivatalos volt és száraz. Azt is mondhatnám, hogy az adott
körülmények között korrekt. Most már azt is tudom, ilyennek szánták. Szárazon felvázolta a
történteket és felszólított mondjam el, mit tudok. Elmondtam. Újra. És megint. Unott szemmel
nézegetett az íróasztal túl feléről és szemmel láthatólag igyekezett minél hamarabb aláíratni
velem a jegyzőkönyvet. Megtettem. Ugye elmehetek, kérdeztem mikor felállt. Nem válaszolt,
csak csendben rám csukta az ajtót. Éppen azon töprengtem, vajon anyám hogy birkózik meg
odahaza az unokái főzelék ebédjével, mikor kivágódott az ajtó. Lehengerlő belépő volt. Mit

lopod itt a napot, ahelyett, hogy a gyerekeiddel törődnél, kérdezte alacsony, kopasz vallatóm
és nagy lendülettel leült az íróasztal sarkára, közel az arcomhoz. Civilben volt ő is, szürke
szövetnadrágját kényesen összecsippentette a térdén, pecsétes nyakkendőjén kis lyuk jelezte,
gazdája szenvedélyes dohányos. Na, mesélj, kezdte és összefont karjai mögül lenézett rám.
És én meséltem. Te hazudsz, érintette nikotinfoltos ujját homlokomhoz. Újra. Elölről. Mikor
megunta, nagyot rúgott a székembe, ez hazugság, fröcskölt nyála az arcomba. Az igazat
mondd, vagy nem kerülsz ki élve innen. Ugye tudod, hogy megtehetem, fürkészett véreres
tekintete. Eltüntetlek családostól, még csak nyomotok sem marad, ha hazudozol. Elmondtam,
újra és újra ugyanazt. Nem tudom, sírtam e vagy hány óra volt, elvesztettem minden
időérzékemet. Nem bántott, csak megfélemlített. Aztán hirtelen félbeszakított és aláíratott
velem egy újabb jegyzőkönyvet. Most állj arccal a falnak, közelebb, így, és gondolkozz el a
sok hazugságon, amit mondtál, mondta búcsúzóul. Csak egy kicsit sírtam, néztem a falat, az is
légyszaros volt és az egy helyen megrepedt vakolat egy fát mintázott. Azt nézegettem és arra
gondoltam, a nehezén már túl vagyok.
Halk kopogás hallatszott, ugye hozhatom a kávét, nézett be egy szemüveges férfi. Kérem,
foglaljon helyet, csak kényelmesen, hajolt felém rövidlátóan pislogva szemüvege mögül.
Makulátlan tejeskávé szín ingét kihajtva viselte, nadrágja frissen vasalva. Sajnálom,
hogy megvárakoztattam. Talán nem zavarja, ha rágyújtok, rossz szokás, tárta szét kezeit
mosolyogva. Na, most mit szól ehhez a szörnyűséghez, dőlt hátra az íróasztal mögött. Ön is
anya, két kicsi gyerek anyja, ingatta fejét elgondolkodva. Mesélje el, mit tud erről az egészről.
Zsongtak, duruzsoltak a szavak, az egész ember maga volt a jóindulatú együttérzés, a megértő
barát. Megbocsásson, nézett rám dohányfüstbe burkolózva, én nem hiszem, hogy maga
semmit sem tudott arról, mire készül a sógornője. Az asszonyok megbeszélik az ilyesmit,
tanácsot kérnek, címeket cserélnek, tudja, hunyorgott rám cinkosan. Csak a címét kérem
öntől, semmi mást, hogy megbüntessük az ilyen személyeket, akik annyi szenvedést okoznak
az asszonyoknak.
Most mondjam el neki, hogy sírtál, mert nem akartál még egy gyereket szülni egy
alkoholistának? Mondjam el, hogy én voltam, aki lebeszéltelek, mi több, rábeszéltelek a
gyerekre, mert mindig is életpárti voltam? Mondjam el neki, hogy sok nő fog még belehalni
abba, hogy nem rendelkezhet a saját teste felett, mert idióta törvényeket hoztak? Hallgattam.
Nézze, hajolt közel hozzám az íróasztalon keresztül, lenne egy ajánlatom. Ön most szépen
hazamegy, megnyugszik. Aztán pár nap múlva, jelentkezik itt nálam és elmeséli mit hallott,
mit beszélnek az asszonyok. Boltban, óvodában, anyukák egymás közt, tudja, hunyorított
felém cinkosan. Legyek besúgó, kérdeztem. Micsoda szavak, nevetett fel fejét hátravetve
a székben. Dehogyis, nézett rám elkomolyodva, csak azt kérem, járjon nyitott szemmel
a világban, és mesélje el nekem, amit hallott. Kár lenne a két kisgyerekért, nézegette
elgondolkodva a körmeit. Hány évesek? Oh, a kisfiú még egy éves sincs, ingatta a fejét
hátradőlve. Csak legyen okos, nézett rám áthatóan és nem lesz semmi baj. Jövő héten várom.
Újabb jegyzőkönyv újabb aláírása után az utcán találtam magam. Esteledett, néma volt az
utca. Fél órás sétálgatás után a kapu kinyílt és kilépett a bátyád. Összeölelkeztünk.
Megfogadtam kedves, emberbarát kihallgatóm tanácsát. Okos voltam. Pénteken volt a
temetésed és mi csütörtökön átszöktünk Magyarországra.